Grecsó Krisztián
Az első szerelmes étel
Az ötvenéves Gyulai Várszínháznak, egy ötven mínusz negyvenkét évig csabai lakostól
Olyan, hogy szerelmes étel, nincs. De szerelmes minden falat lehet. A világ valamennyi csemegéje tud szeretni: a sóska is szeret, a tök is szeret, a spenót is, még az elhanyagolt és megalázott zöldségek is oda vannak érted – ha szeretnek általuk. Ha úgy nyújtja oda a tányért a kacér kislány, hogy erőt vár érte és törődést.
Életem első szerelmes étke a sült krumpli volt. Igen, a bő olajban sárgára pirított hasábburgonya és a mellé kacéran odacsöppentett házi kecsap. Tessenek nyugodtan összemosolyogni a férjükkel, hitvesükkel – micsoda történet lesz ez?! Hogy lenne a sült krumpliban és a házi kecsapban benne a szerelem? Hogyan lehetnének ezek a kellem és a báj érzéki játékszerei? Nana. Tessenek csak kicsikét idefigyelni, és alázatosan visszagondolni saját kamaszkorukra. Akkoriban minden lépés fölfedezés, minden reggel új világ. Emlékeznek már? Abban az első időben édes minden szem cseresznye, nincs finomabb a menzai ebédnél… már, ha úgy tudunk leülni, hogy Zsófi éppen szemben ül, és amikor emeli a kanalat, vágyakozó tekintetünktől megremeg a keze. Mintha vérezne olyankor a szív: kilöttyen az alumínium kanálból a híg paradicsomleves.
A gimnáziumból sétáltunk hazafelé, az volt az első tavasz, amit a távolban töltöttem, tizennégy év a falumban, és fél abban a felnőtt, kollégista messzeségben. A Tisza-gát zöldellt és ragyogott, Zsófi is zöldellt és ragyogott. Harsány lány volt és ropogós, igazi csongrádi fajta: piros a bőre, mint a homoki bor, és kerek a melle, mint a metszett ágon érő jonatán. Azt kérdezte, nem vagyok-e éhes. Mert ő sütne nekem krumplit, nincsenek otthon a szülei, és estig nem is jönnek haza. Hogy kétségem ne maradjon, sejtelmesen azt mondta: van otthon házi kecsap. Megremegett a térdem az ötlettől. Zavaromban a Tisza felé néztem, a szomorúfüzeket utolérték növésben a nyárfák, belomboztak alájuk, olyan volt a két, összenőtt lombkorona, mint a focisták hátul lenövesztett haja. Annyira izgultam, hogy majdnem elfejtettem válaszolni. Szomorúan pillogott a rakpart felé. Megfordultam én is, a Vedres zöldséges szárazkapuján befordult a bokrosi szódás lovaskocsija. Úgy néztük, mintha a szódás hozná a bátorságot. És amilyen humora van a Teremtőnek, úgy lett. Mire a plató eltűnt, megfogtam a kezét.
Apám szívszélhűdést kapott volna, ha látja, hogyan pucoljuk a krumplit. Ez volt a mániája: vékonyan kell húzni, különben kilószámra pazarolunk évente. Inkább maradjon rajta a héja. Ha látta volna azt a két izgulós, ügyetlen kamaszt, elájul. Remegő kézzel ugyanis nem lehet krumplit pucolni. Vággyal teli hassal enni sem lehet, a lélek úgy megtelik a kielégítetlen kívánással, mintha rizskásával tömték volna meg. Végül: a nagy terheléstől, a sok remegéstől, elzinderedik a test is.
A krumpli kisült, forró volt és sárga, csak a hangulat dermedt meg. Úgy láttam, lecsúsztam a kegyről, Zsófi keserűen hozta elő a titokzatos házi kecsapot: akkor inkább együnk. Megkérdezte, kérek-e. Nekem már mindegy volt, már nem volt mit vesztenem, őszintén feleltem. Nem tudom, mondtam. Hogyhogy?, csodálkozott Zsófi. Hirtelen még a tájszólásom is előjött, tizennégy évem minden falusi gőgjével vágtam oda: nem tudom, mi az a kecsap! Mi olyat nem szoktunk enni.
A lányokban, akármilyen süldők, ott lakik az anya – csak ezt a fiúk nem tudják. És azt sem, hogy az őszinteség, a gyöngeség gyakran megmelegíti a szívüket; a gondoskodás és a vágy pedig egy szívkamrában lakik. Zsófi úgy kacagott, mintha csengő lenne a torkában. Odaült mellém az ágyra. Megkóstoltam édesanyja házi kecsapját. Kiderült, hogy szeretem. Nagyon szeretem. Egész délután nem tudtam betelni vele.
Anyám első süteménye
Nem hatlapos volt, hanem isler. És nem elrontotta, csak újra fogalmazta. Más viszonyrendszerben, más bolygók között, ha délen van észak és északon dél, talán finom is lett volna. És különben is: ki mondja meg, mi a finom? Finom az, ami érdek nélkül tetszik? Nekem akkor is a legszebb süteményes emlékem, és a legtöbbet azóta is ezen nevetünk. Anyám islere volt az egyetlen sütemény, aminek emléke évtizedeken óta él, anyám islere, elég ennyit mondani a családban, és huncut mosoly húzódik mindenki szája, összevillannak a szemek.
Anyám islere szűz volt. Pontosabban édesanyám volt korábban érintetlen a cukrászkodástól. Nagyon fiatalon szült, ezért főzni is az anyósától tanult, a cukrászkodás pedig érzékeny terület maradt. Egy gonosz, titokzatos fekete folt, a sütés bermudaháromszöge. Hét-nyolc éves lehetettem, már emlékszem rá, hogy édesanyám elhatározza, legyőzi a kishitűségét és a süteményekkel szemben érzett túlzott tiszteletét, hogy ennyire fájdalmasan titkos dolog számára a kőtttészta, a hatlapos.
A nyolcvanas évek elején az isler volt a sztár. És anyám rögtön a csúcson akart indítani. És különben is, mi abban a bonyolult? Két kerek tésztalap, közte sűrű lekvár, mindez vastagon nyakon öntve csokival. Ennél egyszerűbb öröm nincs is. A tésztalapokhoz adott néhány tippet a Nők Lapja, és a csokiolvasztást trükkjeit is elárulta Lajos Mari, úgyhogy édesanyám jókedvűen és önbizalommal fogott a sütéshez. Mindjárt nyolc személyre, megduplázta az adagokat, jön a húsvét, jó lesz kínálósnak, ez lesz az első év, hogy nem bolti vacakkal kell traktálni a locsolókat.
Gyerek voltam, a sütés ténye nem izgatott. Nem tudom, közben ráncolta-e a homlokát, amikor mégis kétségei lettek az expedíció sikerét illetően. Hogy voltak-e hullámvölgyek, és újabb nekilendülések. Egy dolog biztos: az eredmény gyönyörű lett. Hatalmas, feketén izzó napkorong, a bolti isler duplája, olyan volt, mint egy óriási, feszített tükrű, ragyogóan fekete csoki-tó. Nem szabadott azonnal megkóstolni, meg kellett várni apámat. Együtt ültünk le vacsorázni, és édesanyám félszegen, az alkotó leplezett izgalmával tálalta föl az estebéd után a sütit. Apám nagyot kurjantott, megcsiklandozta anyámat, úgy nevetettek, mint akik évek óta nem látták egymást. Ej, a végén még igazi háziasszony lesz belőled! Együtt, szinte egyszerre haraptunk bele a pimaszul kívánatos, méltóságos islerbe.
Bolyongtak a szemgolyók, fel és le, körbe-körbe, keresték a helyüket. Azt sem tudtuk, hová nézzünk. Hogy most mi legyen. Hogy ez mi. Lenyeltem a falatot, még egyszer ránéztem a gyönyörű islerre, igen, isler, és olyan szép, mint a nap. Nem hittem a saját ízlelőbimbóimnak, ez a romlott fűrészpor íz rendszerhiba, dejavű, ennek a csokis csodának nem lehet olyan íze, mint az összefosott futóhomoknak. Beleharaptam megint, felnéztem, ekkor tört ki apámból a gonosz, féktelen kacagás.
Szegény anyám dacosan megette, azt mondta, neki ízlik. Fegyelmezetten ette, közben azért forgatta, nézegette ő is, hogy milyen szép. És igen, szépek voltak, ráadásul fiatal háziasszonykodásának első szülöttjei, nem volt szíve kidobni őket.
Minden locsolót megkínált velük. Volt bolti hatlapos, bolti keksz és isler. Az isler gyönyörű és házi. Hm. Nem volt kérdés, hová nyúltak: mindenik férfi vett belőle. Azon a húsvéton imádtam otthon lenni, nézni az arcukat. A meglepetést. Ahogy fegyelmezik magukat, megfeszül az arcizmuk, rágnak, nézik a süteményt, forgatják, és nem akarnak hinni a szájuknak. A részegebbje aztán megkérdezte anyámat, hogy ez most komoly-e. Ez most direkt volt? A józan szomszédok fegyelmezetten megették, aztán sietve búcsúztak, nehogy még egyet enni keljen. Guggolós islert sütöttél anyukám, mondta apám, és nem bírta abbahagyni a nevetést. Gúggolva jártak utána az ablakunk előtt, nehogy behívja őket.
A dacos csoki-tavak még napokig ott virrasztottak a konyhában. Aztán egyik reggel édesanyám elnevette magát, ez a sütemény tényleg borzasztó, mondta, és kivitte a maradékot az éhenkórász kutyának. Az eb megette a vasat is, és az édességet különösen szerette. Habzsolva, szinte fulladva harapott bele az elsőbe: rágta, falta, rágta, falta. Néhány másodpercig. Aztán mintha lassult volna a lejátszás. Egyre komótosabban rágott. Lehajtotta a fejét, úgy nézett föl, szégyenkezve a szeme sarkából, amikor kifordult a szájából az első falat. Egymásba kapaszkodtunk anyámmal úgy nevettünk. A kutya sértetten fölemelte a fejét, mintha most értette volna meg, milyen gonosz tréfa áldozata lett, aztán addig rohangált dacosan, míg bele nem taposta az egészet a földbe.
Manapság, amikor anyám isteni bejglijét, hatlaposát eszem, miközben dicsérem, néha még kuncogok kicsit – eszembe jut, ahogy a sértett tacskó islert dagonyázik az udvaron.
