Zalán Tibor
Kairóban minden máshogy van
Rendezetlen följegyzések egy szállodai szobából – 4. markolás
A Níluson fel-alá mászkáló üres turistahajók látványa még elviselhető. Nappal. Éjszaka azonban mindenféle színes neoncsövek gyulladnak ki az oldalukon, a tetejükön, hogy az embernek szabályosan hányingere támad tőlük. Csakúgy neonborítást kapnak az állandóan a part közelében veszteglő hajó-éttermek. Az emberi ízléstelenséget nehéz alábecsülni. De az is lehet, hogy éppen az ízléstelenséget szolgálják ki az ilyesmikkel. Az ízléstelenség, mint üzlet. Kalandor, de létező, sőt, egyre létezőbb elgondolás.
L. feldúltan érkezik haza, whiskyt tölt nekem, ő még vezet talán, magának nem löttyint a pohárba, pedig neki inkább elkelne a kortyintás, leül mellém, és egy darabig szótlanul bámulunk kifelé az ablakon, a Nílus elágazása felé. A harmadik emeleten birkát vágtak, nyögi ki végül, mi dúlta fel. A harmadik emeleten? Igen. A folyosón. A vér lecsorgott az emeleteket elválasztó betonon. Minden tiszta vér, még a liftajtó is. Később megnézzük az ominózus harmadik emeletet. A korlát üvegén véres tenyérnyomatok, látszik, hogy a vérben tapicskolással szórakoztak nemrégen a birkavágók, belülről rituális felajánlás ez. Kívülről: rituális comics… Hermann Nitsch naiv egyiptomi kollégáinak az elborzasztó alkotásai. A liftajtón hosszan aláfolyó vérfölfröccsenések-vérlecsorgások. Különös állat az ember. Néha határozottan taszító érzés embernek lenni. Embertársnak.
Bőröndömben hoztam magammal pálinkát, száj- és gyomorfertőtlenítésre. Egész hétre valót, amit az első három éjszaka el is szopogatok magányomban, a derék társ Márai, és a zajgó Kairó fölött. Éjszaka, fogmosás után az otthoni reflex: pár korty vizet nyelek, hogy ne hajnalban törjön rám a szomjúság. Itt – vesztemre. A piramisoknál kezdődik, és a piramisok éjszakáján kezd el tombolni. Amitől féltem, amiről kínos beszélni, írni, noha nagyon is emberi a baj. A hasmenés. Állítólag mindenkinek át kell esnie ezen, aki Egyiptomba érkezik. Hát én átestem. Egész éjjel ki-be járkálok ágy és fürdőszoba között, legfeljebb negyedórás pihenéssel, egyetlen szemhunyás nélkül. Gyerekkoromban gyakran hallottam, most megértem a kifejezést: szapora fosás. A hasmenés legnagyobb ellensége a tüsszentés. Az álmosság legnagyobb ellensége a hasmenés. Ha tudtam volna aludni, sem próbáltam volna meg. Reggel leverten és kimerülten kerülök elő a szobámból, nem reggelizem, várom L.-t, aki meg is érkezik, és gyógyszert hoz. Alexandriának lőttek, mondja röviden és érthetően. Kétszáz kilométer a sivatagon keresztül, nem kockáztathatunk, ritkák a benzinkutak, egyébként sem érünk oda soha, ha félóránként kiállunk a pályáról miattad. S ha délután indulunk? Azt lehet, ha addig. Ha addig, de. Megduplázva eszem a gyógyszert, majszolom a száraz kekszet, iszom Tüskééknél az undorító ízű citromos kávét láz ellen, a hideg ásványvizeket a Balassi Intézetben.
Alexandriába két ok miatt készültünk elmenni. Elsődleges ok, hogy megnézzünk egy Örkény Tóték-előadást az ottani fél-amatőr társulat előadásában, lássam az alexandriai könyvtár új épületét, a tengert, s valamit még a városból is. Annyit tudok róla, hogy a Nílus deltájában fekszik, és Nagy Sándor alapította. Félő, meg kell elégedjem ezzel a tudással, és talán már soha nem látom meg magát a várost. Milyen távol tud lenni egyik pillanatról a másikra a közel, ami szinte kéznyújtásnyira volt még az előbb.
Aztán a gyógyszer csodát művel. Mohamed előáll a velem szinte egy időben meggyógyult Peugeot-val, és elindulunk Alexandria felé. Balról felderengenek Kairó határában a piramisok, tiszta az idő, megint megbámulom őket, ha csak távolról is, a számat tátva rájuk. Kétoldalt pálmák és megművelt kertek, gazdaságok, rövidebben-hosszabban elhúzódó oázisok, rajtuk túl már csak a homokdűnék. A Nílus vizét vezetékrendszeren keresztül hozzák el ide. Jobban örülnék, ha csak a puszta sivatagot látnám elsuhanni mellettünk. Így jár az, akinek már a pálmafaliget, a banánültetvény, az emeletnyi magas agyag madárdúc-kúpok látványa sem elég.
Alexandriában őrzik Murszit, a volt elnököt, jegyzi meg Mohamed. Álmosnak tűnik, de még így is fiatalabbnak a koránál. Pedig már elvált ember. Lehet, hogy ezért álmos – legényéletet él, éjszakázik. A város, amelyben Murszit őrzik, mint esemény, olyan, akár bármelyik más egyiptomi nagyváros, legföljebb az arab feliratok emlékeztetnek arra, hogy a világnak melyik pontján vagyok. Leérünk a tengerpartra, megállunk az új alexandriai könyvtár előtt. Iszonyatosan modern épület, ferdén elvágott henger alakja van, a nagy ronda házak ölelésében szinte elveszik, pedig hatalmas építmény. Ilyen formájú könyvtárat még nem láttam. Vajon, hogy éghet, bújik belém a gonosz kisördög. Nem alaptalanul.
Az ókor legnagyobb könyvtárát a Krisztus előtti harmadik században hozták létre. Ide gyűjtötték az addig templomokban őrzött tekercseket, illetve itt készítettek azokról másolatot az írnokok – s őrizték meg egy idő után az eredetieket. A feljegyzések szerint mintegy ötszázezer tekerccsel és közel ötvenezer könyvvel rendelkezett a könyvtár. A könyvtár, amelyik – a még nem bizonyított legendák szerint – legalább háromszor égett le. Először az alexandriai háború idején, a Kr. előtti első században, amikor Julius Caesar felgyújtatta flottája hajóit. Másodszor akkor égett le a negyedik század elején, amikor a keresztények Szerapisz temploma ellen vonultak fáklyáikkal, mert immár a kereszténység lett a Római Birodalom hivatalos vallása. Harmadszor, a jól ismert legenda szerint, I. Omár kalifa parancsára égették el a könyveket a hetedik században, aki szerint, a Koránban minden le van írva, és így fölöslegesek, mi több, veszélyesek (hm… már akkor is, vagy akkor először…), ha pedig olyasmi van bennük, ami nincs meg a Koránban, arra semmi szükség sincsen. Ez a verzió nincs írott emlékkel alátámasztva, de minden nézőpontból jól hangzik. S most itt van az új épület, s benne könyvek, dokumentumok, kéziratok, a Földközi tenger hozadéka. Van mit félteni, és van mitől félni. Ennyi égés után miért akartak ide mégis egy új könyvtárat?
L. egy hatalmas köztéri szoborhoz terelget a könyvtárral szemközti tengerparton. A mű hivatalos, és arabul felvésett címe A tenger hullámai, nekem azonban Európa elrablását ábrázolja ez a munka, az itteni szemléletet ismerve meglehetősen bátran és szabadon. A bika egyértelműen, köztérileg hágja meg a nagymellű, szereleméhes, buja nőnek ábrázolt Európát. Nem nehéz az áthallásokat megérezni. Az iszlám hágja itt meg a kereszténységet, méghozzá irgalmatlanul. Talán ezért viselik el ennek a szokatlanul nyíltan ábrázolt köztéri közösülésnek a látványát mind a muszlim bámészkodók, mind a városvezetése. A maga nemében újkorunk egyik (elvallástalanodott) csodáját bámuljuk. Európa élvezi, hogy a nagy muszlim bika meghágja. A szobortól, minden nyíltan vállalt erotikája ellenére, hánynom kell. Nem szeretem konzumálódva látni Európát, még akkor sem, ha nem is olyan bonyolult vállalkozás a megkísértése.
Alexandria, Európa elrablása
A déli-tenger, amelyet nyaranta megcsodálok, nekik északi. Meg lehet szokni, ha az ember nem figyel oda ilyesmikre.
Előadás előtt bámulom a harckocsikat a színházi épület mellett, elmosódott képet csinálok róluk, az esti fények nem kedveznek a fotó élességének. Ráadásul, úgy kell fényképeznem, hogy a harcjármű tetején bóbiskoló katona ne vegye ezt észre, első indulatában még belém eresztene egy sorozatot.
Alexandria, esti forgalom
Kávézóban ücsörgünk az előadás kezdetéig, élvezettel szürcsöljük az erős fekete anyagot. Jó találmány a kávé. Kairóban törökösen is felszolgálják, Alexandriában, ezen a helyen éppen nem. Kár.
Amúgy pedig kimondottan pocsék az előadás. Bár egy szót sem értek abból, amit a kis teremben mikroportjukba (?) ordítanak bele a színészek, vagy annak látszó figurák, nem üt át az előadáson sem a humor, sem az irónia, ha van nevetés, az a játszók ripacskodása miatt gerjed, a színt elhagyók falon járnak ki ajtók helyett; semmi sincs a helyén. L. kedvetlen, meg akarta hívni őket Kairóba, a Balassi Intézet támogatja a produkciót. A májusi előadás fegyelmezett munka volt, magyarázza, de amit most látunk, az merénylet minden ellen, ami színházhoz hasonlítja magát. A nézők méltóak az előadáshoz. Megállás nélkül járkálnak, beszélgetnek egymással, telefonálnak, röhögcsélnek, esznek, rágóznak, elszórakoztatja egyik a másikat, ha kell, ha nem tapsolnak, hujjogatnak és csujjognak, mint a focimeccsen, vagy iskolai amatőr előadásokon, felkiabálnak a színészeknek. Felsorolni is lehetetlen, mi minden vonja el az ember figyelmét a különösebb figyelmet egyébként egyáltalán meg sem érdemlő előadásról.
Egy éjszakai római színház romjait próbáljuk kitapogatni a sötétből. Látni vélem Ptolemaiosz oszlopát, de az is lehet, hogy már láttam a tengerparton – sötétben minden derengés és oszlop, és Ptolemaioszé…
Utolsó nap Kairóban – a következő már teljes egészében az utazásé. Feszített a program, mi magunk is feszültek vagyunk L.-lel. Megkezdődött a hadakozás az idővel. Első állomás az Egyiptomi (kairói) Múzeum. Most is katonák kerítésen belül és kívül, de nincs lezárva semmi. Akarok menni a múmiák termébe? Naná! Kerül, amibe kerül. Ritkán találkozom életemben fáraókkal, még ha csak az időnek megőrzött tetemeiket bámulhatom is meg. A feltámadás jár az eszemben. A test elporlik, vagy elégetik egy kemencében. Ha van feltámadás, testünkkel is visszatérünk az életbe. Talán. Amilyenek voltunk. Talán. De mi lesz a múmiákkal? Ők ebben a ráncos, fekete, csontra száradt bőrben ébrednek meg? És a tekintetük? Azt ki fogja visszaadni nekik?
A múzeum nézhetetlen és egy idő után élvezhetetlen is. A tömény anyag-gazdagság hamar elnyomaszt, valósággal lenyom. Egy falon annyi érték, amennyi a Szépművészeti Múzeum teljes egyiptomi kiállításán látható. Élvezhetetlen, mint a Tretyakov képtár falain látható képdömping, mert, kis túlzással, ott két centire lógnak egymástól fölerősítve a néha nagyon is különféle munkák. Itt tárló tárló hátán – üresen kongó hatalmas termek. Turistamentes idők ezek. Tutanhamon aranymaszkja, majd szelíd korai családi képe előtt ácsorgok el, de azután a tömény szarkofágerdő és lelethegy alámossa a türelmemet és befogadó-képességemet.
Tutanhamon trónszéke
A múmiák termében halotti csönd. Hallgat az élet. És a halál. Mire beleélném magamat az itt, Kairóban ritkán tapasztalható süket csöndbe, maszkos nőkre és férfiakra leszek figyelmes a közelemben. Az egyik múmia üvegkoporsója nyitva, épp az abban nyugvó tetemen babirkálnak valamit. Különös. Rajtuk maszk, rajtam semmi, és ott állok közöttük. Eszembe villannak homályos olvasmányélmények a piramisok sírkamráiban kapható halálos betegségekről. Vagy csak krimiben olvastam őket? Légszomjam támad, arcomra szorítom a zsebkendőmet, és gyáván kimenekülök.
Egy másik terem kárpótol a veszteségekért, egyedül bolyongok sokáig ebben a különös hullaházban. Azon veszem észre magam, hogy hangosan beszélgetek velük. Szépek. És halottak. Nem láttam halottat eddigi életemben, az egy Sziveri Jánost kivéve. (Apámat se, bátyámat se…) Más ez a pillanat most. Meg ezek a mumifikált fáraó-testek is talán más időben léteznek. Méltóság van bennünk. Más méltóság, mint ahogy más méltósággal pislákolt a gyertya halott barátom viaszossá változott, összekulcsolt kezében. Újabb légszomj, talán az emlékezéstől. Kinn L. egy padon üldögél. Elég volt, kérdezi. Elég. Akkor irány a kopt-keresztény negyed!
Egyiptom lakossága az arab hódítás előtt keresztény volt. Ma jó, ha elérik számban a lakosság tíz százalékát ezek a keresztények. Elkülönült negyedben élnek, Egyiptom gazdag emberei közülük kerülnek ki. A kopt vallás egy lényeges ponton tér el az egyéb keresztény vallásoktól (már amennyit én erről megtudhattam): Jézus isteni természetét ismerik csak el (formálisan ez az „egy természet” állásfoglalása). Szent Márk kezdte el ezen a vidéken terjeszteni a tanokat, ma a kopt és az arab is lehet a liturgia nyelve.
Ceaueşcu, ez a hitványul élt és feleségével együtt kutyaként elpusztult diktátor jár az eszemben. Mit összeküszködött azzal, hogy elrománosítsa a magyarokat! A muzulmánok okosabban tették a hatodik század közepétől. Az emberek zsebe körül kezdtek el matatni. Rendeletük szerint az iszlámhívőknek nem kellett adót fizetniük. A nem-muzulmánoknak pedig igen, és nem is keveset. Így aztán, aki nem bírta, vagy nem akarta a terheket, megpróbált vallást váltani. Az eredmény láttán azt kell mondjuk, elég sikeresen.
Kopt-keresztény múzeum. Bejárhatatlan ez is, de bejárjuk. Szépséges-szép épület. Nagyúr az idő, avagy az idő fogyása – már nem kényeskedem, mint a Kairói Múzeumban. Fogékony leszek a kapkodva megnézett töredékekre, faldarabokra, színekre, motívumokra. Ez a múzeum is szinte kihalt. Ijesztő, ha belegondolok. Nem gondolok bele. Ezzel az egész zavargás-blamával csak én jártam jól. Eddig legalábbis, mert nagyon úgy néz ki, már baj nélkül hazajutok.
Mária és Jézus a kopt-keresztény múzeumban
Kereszt. Kairóba érkezésem előtt egy itteni tudósító, aki ez idő tájt épp otthoni életét rendezi el, egy barátomon keresztül figyelmeztet. Kairóban ne hordjam az elmaradhatatlan tau-keresztet a nyakamban, amelyet a képeimen lát. Nem, mintha bármi bajom is származnék belőle. Csak egy csomó felesleges kérdezősködéstől mentem meg magamat. Kereszt az ing alá a repülőn. A facebookon, ezen a hihetetlen képernyő-valami-életpótlékon egy posztoló hiányolja nyakamból a keresztet. Tartásról és bátorságról beszél, a vallások méltóságáról és egymás tiszteletéről, elismeréséről. Elkedvetlenedem ettől a kibic-tempótól. Én élem itt a pár napomat, én kockáztatok, s ha igen, akkor már hadd döntsem el én, mi etikus, és mi nem, mi gyávaság, és mi nem az errefelé. Mintha csak kihallatszanék a puffogásom, valaki azt írja, bátorságnak tartja részemről, hogy el mertem menni Egyiptomba ezekben a nyugtalan és kiszámíthatatlan időkben. Pedig nem bátorság, mindössze kíváncsiság és lehetőség találkozása. Nem gondoltam én ebbe bele. És már csak egy nap van vissza. Minek ilyen rövid időre bármibe is belegondolni? Vagy akár belehalni!
Elüldögélünk egy hatalmas zsinagógában. L. a bejárati kis butiknál ácsorogva egy könyvvel lep meg – a Libay-előadás során sokszor felmerült kortárs-párhuzam, David Roberts The Lithographs of Egypt & Nubia gyönyörű albumával. Magamagát is meglepi egy könyvvel, mi másról lenne szó benne, mint az iszlám irodalomról.
Iszlám és irodalom. Tűnődöm ezen. Nincs drámájuk, mert a konfliktus mint olyan, nincs a vallásuk, a gondolkodásuk, a világnézetük középpontjában. A keresztény ember bűnben fogan, a keresztségben ez az eredendő bűn eliminálódik. Azután, egész életében azon kell töprengenie, mit hogyan csináljon, hogyan alakítsa az életét, azaz, mit is kell tennie ahhoz, hogy jó keresztény váljék belőle, avagy az maradjon. A muzulmán ember eleve az iszlám hitbe születik bele, nem neki kell a helyzetekre érvényes magatartást meg- vagy kitalálnia, mint keresztény társának, amelyekben vagy amelyekkel jó muzulmán tud maradni, neki pusztán követnie kell a törvényt, a vallástörvény előírásait kell megtartania, aztán már mehet is, bűnök ide vagy oda – fölfelé, a Teremtőhöz.
Az iszlám sokban rokonítható a Tórában vagy a Bibliában foglaltakkal, gyökerei közösnek tetszenek a kereszténység és a judaizmus gyökereivel, a Koránban szerepel például Ádám, Ábrahám, Izsák, Noé, Mózes, Jézus, s még hosszan sorolhatnánk. De – az iszlám nem ismeri el Jézust Isten fiának. Nem a szeretet vallása, hanem a törvényé. Különös és elgondolkodtató, hogy a Koránt tartalmazó isteni üzenetek egy írástudatlan ember prédikációiból maradtak fent. Mohamed ugyanis, Isten – azazhogy Allah (ez a tulajdonneve!) – legutolsó és legigazibb prófétája, nem tudott sem írni, sem olvasni. Tanításait tanítványai jegyezték le. A Koránt 613 körül kezdi el prédikálni, húsz éven át hirdeti, közben Mekkából Medinába menekül (hidzsra), majd immár a közösség fejeként elfoglalja szülővárosát. S ahogy a muzulmán arabok hódításba fognak, 642-ben Egyiptomot is maguk alá gyűrik. Az iszlám jelentése: „önalávetés”, „önátadás”, ti. Allah akaratának.
L. angyali türelemmel, mondhatnám, keresztényi szeretettel, vagy választás szerint, keleti beletörődéssel és derűvel magyaráz el mindent ötödszörre, hatodszorra is. Próbálok koncentrálni, de annyi az információ, hogy elveszek közöttük. Aztán úgy döntök, ragad, ami ragad. És innentől kezdve mintha már át is látnék valamit a rettenetes gubancból, ami az itteni élet, lét, vallás, ember, zaj, mocsok, emelkedettség, imaház, templom, zsinagóga, minaret, birkavér.
Melyek is azok a szabályok, melyeknek alá kell vetnie magát egy derék muzulmánnak? Az első és legfontosabb annak a kinyilvánítása, hogy egy az Isten (Allah), csak egy és nem más, és Mohamed az ő prófétája. Az iszlám szerint mindennek van színe, alakja, térfogata, neme és kora, csak Allahnak nincs – az iszlám vallás ennek megfelelően tartózkodik az ember- és állatábrázolástól. Naponta ötször kell imádkozni, hajnalban (ezt a közös bömbölést átvirrasztott éjszakámon megtapasztaltam a várost átszövő hangszórókon keresztül), délben, a délután közepén, napnyugatkor és este, leborulva, rituális tisztaságban. Alamizsnát (zakátot) kell adni a rászorulóknak, ami egyúttal az iszlám terjesztésének kötelességét is jelenti. Ramadan hónapban napkeltétől napnyugtáig böjtölni kell, harminc napig egyfolytában. (Hogy napnyugta után és napkelte előtt mit csinálsz, az már a te dolgod – így aztán ilyenkor mindenki álmosabb még a megszokottnál is…) Az életben egyszer el kell zarándokolni Mekkába (hadzs). Ha jól számolom, ez öt. Ennél sokkal több kötelezettsége nincs is egy muzulmánnak. Formálisan persze, meg tankönyvekben, hiszen a gyakorlati szabályok és előírások átjárják az öltözködést, a köszönést, az illem és morál minden szféráját, a családtagok egymáshoz való viszonyát, a nászéjszaka menetét, az étkezést, az első fizetés elköltésének a módját; és nagyobb vétek nem képzelhető el, mint amivel szégyent hozunk a családunkra. Keresném a Tízparancsolatot, és nem találom, de világos mégis, hogy valahol, valahogy csak-csak működik.
Egyiptom legalább egy szempontból nagyon hasonlít Magyarországhoz. Ez a nagy ország is sokféle népnek az olvasztótégelye. Líbiaiak, perzsák, rómaiak, arabok, berberek, núbiaiak vére keveredik az egyiptomi őslakosságéval. Szép az egyiptomi egyiptomiak egyenes szeme. És mindig megérintenek, megborzongatnak a melijjában (fejtetőtől földig leérő fekete női ruha, szemkivásásokkal) elringó magas, titokzatos karcsú nők különös, álmos szemvillanásai az utcán.
Egy kopt templomban üldögélünk L.-el a zsinagóga után. A legenda szerint az altemplomban ma is megnézhető forrásból oltotta Mária és a kis Jézus hajdanán a szomját. Persze, most valamiért nem nézhető meg. De a forrás hangját hallani. S az üzenet még ma is jól kivehető.
L. és a templombelső, alattunk a forrás, ahol...
Óváros. Gyönyörű vert kapukon keresztül jutunk be. L. elégedetten mosolyog. Belegondoltál abba, hogy ma kezdtük az ókori Egyiptomnál, folytattuk a keresztény középkorban, és most itt vagyunk a muzulmán Kairóban? Belegondolok, és megborzongok az idő fűszeres illatú leheletétől.
Kairó, óváros
Egy mecset belülről. Nem olyan, ahogy elképzeltem. Hatalmas, oldalt elnyúló udvar, oszlopsorral, azokon belül beugrókkal. Már említettem, az ima szertartását egymás mellett állva végzik el a hívek, így a mecsetek oldalirányban szélesednek, nem előre hosszulnak, mint az általunk megszokott keresztény templomok. Az imahelyen – ahol mindig jelölik (de nem csak ott, még a szállodákban is) a Mekka felé mutató irányt, egy kövér, idősebb ember imádkozik. Mellette az unokái érdeklődéssel figyelik hajlongását, ahogy homlokát az imaszőnyeghez érinti, kopogtatja. Mellesleg, sok muzulmán homlokán, korosztálytól függetlenül, sötét folt éktelenkedik, bőrelváltozás, ami az intenzív istentisztelet, a jámborság nyilvánvaló jele. Kései magyarázat ez számomra a férfiarcokon kiterjedt szépségfoltokra. Távolabb két fiatal heverészik, eszik az imaszőnyegen, coca-cola és szendvics. Talán imádkoztak. Talán imádkoznak. Talán imádkozni fognak. Egyelőre esznek. Megadják a testnek is, ami neki jár.
Mecsetbelső, napégetten
Késő-középkori házba megyünk be. Korhűen berendezett tágas, egymásba nyíló szobák, vízimalom az udvaron, inkább kis palotácska ez, mint ház. Az ablakokon nagyon szép rajzú rácsos burkolat. Azt már tudom, hogy ezen keresztül bámészkodtak a lányok ki az utcára, ezeken a kicsinyke réseken dugták ki ujjukat a szerelmesük felé. Masrabijja, magyarázza L., s ez nem csupán rács, hanem egy, a falfelületből kiugró faszerkezetű doboz, amelynek az utca felőli oldalait ezzel a ráccsal fedik; a jelenség közel van az apácarácshoz, vagy legalábbis emlékeztet rá, teszi hozzá, bár a méretek lényegesen különböznek. A doboz alján szőnyeg leterítve, biztosítva a benne kuporgó kényelmét.
Masrabijja
Egy utcasarki házra leszek figyelmes, amelynek emeletén díszes masrabijja-féle pompázik, maga az épület pedig elüt az őt körülvevő többitől. L.-nek kész a magyarázata, most ismét a buta turista és a türelmes idegenvezető a két szerepkör. Ez a szebil-kuttáb , arabul „kút és Korániskola”. Jellegzetes építmény a fátimida-kori Kairóból. A vízszolgáltatás és a gyermekoktatás funkcióit látta el egyszerre, s mint ilyen, feltétlen közösségi térbe való épületegyüttes.
Szebil-kuttáb
A bazársorig még három hatalmas épület körbevizslatása van hátra. Barátom figyelmeztet, véletlenül se hívjam templomnak ezeket a – számomra nyilvánvalóan imádkozás teréül szolgáló – épületeket. Hát akkor minek? Megmagyarázza. A templom a keresztény imaházat jelenti, ahol Isten jelen van. Ez a jelenlét sem a zsidó, sem az iszlám vallásban nem képzelhető el. Így nyugaton inkább mondanám az imaház összefoglaló kifejezést az imádkozás kitüntetett épületére. De templomnak semmiképpen sem szabad nevezni itt őket.
Elsőként a Qálaun medreszét (iszlámtudományi felsőbb képzést biztosító bentlakásos iskola) és mauzóleumot nézzük meg, a háttérben egy kórházzal, de ide nem megyünk be. Szemben vele egy másik épület, átszaladtunk rajta, nagy és díszes. Innen bemegyünk a Barkúk medresze- és mauzóleumba. Bent, középen, szépen díszített kút, előtte kikiáltók emelvénye, még beljebb a minbár, a pénteki beszédek helye, mély csönd, vakolatlan-nyers falak, égboltot stilizáló kék-arany kupola. Qálaun és Barkúk között gótikus kapu mögött al-Nászir síremléke (ahová nincs érkezésünk bemenni), ezt Acre-ből, Palesztinából hozták ide, amikor elűzték onnan a kereszteseket. Beleütköztünk a Hold-mecsetbe is, a Muizz li-Dinalláh nevű főutca keleti oldalán.
Megtelek. És a nap még mindig nem ért véget. Amerikai turista maga, uram, jut eszembe Kányádi Sándor hangja Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben. Csak jár és fényképez, nincs ideje megállni, hallani, hallgatni, elgondolkodni. Ez most fokozottan igaz. Csak itt még fényképezni sincs nagyon időm, annyira lekötnek a sűrűn egymásra következő látványosságok. Tíznapnyi élményt zsúfolunk bele egyetlen napba. Nem szégyellem, kimerülten, verejtékezve loholok az árusoktól hemzsegő utcán, a rézedények és aranytárgyak között, a bazársor felé. Az még hátravan. Sokak szerint a lényeg.
Bazársor. Nincs turista, így is istentelenül nagy a tömeg, folyton beléd ütközik valaki, általában, aki el akarja adni neked a holmiját. Leírhatatlan tarkaság, embergomoly. L. itt veszíti el először a türelmét a hat nap alatt. Akárhova bemegyünk, akármit megnézünk, te mindenre azt mondod, hogy nem tudom. Hogy lehet így ajándékot vásárolni, mordul rám. Ajándékot pedig kell vásárolni. És igaza van a vezetőmnek és mindentudó kalauzomnak, amikor türelmetlen. Helyettem nem tudhatja, kinek mit akarok venni. Idáig vezetett, innen már vezethetném én is magamat. Egy nő kellene, sóhajtok fel, miért nem Andrea, a feleséged van itt? Meg sem lepődik a hálátlanságomon. Tudja, hogy igazam van.
Végül, sok bolyongás után veszünk ajándékokat. Szinte egy helyen mindent. A bazár utcájának utolsó árusánál, hazafelé tartva, veszek magamnak egy kis csacsit, fából van, kedves és egyszerű jószág. Itthon elnevezem Sziszinek, ugye, egy csacsit leginkább csacsinak érdemes hívni.
Aztán találkozunk végre Andreával, akit L. vált a gyerekek edzésén a sportpályán, mi pedig elindulunk, végre célirányosan. Pénzváltás, keleti édességek vásárlása egy takaros fémdobozban, alkohol árusító helyen vodkát és söröket veszek, vacsorához gyrost Andrea, whisky, koccintás, édes krumpli a gyroshoz, amit szintén az utcán veszünk, és olyan, mint nálunk a sült tök, csak átjárja jótékonyan a füstszag, sörök, majd meccset nézünk a gyerekekkel. Andreát kimerítette a nap, eltűnik valamerre a lakásban, nyilván szunnyad egyet. Máté ma nyűgös, nem ment neki a foci igazán, még csak lábadozik, Marci viszont két gólt is rúgott. Erre igyekszik is mindenkit időről időre emlékeztetni.
A gyerekek eltűnnek aludni, föléljük a söröket, vége a meccsnek, összeszedem a csomagjaimat, melyek egy részét L. vállalja magára, és elindulunk a szálloda felé. Indulásom előtt fölriad Andrea, hatalmas mangókat, lekvárokat és fügét kapok ajándékba az útra, haza. A búcsúzás imitált könnyedsége. Egy hét már nagy idő betolakodnom az életükbe ahhoz, hogy csak úgy búcsút intsek. Némi meghatódás, persze, ebből nem szabad semminek sem látszania. L. még egy hideg sört tesz az egyik pakkomba, jó lesz a szállodában, csomagolás közben.
Ballagunk a Nílus partján, utoljára itt. Az életben? Lehet. Nagy a nyüzsgés, csütörtök van, tehát otthoni szokásrend szerint szombat. Átvergődünk a szórakozók kisebb-nagyobb csoportjain. Csomagolás. Utálatos elfoglaltság, mindig sokkal több a holmi elutazásnál, mint érkezéskor. Térdelek, ülök a bőröndömön, biztosan súlyosabb harminc kilónál. Meg fognak büntetni a repülőtéren. Nem érdekel. Rágyújtok – régi-új kedves szokásom a magányos dohányzás sötét erkélyen, vagy a nyitott éjszakai ablaknál. Érdekes, nappal eszembe sem jut rágyújtani. Állok az ablaknál, alattam még lüktet, ráng, él, lélegzik, szuszog, szürcsöl, dudál, ordít és dalol Kairó. Ahol már nincs minden máshogy, amint azt a legelején hittem, elhittem…
Hazatérésem után L. verse egy levele végén, megörülök neki. Idemásolom (utólagos engedelmével), mert eddig én nem jutottam el Kairóban, minden igyekezetem ellenére sem, mert nem is juthattam, a hat nap édeskevés volt hozzá. Egyetlen verset sem írtam. Éltem az önfeledt csodák és a csodálkozások idejét.
Tüske László
Kavafisz Kairóra emlékezik
Ritkábban járt arrafelé, mint lehetett
vagy kellett volna, Kairó feldúlt
város, lármás tülekedés, por meg pára,
ahol minden a szerzés hevületében,
és csak a vesztés a bizonyosság -
Az éjjel betörtek a barbárok megint,
mondja, de megmaradt ez a szerzés-vesztés,
ez a trükközés, hajsza, a kincsek révülete
itt is, tűnékeny szél kapar málló arcokon,
ahogy a Nap a szétszórt ételmaradékkal,
sakálok az elhullott döggel. És persze
a szemérem is, hogy szemből nem, csak
visszafordulva látja: a banánvirág mögötte
bontja ki újabb szirmát. Mit keresne itt?
Zalán Tibor
Kairóban minden máshogy van
Rendezetlen följegyzések egy szállodai szobából – 3. markolás
Hosszú magányos esték a szállodában. Elunom a Nílus-parti sétákat, az utcán ődöngést. Apró jegyzetek, firkák az emlékezetnek, telefonok haza, beszámoló a napról a feleségemnek, a lányaimnak, oda-vissza. Internet-piszkálások. Márai naplói. Bölcsen és sokat fecseg. Néha oldalakat haladok anélkül, hogy valami is megmaradna bennem abból, amit olvasok. Azaz, valami mégis megmarad. A szavak nyugtalanító könnyedsége, ami némiképp ellentétben áll azzal, hogy valamit minden kis töredékben mondani akar. Valami tutit. Szeretnék én is így fecsegni. Legalább néha kimondani a tutit – csak úgy, mellesleg.
Nyilván alkati kérdés, ki milyen könnyedén, hogyan ír. Az ír igazán jól, aki úgy emelgeti a legnagyobb súlyokat is, mintha csak szalmaszálak lennének. Az erőkifejtést nem szabad észrevennie az olvasónak, mert akkor már erőltetettnek tűnnek a leírtak, erőlködőnek a leíró. Ehhez alkat kell, meg írói erkölcs. Utóbbi az energiák felhasználása és egyúttal megőrzése miatt, talán.
Doris Behrens-Abou Seif, Londonban élő professzorasszony tart előadást két tizenkilencedik századi magyar festőről, Libay Károly Lajosról és Forray Ivánról a Balassi Intézetben. Jószerével egyikükről sem tudok sokat, talán a létezésükről tudás is csak ráfogás részemről. Hárítok: vagy én vagyok műveletlen, vagy ők nincsenek benne a köztudatban. Vagy mindkettő, és ez a legrosszabb. Nézem Egyiptomban készült festett rajzaikat erről az általam még csak apró töredékeiben ismert világról, és elámulok. Remek festők, akiknél a romantikán már átüt a valóság kendőzetlen ábrázolásának az igénye. Akvarellek, s akvarellnek lenni minden időben nehéz volt…
Amíg a megnyitóra várakozunk, Dr. Kveck Péter, Magyarország egyiptomi nagykövete lép hozzám, beszédbe elegyedünk. Energikus fiatal férfi, ha jól emlékszem, hatodik éve tölti be ezt a tisztséget. Nyugalma átragad rám, a zavaros nap, vagy a nap zavargásai után, ez határozottan jól esik. Később a felesége mellé sodródom. Angolul vagy németül beszélgessünk, kérdezi magyarul. Beszélgethetünk magyarul is, udvariaskodom. Jó, hagyja rám csalódottan. Mint később kiderül, valójában német származású, talán Hannovert említi, ott ismerkedtek meg a férjével, és leginkább angolul szeretett volna trécselni egy keveset. Két összeillő ember, jut eszembe a kopott sláger, aminek most komoly jelentése van. Egy ilyen munkához, főleg ezekben a nyugtalan időkben, nyilván nagyon fontos a háttér. Ez az asszony biztos háttere lehet a nagykövetnek. Természetes mosolya az ismeretlen ember felé, könnyeden cseveg a számára megszokott, de mégiscsak idegen nyelven. Később Stanislaw Guliński lép hozzám a poharával. Ő a lengyel követségen dolgozik, úri passziójában épp magyarul tanul. Ezt csak később tudom meg, így angolul vagyok kénytelenek beszélgetni vele, ami számomra nem kimondottan mámorító állapot. A kötelező lengyel-magyar két jóbarát-formula két nyelven történő elmondása után a kiállításról, Lengyel- és Magyarországról, s természetesen Kairóról, a kairói életről és állapotokról beszélgetünk. Jó benyomást kelt bennem, akivel Krakkóban szívesen meginnék pár pohár vodkát egy füstös lebujban.
A professzorasszony elegánsan adja elő a magyar festőket, párhuzamokat von korabeli európai kollégáik munkásságával, elhelyezi, avagy a helyükre rakja őket, ironizál Károlyi ló-, Libay tyúkmániáján. Figyeli a hallgatóságát, ami a jó előadó mindenkori jellemzője. Hol tudományos, hol ismeretterjesztő, hol tréfába átcsúszó az előadás. Meghúzza, megereszti. A müezzin időnként beleordít kint az utcai hangszórókon keresztül az előadásába, de ez itt senkit sem zavar. Jó volt ezeket a festőket megismerni! Jó Egyiptomban magyar festőkről hallani egy Londonban élő és tanító tudóstól.
Libay Károly Lajos képe
Amikor ezeket a képeket nézem a falon, egy Kuindzsi nevű, nálunk szinte ismeretlen görög (tatár?) származású festő kelet-ázsiai képei jutnak eszembe a Tretyakov képtárból. A Kelet mindenhol kelet, az iszlám építészet és ruházat, tartás és hullámzás mindenütt hasonló, nyilvánvalóan helyi vonásokkal átitatódva. De mégis meglepő, hogy az 1860-as években magyar festők rajzolják-festik meg Egyiptomot a nyüzsgésével és a romok halott csöndjével! Igaza van L.-nek (Tüske László, a kairói Balassi Intézet igazgatója). A professzorasszonyt meghívni Pestre, meghallgattatni az előadását sok emberrel, visszaemelni ezt a két jelentősnek feltűnő, de elfeledett festőt a köztudatba, ,kötelező feladat lehet a közeles jövőben. (Az elfelejtettség nem teljesen igaz. Libay Károly Lajos Festői utazások (Malerishe Reisen) című könyve a Magyar Nemzeti Galéria kiadásában 1995-ben megjelent. Nem volt nagyobb visszhangja, sajnos. Hazatérésem után első dolgaim egyike lesz, hogy beszerezzem!)
Sörök egy újabb tetőteraszon. Kairóban minden máshogy van. Otthon a sárga földig isszuk le magunkat. Itt, mivel tetőteraszokra száműzik a sörözőket, az égbe isszuk föl. Vendéglátóim Kovács Renáta, az Ain Sainsz egyetem magyar lektora (itt tartottam előadást megérkezésem másnapján, az ő hathatós segítségével) és férje, Javier Sarrano Cabra, spanyol származású, hosszú copfos férfi. Velünk tart még a sörtúrára Hisam Sweed, fiatal egyiptomi legény, aki azért is érdemli meg az emlékezést, mert kitűnően ért és beszél magyarul.
Miközben Javieren tűnődöm, megjelenik a pincér, és valami szóváltásfélét érzek meg a beszélgetésükben. Renáta fordít, a pincér nekünk, nem egyiptomiaknak, hoz sört természetesen, de a fiúnak nem hajlandó, mondván, egy egyiptomi ne igyék alkoholt. Különös és visszatetsző szigorúság ez. Nem is értem, és azóta sem tudom értelmezni. Persze, Egyiptomban minden máshogy van, nyugtatom magamat. Csak a külföldieket illeti meg a züllés joga – vallástól függetlenül. Iszlám önvédelem, vagy csak kellemetlen álszenteskedés?
Miért tűnődöm Javieren? Spanyol származású, Egyiptomban él, Marokkóban tanít matematikát, magyar a felesége, és Pesten a Vörösmarty utcában van lakása. Egyik nyelvről a másikra vált, anélkül, hogy ezt észrevenné. Spanyol identitás, világpolgári attitűdök, szétbogozhatatlanul. A jövő embere. Keresztény, és feldúltan arról beszél, hogy (valamelyik) zavargáskor – gondolatban felidézem előző jegyzetpapír-markolásomat, és úgy tűnik most fel, rosszul rögzítettem a vérengzés időpontját, talán nem augusztus közepén volt mégsem, hanem július 30. és augusztus 3. között, de az is lehet, hogy ez az időszak volt, amikor Murszi elnök három napot kapott a katonaságtól rendcsinálásra; már én is beleveszek, illetve, én főleg beleveszek a forradalmak sokaságába) tankokkal hajtottak át a keresztény tüntetőkön a katonák, keresztény templomokat gyújtottak fel a zavargásokban, két ártatlan keresztény fiút felakasztottak egy falucska központjában, és a tömeg tapsolt és éljenezett, mint a középkorban. Akasztás, mint színház. Márainál olvasom, hosszú sorok kígyóztak jegyekért, hogy a háború utáni megtorlások kivégzésein látogatóként részt vehessenek az emberek. A halálból, a halál látványából, úgy látszik, sohasem elég. Az erőszakfilmek hullái mégiscsak pszeudo-hullák. Az emberek vérre vágynak, vérszagra, látni akarják és megtapsolni az élet gyertyája elfújásának a pillanatát. Hideg fut át rajtam, errefelé is hűvösek már az éjszakák.
Halál és cirkusz. Az egyszerű emberek lelkében ez a kettő nincs túl messze egymástól. Mindkettő látványosság. Néha semmi több. Az adrenalin megmozgatása, megnyugtatása.
Próbálnak arabul tanítani. Két egymástól nagyon hasonló, de jelentésében erősen különböző fordulat a hétköznapi beszédben. Mafis muskela – nincs probléma. Mish muskela – nem probléma. A mások számára kimondhatatlan magyar köszönöm: sukran. Amikor valamit keresel (legutóbb mi L.-lel a Jakubin házat) elmutatnak valamilyen irányba, és azt mondják: A la túl. Ami egyenesent jelent. Vagy valami olyasmit, hogy tovább-tovább. Mindegy, hogy nem egyenesen, vagy hogy nem arra tovább. Egyébként is, az egyiptomiaknál nem létezik az, hogy valamit nem tudnak. Ha nem tudnak, akkor is tudják. A la tul – mondják, és elégedettek magukkal. A kereső előbb-utóbb úgyis rátalál arra, amit keres, még ha az ellenkező irányban is.
Habibi. Férfi. Habibti. Nő. Mindkettő szép hangzású szó. Vagy inkább kedves. Itt, ha egy lánynak szépet akarunk mondani, azt súgjuk a fülébe: y batta. Ez kacsát jelent. Nem tudom, miért éppen a kacsát választották a széptevés hasonító szavául. Nálunk a rózsa, a virágmotívumok ölelik át a kedvest. Itt még tevéhez hasonlítják őket. A teve fontos haszonállat. A szerelem fontos haszontevékenység, melynek végeredménye a család és a gyerek. Y kotta. Macska. Talán még ezt is mondják a nőknek. És ez már szép is. Profán módon a két otthon hagyott családi macska jut eszembe, Cook kapitány és Chaplin.
Sohasem szerettem a macskákat. Mióta a lányaim, Sára és Judit elköltöztek otthonról, és önálló életet élnek, a kettőnknek üressé vált lakást ők töltik be, a mindenhol rosszalkodó, mindent lerántó-leverő, mindenhová felugráló, mindent megszagoló két macska. Akár a neveletlen kisgyerekek. Mi gondoskodunk róluk – elsősorban természetesen a feleségem –, ők sugározzák szét a lakásban a szeretetet. Nem igaz, hogy az állatoknak van szükségük az emberekre. Háziállatoknál fordítva igaz. Az embereknek van szükségük rájuk, szeretetpótléknak, magányoldásra.
A lányok hidzsabot, színes fejkendőt hordanak, és erősen festik magukat. A világ felé csak az arcuk létezik, a testüket lehetőleg elfedik a kutató szemek elől. Az a privát-szférához tartozik. A nászéjszakára, és az utána következő számtalan egyéb napra, a befüggönyözött szobákban. Valaki meséli, igaz, nem igaz, hogy otthon, a falak között, csak „egy szál mellbimbóban flangálnak” ezek a nők, a legmodernebb ruhákat húzzák magukra, és a legdrágább francia parfümökkel locsolják a testüket. Amint kilépnek az ajtón, mindez elfelejtődik.
Ezért is festik olyan erősen és gonddal magukat – a kifelének. Minden lány Nofretiti akar lenni, legalábbis annak látszani. Az egyiptomi nőknek általában nagyon szép, egyenes vágású a szemük. Különösen izgalmas ez a látvány a berber nők esetében, akik tetőtől talpig fekete ruhával fedik be magukat, csak a szemüknél kivágott vékony résen át villannak meg a zöldek, a türkizek, a feketék álmosan, közönyösen avagy éppen kihívóan. Az egyiptomi lány a világnak az arcát adja, és a világ őt az arcáért veszi meg.
Végre kijutunk a sivatagba. Taxival megyünk, az intézeti autó javítás alatt. Köd van, az autópályáról még nem látszanak a piramisok. Amúgy látszódnának. Dühöngök. Nagy házak között gyér forgalom a külvárosban. Egyszerre, amikor az itteni Káposztásmegyer határához érünk, valami leírhatatlan ötlik a szemembe. A nagy házak közvetlen szomszédságában ott magasodik, tornyosul súlyosan és egyúttal a káprázat által meglebegtetve a Nagy Piramis, Keopsz fáraó sírhelye. Nincs levegő, hiába kapkodok utána. Csak a végtelen nyugalom ugyanakkor a kalimpálózó idegek mögött. Megérkeztem.
A piramisokig azonban még el kell jutnunk. Pár száz méterre a kerítéstől, melyen a látogatóknak kemény egyiptomi fontok lefizetése után lehet túljutni, fiatal helyi banditák állják el utunkat, egyikük feltépi az ajtót, legalább százhúsz kilós suhanc, és félig a sofőrünk ölébe ülve magából kikelve megállás nélkül ordít, visszafelé mutogatva. Nem nehéz kitalálni, meg akar fordítani minket. L.-től megtudom, csak a taxit akarja visszafordítani, hogy innentől az ő tevéjükön vagy a lovukon folytassuk az utat. Itt az üzlet az enyém, mondhatja a taxisnak a dagadt, aki hiába magyarázza, hogy utasai diplomáciai testület tagjai, a bandita a rendszám felé mutogat, hol a diplomáciai rendszám megkülönböztető zöld sávja? Végül a taxis unja meg, határozott mozdulattal kilöki a betolakodót az utastérből, gázt ad, az autó útját elálló suhancok szétfröccsennek, és szerencsésen elérjük a bejáratot.
Az egyiptomiak jó kereskedők, amint erről már esett szó, mindenből üzletet csinálnak. A piramisokhoz 80 egyiptomi font a belépő (1 e. font 30 forintnak felel meg), a Nagy Piramisba a belépő 200 e. font. Természetesen be akarok lépni a nagy piramisba, szó nélkül megveszem a jegyet. Belépünk a kapun, fölöttünk ott magasodik az első, a legnagyobb, a great…
Régebben sokszor hallgattam Paul Horn Inside the Great Pyramid című lemezét, amelyet ebben a piramisban vettek fel – feltehetően a fáraó sírkamrájában. Horn szinte egy szál fuvolával, hihetetlen akusztikai környezetben játssza-énekli végig a lemezt. Vezetőmmel hol térden csúszva, mert olyan alacsony a szűk vájat, hol felegyenesedve haladunk, mert több emeletnyi magasan van a keskeny folyosóvá tágult márványfalakat borító mennyezet, a sírkamra felé. Meglepő számomra, hogy meredeken felfelé kapaszkodunk, mindig azt hittem, hogy a királyi sírkamrákat a piramis alatt, földbe vájba rejtőztették el avatatlan szemek elől. Sokára érjük el Kheopsz fáraó termét. Hatalmas üres csarnok, a bejárattól távolabb egyszerű, fölül nyitott, törött márvány téglatest. Ami benne volt, a tartalom, az arany szarkofág és kiegészítői, már az Egyiptomi múzeumban. Vezetőm elbődül, a falak sokáig visszhangozzák a bőgést. Bőgök én is, az én bőgéseim is visszhangzanak az hatalmas, rés nélkül egymáshoz illesztett márványtömbök alkotta, szinte üres sírteremben. Aztán abbahagyom a bőgést, elfogódott leszek. Vezetőm távolabb ácsorog, megérzi rajtam a megrendülést idő és nagyság előtt.
Csak akkor érzem meg, amikor kilépünk a piramis szűk bejáratán át a levegőre, hogy csurom víz a testem. Pedig hűvös volt odabent. Vezetőm tartja a markát, valami borravaló… L.-nek van aprója, a kezébe nyomja, de a vén egyiptomi, már csak az alkudozás kedvéért is, elégedetlen, nyafog és követelőzik, ő rendesen ellátott engem magyarázatokkal. L. mond neki valamit, mire a vénember tisztelettudóan meghajtja magát előttem, és arrébb cammog. Azt mondtam, hogy magyar költő vagy, mosolyog a barátom. Ezek az emberek nagyon tisztelik a költőket.
Lassan megnyugszom. Lassan látom is, amit nézek. A piramisokat. Eszemben sincs megfejteni a titkukat, hogyan készültek, ember készítette-e őket, vagy űrlények hagyták itt valamiért, ha ember által vagy megrendelésre készültek, hogyan hozták ide, a sivatagba ezt a rengeteg irdatlan nagy csiszolt követ, görgették-e száz kilométereken át hatalmas földre fektetett fa rudakon, s ha igen, hogyan a két, két és félmilliót, amennyit egy-egy ilyen monstrum benyel. Hogy emelték fel a rettenetes súlyú, milliméter pontossággal lecsiszolt köveket, hajókra rakták-e, és a felduzzasztott Nílus vize emelte meg őket, vagy voltak emelőszerkezeteik... Titok titok hátán, s mennél több teóriát találunk a piramisok rejtélyének megoldására, annál ködösebbé válik a végcél, a felfoghatatlan, maga a piramis.
A Nagy Piramis kövei
Megsimogatom a köveket, csúszkálok-mászkálok rajtuk, persze csak a legalsókon, egy bizonyos magasság után a katonák egyszerűen leszednek egy skúlóval különösebb figyelmeztetés nélkül, amit nem kockáztatnék meg. A végtelen időt simogatom, az időn járok, magán a végtelen időn. Most én is időtlen vagyok, s talán egy záros időre végtelen is.
A szemlélődés-mászkálás azonban nem zavartalan. Árusok akaszkodnak a nyakunkba megállás nélkül. Az első, amikor elhárítom a portékáját, a kezembe nyom valami nejlonba csomagolt, sapkaszerű tárgyat. Szuvenír, szuvenír, mondja. Meghatódom, azt gondolom, ajándékot kaptam tőle. L. észreveszi a kezemben a zacskót, szó nélkül kiragadja onnan, és úgy dobja az árus felé, hogy vissza sem néz rá. Semmit ne fogadj el senkitől, mondja, mert a végén úgyis kifizetteti veled, botrányt csinál, ha nem fizetsz, így erőlteti rád a giccseit. Tevék, lovak, árusok. Turista alig. Egyiptom megsínyli ezt a mostani zűrzavaros forradalmi időszakot. A fegyverek árnyékában hallgatnak az amúgy mindent szétordibáló, fecsegő, fényképező turisták.
A Halottak Völgyéből hajókon szállították ide a fáraók színesre festett szarkofágjait, bennük bebalzsamozott földi maradványaikkal. A hajókat is a piramisok mellett „temették el”, mély márványsírokban. Egy ilyen, viszonylag épségben megtalált hajót nézek meg, melynek hatalmas hangárt építettek a Kephrén és a Nagy Piramis közötti részen, akkorát, hogy egy kisebb múzeumi részleg is belefért. Újabb döbbenet a méreteken. Körbejárom az éppé restaurált és kiegészített hajót alulról, aztán megnézem felülről. Képzeletem embereket mozgat már rajtuk, elöljárókat és szolgákat, és látom a szarkofágot is a hajó orrától nem messze ácsolt, a két keskenyebb oldalán nyitott „fa dobozban”. Ringunk a Nílus vizén, hallgat a fáraó, hallgat a Halottak Városa.
Merengéseimből egy magas egyiptomi férfi billent ki. Honnan jöttem, kérdezi. Megmondom. Felnevet. Akkor vasárnap tényleg magát láttam az Olasz Intézetben. Lehet, hagyom rá. Maga az a költő, aki az anyjáról írott versét olvasta fel. Én vagyok, élénkülök meg. Szorongatja a kezemet, boldog, hogy felismert és megismerhetett. Ezeknek az embereknek még tényleg jelent valamit az a szó, hogy költő.
Egy távolabbi sivatag-pontig autózunk fel, ahonnan mindhárom, eddig egymást valamiképp mindig takaró piramis egy vonalban látható. Az úton lovasok, tevegelő helybeli turisták. Egy lovas kocsi mellett haladunk el, rajta rosszarcú suhancok idétlenkednek. A lovakat nógató fickó ostorával csapkodni kezdi a taxi ablakát. Ne ijesztegessük a lovakat, ordítja. Az ostor szíja mintha az arcomba csapna, vérig sértődöm. Otthon talán már pofozkodás lenne ebből. L. sztoikus nyugalommal figyeli az eseményeket. Látszik, nem először él át itt ilyesmit. Nyugalmától én is lenyugszom. A kilátópontot elérve fényképezünk, fényképezkedünk, pózolunk, mókázunk, nevetünk, bámulunk. Turisták vagyunk magunk is, komoly emberekből gyerekekké váltunk, akik játszanak, mert amíg játszanak, nem érzik az idő rettenetes súlyát, ami ismét rájuk nehezedik majd pár pillanattal később.
Kiváló olasz bőrcipőmhöz nem kegyes a sivatag homokja. A taxiban veszem észre, a Szfinx felé tartunk éppen, hogy mindkét talpa tátog, levált. Sára lányom nevet, amikor itthon mutatom neki. Ő Jordániát egy szál vászoncipőben járta be. No comment. Még nem tudok más világokhoz ruházkodni; a magaméhoz sem leggyakrabban. Egyébként is, minek megtanulni az ilyesmit. Talán vannak még suszterek Budapesten. Ha nem, keresek egyet vidéken. Ha már ott sincsenek, legfeljebb kidobom kiváló olasz bőrcipőmet. A sivatagi homok és látványvilága miatt ez is megérné…
Szfinx a Kephrén piramissal
A Szfinx, akár egy hatalmasra hízott macska, békésen kuporog a Keprhén fáraó piramisától lefelé ereszkedő templomi út mellet. Az út udvariasan, vagy tartva tőle, kikerüli. Kerítés választja el a kíváncsiskodóktól ezt a különös állatot, akit – jobb híján – a Théba kapuján kellemetlenkedő mitológiai állat után neveztek el. A föld egyik legnagyobb, s vélhetően legrégibb szobra, olvastam valahol, talán a Wikipédián. Négy és félezer éves, a IV. dinasztia idejében készülhetett. Hogy arca Hafré vagy Hufu (Keopsz vagy Kephrén) fáraó vonásait mintázza-e, mindegy is. Két mancsa között nyitott kápolna – hogy a méreteit érzékeltessem; az nem sokat mond, ha azt leírom, hogy 57 méter hosszú, húsz méter magas. Azért szabad belegondolni. Ennek megfelelő áhítattal bámulom a déli napsütésben a piramisok őrzőjét. „Az arabok Abu'l Hól néven ismerik, ami azt jelenti: A rettenet atyja.” Pedig, a méretein kívül, nincs rajta semmi rettenetes, messziről olyan ártatlan állatka, akivel el lehetne játszadozni, ha hagyná.
Kephrén piramis
A Szfinx beteg, állítólag nagyon beteg. Belül rágja a kórság, talán kőrákja van – belülről fogy kifelé benne az anyag. Persze, az idő, a szennyezett levegő, no meg a nap is, sok pusztítást végzett rajta, kívülről. Az orra régen letört. A legenda szerint Napóleon katonái gyakorlatoztak ágyúikon körülötte, szemmel látható sikerrel. De, mint minden titokról, más feltételezések is napvilágot láttak a letört orral kapcsolatban. A hatalmas állat így, letört orral is megőrizte a méltóságát. Tréfás fényképek, talán hogy fel nem ismert félelmünket leplezzük a hatalmastól.
Nehéz a búcsú a piramisoktól. A lehetetlen megkísértése. A három hatalmas gúla és a Szfinx örökre beleégett az agyamba, ahogy Chicagóban az 527 méter magas Sears Tower, Párizsban az Eiffel torony és a Notre Dame katedrális monumentális tömbje, Athénban a Parthenón égre magasodó oszlopaival az Akropoliszon, vagy az epidauroszi színház épen maradt félköríves nézőtere…
T. és L.
A Nílus elágazásában, a Tüske-házban a fiúk lelkendezve fogadnak, kérdezik, mi tetszett legjobban a piramisoknál. Fogas kérdés. Az, hogy ott voltam, vágom ki magamat. Koccintás, whisky a konyhai átadópultnál, sör a megszomjazottaknak, ebéd. Vöröslencse-leves – amelyben a lencse nem vörös, hanem zöld. Kairóban minden máshogy van. Marhasült kuszkusszal és burgonyapürével. Zöldségek, saláta. Édességként baszbusza, L. kedvence. Délután a Nílust bámulom, rajta a hajókkal, partján a pálmafákkal, autók tömegével, sürgő-forgó, vagy éppen szőnyegen imádkozó járókelőkkel. L. elviszi Marcit és Mátét színjátszásra, ami franciául folyik, és rejtett célja nyilván a nyelvtanulás.
A futball nyelve nemzetközi. Nem csak spanyol költőbarátom sorolta fel az aranycsapat tagjait nem kevés büszkeséggel találkozásunk második pillanatában, a két fiú is otthon van a futballban. A világsztárok és a sztártalan és szánalmas otthoni foci világában is. Ha erről beszélünk, megélénkülnek. Lionel Messi és Ronaldo a sztár náluk, mint a világban minden ilyesforma korú gyereknek. A magyarok közt – annak ellenére, hogy a hollandok ellen nyolcszor nyúlt a háta mögé – Bogdán Ádám, a válogatott kapusa a menő. Boldogan újságolják, hogy egyszer már találkoztak is vele, személyesen. A rettentő görög vitézt olvassák éppen – Egyiptomba utazásuk előtt még látták is a Stúdió K-ban, újságolják. Velem is találkoznak, most. Személyesen. Persze, ez nem ugyanaz. És nem is sértődöm meg ezen.
Zalán Tibor
Kairóban minden máshogy van
Rendezetlen följegyzések egy szállodai szobából – 2. markolás
Reggeli a szállodában. Egyébként nem szoktam sokat reggelizni, kefir egy darab kaláccsal, egy pohár narancslé homoktövissel, kávé. Szállodában azonban másként van ez. Az ember reggel zabál. Hogy miért, az valójában megválaszolhatatlan. Talán az ismeretlen bírvágy, hogy mindenből egy keveset, vagy mindenből sokat, nem benne hagyni a pénzt a szállodában. Ham and eggs-t rendelek, mindennel, kérdezik, bólogatok, mindennel. Sonkára és tojásra gondolok, egészen konkrétan. Kihoznak egy omlettet, amelybe vagy tízféle zöldséget belesütöttek. Remek íze van, de nem látott sonkát. Szedegetem magamnak az apró finomságokat, sült kolbászkák – mustár vagy torma nincs hozzájuk sajnos –, zöldségek, fügebefőtt, fetasajtra emlékeztető túrókockák, sárgadinnye, mákos kiflik, zsömlék, kávé és piros színű ivólé, különféle folyékony cukorral leöntött sütemények. Megtelek. Másnap reggel ismét kérek egy omlettet, elmagyarázom, hogy sonkára sütött tükörtojásokra gondolok, a szakács bólogat, mindennel kérem, hadonászok, ő tovább bólogat, és én rosszat sejtek, aztán kihozza a tegnapi omlett mását, teli egzotikus ízű zöldséggel. Beletörődöm. Kairóban minden máshogy van.
Szálloda. Egzotikus neve van: Flamenco. És a Nílus partján magasodik. Csak a Nílusra nézzenek az ablakaim, lelkendezem vágyakozva, vagy vágyakozom lelkendezve, amikor első este megérkezünk. L. (Tüske László, a kairói Balassi Intézet igazgatója) lehűt, az utcafrontra fog nézni a szobád, mondja. Mert? Miért ne nézhetne az én szobám is egyszer, most az egyszer, amikor itt vagyok, a Nílusra? Mert az egyiptomiak jó üzletemberek. Hetekkel ezelőtt megrendelték a szobádat, te tehát biztos kuncsaft vagy. Mehetsz az utcafrontra. A Nílusra néző szobákat felszabadítják azok elcsábítására, akik csak betévednek a szállodába, szoba után érdeklődni. Őket el kell csípni. Te már megvagy. Igaza lesz. Negyedik emeleti szobám az utcára néz, lent megállás nélkül tülkölnek az autók, ordítanak az árusok és az emberek.
Utcakép a szálloda ablakából
A kijárási tilalomnak, amely éjjel egykor lép életbe, két haszna is van. Az első, és számomra legfontosabb, döbbentes csönd lesz a városban, nem tülkölnek az autók, nem hangoskodnak lent az emberek. Akár egy halott város, akár egy temető – minden kihalt. Remekül lehet aludni egy ilyen temetőben.
A másik haszna, hogy az egyiptomiak végre alszanak. Elterjedt nézet, hogy lusták a munkahelyükön és aluszékonyak ezek a népek. Pedig nyilvánvaló, hogy ez azért van, mert legfeljebb egy-két órát alszanak éjszaka. Karióban minden máshogy van. Az emberek éjszaka élnek – az utcán. Reggelit vásárolnak, esznek, mulatéroznak, mászkálnak. Másnap, persze, meghalnak az álmosságtól. Most egytől kénytelenek aludni reggelig. Nem csodálkoznék, ha a diktatúra ideje alatt megugrana a termelés hatékonysága Egyiptomban.
Korán kelek, nem hagy aludni a nyugtalanító várakozás. Megyünk a piramisokhoz. Nem tudom elképzelni, hogy milyenek, pedig már ezer képet láttam róluk, sőt, tanítottam is őket, amikor művészettörténetet oktattam a békéscsabai Színitanodában. L. gondterhelten érkezik. Nincsenek ma piramisok, mondja komoran. Majd a taxiban mindent elmondok – az intézet autója szervizben van. Nem kérdezek. Bevágjuk magunkat a taxiba. Egyiptomban az órával felszerelt taxik fehérek, az órával fel nem szereltek a megbízhatatlanok. Városnézés lesz. Kiderül, mára tűzték ki Murszi, megbuktatott elnök bírósági tárgyalását. A katonaság lezárta a Kairói Múzeum (hivatalosan Egyiptomi Régiségek Múzeuma a neve) előtti teret, illetve az oda vezető utat, ellenőrzése alá vonta a fontosabb középületeket, zavargásoktól tartva. Nem hagyjuk el Kairót, mert nem biztos, hogy vissza is tudunk majd jönni délután. Este pedig kiállítás-megnyitóra megyünk a Balassi Intézetbe.
Murszi elnököt a katonák távolították el a hatalomból, élükön Sziszi tábornokkal, aki most a nemzetvédelmi miniszter szerepkörében a tulajdonképpeni államhatalom csúcsán trónol. Betöltött hivatala szerint nem, a valóságban azonban ő irányítja Egyiptomot, ez mindenki számára világos. A sziszi szónak több jelentése is van az egyiptomi nyelvben. Jelent csacsit is. Különös ország az, ahol egy csacsi irányítja az államügyeket.
Persze, a dolog ennél jóval komolyabb. Az augusztusi zavargásokban kétszáznál több ember halt meg, a katonák éles lövedékeket használtak. Állítólag, meséli valaki később, több civilt a kairói múzeumban tartottak fogva, és végeztek ki. Megrémülök. Vajon, ha véget ér a lezárás, és eljutok a múzeumba, látni fogom-e még valahol a vérnyomokat? Vagy talán arra a pihenőpadra találok leülni, ahová épp az egyik hullát fektették nem is olyan régen? Vajon, a fáraók múmiáinak szellemei találkoztak-e a frissen elszabadult lelkekkel a hatalmas épület magas és tág folyosóin? Kikerülték egymást, vagy. Nincs vagy. Találkozniuk kellett.
Pár nap múlva, amikor eljutunk a múzeumba, az udvaron ácsorogva egy teljesen kiégett, hatalmas épületre leszek figyelmes az utca túloldalán. Az egyik pártnak volt a központja. Nem fényképezhetem le, teli van katonával a pálmafás előtér. Egy másik épületre is felhívta a figyelmemet érkezésemkor L., útban a szálloda felé. A bíróság épülete ugyancsak kiégve meredezik ma már az ég felé. Logikusnak tűnik, hogy a zavargások csőcselék része igyekezett a bíróság épületét felégetni – az elégetett iratok ugyanis megsemmisített pereket jelentenek; a lángok a várható igazságszolgáltatási lépések eliminálását. Minden forradalom vérrel és szennyel jár. És Egyiptomban, mint talán már említettem, minden két-három hónapra jut egy-egy forradalom. Ezt nem én mondom, hanem azok, akik átélik, akik unják, akik csak nevetnek már ezen, de akik meg is szenvedik a „permanens forradalmak” állandóan lázas állapotát.
Városnézésünket a Kairói toronyban kezdjük. A torony Gezira szigetén áll, olyan, mint egy túlméretezett minaret. Hatalmas pálmasor vezet a rácsos kapuig, és ugyancsak hatalmas pálmasor onnan az épülethez. Lélek sincs rajtunk kívül. Aki teheti, ma nem lép ki az utcára, magyarázza L. Nem vetted észre, hogy egyetlen kereszteződésben nem volt dugó idáig, alig van autó az utcán, ember meg csak elvétve, az is elsősorban férfi. A nőknek ilyenkor otthon a helyük. És valóban. A 187 méteres kilátó tetejéről látható, hogy a hidakon mérsékelt a forgalom, nem araszolnak, suhannak az autók. Ember alig az utcákon. Kairóban ma minden máshogy van.
Kairói torony
Miért vágyik az ember arra, hogy felemelkedjék, és felülről szemlélje maga alatt a világot, várost, házakat, utcákat, embereket? Talán, mert olyankor madárnak érzi titokban magát? Áll, de repül, amire mindig is vágyott?
Kairó a magasból rendezett megapolisznak látszik. Húszmillióra becsülik a lakosságot – nem kötelező a bejelentkezés, ezért csak saccolni lehet az itt lakók számát. Két Magyarországnyi ember. Van valami szép ütemezettsége a nagy házaknak és a régi negyedeknek, a Nílus fölött átívelő hidaknak, a szigeteknek, a kivehető és kivehetetlen látvány-összetevőknek. Madách londoni színe jut eszembe – s jut eszembe valahányszor tetőteraszon sörözünk, és a nyugodtnak tűnő mélységet szemléljük –: Szép a magasból, mint a templomének, Bármily rekedt hang, jajszó és sohaj Dallamba olvad össze, míg fölér. – Így hallja azt az Isten is, azért Hiszi, hogy jól csinálta e világot. De odalent másképpen hallanók, Hol közbeszól a szív verése is. És Kairó szíve erősen, agresszíven, számomra egyelőre nagyon is összevissza ver odalent.
Előkapom a mobiltelefonomat, hogy videó-felvételt készítsek a városról, de kiderül, hogy lemerül pillanatokon belül. Lebiggyesztem az ajkamat, és a két telefonnal rendelkezők flegmaságával húzom elő a másikat. De abban is csak 1% energia maradt. Elfelejtettem feltölteni őket este. Kész. L. nem hozott fényképezőgépet. A nagy alkalmat elszalasztom. De nem kis hozadéka van ennek, jövök rá később. Nem egy kis nézőként keresztül pislákolom mintegy 180 méter magasból Kairót, hanem a két szememet tágra nyitva, szemlélőként. Átadom magam a látványnak, megszabadulva a modern technika fojtó kényszerétől és kötelező reflexeitől, bámulok, boldognak és szabadnak érzem magam.
Itt a parkokat őrzik és gondosan rendezik, tisztán tartják. Belépőt kérnek azért, hogy az ember elbolyonghasson a pálmatörzsek alkotta templomi oszlopcsarnokok között, az ápolt kertek egzotikus virágainak az illatában. A Novotellel szemközti park esik sétánkhoz legközelebb. Egy kis asztal mellé ülünk, törökös kávét iszunk és hideg ásványvizet. Hallgatunk. Mindkettőnknek van belül épp mit hallgatnia. Együtt vagyunk így nagyon, a hallgatásban is.
Különös dolog a barátság, és ezzel nem mondok semmi különöset. L.-lel közös katonáskodásunk idején ismerkedtünk és barátkoztunk meg. Több mint harminc éve. Azóta gyakorlatilag nem találkoztunk. Most mégis úgy ülünk itt egymás mellett, mintha nem telt volna el ez a teméntelen idő az akkori és a mostani találkozás között, mintha nem rakódott volna meg húsunkban a sok idegen anyag. De vajon milyen anyagból van a barátság? Hogy ellent tud állni az időnek. Vagy időn kívülre helyezi magát?
Vezetőm, Tüske László (L.)
Az Egyiptomi Múzeum előtt tankok. Fentről, a toronyból is jól látni őket, a Nílus hídjáról pedig egészen közelről vehetem szemügyre a monstrumokat. Sárgák – ez a sivatagi rejtő színük. Múzeum és tankok. Mindkettő emberi találmány. Az őrzés és a pusztítás különös együttállása.
A híd gyalogjárója szinte teljesen üres. Egy törékeny fiatal lány, keleti arcvonásokkal, a korláthoz dőlve fényképez három tankot, amelyek fegyvereiket a híd felé irányították, mellükön egyiptomi zászlókat terítettek a katonák. Elégő filmkockák: valamelyik tank gépfegyvere felugat, és a lány nincs többé a hídon. Kinyitom a szememet. Fáj nézni a képet, a hamut.
A városban lezárások, a taxi nem tud továbbmenni az feltorlódott autóáradatban. Kiszállunk, gyalog vágunk át az autószerelők utcáján a downtown felé. A kosz ebben az utcában szinte megfogható, az ember bekoszolódik attól is, ha nem ér semmihez. De valahogy jó ez a közelség. Elképzelhetetlenül lepusztult lyukak előtt emberek vízipipáznak, kávézgatnak békésen. Egy-egy apró asztal, vagy csak egy-két szék e furcsa kávézók előtt. Alkatrészek, szerelésre váró autók, tátogó motorháztetők mindenfelé.
A világ legjobb fagylaltozója, mondja L., és nincs rá okom, hogy ne higgyek neki. Ez már a belváros, a maga régi, hangulatos és kimondottan szép, európai jellegű, talán múlt század eleji, talán még egy századdal régibb épületeivel. Mangó- és csokifagylaltot választok. Kerek dobozkából lapátoljuk magunkba a selymes ízeket, az utcán állva. Rajtunk kívül senki sem fagylaltozik. Máskor itt, mint megtudom, lépni nem lehet a fagylaltot nyaló, lapátoló emberektől. Ma a downtown is minden máshogy van.
Ég a szemem. Ez a homok miatt van, amelyik a levegőben száll állandóan, megállíthatatlanul. A homok, amely betemette és megőrizte az időnek és az utókornak a piramisokat. Az már más kérdés, hogy az emberek, amikor a homokból előkerültek ezek a különös építmények, kirabolták azokat, illetve széthordták a piramisokat borító márványlapokat házépítésekhez. Az idő ellen meg tudta védeni a homok a piramisokat, az ember ellen már nem tudja. Homok a szememben, lüktet, izzik.
A Groppi kávézó Kairó „Hungáriája”. Beülünk egy kávéra, ha már ott vagyunk. Hozzák mellé az elmaradhatatlan jeges vizet. Sajnos, szénsavas ásványvizet csak vendéglőkben vagy a szállodákban lehet kapni. Utcai árusításban sima víz van forgalomban. Megszokom. Valaki azt mondja később, a világ sok csodájának egyike, hogy az egyiptomiakat rá tudták szoktatni arra, ami elképzelhetetlen volt: azért, amit ingyen ad a természet, mármint a vízért, pénzt fizessenek. Ezzel kapcsolatban megüti valami a fülemet. A zavargások (vagy valamelyik zavargás) idején leégett a Nestlé gyára. Másnap megjelentek az egyiptomi ásványvizek a boltokban, amelyek gyártása a katonaság kezében van. Akármennyire is elkülönböznek egymástól a világok, bizonyos dolgokban mégis nagyon egyformák tudnak lenni.
Mindenki a tévét nézi a Groppiban. Zavargások a Katonai Akadémia előtt. Zavargó tömeg hömpölyög az Alkotmánybíróság előtt. Lengenek a sárga zászlók, közepükben a fölemelt négy ujj. A muzulmán testvérek zászlói. Murszi tárgyalása többször félbeszakad. Én elnök vagyok, fordítja L., fölöttem nem ítélkezhet a bíróság. Csuklyás suhancok ugrálnak fel az autók tetejére, szónokolnak, hergelik a tömeget, éltetik a bukott elnököt, aki most a bíróság előtt kínlódik. A levegő teli feszültséggel, még itt a kávézóban is. Nem is sejtem, valójában milyen közel vagyunk mindenhez.
Közvetlenül a Groppi mellett egy forgalom elől lezárt utca, katonák ellenőrzik a forgalmat. A gyalogosokat nem akadályozzák abban, hogy az utca végén található tér felé tartsanak. A tér és az utca találkozásánál tank, utcára fordított csővel. Menjünk közelebb, javaslom, de L. szokatlan nyugtalansággal fogja meg a karomat. A Tahrir térre nem megyünk! Aha, hát ez a híres Tahrir (Felszabadítás) tér, ujjong föl bennem a fölismerés, minden zavargások szíve! Ezt meg kell nézni. Könyörgőre fognám a dolgot, de vezetőm hajthatatlan. A Suruq könyvesboltot akarom megmutatni neked. Suruq napfelkeltét jelent, hát nem szép? Nem. Amikor az utcán történnek a dolgok, akkor semmi más nem lehet szép. Hogy lehet ebből kimaradni!
Ki lehet maradni. Könyvesbolt. Nincs könyvszaga, de nem kellemetlen a kissé dohos illat, ami fogad bennünket. Itt is a tévét nézik. Megbámulom Nagib Mahfúz (Nobel-díjas volt), az itteni Móricz könyveinek hosszan elhúzódó gerincsorát, csakúgy a helyi Németh László, Taufiq el-Hakím megszámlálhatatlan művét. L. egy iszlám teológiai munkát vesz magának, ami azért érdekes számára, mert az iszlámnak (állítólag) nincs teológiája.
Az Alaa el-Aswani könyvéből elhíresült Jakubián házat keressük a downtownban. Egyiptom legnagyobb könyvsikere a közelmúltban ennek a chicagóból hazatelepült orvosnak a munkája. Az alapötlet zseniális. Egy sokemeletes ház (a Jakubián ház) egyes emeleteinek lakóit, életét, élettörténetét vizsgálja, és állítja egymással szemben. Minden szinten más kaszthoz tartozó lakó(k). Meredek, bátor, szókimondó a könyv. A házon márványtábla, ezt a táblát keressük. Nem találjuk, mindenki másfelé irányít el bennünket.
Az egyik utcából váratlanul ömleni kezd felénk a tömeg. A Tahrir tér felől jönnek, villan belém. S szinte látom a mögöttük csörtető tankokat, katonákat. Körülvesznek, nekünk ütköznek. L. rendületlen nyugalommal keresi a házat, mit sem törődve a hirtelen támadt tömeggel. Engem azonban eddig nem ismert érzés kerít hatalmába. A fizikai félelem a haláltól. Az előbb még a térre akartam menni, s megsértődtem, hogy L. határozottan ellenállt a kérésemnek. Most ki akarok törni ebből a fojtogató, fenyegető zűrzavarból. Félek, szinte hallom, hogy dobog a szívem. Nem lenne belőlem jó forradalmár, állapítom meg. Gyáva vagyok, kell beismerjem magam előtt. Már nem akarok a történések közepébe kerülni, nem akarok vétlenül meghalni valami olyasmiért, amihez semmi közöm.
Később is félelem fog el, amikor a Tőzsdepalota előtt álló páncélozott harcjármű mellett haladunk el. A jármű géppuskája az utcára mered. Vállmagasságban. Hátmagasságban. Ha tovább haladunk a mi vállunkba, a mi hátunkba mered bele. És akkor mi van, fordul fel a gyomrom, ha a katona, aki ott bóbiskol a gépfegyver mögött, véletlenül, szórakozottságból, álmában esetleg, meghúzza a ravaszt? Belőlünk emlék se marad. Szerencsére nem haladunk tovább a kihalt utcán, hanem elfordulunk a Balassi Intézet felé.
A kairói magyar nagykövetség bejárata
Étkezéseink színhelye rendre a Tüske család ebédlőasztala. Andrea asszony nem csinál különösebb gondot az ottlétemből, ahol négy ember jóllakik, jóllakhat az ötödik is. Nem tekintenek vendégnek, és ez megkönnyíti a mindennapos ottlétet – nem érzem, hogy teher lennék nekik, fölöslegesen elvont figyelem. Megérkezünk, kezet mosunk, kezet fogok Mátéval és Marcival, a két tízéves forma sráccal. L. a konyhai átadópulthoz megy, a gyerekeknek mangó lét tölt, a feleségének valami könnyű italt, magunknak pedig whiskyt. Ott állunk valamennyi étkezés előtt mind az öten, szertartásosan koccintunk, egymás szemébe nézünk, iszunk. A fiúk terítenek, magyar ízek keverednek egyiptomiakkal. Szép helyen laknak, a Zamalek sziget csücskén, ahol a Nílus elágazik. Tízpercnyi sétára innen a szállodám, ugyancsak a Zamaleken. Sokszor megtesszük ezt az utat a Nílus partján sétálva, beszélgetve, amikor L. hazakísér. Egyedül sosem enged el az utcán. Ebből következik az is, hogy nem csak ebéd, de estebéd, vagy vacsoravendég is vagyok náluk.
Zalán Tibor
Kairóban minden máshogy van
Rendezetlen följegyzések egy szállodai szobából – 1. markolás
A repülőről jól látszik a föld görbülése, ha a horizontot nézem. Márpedig azt bámulom majdnem egy órája. Nézem a naplementét, ahogy az izzó napkorong lassan alámerül ebben a görbületben, de előbb narancssárga-vörös csíkot rajzol magának a felhők fölötti kék ég peremére. Leírhatatlan a látvány. Ami igazán megragadó természeti, azt nem lehet leírni. Amikor prózát írok, kísérletet sem teszek az ilyesmire. Az ember leginkább csak az emberit tudja leírni. És ez már az emberin túl van. Épp nem nézek oda, amikor váratlan gyorsasággal eltűnik a nap, s már csak a narancssárga-vörös csík marad, változó erősségű tónusokban. És még két felhő-szerű képződmény, melyek leginkább atomrobbantás utáni felhőkre emlékeztetnek, mögöttük erős napragyogás. Szorongás van bennem, miközben át akarom adni magamat a látványnak. Még sohasem jártam Egyiptomban, egyáltalán, az afrikai kontinensen.
Egyetemista koromban elhatároztam, eljutok Görögországba (első „nyugati” utam oda vezetett), azután Párizsba (azt is abszolváltam már), és majd, egyszer, talán Egyiptomba is, a piramisok árnyékába. És most Kairó felé tartok. Ölemben Márai egyik Napló-kötete az első oldalaknál kinyitva, feljegyzések 1945 és ’57 között. Agyamban összezavarodó könyv- és internetről leszedett ismerethalmaz erről a nagy lihegő szörnyetegről – most így jelenik meg a tudatalattimban Egyiptom. A múlt csöndje és a jelen bazársorai – bár előzőeknél nem lehettem jelen, utóbbiakat pedig csak szándékomban áll megismerni. Beleolvasok egy Márai-töredékbe. Európai vagyok, tehát pesszimista: nem bízom a szeretet anarchiájában.
Amit Egyiptomról tudok most, az nem sokkal több annál, hogy katonai diktatúra van. Kimondatlanul. Ami nem feltétlenül a szeretet anarchiája. Lehunyom a szemem, de nem tudok aludni. Jár bennem a verkli, mi vár ott, ahol pár hónappal ezelőtt halomba lőtték az embereket az utcán. Félek? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy szorongok.
A kairói repülőtéren minden egyszerűbb, mint gondoltam. Nem akkora monstrum, mint mondjuk a chicagói, egészen emberi, átlátható, az emberek készségesek. Belépővízumot veszek, ötveneuróst kell felváltanom, egyiptomi fontot ad vissza a legény, aki az üveg mögött ücsörög, nyugtalan vagyok, mi van akkor, ha átvert, de nem, később kiderül, hogy teljesen korrekt volt a váltás. Furcsa az ember, ez rögtön átkódolja a bizalmamat az egyiptomiak iránt. Szeretjük a mesés keletet – jelen esetben délről, vagy Észak-Afrikáról van szó – a lusta, megbízhatatlan, hangoskodó, alkudozó és tolakodó emberek világának tekinteni. Pedig ennél bonyolultabb is, meg egyszerűbb is ez a történet. Az itteni emberek, majd megtapasztalom, a saját törvényeik és szokásrendjük szerint élnek, ami nekünk lehet furcsa vagy idegen, de ennek morális megítélése semmiképpen sem indokolt. Mi, európaiak hajlamosak vagyunk túlbecsülni magunkat, a fontosságunkat, a viselkedési normáink szerinti életvitelünket. Itt is vannak évszázadokra visszanéző viselkedés- és szemléletformák, csak nem ismerjük őket, a hírekből tájékozódunk, meg különféle színes magazinokból. Könnyedén megvezetjük magunkat, és még büszkék is vagyunk erre.
A repülőtéren Tüske László, a kairói Balassi Intézet igazgatója (a továbbiakban L.) vár. Sofőrjük, akit hogyan másként is hívhatnának, mint Mohamed, elveszi tőlem a bőröndömet, előre ülök mellé az autóban, hogy lássam az éjszakai Kairót. Elképzelhetetlenül nagy és zagyva a forgalom, araszolgatunk a fölfestetlen, három sáv szélességű utakon, mindenki dudál, ennek a dudálásnak a lényegére csak később jövök majd rá, egyelőre minden kaotikus, maga a város is, hol egy minaret, hol egy mecset bukkan elő a modern nagy házak, vagy felhőkarcolók között. Az autópálya időnként három-négyemeletnyi magasságba emel bennünket, lent morog, duruzsol, örökmozgó fényeivel elkápráztat, és tudatom mélyén fenyeget, Kairó. Amikor a Níluson átívelő hídra érünk, összeszorul a torkom, mint a gyerekeké. Hány kultúrát dédelgetett itt, ebben a deltában ez a hatalmas, sötéten hömpölygő folyó! Mennyi mindent látott, és mennyi mindent hallgat el a sötét mélysége! Nem tagadom, hogy erősen meghatódom. Férfiszégyen, de legyen!
Nílus-kép
Előadás az Ains Sansz egyetemen Valter Hugo Mãe portugál költővel. Az egyetem inkább egy hatalmas sokemeletes parkolóházra hasonlít. Az előadóterem asztalán magyar és portugál zászló, a teremben vagy hatvan egyetemista, egy részük portugált, más részük magyart tanul. Pocsék angolságomat erényre fordítom, csak magyarul beszélek, akik nem tanulnak magyarul, azoknak angolra fordítja Kovács Renáta lektornő azt, amit mondok. A lányok fejkendőben, színes ruhákban, két kivétellel. A fiúk mint Európában, vagy a világon bárhol. Nevetnek, hangosak, érdeklődők – és nagyon gyerekek. Élnek-halnak azért, hogy fényképezhessenek. Sokáig pózolunk velük külön-külön, majd együtt, az előadás után. Fölteszik a facebookra, ígérik nevetve. Nagy, ismeretlen közösség hálón a világ. Vajon miért tanul ez a sok egyiptomi diák épp magyarul? Kairóban legkevesebb húsz millióan élnek. Két magyarországnyi lélek. Kinek, minek?
Egyiptomi diákokkal
Az egyiptomi emberek is olyanok, mint a gyerekek. Kiszámíthatatlanok, nagyon szerethetőek, de egyben épp a kiszámíthatatlanságuk miatt, veszélyesek is. Látszólag a mi időnkben élnek, valójában nem csak az időszámításuk más, de az időérzékelésük is. Mi, itt Európában, járunk az időben. Ők lebegnek, lábat lógatnak, heverésznek, kivárnak benne. Akkor is, ha nem tudják meg soha pontosan, mire várnak.
A forradalom előtt, mondja valaki. Melyik forradalom előtt? Széttárja a karját. Itt egyfolytában forradalom van. Minden második hónapban, nevet. Valamelyik előtt. Ki tudja ezt már összeszámolni…
Fesztiválmegnyitó a kairói Olasz Intézetben. Előtte sajtófogadás. Dante Marianacci költő-diplomata vezényli a rendezvényt, aki az Intézet igazgatója volt a legutóbbi időkig – furcsa véletlen, hogy a Quasimodo-díj átadásakor már megismerkedtünk Balatonfüreden, ahogy az is, hogy a szállodánk kijáratánál összefutottunk, és együtt érkeztünk meg most ide. Jelentős teljesítményeket már letett, híres költőkként mutat be bennünket, külföldről érkezetteket, a javarészt fiatal egyiptomi költőkből és újságírókból álló közönségnek. Szomjas leszek, mire mindenki kibeszéli és kifényképezi magát. Meglepő, hogy két üveg bor is szerepel a kínálatban. Meglepő, Egyiptomban ugyanis nem lehet alkoholt kapni a boltokban, csak az erre kijelölt helyeken, rendezvényeken pedig különösen nem szokás szervírozni ilyesmit. Diego Valverde, frissen megismert spanyol költőbarátom kalauzol az italpulthoz, gyakorlottan követelőző mozdulatokkal mutogat a borra az intézeti alkalmazottnak, aki bont és tölt, nem is tágítunk onnan, míg az egyik palackot el nem pusztítjuk kettesben. Ezzel együtt, soha nem fogom megszokni, főleg nem megszeretni az állófogadásokat. Értelmetlennek és lehetetlennek látom állva enni és inni, akár a lovak. Zavarba hoz, újságírónak érzem magamat, akinek az egyik első számú szakmai kötelessége megtanulni az állva evést.
Az Olasz Intézet színháztermében nyílik meg a fesztivál. Meglepődöm, hogy az ex-igazgató Dante után azonnal én következem, gyakorlatilag elsőként a fesztiválvendégek közül. Nem tudom felmérni, figyelmetlenség, vagy megbecsülés ez. Inkább hajlok az utóbbira. Csortos Gyula jut eszembe, aki így fordult fiatal pályatársához: te csak ne legyél szerény, mert a végén el fogják hinni. A közönség a fesztiválra megjelent antológiában tudja követni arabul vagy angolul (vagy magyarul) a felolvasásomat. Szokatlanul nagy a csend és a figyelem. Itt ugyanis mindennapos színházban az előadás közbeni mászkálás, beszélgetés, akár hangos (ellen)véleménynyilvánítás. Lehet, csak a kezdés feszültsége tartja nyugalomban az embereket. Mindegy is. Túlestem a második megpróbáltatáson, már csak Kairó van hátra az elutazásomig – nincs több fellépés.
L.-el egy tetőteraszon kötünk ki a megnyitó után. Stella nevű étterem, ahol lehet sört is inni. Alattunk hömpölyög a Nílus, sötéten, méltósága teljes tudatában. Szomorkásan öngúnnyal konstatálom, hogy mi vagyunk a legöregebbek a fiatalokkal zsúfolásig megtelt asztaloknál. Elhessegetem a gondolatot, de a számban már nem csak a sör okoz keserű ízt. A legtöbb lány vízipipázik és üvegből issza a sört. Nincs ebben semmi különös, magyarázza L., akinek, hogy értsek valamit ebből az életből, a magyarázó-mesélő ember szerepét kell magára vennie ittlétem alatt, a vízipipa tradicionális egyiptomi élvezeti forma. Viszont, teszi hozzá, azt a lányt, aki ott cigarettázik a szomszéd asztalnál, a teraszon túl, a lenti világban, már megszólnák. Mert a cigaretta nem tradicionális. Hümmögök. Valamilyen lében ázó puha babot falunk, és mogyorót. Jó a hideg sör, és jó érezni az idegeimben a Nílus közelségét.
Délután L. nem is leplezett ingerültséggel szólt rám. Ne nézd a lányokat olyan feltűnően! Nem értettem, mit akar mondani ezzel. Itt mások a szokások. Kairóban minden máshogy van, magyarázta, mint később megtudtam, Andrea, a felesége kedvenc pontosító mondatával. Miért ne nézzem, horgadtam föl, amikor ők néznek engem. Éppen ez az, emelte fel az kezét tanárosan, ujjait fölfelé összetartva. Azzal, hogy visszanézel rájuk, kihívóvá teszed őket. Ezeket? Kendőt hordanak mind. A kendő nem kötelező, mint a csador, legyint, a kendő itt divat. Nem látod, hogy mind más színűt hord? Szóval, ezek a lányok, folytatja a megbámulás tiltásának a magyarázatát, nagyon kemény szülői, vagy inkább társadalmi elnyomás alatt élnek. Házasságig szó sem lehet semmiféle testi kapcsolatról. Csak csábító, titkos mosolyokban élhetik ki magukat. Kapcsolat velük semmiképpen. Mert a csábítót vagy házasságra kényszeríti a lépre ment lány apja, vagy megöli. Megöli ma, ütközöm meg. Megöli. Ma. Gyakori jelenet a börtönök előtt, hogy a csábító kiadatását kéri az apa. S ha kiadják neki, akkor megöli. Hümmögök. A lányokat pedig, ha kiderül, hogy szexuális kapcsolatba keveredtek házasság előtt, valójában nem kurválkodásért zárják börtönbe, hanem, hogy megóvják őket a családi haragtól és bosszútól. Értem. Nem nézek rá ezentúl a lányokra. A felhőkarcolókat nézem és a pálmafákat.
Egyiptomi diákok
Vagy a lábam alá nézek. Kairóban nem kosz van az utcákon, hanem mocsok. Nem a nagyváros mocska. A nem városlakók, de betelepültek városban szétszórt, eldobált, elhányt, lehányt mocska. A legelegánsabb negyedekben is. Kutyadög a lámpaoszlop mellett. L. legyint. Itt három hónap alatt mindent megesz a nap. A kutyadögöt is. A szemetet, a mocskot is, de hiába, mert helyébe új szemét és mocsok rakódik az utcák köveire. Kétszer nem lehet ugyanabba a mocsokba lépni ebben a városban, tűnődöm.
Itt a járdán nem lehet járni. Kairóban minden másként van. Vagy mert hiányzik egy része a kövezetnek, vagy mert egy fa keresztbe nőtt rajta, vagy mert ott ül valaki a közepén, és retkes lábait piszkálja komótosan egy nyugágyon, vagy mert ott esznek, teáznak, élnek a közeli ház lakói. Mindenki a mindig forgalmas utcán jár az autók között, mellett, azok meg tülkölnek, de nem azért, mert haragszanak ezért, hanem, hogy nehogy kilépjen valaki eléjük. Zebra nincs, talán ha kettőt láttam az egész városban, lámpás kereszteződést pedig talán hármat. Mindenki ott és úgy megy, ahogy és ahol tud, gyalogos, autós, motoros, biciklis ugyanabban az átláthatatlan, mégis működő és lélegző katyvaszban. Nincs privilegizált helye senkinek a közlekedésben. De nem ütnek el senkit, karamboloznak, de nem sokat törődnek vele, nem ordítanak, nem anyáznak, nevetnek, és türelmesen viselik egymást ebben a különös, folytonos zaklatásban.
Egyik este taxink ütközik egy katonaság által lezárt utca előtt. Oldalról kapunk el egy fényes, nagy, új autót. Kétszáz kilós sofőrünk kiszáll, odahimbálja magát a huszonéves áldozathoz, valamit beszélgetnek, nevetgélnek, nézik az autókban esett károkat, aztán visszaülnek a helyükre mindketten, nevetve búcsút intenek, és a két törött autó halad tovább. Nincs rendőr, kártérítés, kiabálás, káromkodás. Társaim elmagyarázzák, hogy az iszlám szerint, ha valami rossz történik veled, abban te soha nem vagy vétlen – mert ott vagy. Esetünkben föl sem merült tehát, hogy ki volt a hibás. Mindketten ott voltak. Ha nem lett volna ott egyikük, akkor nem történik meg az összeütközés. Kezdem kapizsgálni, miért nincs szükség felfestett sávokra, zebrákra, villanyrendőrökre. Ha nem vagy ott, nem lehetsz hibás. Ha ott vagy, és baj történik, akkor hibás vagy, mert nem maradtál távol, vagy otthon. Így aztán mindenki vigyáz mindenkire, magán kívül is. Nincs elsőbbség, egyformaság van, táblák és tiltások nélkül.
Ahogy imádkozáskor is egymás mellett állnak az emberek a mecsetek udvarában, s a fő imádkozó, legyen az akár Mohamed, a próféta, sem szemben áll a híveivel, mint ez az egyéb vallásokban megszokott. Bent áll a sorban, egyikként a sok közül, de ő imádkozik elsőként. A többiek pedig követik azt, amit mond, vagy sugall. Ezért a mecsetek nem hosszanti elhelyezkedésűek, mint a máshol megszokott imádkozó-helyek, hanem szélességükre épülnek. Hogy elférjenek a nem oszlopban, hanem vonalban elrendeződő hívek. Kairóban minden máshogy van. És ezt a máshogyat, mely első látásra káosznak tűnik, csak akkor értjük meg, ha valahol fölfejtjük ezt a nagyon másként szőtt tarka keleti szövetet, amelynek valamennyi szálát az iszlám vallásból sodorták össze. Máris sok mindent értek, de félek, megérteni az egészet soha nem fogom. És nekem csak egy-két nap adatott meg a titkokba betekintésre.
Rendezvény: International Poetry Festival - Kalam le-l-Shabab (2013. november 3-7.)
Helyszín és rendezés: Italian Cultural Institute - Cairo
Vendéglátó: kairói Balassi Intézet
