Szil Ágnes
Kínai
Kutya
Alighanem én voltam az egyetlen lány, aki céltábla és bukóbábu helyett emberalakra tanult meg lőni. Nyolcévesen. Apám katonai múltja pisztolyt sosem adott a kezembe, csak puskát, abból is csupán a nehezet, hogy érezzem a súlyt, a súlyegyent, az eloszlást meg az arcot átszabó rúgást, ahogy a fegyver agya hátracsap. Először támasztékból, aztán térdelve, és amikor már nem remegett a kezem, akkor állva is, és lőttem, arra az emberalakra, amit apám a műhelye vakolatlan falára rajzolt.
Mindenre megtanított, amit ő tudott.
Apám sokáig nézegette a kórházban a szemem, hogy elég mandulavágású-e, mint az övéié, és hogy kiókumlálja, hazavigyen-e akkor, avagy sem, a nőhöz, aki a felesége volt. Aztán mégis hazavitt. Ők lettek nekem Mamus és Papus. Már majdnem ötven évesek voltak, és úgy szerettek volna gyereket, hogy megkönyörült rajtuk a Jóisten, a Világszellem vagy nevezzük akár bárminek, a nagybetűs Véletlennek akár: egyszer csak ott termettem a városszéli kórház inkubátorában, Piroska napján, egy jó meleg plédbe burkolva, még magzatmázasan, atomjaim ott álltak össze egy újszülöttnyi testté, félelemmé és ordítássá, bár beszélnek természetesen egy nagykabátba burkolt fiatal nőről, aki mélyen a szemébe húzta a sapkát. Ühüm: anonim. Ühüm: nincs kamera. Ühüm: hiszed.
Papusnak a fia lettem, Mamuskának meg a lánya. Hajnalban kimentünk az öreggel, melegen felöltöztetett, Lidi, a vizsla az ölembe mászott a hátsó ülésen. Dideregtem a pokrócok alatt, a kutya jólesően melegített, és vártam, hogy láthassam a többi vadászt, akik apám miatt agyonkényeztettek. Mindig olyan helyre állhattunk, ahol biztosan jött a vad: Papus hibátlanul lőtt, és mindig akadt valami. Szerettem a kutyát is, utána tipegve tettem meg első lépéseim, pelenkásként az ő kedvéért ettem meg a következő kanállal. Most hozta nekem a fácánt, elő a mocsár vizéből, téptem ki a farktollakat, hogy a hajamba tűzve, a tölgyek alatt billegve én legyek a legszebb indián lány.
Mamusnak a lánya lettem tehát, s amikor hazaértünk a vadászatból, az azt követő mulatozásból, ahol mindig kaptam valakitől egy zubbonyból előhúzott szeletke csokoládét („az asszony küldi”), azonnal át kellett változni lánnyá, házikisasszonnyá, aki segítőkészen pucolta a tokos fácánt, piszkálta ki a golyó által a testbe vitt fekete pehelytollakat, dobta ki a baromfiudvarba az egyben kivett belet, hogy a tyúkok eszementen szaladhassanak vele. Mamus sohasem adott felmentést, a vadászok és a hajtók már az ágy tetején sóhajtoztak az ebéd kövével a gyomrukban, én még mindig a nyulat nyúztam, mert egy vadász lányának ezt is tudnia kell.
Apám második nagy leckéje az volt, hogy ha már lány lettem, megmutatta, hogy kell embert ölni. A biztonság kedvéért. Mert az ember sohasem tudhatja. A puszta kézzel végrehajtandó mozdulatsort – sorokat, mert hétféle volt – a tökélyig kellett gyakorolnom, persze Papuson, hogy valakiben kárt ne tegyek, mert nem veszélytelen próbálkozás a mozdulatot az utolsó pillanatban megállítani. Mindig féltem, és mindig megtorpantam a végén.
Amikor először kaptak el, még olcsón megúsztam. Négykézláb ugattatták velem a Holdat, holott fényes nappal volt, az iskola utcájában álló beépítetlen telken fociztak, a vakondtúrásoktól és sódermaradéktól pettyezett füvön. Otthon nem mertem elmondani, mert féltem, hogy Papusból, aki soha agresszív nem volt, most előbújik az állat, szótlanul pottyantottam a szoknyás golyót a csőbe, és ha meglőttem a kilencvenet, akkor el kellett mennem hímezni Mamuskához. Varrni, tűt egyáltalán kézbe venni azóta utáltam, mióta megláttam őt bevarrni egy kotló szemét. A vasárnap délelőtti csendben a lépcsőn ült egy székről lekapott párnán, hófehér lába szárán lecsúszott Papus sebtében felkapott fekete nejlonzoknija, hóna alatt egy tollas barna folt, kezében a tű fel-alá járt, a cérna pedig felvette azt a színt, ami az én arcomból egyre inkább hiányzott, mígnem ájultan rogytam a kertajtó cingár léceire. Mamus, akit nehéz volt kihozni a sodrából, komótosan befejezte az operációt, aztán a hóna alá vett, és lefektetett az elsötétített szobában.
Amikor már másodjára kaptak el, ott lestek rám, iskola után, már nem úsztam meg ilyen szárazon. Átkutatták a zsebeimet, elvettek mindent, ami mozdítható, a pénzemet és az ennivalómat, ami délelőttről megmaradt, vittem volna haza a vadászkutyának. Ott ették meg, előttem, a vajba ragadt kockás szalvétapapírral, a két nejlonzacskót meg szétdobálták, ugyanott, ahova játszani jártak.
Nem én köptem be őket. A szomszéd, aki épp arra tolta a biciklijén a tápot, látta meg szorult helyzetem, s én hiába ellenkeztem, mert megeskettek mindenre, főleg persze az életemre, hogy mindent letagadok. Papus ordított velük, nikotinfoltos ujjai ott hadonásztak az orruk előtt, a kutya meg ült mellette, mint a nyugalom szobra. Mindent megígért nekik, ha még egyszer, ha csak egy ujjal is hozzám érnek, ha rám néznek, ha rám csak gondolni mernek. Ott álltunk, mint egy tárlat, az áprilisi napban, felül az ég sivító kékje, alul a túrások, kutyák, egy papa és a gyerekek. Reggel szorosra font, aztán a porba tiport hajamból pergett lefelé a homok, a kitaposott fű csonkjaira, ahogy Papus újra és újra elővette őket, a szüleiket és a szüleik ribanc anyját emlegetve ismertette, hogy mik is a jól nevelt embert jellemző viselkedési szabályok.
Nem értettem, mit akar tőlük. Hülyék voltak persze, szegények, körüllengte őket a rosszul száradt ruhák leírhatatlan szaga. Mindannyian a beteg szegénység kottázhatatlan dialógusát beszélték, de most még azt sem: ott álltak, olcsó cipőjükben, az olcsó cipőjük felett a bokavillantós nadrágban, seszínű hajjal, és várták, hogy mikor verik meg vagy engedik el őket. Ha megpofozták volna őket vagy összeverik, az ő világukban egyenlő lett volna a bocsánattal és kiengesztelődéssel, de nem történt semmi, nem jöttek az ismerős ütések. Kistomi ferdén felemelte a fejét, és rám sandított, amíg a körme melletti bőrt rágta, Papus háta mögött. Ez a pillantás megértette velem, hogy majd megkeres.
Ettől kezdve még szorgalmasabban gyakoroltunk. Nem volt elég kilencvenet lőni, kellett a száz, amit néha majdnem meg is lőttem, és Papus csak akkor volt elégedett, ha több golyó is átment ugyanazon a lyukon. Rájött arra is, hogy takarékoskodnia kell, a piacokon alig bukkantak fel a kerek kis fémdobozba csomagolt golyók, ezért a lőlap mögé homokkal töltött zsákot szegezett fel, és a golyók egy része meg is menekült: ha nem találtam el egy másik lövedéket, jó eséllyel újra be lehetett tölteni. Legnagyobb örömömre felmentést kaptam hímzésből, csak lőnöm kellett, táblára, verébre. Sosem tudhatod, mondta Papus Mamusnak, és Mamus morogva kaparta a májat a deszkán, csak csóválta a fejét, és hümmögött. Ühüm, lőni mentek. Ühüm: minek. Ühüm.
Egy reggelre aztán betörtek hozzánk. Az alsókonyhából elvittek ezt-azt, a stelázsiról fürge kezek a padlóra söpörték a befőtteket. A fegyverszekrényt, ami kinn állt a folyosón, szintén felborították. Nem tudták feltörni, Papus pedig a lőszereket máshol tartotta. Átkozódva hívta a rendőröket, Mamuska szó nélkül takarított. A tettesek persze nem lettek meg, csak annyit mondtak, valaki benyomakodott az ablakon, alacsony termetű és vékony lehet, aztán – úgy vélték a nyomok alapján - beengedett másokat is. Több hasonló bejelentés is érkezett, tönkretett kisbiciklikről, félbetört gyümölcsfákról és romba döntött kamrákról esett szó. Papus azt furcsállta, hogy a kutya nem ugatott: és amikor eljött az etetés ideje, és hátrament a kennelbe, Lidinek hűlt helyét találta. A tálban még ott volt a víz, körülötte eltaposva egy-egy szószos húsdarabka.
Papus napokig csak jött-ment, nem találta a helyét. Ahogy a kutyáéba, az ő világába is betört valaki, igaz, őt nem rángatták ki belőle, de valószínűleg egyformán tanácstalanok voltak. Mamus csak jött-ment, nézegette az eladó házak hirdetéseit egy másik országrészben, és mi akkor még nem tudtuk, de lassan pakolgatott. A fákat visszametszette, a virághagymákat már nem rakta ki őszre, és a szekrényekben álló ruhaneműk egy-egy fekete zsákban találták magukat. Mamus készülődött, és egy reggelen a tyúkokat párosával összekötötte, hogy egy utánfutón folytassák, aztán meg egy távolabbi, de ugyanúgy dróttal védett és elzárt világban.
Az utolsó vadászaton, egy ködös hajnalban aztán megtaláltuk. Egy másik kutya vezetett oda: a labrador ott szűkölt egy vizsla teteménél, amely üres szemgödrökkel, hurkolt nyakkal tekintett a világra, a nyárfaerdő szélén, épp hogy lehajítva a kocsiútról. Papus megrökönyödve szemlélte a korábban ismerős, most gázoktól püffedt hasat, amelyen egy kicsi, de elkapart betűkkel megkarcolt fémtábla hirdette, hogy TE LESZEL A KÖVETKEZŐ.
Nyúl (Macska)
Viktória attól félt, hogy meg fog csúszni. Óvatosan lépett, szinte csak tolta a lábát a vizes kövön, a strandpapucsban, ahogy a sekély, meleg vizű medence felé tipegett. Judit már a mélyvízben volt, a legújabb divat szerint felszabott bikiniben, úszta a hosszokat, amelyek még sportiskolai múltjában váltak számára nélkülözhetetlenné. Ezért volt még mindig olyan villogóan csinos, hogy harmincnégy éve dacára megfordultak utána a férfiak. Most az úszómester sündörgött körülötte, markáns arcát folyton a nő felé fordította, ügyet sem vetett az óvodásokra, akik bébifókák gyanánt hevertek a tanulómedence partján, gyakorolták a lábtempót egy csúnya, negyvenes anyukával.
Viktória nemrégiben jött be a kinti termálból, ahol a vállát mozgatta át. Örökké fájt, azt mondta a szomszédasszonya, ez annak a jele, hogy túl sokat vállal fel, elpazarolja az energiáit. Ami azt illeti, nem volt sok választása. Amikor egyedül maradt a gyerekkel, mert lássuk be, mégis csak egyedül maradt, hiába küldte Bandi haza a pénzt Norvégiából, ahol a tonhalak szájából vágta ki napszámra a nyelvet, neki, Viktóriának kellett éjszaka az ügyeletre szaladnia, ha a gyerekkel bármi történt, neki kellett kifizetnie a csekkeket, meglátogatni az anyósát és a maximumot teljesíteni egy nyomdában, ahol a férjére való tekintettel alkalmazták, igaz, csak félállásban.
Ezért vállalta el a munkát Kránitzéknál. Kapóra jött, hogy épp segítséget kerestek, útba esett a ház, csak felmarkolta a másik gyereket is, úgy vitte őket együtt az iskolába, mintha testvérek lennének. Háromnegyed nyolcra a nyomdában volt, és fél egykor már az ügyvédéknél takarított, készítette a frissensültet, amit Judit férje anélkül lapátolt be, hogy akár Viktóriára, akár a húsra nézett volna: a szeme a kiterített újság lankáit járta, mindaddig, amíg egyszer a házvezetőnő lankáira nem tévedt a tekintete. Csak ketten voltak otthon, Judit lovagolni ment, ezen az analógián aztán később sokat nevettek, mert elég volt egyszer egymásra nézniük, és máris fellobbant köztük az, ami sokak szerint nem is létezik. Az egyetlen alkalomból aztán sok lett, igaz, nem volt egyszerű a gyerekeknek is hazudni és az asszonynak is megfelelni. Viktória számára undorító és dehonesztáló is volt egyszersmind, hogy azzal fekszik össze, ráadásul a legnagyobb élvezettel, akitől a bérét kapja, és a férfit is minduntalan zavarba hozta, ha erre gondolt. Mert a tomboló szeretkezések után a nő hirtelen kijózanodva felöltözött, szép vonalú csípőjét a csipkebugyi után egy ősöreg farmerba dugta, és szorgalmasan mosott fel az iroda előterében, meg konzervet adott a kisfiú macskájának, aki a nadrágjához törleszkedett. Kránitz egyetlen percig sem képzelte, hogy Viktória szeretheti, és azon gondolkodott, hogyan adjon-e neki pénzt, amire jól tudta, szüksége van. Felajánlani azonban mégse merte. Viktória egyszer fogadott el tőle valamit: egy szelet keserű csokoládét, amit Kránitz félénken odatolt elé.
Viktória már nyakig üldögélt a melegnek mondható vízben, nézte a kicsiket, akik bele-belecsúsztak a vízbe. Igazából nem tudtak még úszni, és ő sem szerette, ha nincs szilárd talaj a lába alatt. A szilárd talapzat azonban eltűnni látszott. A házassága nem volt már házasságnak mondható, az adóssága nem nőtt ugyan, de nem is csökkent, mert csak a kamatokat tudták törleszteni. Három hét múlva érkezik Bandi, igaz, csak a karácsonyi szünetre, addigra véget akart vetni ennek a viszonynak, aminek nem volt semmi értelme.
Az ügyvéd egyáltalán nem volt a zsánere. Ötvenes volt, testes, de csak középmagas, erősen őszült, és távolról úgy nézett ki, mint egy esztergán készült sakkfigura. Viktóriát inkább taszította volna, ha máshol ismeri meg – de ugyan hol? Nem járt sehova, legfeljebb szülői értekezletre, ott találkoztak Judittal is, egymás mellett ültek a gyerekek, aztán az anyukák is. Így kapta a munkát, amit rendesen megfizettek, mert többet keresett a főzéssel, a kétórányi takarítással és a kis vasalással, mint amennyit a nyomdában kapott, a ház is szép volt: ha egyedül lehetett, öt percre beült a férfi barna bőrfoteljába, a könyvtárba, és nyomogatta a zenegép gombjait. Csak hallgatott, nem ábrándozott.
Az uszodabérletet Judittól kapta: kettőt vett, kedvezményesen, valami klubtagság révén, de a barátnőjével, aki ugyancsak szabad volt, mint a madár, egyszer sem tudott időpontot egyeztetni, és a bérlet hamarosan lejárt. Viktóriának örömet szerzett vele, mint ahogy a ruhákkal is, amelyeket megunt, és roppant figyelmesen, cseppet sem bántóan felajánlott neki. A legjobban egy piros gyapjúkabátnak örült, Judit Milánóban vette, amikor elutazott egy hétre, tavaly, de az idén már nem vehette fel. Túl sokszor látták rajta, ki is ment a divatból. De vett helyette egy másikat, az avatatlan szem ugyanolyannak látta, de Judit elmagyarázta a különbséget az új és még újabb szabásvonal között. Viktóriának sosem volt szövetkabátja, mindig dzsekiben járt, és át se tudta váltani, mennyibe került ez Olaszországban. Kapott olyan ruhákat is, amiket még a turkálóban sem tudott megvenni. Az asszony felajánlotta a gyerek kinőtt ruháit, de azok már kicsik lettek volna az ő kislányára, így odaadta valaki másnak a lépcsőházban.
- Mikor érkezik a férjed? – kérdezte Judit, már benn a szaunában.
- Három hét múlva – felelte Viktória, az asszony szépen pedikűrözött lábfejét nézve, ahogy az a feneke alá illesztette a hófehér törölközőt. – Olcsóbb lesz a repjegy, mintha karácsonykor jött volna.
- Akkor épp Hollandiában leszek – mondta Judit, és a hátát a padkának támasztotta. – Megnézem a jácintmezőket, és lesz egy érdekes tanfolyam, a horoszkópkészítőm ajánlotta. Kínai asztrológia. Te melyik jegyben születtél? – firtatta érdeklődve, ahogy lehanyatlott a fürdőlepedőre.
Viktóriát sosem izgatta a horoszkóp, különösen a kínai nem. De aztán a születési éve alapján a másik meg tudta mondani, hogy a Nyúl jegyében született, akárcsak ő maga. A Nyulat Macskának is nevezik, de hogy mi a különbség a kettő között, azt már nem tudta pontosan. A Macska mindenkinek dorombol, aki arra jár, nincs senkije, a helyhez kötődik. A Nyúl talán figyelmesebb és érzékeny, rosszul reagál a kritikára; gondoskodó, aki az élet fő értékét a családban látja.
- De hát ki nem? – kérdezte zavarodottan Viktória, és lábujját bedugta a farács lécei közé. Judit azonban kuncogott.
- Család? Ugyan. Ez a huszonegyedik század. – A hajából elindult egy kis vízér lefelé. - Érdekes ez a kínai horoszkóp – váltott témát, és elmesélte, hogy a családjában mindenkire illett a maga jegye. A nagyanyja Bivaly volt, mindent elviselt, az apja Kutya, az apja szeretője meg Patkány. Szeretők ügyében Viktória nem akart nyilatkozni.
Két nappal az uszodás program előtt az ügyvéd elhatározta, hogy megteszi az első hódító lépéseket Viktória felé. Egyetlen gondja volt csupán: már nem emlékezett, hogyan kell csinálni ezt a dolgot. A szeretkezés más volt, valahogy magától értetődő. Azzal tisztában volt, hogy a nő sokkal fiatalabb, azzal is, hogy szebb napokat is látott az anyagi helyzete, és Judit, akire most egyáltalán nem akart gondolni, említette, hogy a férje külföldön dolgozik. Semmi sem szólt a kapcsolat mellett, többek között éppen ezért volt annyira izgató, és azt akarta, azt remélte, hogy valahogy magához köti ezt a gyönyörű nőt.
Viktória nem volt olyan szép, sem olyan karcsú, mint Judit, az arcában mégis volt valami, ami a másikéban nem, és amit az ügyvéd megtanult értékelni. A hajdanvolt szenvedések megtapasztalásának nyoma: ennek a keskeny kis arcnak története volt, futása, ébredése és világossága, míg a másiknak csupán jelene. Valahogy mindig éhesnek tűnt, és Zsolt kényszert érzett, hogy magához ölelje, nem a szeretkezésért, hanem hogy megvédje mindentől, amitől csak teheti.
Furcsa módon legélénkebben a nő kezére emlékezett. Az ujjai vastagok és tisztítószer-szagúak voltak, a köröm rózsaszínjét egy hajszálnyi fehér rész koronázta. Első lépésként Viktória piros kabátjának zsebébe rejtett egy ugyanolyan csöpp kis csokoládészeletet, amilyennel a múltkor megkínálta, és boldog volt, hogy ez eszébe jutott. Melódia csoki. Micsoda régimódi szó.
Bandi is édességet hozott Norvégiából, aminek az árát az ebédpénzén takarította meg, és valamennyit még át is utalt, ajándékokra, a hiteltörlesztésen felül. Beszélt az albérletről, ahol négyen laknak, és a folyóról, ami az év felében befagy, és azon járnak az autók. Bandi úgy gondolta, a családnak is ki kellene költöznie: arrafelé jó az oktatás, tanulnák a nyelvet, és ha kifizetik a házat, akkor majd hazajönnek. A kislány a fejét csóválta, hitetlenkedett. Viktória csak hallgatott, a keskeny hátát mutatta, ahogy a csap előtt állva hámozta a krumplit, frissensültet készített, amire a férje alig nézett: a feleségét nézte, ahogy előtte állt, a hátát mutatta. Norvégiában, a sarkkörön túl, nem voltak asszonyok, legalábbis Bandival egykorúak nem – csak férfiakat látott, és a tizenegynéhány magyarral beszélgetett, akikkel az idehaza közönyösen átugrott nemzeti ünnepeket is megülték, sőt a lengyelekét is, mindenestül. A hosszú házasság titka a megfelelő távolság – ugratták egymást a lakótársakkal, akik közül kettőtől már elvált az asszony, amíg a férj a nyelveket vágta ki odafent, és töltött káposzta helyett a parton, a sós szélben szárított halat ette.
De most van itthon három, andalítóan boldog hete, gondolta Bandi. Kirándulni mennek majd, szánkózni, fel a Normafához, és ha Dórika fázik, akkor elmennek a Tropicariumba. Viktóriát illatos masszázzsal kényezteti, és vesz neki valamit, a dugipénz legdugibb, még magától is eltagadott részén, valamit, ami a filléres kuporiságban ordítóan felesleges luxusnak minősül. Kaparja össze a szerelem megszerzett és eddig be nem váltott zsetonjait, amelyek gyűltek-gyűltek, amíg csak beszélni tudtak a szkájpon, és nem érezte az asszony édes illatát, a füle mögötti bőr sima puhaságát. Nézte a gyerek tubavizsgáját, videóról: eltűnt a gyerek a fényesre simogatott réz mögött, nem ért le a lába, Bandinak meg folyt a könnye, és arra gondolt, hogy ülnek majd együtt a hosszú és keskeny panelkonyhában, kockás pizsamában teáznak felhúzott lábbal, és nevetnek. Kihúzzák majd külön, fél lábon is. Kihúzzák, ameddig kell. Ezt a pár évet. Ameddig muszáj.
Eközben Zsolt, ahogyan Kránitzot hívták volna, ha valaki meri így nevezni, furcsán üresnek érezte a házat, fel sem tűnt, hogy a nagymama lekapcsolta a gyereket, húzta az ujját a cédéjátszóra tapadt porban, és azon gondolkodott, mikor lett itt ilyen piszkos minden. A gardrób előtt aztán megállt: nincs már egy tiszta, vasalt inge. Talán fel kellene hívnia Viktóriát, hogy átjöjjön néhány órára, így két hét után, és akkor azt is megkérdezhetné tőle, hogy örült-e annak a csokinak… A fülébe csengett az asszony kristálytiszta hangja, ahogy egyszer váratlanul átjött az irodából, és Viktória a nappaliban énekelt. Fájdalmasan hiányzott, és nem értette, miért nem a felesége után vágyakozik.
Juditot azonban csak mi látjuk, ahogy a jácintréten előhúzza a Melódia csokit, ami a női divat szeszélye folytán tévedésből az ő zsebében talált magának helyet, miközben a szeretője hátulról átöleli, és a nyakába csókol. Ezek szerint, kuncog majd fel sötéten, mégsem sejt semmit a férje, még mindig szereti.
Ló
Ignác, akitől a történelem elvette azt a lehetőséget, hogy Nácikámnak becézhessék, az egyetemi kollégiumban lakott, a nyolcadik emeleten. Az épületben annyian éltek, mint a falujában, amelynek csúf nevét egyetlen szobatársa sem tudta megjegyezni, és ami azt illeti, ő maga is szívesen elfelejtette volna. X a krumplitermesztésről volt ismert, abból éltek arra az emberek, ki hogy.
Nácikám nem fog túrni-fúrni, programozó lészön vagy mi, mondta az anyja a szomszédasszonynak, bár ugyanabban a pillanatban a nevezett a közös mosdó kövén próbált féken tartani egy táncoló centrifugát, amely vészesen billegett a padlóösszefolyó felé. Ignác a ruhákat kézzel mosta ki, a mosóporszemcsék még most is ott csillogtak az összedagadt felületeken, mert elfelejtett öblíteni. Az anyja mégsem tanította meg mindenre.
Az ablak alatti alacsony radiátornak támaszkodva ott állt Szilvia, és figyelte a fiú csontos hátát, esze ágában nem volt közelebb menni. Látta, ahogy Náci felemeli a centrifugát, úgy, hogy a vízsugár közvetlenül a lefolyóba hatoljon, illetlen képzetei támadtak, és elnevette magát. Nem a látványon mulatott, hanem azon, hogy még erről is az a dolog képes eszébe jutni.
Amikor Náci kikapcsolta a gépet, és a vajsárgára vénült, felcsukló fedél alól kiszedte Szilvia rombuszmintás harisnyanadrágját, amely korábban korbács módjára ütemesen csapkodta a műanyagot, megütközve pillantott a lányra, aki sohasem főzött rá, nem csinált semmi hasznosat, alig beszélgetett vele, de idehordta a szennyesét, és persze – találékonyan és élménydúsan – szeretkezett vele. Néha egy hétre is eltűnt, azt hazudta, hogy tanul, de persze mit kellett tanulnia neki, valami büfészakon, akinek apuka kifizette a tandíját.
Ignác a dobból előhúzta a holmikat: két farmert és egy csipkés, bézs franciabugyit kiterített a fregolira, ami miatt másnap a szobatársai megkérdezték tőle, hogy biztosan minden rendben van-e vele, aztán visszasietett a konyhának csúfolt lyukba, hogy megfordítsa az éppen sülő szalmaburgonyát. Szilvia terített, két különböző tányért vett elő, az evőeszközöket meg a közös fiókból nyúlta le – hiába kutatott, nem volt köztük két egyforma darab. Ignác akkurátusan visszavitt mindent a pultra, és elmosogatta.
Alig beszéltek. Szilvia szerint nem voltak szeretők, csak egymás ágyastársai, és Ignác nem ellenkezett, nem is lett volna miért. A lány a majonéz fölül nézte, ahogy a fiú ketchupot nyomott a tányérja szélére. A villa egyszer megcsikordult a porcelánon, és Szilvia idegesen keresztbe tette a lábát. A felsőteste egy kicsit előre moccant, ahogy kihúzta a derekát, és a fiú tudta, hogy most a koponyája egy hátsó, többnyire megtagadott zugában ott motoszkál a rosszallás.
Ignácnak a lány szerint lételeme volt a csörgés, reggel felébredt a lánynál, egy pillanatot sem ábrándozott, hanem kivetődött az ágyból, és máris zörgött valamivel.
Ebéd után lefeküdtek a keskeny kollégiumi ágyra, a kockás pléd tetejére, Szilvia a fiú arcát simogatta. Ignác félt egy kicsit, hogy az épített műköröm beléakad, becsukta a szemét, és megjelent előtte a külső vasútállomás melletti főposta, ahova majdnem egy órát villamosozott, egy titokzatos, barna papírba burkolt csomagért, amelyre az anyja cukorspárgából fogantyút kötött. Egy pár használható, vastag talpú bakancs volt benne, strapacipő, ahogy a mama hívta, és vagy öt kiló krumpli meg egy kis műanyag dobozban nagy szemű szőlő. Ignác azt is tudta, melyik tőkéről való. A kollégiumban megnézte a csomagszállítót: annyiba került feladni, mintha itt megvette volna a multiban a zöldséget, mintha fillérre kiszámolták volna. Minek mentél érte egyáltalán, kérdezte Szilvia, és a hasára fordult. Tudta, hogy a fiú nem felel, a kezei viszont elindulnak a stratégiailag fontos pontok felé.
A nyolcadik emeletről a körútra lehetett látni, ahogy a hóban útocskákat vágtak a biciklik és az emberek. Ignác a szemével követte a lányt, és arra koncentrált, hogy az könnyű lépteivel vesszen bele a hóval terhelt tiszafák sűrűjébe, s többé ne térjen vissza. A fiú két hónap múlva valami dobozról mentett barna papírba csomagolta a bugyit meg a divatos farmert, s mint talált tárgyat, leadta a lány nevére az egyetemi portán. Kirajzszögezett neki egy levelet a lépcsőfordulóban, a hirdetőfalra, hogy tudja, mit és hol keressen. Ekkor pillantotta meg a bölcsészkar pályázatát, melyre kitűzői shakespeare-i szonettet vártak, egy belekalkulált, apró hibával. Az elnyerhető összeg olyan kívánatosan hangzott, hogy Ignác, aki ízig-vérig a számok embere volt, elgondolkodott. A kollégiumban beütötte a keresőbe a Shakespeare-szonetteket, és kimásolta az ötvenegyediket, teljes terjedelemben.
LI
Így mentheti szívem rossz lovamat
Lassú bűnéért, ha tőled igyekszem:
Mért száguldjon onnan, ahol te vagy?
Majd visszafelé! addig mért siessen?
De, ó, mi menti akkor majd szegényt, ha
Kellő gyorsan semmi iram se száll,
Ha sarkantyúznám a szelet is, és a
Szárnyas viharra azt mondom, hogy áll?
Vágyammal nem lesz versenyezni ló:
A vágy, a legteljesebb szerelem
Nyerít majd, nem rest hús, de vágtató:
S a paripát így menti a szívem:
Minthogy tőled kelletlen baktatott csak,
Száguldok majd én feléd – ő kocoghat.
Elégedetten bólintott. Aztán kitörölte az LI-t, és odaírta a helyére: Ló.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
