Márton László
A népbíró és a kormánybiztos
(Egy készülő regényből)
Totyist és Zúzóst, miután Pajor hadbíró-százados a pesti Zeneakadémia kistermében kimondta rájuk a rögtöni hatállyal végrehajtandó halálos ítéletet, Réti közellátási kormánybiztos eredetileg mindjárt a Zeneakadémia mellett, a Nagykörút és a Király utca sarkán szerette volna felakasztatni, de a patinás intézmény ajtaján kilépve azonnal észlelte, hogy a Nagykörútnak ezen a szakaszán túl sok a törmelék, és kidőlt az összes lámpaoszlop, ezért a nyilvános akasztás – legalábbis az általa elképzelt formában – nem hajtható végre. Miután meggyőződött róla, hogy az Oktogonnál viszont vannak használható lámpaoszlopok, arrafelé indult Pajorral, akinek most már csak annyi dolga volt, hogy levezényelje az ítéletvégrehajtást.
Nyomukban halad az egyre növekvő csődület: a két halálraítélt, az őket őrző karhatalmisták, tanúk, érdeklődők, riporterek, fényképészek, továbbá az eltűnt vagy – mint a tárgyalás során sokszor elhangzott – „elvezényelt” személyek hozzátartozói: édesanyák, feleségek, nővérek, húgok, csupa nő. Folyton előreszaladgálnak, átnyúlkálnak a karhatalmistákon, próbálják megérinteni Totyis és Zúzós hátul összekötözött kezét. (A szabályzat szerint Totyist és Zúzóst meg kellett volna bilincselni, de a Zeneakadémián hirtelenjében nem találtak bilincset. Kottaállvány és metronóm volt ugyan, de az ilyen tárgyak nagyon kevéssé alkalmasak végtagok rögzítésére. A népbíró végül a rektori iroda csomagátkötő madzagjával pótolta a fogvatartási eszközt.)
Sírós hangú, rimánkodó kérdések röpködnek a kormos téli levegőben. Kiabálni kell, mert Budáról, a várnegyed felől gépfegyverropogás, a Svábhegy felől pedig erős tüzérségi tűz hallatszik. „Törzsőrmester úr mikor látta utoljára az én Gyurikámat? Tudja, akinek az a vastag szemüvege volt!” „Szakaszvezető úr, ugye megvan Schwarz, a monori fatalep-tulajdonos? Tudja, akinek az a sok aranyfoga volt!”
Észre sem veszik, hogy múlt időben beszélnek. Pedig ha volt, akkor nem valószínű, hogy megvan, és majdnem teljesen mindegy, hogy a törzs úr mikor látta utoljára azt az illetőt, akinek addig volt a vastag szemüvege, amíg a szaki úr a csizmája sarokvasával rá nem taposott.
Összefoglalóan úgy fogalmazhatunk, hogy a 401-es számú kisegítő munkás- és büntetőszázad, amelynek keretéhez Totyis és Zúzós tartozott, ukrajnai feladat-teljesítése során a munkaszolgálatos személyi állományban számottevő emberveszteséget szenvedett, méghozzá nem annyira harci cselekmények következtében, mint inkább azért, mert Totyis és Zúzós a személyi állományból egy vagy több főt heti rendszerességgel „elvezényelt” – ahogy Totyis mondta még a Zeneakadémia nagytermében is – „különleges munkára”.
Réti közellátási kormánybiztos valamilyen oknál fogva ragaszkodott a lámpavashoz. Amolyan forradalmi hevület lehetett ez nála. A szegedi Csillagbörtönben bőven volt ideje tanulmányozni a lámpaoszlopok forradalmi igénybevételének történetét. Hallani sem akart róla, noha ez a megoldás lett volna kézenfekvő, hogy Totyist és Zúzóst a Liszt Ferenc tér platánfáinak valamelyik alsó ágára akasszák. Ez az ötlet már csak azért sem nyerte el a tetszését, mert a német és nyilas kézen levő budai magaslatokról rá lehetett látni a térre, és attól kellett volna tartanunk, hogy a királyi palotából, mihelyt észreveszik az összeverődő sokaságot, tüzet nyitnak a rendkívüli eseményre. Az pedig végképp kihozta a sodrából a közellátási kormánybiztost, hogy Pajor hadbíró-százados, szakmai és formai okokra hivatkozva, ellenezte a nyilvános akasztást. A szabályzatnak arra a rendelkezésére hivatkozott, amely szerint a halálos ítéletet kora reggel, zárt helyen, minden fölösleges feltűnés mellőzésével kell végrehajtani.
Pajor a nyilas puccs előtt a Margit körúti fegyházban dolgozott. Irodájának ablaka az udvarra nézett, egyenesen az akasztófára. Ő az elítéltnek már a lépéseiből is meg tudta állapítani, hogy politikai ügyről, szabotázsakcióról van-e szó, vagy bevonultatott parasztlegényről, aki egy éjszakára hazaszökött a menyasszonyához, és igazoltatták. Kisujjában volt a statáriális eljárás minden csínja-bínja. Több száz rögtöni ítéletet meghozott, és ezek alakilag is, tartalmilag is egytől egyig mind kifogástalanok voltak. Nélkülözhetetlen szakembernek számított, és ezt – az ő életrajzi értelemben vett szerencséjére – azonnal felfogták a kommunisták.
Így tehát Lupták elvtárs, akit előző nap neveztek ki budapesti főkapitány-helyettesnek, és akit Pajor egy vagy két évvel ezelőtt habozás nélkül halálra ítélt volna, most rászignálta Pajorra a Totyis-Zúzós ügyet. Pajor, miután sajnálattal tudomásul vette, hogy a Zeneakadémiának nincs olyasféle udvara, mint a Margit körúti épületnek, azt javasolta, hogy az ítéletet a kazánházban kellene végrehajtani, mert az éppen jó lesz a két kisgyilkosnak.
Réti kormánybiztos őrjöngött. Mi az, hogy kisgyilkos? Mi az, hogy kazánház? És főleg: mi az, hogy fölösleges feltűnés? Most, azonnal, teljes határozottsággal meg kell mutatnunk a magyar népnek, hogy a demokrácia kíméletlenül leszámol a fasiszta, reakciós bűnözőkkel! Ha a népbíró elvtárs tíz percen belül oda nem viszi a lámpavashoz azt a két háborús gonosztevőt, akkor ő, Réti egy teherautó platójára állítja őket, acélsodronyt köt a nyakukba, másik végét a lámpavashoz erősíti, aztán tövig nyomja a gázpedált!
Szeretett volna minél hamarabb ott lenni a Nyugati-pályaudvarnál, hogy ellenőrizze, sikerült-e a villamossínhez csatlakoztatni azt a Nagykörútig meghosszabbított iparvágányt, amelyen az erre a célra összeállított szerelvények minden átrakodás nélkül szállíthatnák a város különböző pontjaira az Állóvíz vármegyéből érkező élelmiszert: „Itt jön a Magyar Kommunista Párt krumplija! Itt jön a Magyar Kommunista Párt káposztája!” Így érthető, hogy kissé türelmetlen volt. Ha minden kivégzéssel ennyit piszmogna, akkor nem maradna ideje megmenteni az éhhaláltól a főváros népét!
*
A 401-es számú kisegítő munkás- és büntetőszázad 1942. június elejétől 1943. január végéig tartózkodott Bergyicsev és Kazatyin térségében, ahol egészen különböző feladatokkal – aknaszedéssel, útakadály-telepítéssel, lőállások kialakításával, állati és emberi tetemek elföldelésével – volt foglalkoztatva. Muszos személyi állományának nagyobbik részét zsidók vagy zsidónak minősülők, kisebbik részét politikailag megbízhatatlan személyek (szociáldemokraták, szakszervezeti aktivisták) tették ki. A június eleji 258 főnyi létszámból január végén 73-an voltak életben.
Pajor nemrég hadbíró, most népbíró nem arra volt kíváncsi, mi történhetett valójában Bergyicsev és Kazatyin között. Sokszor járt kint a fronton szakemberként, munkaköri kötelességéből adódóan, ismerte az ottani viszonyokat. Őt az érdekelte, hogy az életben maradt muszosok tanúvallomásai, valamint a Totyis által Zúzósra és a Zúzós által Totyisra tett súlyosan terhelő vallomások felhasználásával jogilag megalapozott-e a halálos ítélet.
Meg. (Totyis.)
Meg. (Zúzós.)
Ezen túlmenően Pajor mélységes megvetést érzett a két elítélt iránt, akik az ő mesterségébe merészeltek belekontárkodni. A maguk módján ők is rögtönítélő bíráskodást folytattak heteken, hónapokon át, anélkül, hogy tisztában lettek volna az 1939. évi II. törvénycikk 221. §-ával, amely a statárium elrendelésének feltételeit határozza meg, de láthatóan nem ismerték a 2730/1941-es és a 4850/1941-es miniszterelnöki rendeletet sem, amelyek alapján ő, Pajor tucatjával hozta a kifogástalanul szak- és jogszerű halálos ítéleteket. Mi több, még az előbbieknél sokkal fontosabb 8020/1939-es rendeletről sincs fogalmuk, amely pedig a polgári élet egy sor területére kiterjesztette a katonai bíráskodás hatályát, méghozzá jóval Magyarország hadbalépése előtt!
Például Totyis bemegy a körletbe a takarodó előtti szabad foglalkozás perceiben, és egyáltalán nem viselkedik durván vagy barátságtalanul, sőt még tréfálkozik is. Hogy mást ne mondjak, felfigyel Schwarz fakereskedő teljes egészében aranyból készült felső fogsorára, és elnevezi az illetőt Aranyszájú Schwarznak. Bizony, nem kevés bátorságra vall aranyfogat csináltatni. Ezekben az időkben!
Másnap Aranyszájú Schwarzról kiderül, hogy azért nincs jelen a bunker építésénél, amelyen éppen dolgozunk, mert elvezényelték különleges munkára, az egykori kolhozirodába, ahonnét azonban az őt kísérő Zúzós nélküle tér vissza.
Harmadnap Zúzós éppen azt mustrálgatja, hogy a nyomdász Pálmainak, akivel öt percre négyszemközt maradt a körletben, miután a többiek odakint már felsorakoztak, milyen finom tapintású, vérpiros gyapjúpokróca van, amikor hirtelen tüsszentenie kell, és a zsebkendővel együtt egy súlyosabb tárgyat is kiránt a zsebéből. (Bizony ám, Zúzós annyira kikupálódott, amióta előléptették szakaszvezetővé, hogy zsebkendőbe fújja az orrát!) Hangos koppanás hallatszik, és a nyomdász Pálmai látja, noha nem kellett volna odanéznie, hogy ott hever a földön egy aranyból készült felső fogsor.
Ezek után hiába ajánlja fel finom tapintású pokrócát Zúzósnak, saját jószántából, teljesen önként, Zúzós csak ennyit kérdez: „Miért vörös a maga pokróca, Pálmai? Miért nem hozott magával hupikéket vagy, mondjuk, libaszarzöldet hazulról? Maguk mindenhová mindig vöröset hurcolnak magukkal?”
A következő napon kiderül, hogy Pálmait elvezényelték különleges munkára, két nap múlva pedig látjuk, hogy Totyisnak szép új mellénye van, finomnak látszó gyapjúból, és egyáltalán nem probléma, hogy történetesen vörös a színe. A mellényt Hoffer szabó készítette, aki azt hitte, hogy az ő szaktudása nélkülözhetetlen a keret számára. Tévedett, mert a hatodik vagy nyolcadik ilyesféle mellény után őt is különleges munkára vezényelték. Mulatságos volt nézni, amint Zúzós ezt követően a körmét vágta Hoffer ollójával; mulatságos, de nem veszélytelen.
Például Hörbölőt, a Népszava rovatvezetőjét, aki pedig „őskeresztény” volt, ha még emlékszünk erre a kifejezésre, Zúzós körömvágás közben hasbarúgta, majd aziránt érdeklődött: vajon a szerkesztő úr ezt is meg fogja-e írni a Népszavában. Amikor pedig Hörbölő kétrét görnyedve azt felelte, hogy: „Alázatosan jelentem, nem fogom megírni”, Zúzós szájon vágta, amiért nem áll vigyázzban, amikor elöljáróval beszél, majd elégedetten állapította meg: „Persze hogy nem írod meg, te rohadék, nem fogsz te már megírni semmit!”
Másfelől az sem volt veszélytelen, ha valaki félrenézett vagy hátat fordított, miközben Zúzós tüntetően a körmét vagdosta. Feigenbaum, a vendéglős éppen emiatt lett különleges munkára vezényelve, ezenkívül a báránybőr sapkája miatt, mert amikor ez történt, már keményen fagyott éjszakánként.
*
Csak azt ne gondoljuk, hogy akár Totyis, akár Zúzós keményszívű, hitvány, gonosz ember lett volna! A jóság, nem is ritkán, kézzelfogható formákat öltött bennük. Totyis például szerette a lovakat. Még nálunk, itthon, Hömpölyzugban, az Oppenheim-uradalomban megtanulta, hogyan kell a lovakkal bánni, mielőtt a hazafias érzelmű uradalmi kasznár közbenjárására megkezdhette tanulmányait a jutasi altisztképző iskolán. Nem is szenvedtek hiányt a lovak Totyis keze alatt! Tiszták voltak, jól tápláltak; látszott, hogy érti a dolgát, aki a gondjukat viseli. Mondogatta nekünk Totyis: „Ha maguk is olyan értelmesek és szófogadók volnának, mint a lovak, nem lenne magukkal semmi baj!” Ehhez hasonló gondolattal pedig már Swift Gulliver-jében is találkozhattunk!
Bergyicsev és Kazatyin térségében az a remény éltetett bennünket, hogy vagy mi változunk lovakká, és ezzel kiérdemeljük Totyis törzsőrmester jóakaratát, illetve kíméletét, vagy egyszer hajnaltájban arra ébredünk, hogy Totyis helyett a dublini szatíraszerző küld ki minket a tűzvonalba futóárkot ásni.
Zúzós szakaszvezetőből sem hiányzott a szeretet: ő mindenekelőtt a kifényesített cipőket szerette. Azt a személyt, aki a cipőből az ég felé magasodott, már nem kedvelte annyira. Ennek pedig az a magyarázata, hogy miután Hömpölyzugból Pestre költözött, jó néhány évig cipőtisztítóként működött a Nagykörúton, nem is messze az Oktogontól, ahol mindjárt fel fogjuk húzni a lámpavasra. Valahányszor felsorakoztatták a századot, ő haragos arccal a földre sütötte a szemét, mintha szégyellné magát. Pedig csak a lábbeliket vizsgálta. „Hogy néz ki magának a cipője, maga nyomorult?” – ez volt a szavajárása. – „Hogy lehet valaki ennyire igénytelen?”
Tökéletesen igaza volt: formátlanná taposott, szétrongyolódott, civil cipőt hordtunk, amelyet nemhogy kifényesíteni, de összevarrni vagy megfoltozni sem lehetett már. Zuhogó esőben vagy kemény fagyban végképp alkalmatlan viselet volt. Kincstári lábbeli használatba vétele viszont harctéri fosztogatásnak minősült, és golyó általi halált vont maga után. Azok sem jártak jól, akik előrelátónak hitték magukat, és bevonulás előtt strapabíró túrabakancsot szereztek, mert azt Zúzós előbb-utóbb elvette tőlük. Hiszen éppen erről van szó: fölöttébb kedvelte a jó minőségű, erős cipőket, amelyek meghálálják, ha kifényesítik őket.
Egyszóval, megvolt bennük a jóakarat, noha rendszerint nem vitték túlzásba. De néha még az is előfordult, hogy túlzásba vitték, csak mi nem vettük észre.
A túlzásba vitt jóakarat kiegyensúlyozásaképpen Totyisnál volt egy kéthasábos gépelt lista, körülbelül harminc-harminc névvel. Esténként, lámpafény mellett, elmélyült arccal tanulmányozta. Tintaceruzát vett elő, megnyálazta a hegyét, és egyik-másik név mellé akkurátus mozdulattal pipát rajzolt.
Ezt a listát Totyis a századparancsnoktól, Murvássy hadnagytól kapta, aki a zászlóaljparancsnoktól, Kavicsossy századostól kapta, aki az ezredparancsnoktól, Sóderessy őrnagytól kapta, aki a nagykátai 101-es hadkiegészítő parancsnokság főparancsnokától, vitéz Aprított-Kövessy ezredestől kapta, akit beosztottjai a „Nagykátai Vérmedve” néven emlegettek, és aki ezt a listát, valamint az általa írógépbe diktált hasonló összes többi listát a Magyarok Istenétől kapta.
Murvássy Klagenfurtba, Kavicsossy Münchenbe, Sóderessy Grazba, Aprított-Kövessy Salzburgba igyekszik ezekben a nehéz órákban. Két kis buzgó katonájukat itt felejtették a Zeneakadémia és az Oktogon között.
A Magyarok Istenének jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen.
*
Réti közellátási kormánybiztos némileg váratlanul kijelentette, hogy sürgős tennivaló várja a Nyugati-pályaudvarnál, és különben is, útközben ellenőriznie kell az Oktogon és a Nyugati-pályaudvar közti romeltakarítási munkálatokat. Délutánra írásbeli jelentést kér az esemény lefolyásáról.
Gyors léptekkel útnak indult, magára hagyva Pajor népbírót a két bűnössel, a karhatalmistákkal, az újságírókkal és fényképészekkel, az egyre növekvő népsokasággal, kíváncsiakkal, bámészkodókkal, bosszúra szomjazókkal, valamint a szilárdan álló, megbízható lámpaoszlopokkal.
A népbíró mindenekelőtt felolvassa a halálos ítéletet. Elmondhatná papír nélkül is, hiszen kívülről tudja a szöveget, viszont azt is tudja, hogy most nem ő beszél, ő csak a hivatalos iratot szólaltatja meg. Szavainak hatásos aláfestést adnak a budai oldalról áthallatszó lövések és robbanások. Ő maga is egy kissé tűzbejön. Miközben áthatja a szak- és jogszerűség tudata, színészileg is értékelhető teljesítményt nyújt. A jelenlevőket a Nemzeti Színház egyik tehetséges, fiatal színészére emlékezti, amint egy felolvasóesten Hamlet nagymonológját szavalja, a „Lenni vagy nem lenni” kezdetűt.
De hiszen most is, itt is erről van szó! Lenni vagy nem lenni?
Nem lenni. (Nekik.)
Lenni. (Nekünk.)
Eddig tehát gyors léptekkel haladtunk a katharzis felé. Most azonban beleütközünk egy számottevő akadályba.
Pajor népbírónak, mint amikor a büntetőjogász egyik legnyomasztóbb álma válik hétköznapi valósággá, hirtelen eszébe villan, hogy egy lényeges mozzanat – vagy inkább szereplő – hiányzik a színjátékhoz. Az elítéltek megvannak, az ítélet megvan, a vesztőhely is megvan – viszont nincs meg az ítéletvégrehajtó!
Hadbíró korában Pajornak ilyen természetű gondja sohasem volt. Golyó általi halál esetén ott voltak a katonák, akik közül egykettőre összeállt a kivégzőosztag. Kötél általi halál esetén pedig akár a Margit körúton, akár más büntetőintézményben bármikor rendelkezésre állt a hozzáértő közalkalmazott. Ezt Pajor annyira megszokta és természetesnek vette, hogy pályakezdő népbíróként eszébe sem jutott: ezen a téren nehézség adódhat.
A tömeg összetétele időközben megváltozott. Már nem az elvezényeltek hozzátartozói, nem a nők voltak többségben. Már nem arra voltak kíváncsiak, hogy él-e még az én egyetlen kisfiam, vagy hogy a telefongyári Schleffer tényleg annyira le volt-e gyengülve, hogy a végén már nem tudott járni, vagy hogy mi lett a Pistával, mert nem érkezett róla értesítés, viszont levelezőlapot vagy szóbeli üzenetet sem kaptunk tőle. Most már azt szerették volna látni, hogy azok ketten tényleg kiöltik-e a nyelvüket, és ha igen, akkor melyiküké fog messzebbre kinyúlni.
A népbíró fontolóra vette azt a lehetőséget, hogy önként jelentkezőket szólít a tömegből. Legalább tíz-tizenöt fiatal vagy középkorú férfi állt alig karnyújtásnyira tőle. Ezek között biztosan van olyan, aki Ukrajnában partizánt akasztott. Pajor, miközben elnézte a vérszomjas arcokat, rájött, hogy ezek itt mind hóhérok, egytől egyig. Legfeljebb nem mindegyik ért hozzá.
Aztán észbekapott: örökre vége a szakmai karrierjének, ha megírják róla az újságok, hogy önként jelentkezőket kér fel az akcióhoz, mint Rodolfo, a bűvész a Royal Orfeumban!
Akkor talán a karhatalmistához forduljunk segítségért. Mind a négyen túlélők, a 401-es számú század egykori muszosai. Az elsők között jelentkeztek karhatalmistának a Tisza Kálmán téren. Ők tartóztatták le Totyist és Zúzóst, miután a Nyugatinál felismerték őket.
Ez a két keretlegény is mekkora marha volt!
Miért nem végeztetek tiszta munkát? Mi a fészkes fenének hagytatok túlélőket, fiúk? Ha már egyet megöltetek ezek közül, akkor öltétek volna meg az összes többit is, mert ha csak egy is élve marad, az előbb-utóbb ujjal fog mutogatni rátok. Tele van az ország hozzátok hasonló tettesekkel, de őket soha nem fogja felismerni senki, mert nekik egyetlen élő tanútól sincs félnivalójuk. Ők még harminc-negyven évig élvezhetik az áldott jó életet. Ti ketten pedig mindjárt lógni fogtok, fiúk!
Pajor egy pillanatig majdnem biztosra vette, hogy a karhatalmisták csakugyan megoldják a problémát.
Amikor aztán közelebbről szemügyre vette őket, mindjárt elment a kedve tőlük. Az ilyenek csak a szájukat jártatják. Rossz nézni, ahogyan tartják azt a puskát. A Stern, a Friedmann, a Frank meg a Kardos. Nincs ezekben semmi tartás. Anélkül meg egy fületlen gombot sem ér az üres bosszúvágy és a tartalmatlan gyűlölet. Acsarkodni acsarkodnak, de az már derogál nekik, hogy saját kezűleg elvégezzék a piszkos munkát. Arról nem szólva, hogy nincs is benne jártasságuk.
Az a buzeráns moszkovita (Réti elvtársról van szó, akit 1940-ben csakugyan kiengedtek a Csillagbörtönből a Szovjetunióba), az a dilettáns vadbarom elrendeli a nyilvános akasztást, hóhérról bezzeg nem gondoskodik!
*
És akkor, mintha a rögtönítélő bíró lidérces álma újabb, az eddiginél is abszurdabb fordulatot venne, Pajornak egyszerre csak az is eszébe jutott, hogy megfelelő kötél sincs!
Korábbi pályafutása folyamán ezzel sem volt soha semmi probléma. A kötél bármikor, bármekkora mennyiségben rendelkezésre állt, akárcsak lélegzéshez a levegő. Sőt még annál is inkább, mert éppen ebben, a levegő belélegzésében gátolta meg az elítéltet!
Most meg nincs.
A népbíró pillantása a cukorspárgára esett, amellyel Totyis és Zúzós keze hátul össze volt kötözve. A csomagátkötő madzagra a rektori hivatalból. Mi lenne, ha utasítást adna, hogy szedjék le a madzagot az érintett személyek csuklójáról, és kössék a nyakukba?
Hamar belátta azonban, hogy ez helytelen döntés volna. Először is, a madzag nem elég hosszú. Másodszor pedig, nem elég teherbíró. Elbír tíz kilót, esetleg tizenöt-húszat is, de egy felnőtt férfi teljes testsúlyát biztosan nem tudja megtartani. Akkor pedig örökre vége a szakmai karrierjének, ha megírják róla az újságok, hogy cukorspárgával akart akasztani!
Ugyanezért a járda mellett és a bérházak udvarán még nagy számban heverő holttestek derékszíjával vagy hózentrágerével sem kísérletezhet, és az élőktől sem kérhet hasonló holmit.
Az a bolsifunkci (ezúttal is Réti elvtársról van szó, valamint arról, hogy Pajor tisztában volt a kommunizmus küszöbön álló győzelmével, de nem túlzottan örült neki), az a kutyák torkából előrángatott nacsalnyik elvi okokból ragaszkodik a lámpavashoz, kötelet bezzeg nem biztosít! (Az előbb mintha valami acélsodronyról beszélt volna. Hol az a sodrony? Sehol!)
Már-már csüggedés fogta el. Ekkor azonban látomása támadt, mint oly sok polgártársunknak ezekben a sorsfordító napokban, hetekben. Nem is annyira látta, mint inkább előre látta, hogy szakmai karrierje márpedig nem és nem törik derékba. Ellenkezőleg, most vesz csak igazán nagy lendületet. Nem kell neki örökké ezekkel a semmirevaló kisgyilkosokkal, kisgonoszokkal, kisbűnösökkel bíbelődnie. Szakmai problémákban gazdagabb, többrétű esetekkel fog ő nemsokára szembesülni. Fog ő népbíróként felelősségre vonni hadosztályparancsnokot is! Országos leventeparancsnokot is! Miniszterelnököt is!
Azt, hogy konkrétan melyik miniszterelnökről van szó, még nem látta pontosan előre, de most hirtelen annyi erőt és elszántságot érzett magában, amennyivel az elmúlt három-négy évből öt-hat miniszterelnököt is halálra ítélhetett volna, természetesen kötél általi halálra.
Hoppá, a kötél. Ott tartottunk, hogy nincs.
Szék már van. Az egyébként kiégett Japán kávéházban csodával határos módon megmaradt néhány szék. Azokat fogjuk Totyis és Zúzós alól kihúzni.
Pajor népbíró egykettőre visszanyerte határozottságát. Rövid szünetet rendelt el, majd az egyik találomra kiválasztott karhatalmistának, Franknak azt az utasítást adta, hogy futólépésben haladjon át a Hűség Házába (Andrássy út 60.), amely most válik hűtlenné ehhez a névhez, és az ott berendezkedő politikai rendőrhivatalnok elvtársaktól a magyar nép nevében kérjen két darab, egyenként legalább másfél méter hosszú (vagy még hosszabb) kötelet, valamint egy akasztáshoz értő, erős idegzetű elvtársat.
Hogy Frank gyorsabban szaladhasson, Pajor átvette tőle a fegyvert. Alakilag ezellen sem volt kifogás támasztható, mert a népbíró megnevezte a szabályzatnak azt a pontját, amely hasonló helyzetben lehetővé teszi az ilyen jellegű intézkedést.
*
Amikor Frank az egykori Hűség Házához, ehhez a nagyvonalúan kivitelezett, most éppen kissé megtépázott neoreneszánsz épülethez érkezett, a Csengery utcai oldalsó kapun éppen begördült egy teherautó, rakfelületén halálsápadt civilekkel és géppisztolyos őrszemélyzettel. Hát igen, fordult a kocka. Még csak egy hónappal ezelőtt is őt, Frankot vitték volna be ugyanígy a Csengery utca felől, most meg azokat viszik, ő pedig, megbízatása tudatában, büszkén vonulhat be az Andrássy úti főbejáraton.
Büszkesége csak akkor hagyott alább, amikor provokátornak nézték, a karhatalmista igazolványát ugyanis Friedmann-nál hagyta, Pajortól pedig a nagy sietségben nem kapott írásbeli felhatalmazást. Még szerencse, hogy Réti kormánybiztos éppen a házban tartózkodott. Úgy látszik, tett egy kis kitérőt, mielőtt a pályaudvarra sietett volna.
Réti rögtön tudta, miről van szó. Valóságos dührohamot kapott, amikor meghallotta, hogy késedelmet szenved az ítéletvégrehajtás, de aztán lehiggadt, és intézkedett. Egy vattakabátos férfi kinyitott egy ajtót, amely mögött egy ládában cipőfűzők, egy polcon pedig nyakkendők hevertek teljes összevisszaságban. Intett Franknak, hogy válogasson belőlük nyugodtan. Ezekből az elvtárs fonhat, sodorhat, kötözhet, bogozhat és tekerhet olyan hosszú és olyan teherbíró kötelet, amilyenre csak szüksége van. Ezek a holmik még a nyilasok foglyai után maradtak. Nemigen jön vissza értük a jogos tulajdonos.
Gyöngyházy, a híres impresszionista festő, aki eredetileg az épület gazdája volt, aligha gondolta volna, hogy azok között a falak között, ahol megálmodta a Szoknyafoltozó napszámosasszonyok és az Őszi vásár Selmecbányán című kompozícióit, egyszer majd nagy halomban tornyosulnak a gazdátlanná vált nyakkendők és cipőfűzők. Ő a házat végrendeletében a pesti izraelita hitközségre hagyta, azzal a feltétellel, hogy vallástörténeti múzeumot működtessenek benne. Ezek után vagy az állandó kiállítások anyaga nem gyűlt össze, vagy a vallástörténet fogalmának meghatározása körül támadt félreértés (amennyiben a vallás majdnem úgy hangzik, mint a vallatás), mindenesetre múzeum helyett a nyilaskeresztes párt költözött be az épületbe, annak helyiségeit, főleg a pincéjét egyre inkább átalakítva sajátos igényei és szükségletei szerint.
Így viszont nemcsak érthető, hanem úgyszólván elkerülhetetlen is volt, hogy újdonsült politikai rendőrségünk egyenesen a nyilasok nyomdokaiba lépjen. Nem volna kívánatos, hogy olyan kedélytelen, komor helyeken működjünk, mint a Hadik-laktanya vagy a Margit körúti fegyház. Különben is, ez utóbbi egyrészt összedőlt, másrészt egyelőre még a németek kezén van.
Az pedig végképp helytelen volna, ha a kommunista párt Tisza Kálmán téri székházában végeznénk fontos munkánkat. Egyrészt minket is zavarnának az ott megforduló csillogó szemű, humanista illúziókban ringatózó, gyanútlan elvtársak és elvtársnők, másrészt őket is kiábrándítaná a mi jelenlétünk, vagy inkább annak tudata, hogy éppen a kommunista párt székházában őrizzük a demokrácia ellenségeit. Bizony ám, Tisza Kálmán téri székházunk három héttel ezelőtt még a Volksbund székháza volt! Még ott hever a járdán az a kőmorzsalék, amely, amíg egyben volt, és az ablakon ki nem repült, Adolf Hitler faragott képmása volt.
Úgyhogy Dózer elvtárs rögtön levonta a konzekvenciát: nekünk az Andrássy úti nyilasház kell! Itt vannak a prímán kialakított cellák a pincében, itt vannak a betonba ágyazott priccsek, itt vannak a drótháló mögé süllyesztett villanykörték, itt vannak a demokrácia fenntartásához szükséges kényszerítő eszközök és berendezési tárgyak!
Mire Mezei belügyminiszter Debrecenben kiadja azt a rendeletet, amelynek értelmében a csendőrség jogutód nélkül megszűnik, és a minél hamarabb megalakítandó Politikai Rendészeti Osztály veszi át a szerepét, addigra az említett osztály rég megalakult, és minden átvehető szerepet átvett.
Ebből a szempontból mindössze az okoz némi gondot, hogy nem is egy politikai rendészet alakult, hanem egyszerre mindjárt kettő. Debrecenben Verő elvtárs bízta meg Dömper elvtársat, a szovjet partizánt, hogy alakítson politikai rendészetet, Pesten pedig Réti elvtárs bízta meg Dózer elvtársat, az illegális kommunistát, hogy tegye ugyanezt. Mind Verő, mind Réti a kommunista párt utasítását követte, amikor kiadta a megbízást; de hiszen egyelőre még Magyar Kommunista Pártból sem egy van, hanem legalább kettő.
Amikor pedig megkérdeztük Rákosi elvtárstól, hogy akkor most melyik elvtárs vezeti a rendészetet, Dömper vagy Dózer, ő csak elmosolyodott, és azt mondta, hogy: mindkét elvtárs vezető szerepére szükségünk lesz ezen a téren. Ez pedig azt jelenti, hogy máris két különböző politikai rendészetünk van: az egyik a fővárosban végez nagytakarítást Dózer elvtárs vezetésével, a másik a vidéket rázza gatyába Dömper elvtárs irányítása alatt.
Így tehát mindkét politikai rendészet és azok mindkét vezetője, Dömper is, Dózer is beköltözött az Andrássy úti nyilasházba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy jelenlétük révén minél hamarabb elfeledtessék a nyilasok gonosztetteit, és az épületről a demokrácia, közelebbről: a népi demokrácia jusson az állampolgárok eszébe.
*
Ezekben a percekben Réti kormánybiztos azért tesz rövid látogatást Dömperék és Dózerék háza táján, hogy tisztázza a hatásköröket.
Dózer elvtárs, leszel szíves tudomásul venni, hogy Dömper veled egyenrangú vezető, és leszel szíves nem azon a véleményen lenni, hogy Dömperék a debreceni rendőrség Pesten működő politikai alosztálya! Te meg, Dömper elvársam, légy már egy kicsit arra is tekintettel, hogy Dózerék az illegalitásban nem sajátíthatták el a széles néptömegekkel való helyes bánásmódot, de majd belejönnek, mint kiskutya az ugatásba, úgyhogy ezzel a problémával te inkább ne foglalkozzál!
Azonkívül itt Pesten Dózerék intézik a letartóztatásokat, úgyhogy ebben a házban ők használják a pincét, nem a te kádereid. Neked a megyeszékhelyeken annyi pincéd és cellád van, amennyit akarsz.
Ezzel szemben, Dózer elvtársam, azt neked kell megértened, hogy Dömperéknek több személygépkocsira és teherautóra van szükségük, mint nektek, abból a puszta tényből adódóan, hogy ők vidékiek, viszont Pesten kapják az eligazítást. Ja, és néha még Debrecenben is, attól az idióta Mezeitől, aki még mindig nem érti, hogy mire jó és mire nem jó egy demokráciában az úgynevezett „belügyminiszter”.
Továbbá, sok vidéki ügynek Pesten futnak össze a szálai, ezért bizony Dömpernek is lesznek pesti őrizetesei. Emiatt pedig, Dózerkám, akár tetszik nektek, akár nem, a Vilma királynő úti bankárvillát, amelyről a múltkor beszéltünk, nem ti kapjátok meg, hanem a Dömper-brigád. Vagy azt hiszed, nekik nem kell az a pince? Te meg ne aggódjál, Dömper elvtársam, annak a bankárvillának nagyon jó pincéje van. Onnét a leghangosabb segélykiáltások sem hallatszanak ki az utcára. Ki van próbálva.
Világos minden? Óhaj-sóhaj? Kérdések?
Dömper és Dózer úgyszólván semmiben sem értettek egyet, de abban igen, hogy jó lenne letörni Réti elvtárs túl nagyra nőtt szarvait. Nehogy már mindig ilyen magas lóról beszéljen velünk! Másfelől viszont muszáj, hogy lovat adjunk alá, mert ő fogja elintézni, hogy a szomszéd ház (Andrássy út 62.) nagy kiterjedésű pincéjében, amelyet a demokrácia nevében kisajátítottunk, magyar kőművesek gyorsan kiépítsék az ittenihez hasonló cellákat, és szovjet technikusok elkészítsék a szükséges hangszigetelést.
Ezért aztán Dózer csak annyit mondott Rétinek, hogy Dömper elvtárs irodájában van egy fasiszta perzsaszőnyeg meg egy fasiszta kakukkos falióra, míg nála, Dózernél csak egy pamutgombolyagot pofozgató porceláncica van, amelyet ottfelejtettek a nyilasok. Ja, és mi legyen a Reménnyel? Tudod, Réti elvtárs, a Remény az a frakciózó, aki megtévesztett egy sor jó szándékú elvtársat azzal, hogy ő vezeti Magyarországon az igazi kommunista pártot. És most itt csücsül, odalent a pincében. Illetve nem csücsül, mert állnia kell, arccal a fal felé. Mit csináljunk vele? Muszáj életben hagyni?
Dömper viszont az utolsó pillanatban mégsem azt mondta, ami pedig már ott volt a nyelve hegyén. Eredetileg azt akarta mondani, hogy: Dózer elvtárs brigádja kivonja magát a közös munka alól, olyannyira, hogy még a folyosókat is a vidéki politikai rendészetnek kell felmosnia. Kértük Dózer elvtársat, adja kölcsön az őrizeteseit. Azok is takaríthatnának. Vagy nem telik ki az idejükből? Mi ugye mégsem hordhatjuk ide a saját foglyainkat a Vilma királynő útról! Egyrészt nem szeretnénk, ha útközben elszöknének, másrészt nem szeretnénk mutogatni őket a járókelőknek. Arról nem is beszélve, hogy újonnan szerzett zúzódásaik következtében képtelenek volnának megfogni a felmosórongyot.
*
Ezt akarta mondani, viszont mégsem ezt mondta, hanem azt, hogy: tegnapelőtt ő, Dömper, különféle politikai rendészeti ügyek miatt, leutazott Állóvízbe, ahol Mrázik elvtárs megkérdezte tőle: mikor számoljuk már fel a hömpölyzugi szakadár köztársaságot?
Mrázik elvtárs ebből a célból rendelkezésünkre bocsátaná tűzoltókból és útkarbantartókból álló postai futárszolgálatát, csak fel kellene őket fegyvereznünk. Ha ehhez hozzászámítjuk a Toplák elvtárs-féle Vörösrongyosgárdát, valamit a Babuska elvtárs és Daddy elvtárs által pártfegyelem alá vont Vagyonújraelosztó Aranyhordát, akkor fél nap alatt rendet csinálhatnánk Hömpölyzugban. Feltéve persze, hogy te is jóváhagyod a tervet, Réti elvtárs.
Dömper tisztában volt vele, hogy közellátási kormánybiztosként Réti elvtárs jelenleg Állóvíz megyére támaszkodik leginkább, de a megyére kirótt élelmiszerkvótát Mrázik, a főispán, akármilyen világosan látja is a kommunista szervezésű közellátás fontosságát, már nem sokáig tudja teljesíteni. Sőt meglehet, hogy nem is igazán akarja. Mert, példának okáért, Réti elvtárs miért nem a Nyírségre nehezedik rá jobban egy kicsit?
Emiatt a múlt héten volt is némi ordítozás Mrázik és Réti között, amelynek tartalmáról Dömper elvtárs részletes jelentést kapott az imént említett Babuskától, aki újabban a Nyilvántartási és Adatgyűjtési Részleg osztályvezetője a megyei főkapitányságon.
Mrázik az asztalt csapkodva kérte ki magának, hogy az Állóvízből Pestre induló tehervagonokra ez van felírva: „A szovjet nép ajándéka az éhező Budapestnek!” Miért itt a megyében írják ezt rá a vagonra, ahol mindenki tudja, hogy hazugság? Nem lehetne Pest határában kezdeni a hazudozást?
Réti meg azt kiabálta, hogy nem babra megy a játék, illetve nagyon is babra megy. Neki muszáj legalább hat vagon szárazbabot szállítania a most felállított internálótáborokba. Csak a jövő héten legalább tizenötezer embert fogunk közigazgatási eljárás alá vonni Pesten és a felszabadult országrészben. Azoknak is kell majd valamit enniük!
Ilyen ember ez a Réti elvtárs. Még a nép ellenségeiről is gondoskodik. Persze, közben hazudik is egy keveset. Az élelmiszerbegyűjtésben leginkább Mrázikra, az ellenséges elemek begyűjtésében leginkább Dömperre számíthatott. Hazudozni segítség nélkül is jól tudott. Ezen a téren önállóan és leleményesen járt el, kivéve persze, ha felsőbb utasítást követve kellett a gyakorlatba átültetnie az igazmondás dialektikáját.
Úgyhogy nagyon jól jönne Rétinek, ha most mindjárt elindíthatna Hömpölyzugból Pestre tizenöt vagon kukoricalisztet és, mondjuk, tíz vagon árpadarát. Odamegyünk, letartóztatjuk Mátrait és bandáját, aztán a többi már megy, mint a karikacsapás.
Annál nagyobb volt Dömper meglepődése, amikor Réti, ahelyett, hogy jóváhagyta volna ezt az ésszerű indítványt, bosszús arccal ráförmedt: „Te akarsz rendet csinálni Hömpölyzugban? Éppen te, Dömper elvtársam, aki a saját rendőrséged soraiban sem tudsz rendet csinálni? Milyen rendőreid vannak neked Állóvíz megyében, hékás? Azt hiszed, nem tudom, hogy például Dágványban ki a városi kapitány?”
Dömper elvtárs egyrészt igazságtalannak érezte a szemrehányást, mert a városi rendőrkapitányok kinevezésébe neki elvileg nem volt beleszólása. A városi kapitányokat – a demokratikus pártok egymás közti egyeztetése után – elvileg az Ideiglenes Kormány belügyminisztere, az a tökfej Mezei nevezi ki, aki titokban belépett a kommunista pártba, miközben továbbra is a parasztpártot képviseli, és a kisgazdák nem merik a lemondását követelni, mert ha teljesülne a követelés, akkor egy igazi keményvonalas kommunista lépne a petyhüdt Mezei helyébe. Egyrészt. Másrészt Dömper belátta, hogy Réti elvtársnak igaza van.
A Hömpölyzugi Köztársaságban addig nem csinálhatunk rendet, amíg egész Állóvíz megye rendőrségét meg nem tisztítottuk a megbízhatatlan, polgári elemektől. Hogy mást ne mondjak, Dágványban október óta Kaffka a városi rendőrkapitány!
Az világos, hogy Kaffka, akit a kisgazdák támogatnak, nem sokáig maradhat ezen a poszton. A helyére kerülhetne, mondjuk, Rillke, aki szocdem, de hajlandó együttműködni, mármint velünk. Ő viszont sírkőfaragó, úgyhogy nem sokat ért a rendészethez. A legjobb az lenne, ha Daddy elvtárs lenne Dágvány kapitánya, miután Kaffkát és Rillkét fenékbe rúgtuk.
Ekkor viszont Réti közellátási kormánybiztos azt is megmondta, nyilván felsőbb utasításra, hogy mi történjen a Reménnyel. A Reményt, ugye a múlt héten hozta be ide hozzátok Majdénka elvtárs. És a Remény, noha frakciózott, azért mégsem akármilyen közönséges kapcarongy a munkásmozgalomban. Csak én tizenöt olyan csepeli sztrájkról és hadiipari szabotázsakcióról tudok, amit ő szervezett a német megszállás alatt.
(Az imént említettem, hogy akkoriban két Magyar Kommunista Párt működött. Most hozzáteszem, hogy volt egy harmadik is, az úgynevezett „Remény-frakció”. És noha súlyos feszültségek voltak a Moszkvából jött elvtársak és a hazai illegális elvtársak között, abban mindkét fél egyetértett, hogy a Reményt sürgősen ki kell vonni a forgalomból.)
Ezenkívül a Remény elbújtatott és hamis papírokkal szerelt föl egy sor fontos elvtársat, köztük téged is, Dózer elvtársam. Sőt még a Dózer nevet is úgy tudom, hogy neki köszönheted. Ő találta ki, hogy legyél Dózer, amikor éppen az ő lakásán rejtőzködtél. Elvégre, úgy tudom, te Kupferberger néven születtél, Dózer elvtársam.
Úgyhogy a Reménynek vigyetek le a cellájába egy hokedlit, hogy legyen mire leülnie, és adjátok vissza neki Az ítélőerő kritiká-ját, amit elkoboztatok tőle, hogy legyen min gondolkodnia. Ugyanis éppen az ítélőerő hiányzik belőle, de ez csak az én személyes véleményem. Aztán tíz vagy húsz év múlva újratárgyaljuk a kérdést, hogy mi történjen a Reménnyel. Esetleg harminc év múlva. Ha még akkor élünk.
Mert a Remény egészen biztosan élni fog.
Mindenki tudja, ti magatok is tudjátok, elvtársaim: a Remény hal meg utoljára!
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
Márton László: Csipkár kivonul (regényrészlet)
