Prózák

Podmaniczky kozepmeret

 

Podmaniczky Szilárd

 

A csőben

 

Volt még tizenöt percem, hogy elérjem az utolsó vonatot a Déliben. Későre járt, odalent nem voltak sokan, a metró ritkábban járt. A Deák-téren szálltam metróra. Azt terveztem, ha mégsem érem el a vonatot, kiveszek egy szállodai szobát, és holnap délelőtt megnézem azt a kiállítást, ami nem fért bele az időmbe. Ahogy elterveztem, már sajnáltam, hogy nem egyből a szállodába mentem, most fél órát elmetrózok fölöslegesen. Már nem néztem az órámra, nem siettem.

A Batthyányin csak ketten maradtunk a kocsiban, egy nagydarab férfi és én. Nem teljesen szemben ültünk, lopva néztem végig rajta. Korban hatvan, súlyban százhatvan fölött járhatott. Hatalmas felsőtestén vékony dzseki feszült, két helyen tudta begombolni, alatta kilátszott a vastag pulóver. Fekete bakancsot viselt. Boltban ilyet nem árulnak, cipész készítette úgy tíz évvel ezelőtt. A méretét negyvennyolcasnak láttam. Kemény és sötét bőr. A nadrágszárba vasalt él fölcsúszott a térde alá, a zokni fölött világított a lábszára. A feje a testéhez mérten is nagy volt, melyen keskeny karimájú pörgekalapot viselt. Talán a kalap mérete nagyította fel a fejét. A dzseki ujja rövid volt, akár a nadrágszár, kivillantak a csuklói, melyeken ékszerként viselte a fényesre fújt fekete láncokat. Jobb karja alatt félmázsás utazótáska pihent, a másik kezében egy meghatározhatatlan anyagú sétabotot tartott, amely némiképp ellensúlyozta marcona külsejét.

Megálltunk a Moszkván, kinyíltak az ajtók, senki nem szállt föl, elindultunk a Déli felé. Újra végignéztem a fickón, és megmagyarázhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megszólítsam és kikérdezzem, merre utazik, mivel foglalkozik, hogy telt a gyerekkora? De tudtam, mindjárt a Déliben vagyunk, legfeljebb a kérdésekre maradna idő.

Akkor egy pillanat alatt teljes sötétség lett. A szerelvény lassítani kezdett, kigyulladt a tartalékvilágítás bágyadt fénye. A férfira néztem, nem reagált a történtekre. Aztán a kalap keskeny pereme alól fölnézett a halvány fényforrásra, nem mozdította meg a fejét.

A szerelvény megállt.

Műszaki hiba, elhárítása folyamatban, szíves türelmüket kérem – recsegett a hangszóróból.

Újra a férfira néztem, engem bámult.

Mi történhetett, kérdezte.

Fogalmam sincs, válaszoltam.

Nem volt mély hangja, egy kisgyerek csodálkozását éreztem a szavaiban. Mi történhetett?

Álltunk. Iménti vágyam, hogy kikérdezzem, most, hogy lehetőségem nyílt rá, hirtelen elmúlt.

Gondoltam, előveszem a telefonom és megnézem az időt, mint ahogy régen reflexből gyújtottam cigarettára az üres pillanatokban. De nem tettem.

Vonathoz megy, kérdeztem váratlanul, magamat is meglepve.

Igen, válaszolta. Maga is?

Én is.

Sokat utazik?

Hetente. Vagy ahogy kijön a lépés.

Mivel foglalkozik, kérdezte.

Most épp egy filmen dolgozunk. Mikor, milyen megbízást kapok. És maga?

Bérgyilkos vagyok.

Kényszeredetten nevettem. Ránéztem, a földet bámulta. És megint egy el nem tervezett kérdés hagyta el a számat.

Miféle bérgyilkos?

Állami, mondta.

Megint nem tudtam mit mondani.

Hogyhogy állami?

Állami bérgyilkos vagyok, az állam a megbízóm.

Van ilyen?

Van.

De mégis hogy?

Takarékossági szempontok, mondta, és bármiképpen érthetetlennek tűnt, nem beszélt mellé. Csak tesszük a dolgunkat, mondta még.

Mégis, mi a dolga?

A bot végét arrébb tette padlón.

Olyan emberek likvidálása, akik szociálisan vagy nyugdíj miatt vagy bármilyen más szempont szerint terhelik az állami költségvetést, de a likvidálásuk nem tűnik föl senkinek. Többnyire egyedül élnek, a rokonok nem foglalkoznak velük. Nem hiányoznak a kutyának se, csak élősködnek az államon.

A nyugdíjasok is?

Azok is. Nem élet az már, pénzkidobás. Fogatlanul szürcsölni a szar levest és várni a halált. Hát, jön. Vagy ott van az a sok szerencsétlen, akiket nap mint nap elüt a vonat. Mit gondol, mi történik velük?

Ezt nem hiszem el, mondtam.

Tudom, válaszolt a férfi, megrántotta hatalmas vállát, a szűk dzseki zörögve gyűrődött föl rajta. Szét vagyunk osztva megyékre, folytatta, ott végezzük a munkánkat. Bár most már, hogy tervezik a járásokat, nem tudom, mi lesz.

És melyik megye a magáé?

Azt nem mondhatom el.

És rendesen közalkalmazotti munkaviszonya van?

Egy frászt. Nincs semmilyen szerződés. Csak szóbeli. Ha jön a pénz, csinálom. Előre fizetnek.

És ha nem jön?

Akkor nem csinálom. Marad a nyugdíj.

Ezt most komolyan mondja?

Miért, mit gondol, miért olyan alacsony nálunk az átlagéletkor. Jó, valamicskét emelkedett az utóbbi húsz évben, de egy ilyen szegény ország nem engedheti meg magának a fölösleges kiadásokat.

De egy élet nem lehet fölösleges kiadás!

Attól függ, honnan nézzük.

És a maga szülei? Őróluk is ezt gondolja? Már, bocsánat, ha élnek.

Élnek, persze, nyolcvanon fölül van mind a kettő. Megyek hozzájuk karácsonyra. Állati nehéz ilyen öregeknek érdekes ajándékot összevásárolni, ilyenkor mindig följövök Pestre.

Szóval, akkor ők biztonságban vannak, mert a maga megyéjében élnek.

Nem egészen.

Hát?

Én egy szomszédos megyében vagyok. De aki a szüleim megyéjében dolgozik, azt ismerem. Őket nem bántja. Ennyi kedvezmény lehet. Meg ők nem is esnek a körbe, mert nem magányosak. Itt vagyok nekik én. Az ilyen emberekkel nem történik meg, hogy csak úgy eltűnnek. Csak a fölösleggel.

Fölösleg, ismételgettem a szót, és baromira szét voltam esve az ördögi gondviseléstől.

Hirtelen teljes sötétség lett. És a sötétségben kirajzolódott bennem a metró egész alagútrendszere, a földalatti csővezetékek rendszere, amiben patkányként surranunk, hol ki, hol be.

A fejem elé emeltem a kezem, és két másodperc alatt végiggondoltam, kinek hiányoznék. Aztán kigyúltak a neonok, vakítóan pattogtak végig a kocsi mennyezetén. Elindultunk. A férfi az ajtót nézte. Fölállt, a vállára dobta a táskát.

A szerelvény befutott a Délibe, az ajtó kinyílt, a hangszóró megszólalt. Fölálltam és az utolsó pillanatban kiléptem a mögöttem bevágódó ajtón. Elindultam a mozgólépcső felé, két-három ember lődörgött a túloldali megállóban. Fölálltam a mozgólépcsőre, a férfi húsz méterrel előttem magasodott. Mikor fölértem, már nem láttam sehol.

Mindent gépiesen csináltam, elindultam a hatos vágány felé, közben elővettem a telefonom és megnéztem az időt. Még tíz percem volt a vonatindulásig. Kényelmesen beszálltam, leraktam a kabátomat, és hátradőltem. Úgy éreztem magam, mint akinek kimosták az agyát. Sőt, ki is centrifugázták. Elveszítettem minden szó értelmét, elveszítettem a lentet és a fentet, megszűnt körülöttem a tér, amiben az idő föleslegesen dobogott tovább.

Aztán elővettem a táskából a médiapadot és rágugliztam erre a kifejezésre: állami bérgyilkos. Nem akartam elhinni, amit ott találtam. 

 

Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.

 


 

Főoldal

 

2014. április 08.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png