Podmaniczky Szilárd
Az asszony, akiből dőlt a füst
Szendrei Júliáról sokan azt hitték, hogy Petőfi Sándor felesége. Nem volt olyan nap, hogy meg ne kérdezzék tőle, tényleg meghalt-e Petőfi Sándor a segesvári csatában július 31.-én, a nyár kellős közepén, vagy túlélte. Az senkit nem zavart, hogy Szendrei Júlia és Petőfi Sándor között 120 év volt a korkülönbség, mert Júlia 1968-ban született. Már-már azt hitte, így fog eltelni az élete, keresnie kell magának egy Petőfi Sándor nevű embert, hozzámenni feleségül, megnyugtatóan bizonyítandó, hogy Petőfi Sándor él, sőt, lélegzik.
Ekkor azonban olyan dolog történt, ami még Petőfi Sándorról is képes volt elterelni az emberek figyelmét, és egészen más irányú kérdéseket indított el a fejekben, mondhatni, más lett a leányzó fekvése. Szendrei Júliából ugyanis, egy márciusi napon szivárogni kezdett a füst. Ő maga is arra ébredt, hogy füstszagot érez, és elindult a konyhába, netán az apja megint ráaludt a gáztűzhelyre, ahogy ez a hajnalig tartó mulatozások után szokása, mikor oly mértékű imbolygással rendelkezik, hogy gyufáról nem, csak a legszélesebb lángrózsáról tud rágyújtani. Csakhogy Júlia dermedten látta az előszoba tükrében, hogy az ő szájából szivárog a füst.
Gyorsan megivott három deci vizet, és izgatottan várta a hatást. A füst alább hagyott egy percre, de mire az anyja is fölébredt, ismét fehér füst szállt a magasba.
Amíg Júlia fogat mosott, hogy ne árasszon grillszénszagot, ha megnézi az orvos a torkát, az anyja kiállt a garázsból a mikrobusszal. Hideg volt a reggel, lehúzott ablaknál autóztak.
Júlia papírszűrős légzőmaszkban állított be az orvoshoz, aki soron kívül fogadta. Mi a panasza, kérdezte a szórakozott doki, mire az anyja válaszolt.
Doktor úr, kigyulladt a lányom, és nem lehet eloltani. Az orvos nagyot kacagott, de a szemébe fagyott a mosoly, mikor Júlia szájába nézett.
Hosszas klinikai kivizsgálás kezdődött. Júlia külön nemdohányzó szobát kapott az épületben. Csodájára jártak az orvosok, de mást nem tudtak megállapítani, minthogy az anyagcsere egy sajátos változatával állnak szemben, amikor a szervezet ténylegesen elégeti a belé juttatott tápanyagot. Júlia egyébként makkegészséges volt, leszámítva, hogy dőlt belőle a füst. Nem tudtak neki mást tanácsolni, meg kell tanulnia együtt élni különleges betegségével, amit egy pszichiáter javaslatára különleges képességre módosítottak.
Júlia megpróbált beilleszkedni a társadalomba, ami nem ment egyszerűen. Vásárolni csak kis üzletekben tudott, mert a nagy áruházakban rendre beindította a tűzriasztó készüléket, soha nem látott még ennyi sikoltozva zuhanyozó embert.
Vonaton, buszon, villamoson csak úgy tudott utazni, ha kidugta a fejét az ablakon, akkor meg rászóltak, hogy kihajolni veszélyes. A metróba már le sem engedték, repülőre nem szállhatott. Ez lett volna a legkisebb baj, hanem a férfiakkal való kapcsolatteremtést igencsak megnehezítette a füst.
Júlia kénytelen volt rászokni a dohányzásra, ezzel palástolta a szájából kiszálló füstöt. Csakhogy az első hosszabb csókolózás után kisebb füstmérgezést kapott a fiatalember, s ez előrevetítette párkapcsolati lehetőségeit.
Júlia ezerszer inkább lett volna Petőfi Sándor felesége, csak valahára elállna a szájából dőlő füst. Munkát is nehezen talált, végül egy kolbászfüstölőben alkalmazták. Ott ismerkedett meg egy buszsofőrrel, akit Urbán Ernőnek hívtak.
Ernő láncdohányos volt, még a lábujjai is nikotintól sárgállottak. Vezetés közben is dohányzott, mint a gyárkémény, de ezen az új buszon már légmentesen zárható fülkéje volt, nem zavarta az utasokat.
Nem telt bele két hónap, Ernő és Júlia jól összemelegedett. Ernő kivált élvezte, hogy még aktus közben is füst lengi körül.
Megtartották az esküvőt egy kis templomban, ahol Júlia a parókia engedélyével egy, a kijárathoz vezetett kályhacsőbe mondta ki a boldogító igent. A lakodalmat kerthelyiségben tartották. Nászútra lakókocsis kempingbe utaztak Olaszországba. A nászút során szerettek volna ellátogatni a Vatikánba, de a Júliából időnként fölszálló füst miatt a helyi rendfenntartó szervek esetleges kommunikációs zavarokra hivatkozva nem engedélyezték az ott tartózkodást. De látták a Vezúvot, ahol a turisták egymás után fotóztatták magukat Júliával és a füsttel, hátukban a félelmetes vulkánnal.
Minden nap élmény volt számukra, de miután hazatértek, és a szürke hétköznapokba temetkeztek, Ernőnek egyre nagyobb igénye támadt az otthoni társalgásra. Merthogy Júlia, mióta dőlt belőle a füst, gyakorlatilag leszokott a beszédről. Egy kukk kevés, annyit se mondott.
Ernő belátta, elhamarkodottan döntött, a füst nem minden, rosszul választott. Viszont mégsem volt szíve elhagyni Júliát, a közös emlékek összekötötték őket.
Egyszer aztán nagyot gondolt Ernő, és megállt a város szélén a busszal. Előre kifizette az árat, és fölhívott a buszba egy prostit, hogy majd jól elbeszélget vele. Föltett neki néhány kérdést, hogy hány éves, szereti-e a munkáját, de a lány csak a vállát vonogatta, nem válaszolt. Aztán izgalmasabb kérdésekkel próbálkozott. Tudod-e, ki a metroszexuális? Aki a föld alatt szereti csinálni? Vagy: milyen a Teszkó-gazdaságos óvszer? Mind a két végén lyukas? De ezekre sem kapott választ. Letelt az egy óra, Ernő csalódottan nyitotta ki neki a légkompressziós ajtót. Otthon aztán lefekvés után elgondolkodott az ágyban, mellette Júlia, dőlt belőle a füst. Arra a megállapításra jutott, hogy rosszul fogott hozzá, fognak ott majd vele beszélni a lányok.
Egy hét múlva megint arra ténfergett a busszal, meglátta a múltkori prostit, és magához intette. Tudod-e, cicuska, milyen jó ruganyos vezetőülése van a busznak? A lány megvonta a vállát, és fölszállt a buszra. Ernő a vezetőkabinban lehúzta a napellenző redőnyt, és mindenütt befüggönyözött. Ment ám a móka és kacagás, úgy ruganyozott az ülés alattuk, mintha a kősivatagban buszoznának. Ernő a menet végén beszélgetni próbált, de nem járt sikerrel. Na, még egy menet, még egy. A végére teljesen kikészült. Az isten szerelmére, cicuska, mondta a prostinak, miért nem szólalsz meg? Hány menetet akarsz még? Ekkor a lány a fülke oldalán olvasható feliratra mutatott: silot integlézseb levőtezev a nebzök tenem. Micsoda, kérdezte Ernő. Silot integlézseb levőtezev a nebzök tenem. Mi? Hát, mi, szólalt meg végre a prosti: „Menet közben a vezetővel beszélgetni tilos!”
Ernőben elszakadt a paraszthajszál, és szégyenszemre hazabuszozott. Bántotta a dolog, a sok menet. Hogy könnyítsen a lelkén, elmondta a feleségének. Júlia szeme kikerekedett, és körbenézett a szobában. A vékony kis thonet széket találta legalkalmasabbnak arra, hogy Ernő fején ötven pici darabra törje. Az anyád norvégmintás falvédőjébe csavart kuplungtárcsáját, kiabálta Júlia, és pontosan ötven picinyke darabra törte Ernőn a széket. És attól kezdve be nem állt a szája, káromkodott, mint a vízfolyás.
Amikor szétverte Ernő fején a csontritkulásról szóló zárójelentésre rakott hamutálat is, Ernő elégedetten rogyott a földre. Na, szívem, most akkor beszélgessünk. Júlia összerogyott a kimerültségtől. Ernő közelebb húzódott hozzá, és várta, hogy fölszálljon Júliából a megbékülést jelző első szőke füst. De Júlia, hogy, hogy nem, nem füstölgött tovább, a féktelen düh helyre rakta az anyagcseréjét. Aztán fölbátorodott, és megkérte Urbán Ernőt, ha azt akarja, hogy végleg megbocsásson neki, forduljon kérvényben a nemzeti névhivatalhoz, és változtasson nevet. Csak nem azt akarod mondani, hogy…, kérdezte Ernő. De-de, mondta Júlia. De én nem, kiabált Ernő, én nem akarok Liszt Ferenc repülőtér lenni.
Egy hét telt bele, mire megegyeztek, és elindult Ernő a fővárosba a nemzeti névhivatalba, hogy írásbeli kérvényét szóban is megerősítve nevet változtasson, és méltó, irodalmi párja legyen Szendrei Júliának.
Mától, mondta a nemzeti névhivatalban, és a zsebében kotorászott a cetli után, mától Szendrei Júlia férjeként szeretném, ha úgy hívnának…, úgy hívnának, nem találta a cetlit, úgy hívnának, hogy Pintér Sándor. A hivatalnokok egymásra néztek, nem értették, miért jobb ez, mint az Urbán Ernő. Ernő hiába kotorászott a zsebében, sehol nem találta a cetlit. Ott állt a nemzeti névhivatalban, nem gatyázhatott tovább, mondania kellett valamit, ha már kérvényezte. Legyen a nevem…, a nevem, és Júliára gondolt, hogy fog majd neki örülni, legyen a nevem: Bond, James Bond.
Megjelent a Bárka 2013 / 5-ös számában.
