Végh Attila
Hogy szívedet kiürítsd
(regénynyitány)
A rituális ének halkul, ahogy közeledik a menet az oltárhoz. Mészkőlapja a rászáradt vértől olyan már, mint egy hatalmas vérkő. Hozzákötözik a fiút. Kékes lombok közt dereng a szarvasfejű, holdszemű istennő méltóságteljes arca. Lakomára jött. Amíg a papnő az imát mormolja, elcsattan az első korbácsütés. Az áldozat néma, még tartja magát. A második csapás a sebbe talál. Felnyög, szemén a reménytelenség hályoga. Fontos, hogy minden újabb találat ugyanazt a megnyílt hússávot érje. A meztelen fiú elájul, de Artemisznek még ez sem elég. Csak amikor a vér az oltárra fröccsen, akkor tűnik el a szarvastehén arca a látomásból.
A templomszolga eloldozza a fiút, fehér vászonlepedőt terít rá. Szálkás, mélyvörös csík szivárog át a szöveten. Közben besötétedett, az éjszaka hangjai élednek a berekben, Epheszosz ormai lassan beleolvadnak a fekete égbe. De a fehér vászon messze világít, égő vörös csíkkal a közepén.
A sötétben fehérlik a szeme. Vörös vonal a pupilla. Egyenesen az arcába néz. Minden múlt ott van benne, az egész történelem, annak minden szépsége és förtelme, az idők végezete. Ezt érzi, amikor a furcsa alak, akit kiválasztott magának az üvegen túlról, odahúzza asztalához a piros műbőr széket, és elmondja, amit nem kellett volna, amit előre tudott, amitől mindig is félt, amit hallani boldogság és gyötrelem volt. „Érdekes, hogy pont úgy néz ki, ahogy a szar amerikai filmek rendezői elképzelik.”
Amikor a fekete posztókabátos férfi belefog mondandójába, a szavak úgy hullnak a szájából, ahogy a balsejtelmek teljesülnek. A jelenetnek nincs kezdete, vége, csak folyamatos jelene, de ez a jelen úgy áll a holtbiztos jövő előtt, ahogy kínzója előtt a reszkető áldozat.
A keze. Kék erekben kanyarog a jéghideg vér. Eltévedt lélek kék turistaútja. Olyan ujjai vannak, mint az egyébként is borzalmas arcú Schellingnek. Mancs, karmokkal. Ezüstgyűrű: szőrös mutatóujját sárkánykarmok fonják át. Időnként kinyúl a semmibe, levegőt markol. Amikor szünetet tart a beszédben, két kezét a műmárvány asztallapon nyugtatja. Csöndet zongorázik. És a hangja! Száraz, rekedt, nyugodt. Beszéde mintha valami olyasminek a folyamatos föltartóztatása volna, ami egyszer majd kitör. Mintha csak azért beszélne, mert valamiért még nem akarja, hogy kizúduljon, ami odabent tornyosul.
Arca, ruházata átlagos. Üzletembernek néznénk, aki művésznek képzeli magát. Pénzhalmozónak, aki szabadidejében – nincs neki sok – dilettáns olajképeket fest, vagy amatőr költőnek, aki egyre elkeseredettebben jelenteti meg keménykötésű, fólia-borítású magánkiadásait. Egyre reménytelenebb helyzet – egyre keményebb kötés.
Persze hogy nem üzletember. Mindig csakis egyetlen üzlet érdekelte: amit az arra érdemesekkel megköt. Melanchton, Goethe, Marlowe, Chamisso, Thomas Mann és a többiek életük mélypontján találkoztak ezzel az emberrel, aki itt ül, szemben Alapi Vincével, a születésnapos költővel, az Ágnes presszó félhomályában, sárkánygyűrűjét csavargatva, most, amikor kezdődik a kezdhetetlen.
0. ODABENT TORNYOSUL
2013. február 13-án, hatvanhatodik születésnapja reggelén Alapi Vince, a vízivárosi albérletében élő költő úgy döntött, megreggelizik. Kikészítette a hozzávalókat: szeletelt kenyér, vaj, szilvalekvár. Föltett egy kávét, betolta a szeleteket a kenyérpirítóba, és visszafeküdt még egy kicsit, míg kijön a kávé.
A kávéfőzőnek semmi baja nem lett attól, hogy Alapi elszunyókált, de a pirító valahogy magasabb fokozatra volt állítva, mint amit ezek a lézerrel szelt műkenyerek megkívánnak: hármas helyett tízesre. A szobába tekeredő füstcsík szerencsére fölébresztette Alapit, még mielőtt a lángoló szeletektől az asztal, a nejlonfüggöny, a lakás lángra kapott volna. Káromkodva rohant eloltani a mini-tűzvészt.
Nincs magányosabb tett, mint hatvanhat éves, elvált költőként születésnapi pirítóst reggelizni egy füstölgő garzonlakásban. Alapi létének egén ennek a konstellációnak kellett összeállnia, hogy – depresszióra egyébként nem hajlamos – lelkében megszülessen egy olyan érzés, amely gondolat formájában már sokszor előállt, de ilyen erővel, ilyen sorsfordító lendülettel még soha. Gyakran van úgy, hogy valami, ami azelőtt csak vissza-visszatérő gondolat volt, hirtelen egész bensőnket átvillámló, feltétlen parancsként születik újjá, amit követnünk kell, életünk árán is. Ki tudja, miért.
Alapi a füstszagot követve jutott el abba a konyhába, ahol megszületett benne élete legelkeseredettebb – és ebben a percben úgy tűnt: utolsó – döntése. Ül a konyhaszéken, bámul kifelé az ablakon; páncélszínű felhők mögött, láthatatlanul kel a nap, szürke fénye végigömlik a hézagos macskakövön, amelyen álmos rabszolgák kopogják ki a semmilyen élet napi ritmusát, végtelenül távol járva mindattól, ami gyerekkorukban a felfedezés vágyát bízta rá szívükre, mert mióta ezt a szívet vérnyomáscsökkentők és ritmusszabályzók dagasztják, és mióta a kíváncsiság, a csodálkozás kialudt bennük, mióta tehát az érdeklődés teher, a szeretet harc, a viszontszeretet pedig megtorlás, és mióta minden, a világról alkotott véleményüket a közvélemény ozmotikus nyomása préseli renyhe zsigereikbe, amelyek már jó ideje átvették az agy szerepét, nagy méltósággal persze, „lehet, hogy senki vagyok, de vagyok, aki vagyok”, azóta ebben a szívben nincsenek év- és napszakok, csak az áthatolhatatlan, macskaköveken gomolygó homály, egyetlen nagy időtócsa, amely nyomtalanul, de megnyugtatóan szárad föl majd, amikor eljön az idő.
Alapi számtalanszor átélte már ezt hangulatot, de mint tudjuk, minden reggel az új öröklét kezdete: a fényben ébredő jótékony felejtés elsüllyeszti a sötét gondolatokat, pontosabban eddig még mindig elsüllyesztette, mert az új napon mindig érkeztek a teendők, a megírandók és elolvasandók, a találkozások barátokkal, szeretőkkel, rajongókkal, egyszóval jött az élet, amely Alapiban – bár nem annyira, mint Ady Endrében, de mégis – olyan nagyon akart élni, hogy a poétának soha nem volt szüksége senkire, aki irányt mutasson, nem volt mestere, aki kijelölte volna számára a betartandó tanulás- és feledésirányt. Tudott ő emlékezni és felejteni magától is.
Ez a felejtés most cseppet sem volt jótékony. Nem óvta meg az öreg költőt a végső kétségbeeséstől. Már nem volt mire emlékeznie. Nem lett amnéziás, az emlékezés működött még benne, de már csak úgy, mint valami beültetett, mesterséges szerv: a merengés a múlt képein és szavain már nem szaggatott föl tudatában semmit, amiből valami út kialvadhatott volna. Érzéketlenül figyelte, ahogy a fölidézett képek elvonulnak előtte.
A szakítás Máriával nem volt egyszerű. Gödöllőn, az egyetem előtti parkban ismerkedtek meg. Alapi végzős agrárhallgató volt. Ismerősei közül senki nem értette, miért erre az egyetemre jelentkezik, hiszen az állattenyésztés meg a növénytermesztés sosem érdekelte. Amikor erre rájött – az első félév második hetében –, benyitott a dékáni hivatalba, és megkérdezte a lila kiskosztümös hivatalnoknőtől, nem folytathatná-e tanulmányait egy másik egyetemen. A kérdésre, hogy vajon az állatorvosira-e, nemmel felelt, és elmondta, hogy az irodalom és a filozófia érdekli. Miután közölték vele, hogy ő valószínűleg elmebeteg, távozott az irodából, és elvégezte az agrárt.
Alapi egész jól berendezkedett itt, Magyarország legkomcsibb egyetemén, amelynek tetején aránytalanul nagy vörös csillag éktelenkedett: megfigyelőként anarchizmus-szemináriumra járt az ELTE történelem tanszékére, és belevetette magát a pesti éjszakába: punk-bulikon pogózott, az egyetemre pedig ávós bőrkabátban járt be, láncokkal kiverve, Sid Vicious frizurájára emlékeztető, fölcukrozott hajjal (akkor még nem lehetett Magyarországon hajzselét kapni). Vizsgáit kettesre kipuskázta, közben verseket írt és filozófusokat olvasott: Stirnert, Nietzschét, Schopenhauert. Heidegger hatására görögül kezdett tanulni.
Gödöllői tanulmányai utolsó évében, október 24-én Petyával, legjobb barátjával a Hídláb Tanszék fedőnevű népkocsma felé tartott, amikor jelenést látott: szőke, hosszú hajú, farmeröltönyös lány lebegett előttük. A két suhanc összenézett, és egyszerre mondták: igen. Ez a felelet volt az el nem hangzott kérdésre: megdugnád? Alapi elbúcsúzott barátjától, és a lány után eredt.
Mária a világ legjobb nője volt. Nem sokkal azelőtt szakított barátjával, és e fölötti bánatában rendszeresen fölvágta az ereit. Hosszú időbe telt, mire a halálosan szerelmes Alapi megvigasztalta, de a vigasztalás túl jól sikerült: amikor évekkel később beleszeretett egy tanítónőbe, és egy este közölte Máriával, hogy másnap elköltözik, az rezignáltan bevonult a fürdőszobába a hajszárítóval. A halálsikolyra berontó Alapi meglepően higgadtan viselkedett. Kihúzta a konnektorból a hajszárítót, kiemelte félholt barátnőjét a vízből, a kád szélére ültette, és lekevert neki egyet, amitől beszakadt a lány dobhártyája. Aztán elvitte a balesetibe, Mária több napig feküdt itt. Betegtársai, a komolytalan öngyilkosok hősként csodálták: végre a saját szemükkel látnak valakit, aki megtette, aminek ők csak a paródiáját merték, aki nem húsz kalmopyrint vett be, hanem derekasan benyomta a hajszárítót a kádba.
Amíg Mária kórházban volt, barátja elhatározta, hogy ha hazaengedik, tényleg lelép. Egy öngyilkossal nem lehet egy fedél alatt élni. A jövő mégsem teljesen így alakult. Mert ezután, ha valakibe szerelmes lett, elköltözött ugyan – Mária ilyenkor igyekezett az érzelmi zsarolás különböző módjait alkalmazni, beleértve az újabb öngyilkossággal való metakommunikatív fenyegetőzést –, de végül mindig visszatért. Közben összeházasodtak, gyerekük született, elváltak, ám a végső szakítás csak hatvanéves korában történt meg, amikor a költő beleszeretett egy olvasójába, a szokottnál sokkal halálosabban.
Andrea elsőéves magyar szakos hallgató volt. Mozgása riadtan kecses, mint egy szarvasünőé. Érintése lepke, sötétbarna pillantása átviszi a betont. Rengeteg Alapi-verset tudott kívülről. Szerette a görög irodalmat is. Egy felolvasóest után ismerkedtek meg. Andrea egy régi Alapi-kötettel a kezében állt meg az épp dedikáló költő előtt: a Li mester könyve című, ál-buddhista fabulagyűjtemény volt nála. A lány némán a szerző elé tolta a könyvet. Az fölnézett, és tudta, hogy a sors áll előtte. Megkérdezte a lány keresztnevét, és beírta a könyvbe: „Li mester elveszett – Andreának, szeretettel”.
Annyi ereje volt még, hogy elhívja a lányt egy kávéra. Felszabadultan társalgott – a fűzés mindig az ő terepe volt, nagyon érezte azt a játékot, ami beindul, ha egy férfi és egy nő beszélgetése többről szól, mint amiről, és hát általában ez a helyzet. Együttlétük árammal telítődött, Alapi megfiatalodott, de persze taktikai érzékét nem veszítette el. A vén vadász ügyelt rá, hogy ne csak „az egóját tolja”, hanem érdeklődést mutasson a lány iránt, és arra is, hogy érdeklődése maradjon visszafogott, ne lássa rajta az áldozat, hogy legszívesebben itt, a kávézóban leszaggatná róla a ruhát.
Alapi látta magát a lány szemében, de hát a lélekhez a testen át visz az út. Tetszett neki, hogy Andrea természetes módon izgató: nem kihívó, mozdulataiban és hangszínében nincs semmi megjátszás. Igazi zsákmányállat, ráadásul a legmélyebb fajtából: olyan, akinek végül a ragadozó esik áldozatul. Alapi titkon érezte, hogy amit most elkezd, annak szomorú vége lesz, de nem azért volt költő, hogy ez visszarettentse. Hiszen ez az élet.
Az élet úgy alakult, hogy mintegy félórányi ismeretség után az ógörög nyelvet elég jól beszélő költő elvállalta, hogy görögre tanítja a lányt, ingyen. Andrea azt mondta, szereti Szophoklészt, de zavarja, hogy csak fordításban olvashatja. A probléma megoldásának egyetlen módja: Alapi Vince minden szerdán hatkor megjelenik Andrea Eötvös utcai albérleti garzonjában.
A szerdai órák az éjszakába nyúltak, a beszélgetést sosem bírták abbahagyni. Az öreg róka, miközben nagyon magasztos szellemi dolgokról társalogtak – amelyeket persze ő igyekezett mindig lelki, vagy ahogy ő mondta, „ontológiai” irányba eltolni –, morfondírozott ugyan, milyen lehet Andrea puncija, és fantáziált is, milyen lenne lassan lehúzni a bugyiját, és a finoman remegő combok közé fúrva a fejét a lány nagyajkaival csókolózva hallgatni az elfojtott sóhajokat, fölnézve olykor, szerelmünk élvezés közben vajon beharapja-e alsó ajkát, de a kapcsolat, amely láthatatlan indáival lassan lélekdzsungellé nőtte szerda esténként a szobát, messze túlment az egyszerű baszásvágyon, és az elfelejtett Éden gobelinjét szövögette.
A -mi végű görög igék különböző típusainak ragozásánál jártak, amikor Alapi nem bírta tovább: átkarolta a lányt, és megcsókolta. Ellenállás nélkül simultak össze a testek; a vetkőztetés rítusa csillapította-hergelte, ami odabent régóta tornyosult.
A pillanat igazi mélysége, sokat hirdetett, de oly ritkán átélt időtlensége akkor jön el, amikor valami úgy történik meg, ahogy vártuk, miközben teljesen váratlanul. Megtörténik a várt várhatatlan. Az öreg rétor nyelvével körüljárta a lány mellbimbóit, majd lehúzta a bugyiját. Mindig a bugyi lehúzása volt a kritikus pillanat: Alapi ezt a mozdulatot világéletében túl funkcionálisnak, elidegenítőnek érezte, és sohasem tudta megoldani úgy, hogy ne zökkenjen ki a mámorból, és főleg, hogy ne féljen attól, hogy a lányt kizökkenti. Igyekezett úgy felfogni, hogy ez a praktikus mozdulat a cezúra, amely szakaszolja az ösztönök őrületét, de ha az effajta felfogási kísérleteknél tartunk, akkor már régen rossz.
Túl voltak a nehezén, szokatlanul harmonikusan ment minden. Alapi gyengéden szétnyitotta a combokat, a húskagylót hüvelykujjaival föltárta, és belenyalt az öröklétbe. A test megvonaglott alatta. Nem olyan atavisztikusan, ahogy a nimfomán lányok teste, akik már az első érintéstől szinte elélveznek, és akikkel szeretkezni nem út, hanem piknik; nem is rángógörcs-szerűen, ahogy a neurotikus testek élik át a férfi számára egyre ijesztőbb orgazmust. Andrea hullámzott, mint a selyem.
Az öreg költő késleltette a behatolást, már nem evilági időben élt. Megnyílt alatta az ágy, és süllyedni kezdett, le a pillanat feneketlen mélyére, le önmaga alvilágába, le az otthonos ismeretlenbe, ahol kozmikus szerelmek, ókori rítusok, etruszk romok, összeolvadt sorsok élnek, ahol a régi Balaton vizén átszűrt napsütésben átokhínár táncol az iszapba süllyedt világháborús, föl nem robbant bombák fölött, legyen ő ez a tánc, a vaksötét világ égő izgalma, az érzékek öngyilkossága, a saját határain átcsapó, mindent betöltő testi világ szelleme, a pillanat, amely nem múlik el akkor sem, ha vége.
„Gyere be” – súgta Andrea, és ő engedelmesen birtokba vette a világűrt. Reggelig szeretkeztek, többször, nagyon lassan, egymás szemébe nézve, szavak nélküli ígéret leple alatt. Andrea – mit sem törődve azzal, hogy szülei előbb kitagadással, majd kollektív szeppukuval fenyegetőztek – már másnap megkérdezte tőle, nem akar-e hozzá költözni.
Hat évvel ezelőtt történt mindez. Andreával azóta – bár közös útjukat kisebb hullámvölgyek tarkították – együtt éltek. A vég, amit Alapi már ott, a kávézóban megsejtett, néhány hónapja érkezett el. Egy pesti kiskocsmában vitatkozni kezdtek. Andrea mondott valami olyat, hogy sors nem létezik, mert előttünk a végtelen szabadság birodalma húzódik, és a mi akaratunk dönt mindenről, minden pillanatban. „Akarni csak a végzetet lehet” – fogta meg a könnyebbik végén a dolgot Alapi, a Varázshegy Naphtáját idézve. A vita elfajult, egyre személyesebb síkra terelődött. Végül a lány úgy érezte: itt már a saját szabadságára megy ki a játék. Keményen harcolt érte, Alapi pedig egyre fölényesebben ellenkezett. A költő kifejtette, hogy ha valamit teszünk, meg tudjuk mondani, miért tettük. Esetleg még ezt az okot is meg tudjuk okolni. De ennek az oksági láncnak a végén az a mondat áll, hogy „mert így akartam”. Az akarat tehát, amire Andrea olyan büszke, nem más, mint a köd, amelyben tettei indítékai eltűnnek. A lány hadonászva ellenkezett, Alapi pedig kiborult: „Szerintem előbb-utóbb föl kellene fognod, hogy mindig valami homályra vagy büszke. Ez szellemellenes. Méltó tagja vagy a generációdnak, amely bevégzi majd az emberi szellem elpusztítását.”
„Soha nem fogsz megkötözni ezzel a sors-dumával! Elegem van belőled, a kurva nagy okosságodból! Egy fölényes, magamutogató, nagyképű pöcs vagy! Én meg szabad!” – kiabálta a lány, és kirohant az utcára. A teherautó sofőrje éppen tüsszentett. Egy pillanat figyelmetlenség elég volt ahhoz, hogy a tragédia megtörténjen. Amíg Andrea elvérzett a macskakövön, Alapi a kocsmában révedezett: haditerveket eszelt ki, hogyan szerezze vissza a lányt. A szeme teherautó-fényszóró: a semmit fúrja.
Utolsó szerelmének eltűnésével eltűnt minden, ami lehetett volna. Eltűnt a múlt is: Alapi ponttá zsugorodva állt a konyhában. Fájó pont ez, mondhatnánk, ha viccelődni akarnánk, de ki akar viccelődni egy öreg kutyán? Állapítsuk meg inkább tárgyilagosan: ez a reggel más volt. Vagy patetikusan: az utolsó ítélet reggele. És maradjunk a pátosznál: a reménytelenség, a tompa állati lét evőtere ez a konyha. „Itt kajáltam be annyi éven át, hogy van értelme az életemnek. Akkor most alászállok. Remélem, az Alvilág nem enged vissza.”
Kezdett komikussá válni a monológ. Ha ez így megy tovább, a nagy életbúcsú konyhajelenetében a főszereplő, miután a maradék pirítóst elrágcsálta, és akkurátusan elmosogatta a bögrét és kiskanalat, kezében az alpakka vajazókéssel talán még Dido búcsúáriáját is elénekli önmagának, azaz a szomszéd öregasszonynak: „When I am laid under the Earth…” (A női vénségnek, mióta rájött, hogy szomszédja reggelente irodalmi monológokkal és operaáriákkal szórakoztatja magát, egyetlen öröme, hogy – Sherlock Holmes módszerét követve – egy, a falra tapasztott üvegpohárral hallgatózik.) De Alapi, ahelyett, hogy rázendített volna az áriára, egy költőiségében nem csököttebb, mégis kevésbé geil módját választotta az öngyilkosságnak, amely – és ebben talán megegyezhetünk – az egyetlen logikus folytatása volt mindannak, ami az utolsó reggelin költői agyában lezajlott. „Most lemegyek az Ágnesbe, és halálra iszom magam.”
Az Ágnest ekkoriban már John Bullnak hívták. De Alapinak gyerekkorában, amikor errefelé, a Kapás utcában lakott, a Mechwart-térre menet a Margit körútra kifordulva – ami akkor Mártírok útja volt – az Ágnes presszó előtt kellett elhaladnia, és hát a gyerekkori nevek ragadósak, főleg itt, Budán, ahol minden változás ellenére valahogy emberibb, nyugodtabb az élettempó, mint Pesten. Alapi gyerekkorában a környékbeli boltokat még így nevezték: Billein, Schlederer. Pedig hol volt már akkor Billein, a zöldséges, hol volt a régi Buda német kultúrájának egyik utolsó őrzője, a derék Schlederer família!
A költő néhány hónappal ezelőtt, amikor utolsó szerelme is eltűnt, itt, az Ágneshez közeli utcácskában vette ki azt a garzonlakást, amelynek konyhájában megismertük őt. Bika János kocsmalelke persze egészen más volt, mint Ágnesé. Kemény műzöld és műarany belső. Kimódolt népi elegancia, drága sörök.
A hatvanas-hetvenes években salakkráter volt a szív, belőle minden reggel egy sirály szállt föl, lezuhant estére. A krátereket az Ágnes-csatorna kötötte össze: áradáskor hajózható víz, egyébként eléggé mocsárszagú, de legalább olyan, mint az élet. Most meg ez az ír vagy milyen pub: ha most ilyen az élet, akkor Alapi elkeseredett tervét mélyen helyeselhetjük.
Fájdalmas, ahogy változnak az idők, de nem kevésbé fáj a helyek színeváltozása. Alapi egyszer éppen itt, ahová most igyekezett, tartott rögtönzött előadást egy fogatlan nyelvésznek arról, hogy a város házainak, hivatalainak és kocsmáinak falait örökké változó szokások, köszönések, helyzetek mossák, míg az egyre szivacsosodó falak némán, rendületlenül állják körül őket, sajnálkozva, tehetetlenül. A kimutathatatlan részvét súlyától aztán egyszer csak összeroskadnak.
A John Bullt már senki más nem hívta Ágnesnek. Ez általában értetlenséget szült; ha valakivel, aki nem élt a régi időkben, ide beszélt meg találkozót, mindig el kellett magyarázni, hogy most John Bullnak hívják, ami ugyanolyan fárasztó volt, mint amikor Ferenciek tere helyett reflexből Felszab teret mondott, aztán ezt is meg kellett magyarázni. Alapi mégis ragaszkodott hozzá, hogy megpróbáljon ellenállni az idők rohanatának. A capuccinót kapucínernek mondta, és ragaszkodott hozzá, hogy mindennapi kapucínerét egy nemlétező presszóban igya meg. És ha az a presszó létezik ugyan, de John Bull álnéven kifordult magából, akkor annál inkább. Fájjon, aminek fájni kell. Akkor a metafizikai tettnek, hogy az ember olyan helyen iszik, amely a semmiben van, valamiféle melankolikus forradalom-színezete is lesz. Egy lépés a Nirvána.
Csilingel az ajtó, ahogy benyit. A John Bullban majdnem teltház. Nem remélhetjük, hogy átérezzük, amit Alapi most, az utolsó napon, élete utolsó helyszínére érve, de próbáljuk meg!
Jelenet egy lengyel filmből: a főhős a siralomházban ül, jönnek érte. Milyen lehet olyan szobában ülni, ahonnan már csak sehová mehet az ember? A folyosón menekülni próbál, őrjöng, visít, lefogják. Amikor nyakába akasztják a kötelet, már nyugodt. Egy kirándulás képe: az Árpád-kilátó előtt napoznak Anyával, Apával. Nappali pávaszem száll kinyújtott karjára. Szerelmek suhannak el, Mozart Requiemje, Lacrimosa. Andreával csókolózik a váci vonaton. Nejlonfüggönyön tör át a fény, Napa és Namika szobája tükröződik a tévé képernyőjén, hétfő van, adásszünet. Rilke sírja, párduc kering a pesti állatkertben, téli kirándulás Kepával Budakeszin, amikor még nem volt vadaspark, a miszlai házi kolbász íze, fölrebben egy fácánkakas, elnyeli a vakító ég.
A legsötétebb sarkot választja. Most úgy utazik, ahogy szokott: egyhelyben. Ül a széken, körülötte fecseg a zsibvásár, egyedi esetek, mindennapi történetek, világnagynak érzett lelki nyűgök cserélnek gazdát, „és képzeld el, akkor azt mondta nekem, hogy ő már ezt régen tudta, csak nem akarta elárulni”, „engem, baszd meg, nem érdekel, kivel megy Párizsba az a geci”, „nézze, Júlia, én azt gondolom, hogy másféle kondíciók mentén kellene életbe léptetni a tendert”, ilyeneket hall, de nincs ott. Nem arról van szó, hogy ő egyáltalán ne lenne ott, ahol van, hanem inkább arról, hogy ő mindig itt-ott van.
Eszébe jut az érdekes fotó, amit tegnap látott egy újságban: A Rajna kincse bayreuth-i előadásának díszletképe. Opera a Rajna mélyén. Víz alatt vagyunk, a színpad a folyómeder, álmennyezete valami nejlon vagy fénypaplan, amelyre emberárnyak hajolnak. Így lát az örvénylő Rajna.
Kavargatja a tejeskávét, szeme sarkából a presszóból kifelé figyel. És a kirakatüvegen túli forgalomban éreztetni kezdi magát egy közeledés: a zebrán igyekvő tömegből kiválik egy érdekes és nyomasztó figura, egy fekete kabátos, középkorú ember.
„Nem lesz rossz vége ennek?” – kérdi a pincérnő, asztalra téve a korsó Unicumot. Alapi riadtan kapja föl a fejét, mert hirtelen azt hiszi, a nő belelát, tudja a tervét. A nő persze nem vár választ, már riszál vissza a pulthoz, ő meg elfordul, kinéz az utcára. Még mindig ott van.
A kiszúrt férfi jön, mint a szárszói tehervonat. „Ezzel az alakkal nekem dolgom lesz.” Volt már így, nem egyszer. Pedig utálja az ilyen misztikus izéket. Valamikor nyáron a Mammutba akart menni; éppen a Széna téren állt a piros lámpánál, szemben a várakozó gyalogoshad, amikor meglátott egy teljesen átlagos külsejű fiút. Rögtön tudta, hogy amaz majd mond neki valamit. És amikor a zöld fényre megindult két tömeg összeért, a srác a szemébe nézett, és azt mondta: „Helló, király!” És továbbment. Ki érti ezt?
Ez a bizonyosság most más. Végzetesebb. Napszemüveg van rajta, mintha a Mátrixból jönne. Alapinak beugrik barátja, Tarló B. Alfonz, a szerencsétlen életű költő, aki az egész városnak tartozott, és aki – Alapi látomása szerint – úgy jár-kel Budapesten, mint Neo, aki látja a mátrix járókelőinek digitális, zölden égő röntgenképét, csakhogy Tarló B. látókérgén az ismerős emberalakokat számok töltik ki: kinek mennyivel lóg.
A vicces Tarló-sztori nem elég ahhoz, hogy eltüntesse a félelmesen hullámzó bizonyosságot. Az elegáns férfi nem néz vissza rá – vagy ha igen, hát nem a szemével –, de ahogy a zebrán átér, irányt vesz az Ágnes felé.
Alapi tudja, hogy a sorsszerűen várt események bekövetkezte ambivalens – Ananké ránt egyet a létpórázon, „coki, ne”, és a szabadság, amire máskor olyan büszkék tudunk lenni, oda; másrészt épp ellenkezőleg: az embert elönti a ráhagyatkozás könnyűsége, és érzi, hogy most akarni nem szabad, hogy aki most akar, az nem szabad. Ebben a fölismerésben az ember önmagává válik, mert ebben a pillanatban nincs betöltetlen lehetőség. A baj csak az, hogy a váratlanra nem lehet várni. Ha önmagunk akarunk lenni, nincs mire várni. Minden pillanatunkba bele kell állnunk, hogy így legyünk tévedhetetlenek. Valamikor írt erről egy esszét, de ez most nem jutott eszébe, mert a lassan elhatalmasodó szorongás elhárított minden menekülési kísérletet.
Alapi csak akkor könnyebbül meg némiképp, amikor az idegen az ajtón belépve az asztalához sompolyog, és behízelgő hangon így szól: „Ha meg nem sértem.” Maga alá húz egy széket, leül.
„Tessék” – feleli a költő, amikor az idegen már rég ül. Erről két dolog villan be: hogy ehhez az emberhez képest ő mindig mindenben el lesz késve, és hogy valódi párbeszéd soha nem lehet köztük, mert őhozzá képest visszhang marad. És most megjelenik Alapi előtt Platón Szókratésze, akihez képest a beszélgetőtársak csak visszhangok, és aki a társalgások alkalmával – olykor olcsó, szemfényvesztő szócsavarások után – végül mindig maga hirdeti ki, mit is kell a szóban forgó dologról gondolni, ha továbbra is embernek akarjuk nevezni magunkat. De Szókratész és Platón most hallgat. Nem bölcsen, ahogy szoktak, hanem kisfiúsan, megszeppenve.
„Ne ijedjen meg attól, hogy most a szakállas szóbűvészek sem igazíthatják útba; mit is tehetnének hozzá ők a valódi élet bajaihoz, amikor minden gondolatukat kedves tanítványaimtól, a szofistáktól lopták” – kezdi beszédét a sötétruhás, miközben szertartásosan kitesz maga elé egy kerek, faragott fadobozt, egy furcsa sárkányrajzzal díszített, fekete, bőrkötésű könyvecskét, és egy vörös kődarabot. „A filozófusok mind gyerekek. Igaz, én hitettem el velük, hogy az ember azonos az eszével. Na de csak finomabb megoldás ez, mint csúszkálni a saját taknyunkon az egek ura előtt. Látta már, hogyan megy át az éticsiga a küszöbön? Ezek még a semmin is rajta hagynák a nyomukat. Ahelyett, hogy hagynának megtörténni valamit.”
„Nem iszik valamit?” – kérdezi Alapi.
„Nem, köszönöm, vérkőre sosem iszom. Maga miért akarja megölni magát? Egyenest Epheszoszból jövök, a húgom lakomáját hagytam ott, hogy megkérdezzem. Nézze csak!”
Kinyitja a dobozka fedelét. Egy zsebtükör. Alapi belenéz, de nem a saját arcát látja, hanem egy szarvasfejű nőalakot, amelynek lassan oldódó arca végül megadja magát a költő kétségbeesett ábrázatának.
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
