Kiss Judit Ágnes
A Rózsalovag
Az összes fiúismerősöm közül Tónit irigyeltem legjobban. Majdnem két méter magas volt, sovány, görnyedt hátú, mint a hirtelen nőtt kamaszok általában, teste végén hatalmas kezekkel, lábakkal. Kosarazhatott volna, de nem tette, semmilyen sport iránt nem érdeklődött. Zongoristának készült és zeneszerzőnek. Vastag, fekete műanyagkeretes szemüvege mögött hunyorgott a kancsal, fekete szeme. Nem ezért irigyeltem. Hanem azért, mert mindennek ellenére, vagy pont ezért, mert ezeknél ki tudja, körülrajongták a lányok. Meg a felnőtt nők is, az egyetemisták. Ha leült a templomban az orgonához, mi többiek mindnyájan megszűntünk létezni az összes nőneműnek. Tóninak persze ők is. Általában a saját rögtönzéseit játszotta, ha valaki eldúdolt egy neki tetsző dallamot, elképesztő variációkban hallhatta vissza. A lányok versengtek, melyikük adhatja a témát. Mi, fiúk csak módjával lelkesedtünk, de azért körülálltuk mi is. Együtt ministráltunk, hittanra is egy csoportba jártunk, folyton ő beszélt, mindenféle filozófusokat emlegetett, akiknek mi a nevét sem hallottuk. Máté atyának ő volt a kedvence. Piszok jól néztek ki egymás mellett. Máté atya szőke, köpcös, Tóni meg a fekete langaléta, tisztára Stan és Pan. Ráadásul Máté atya kifelé csámpázott, mint a balett-táncosok, Tóninak meg olyan hegyfaltipró járása volt, hogy nem is értettük, mitől nem esik hasra, ahogy slattyog a befelé forduló, negyvenhatos lábain.
Mi, többiek majd’ megvesztünk az erőfeszítéstől, hogy felhívjuk magunkra egy-egy jobb csaj figyelmét, Tóni rájuk se hederített, mégis úgy vonzotta a nőket, mint a dinnye a darazsakat. Az erőfeszítést szó szerint is értem, akkortájt lett divat gyúrni, hiába mondta Máté atya, akire hallgathattunk volna, mint élő példára, meg az iskolaorvosnő, hogy tizennyolc alatt nem szabad, mert nem növünk meg, tojtunk rá, izmosak és vonzóak akartunk lenni. Valahogy visszavágni a lányoknak, amiért egyik pillanatról a másikra mellet növesztenek, és riszáló lesz a járásuk. Már amelyik nem marad olyan penészvirág. Vagy nem lesz tonnadonna. Mert azoktól az Isten mentsen minden férfit, némelyik még rá is akaszkodik az emberre!
Tóniban az is furcsa volt, hogy nem a jó csajokkal törődött. Simán leállt a penészvirágokkal vagy a tonnadonnákkal. Közben meg vakon ment el a legnagyobb kincsek mellett. Minden irigységen túl két dologért voltam hálás neki. Egyrészt mert akaratlanul is megtanított rá, hogy a lányoknak nem a sportsikerek és a kidolgozott test számítanak, másrészt meg rajta keresztül ismertem meg Ildikót.
Első vagy második látásra szerettem bele, de a harmadikra biztos. Tóni a kamarapartnereként mutatta be, nem tudtam, ez mit takar, de a lelki szemeim előtt megjelent egy szűk, meghitt szoba, ahol a csámpás Tóni kettesben van ezzel a nem is evilágian gyönyörű teremtéssel.
Mindenki Ilcsinek szólította vagy legalábbis Ildinek, én elhatároztam, hogy nekem Ildikó lesz, becézés nélkül, egyrészt hogy lássa, én komolyan veszem őt, másrészt mert annyit Tónin keresztül már megtanultam, hogy mindig mindenkitől különbözni kell. Soha nem is szólítottam másként. Egy férfinak legyenek elvei.
Ildikó csellista volt, művésznek készült, a napjai gyakorlással teltek, bátortalan meghívásaimat ezzel utasította el: gyakorolnom kell. Ezt utáltam. Gyűlöltem a csellóját is. Minden koncertjére elmentem, néztem, amint a lába közé húzza a hangszert, körülfonja a combjával, olyan gyengéden, ahogy engem kellett volna, és egyszerre mardosott a vágy és a féltékenység. Magányos szexuális aktusaim során sosem képzeltem magam elé Ildikót, szentségtörés lett volna, de ha megláttam a két combja közé húzott csellóval, egy pillanat alatt felajzott, szerettem volna elpattanni. Tónira messze nem voltam olyan féltékeny, mint a hangszerre (amit ráadásul Ildikó Dénesnek hívott.) Pedig Ildikó rajongott Tóniért, én csak a legjobb fiúbarátnő szerepére tarthattam számot, ennyit sikerült elérnem a közös programokkal, a koncertre járással (én, aki korábban csak az énekórán hallgattam komolyzenét, muszájból), a mély lelki beszélgetésekkel. Pedig olyan szerelmes voltam, amire egy férfi az életben csak egyszer képes. Mindenki más akkor és azóta csak Ildikó árnyéka volt.
Az osztályban nem tartoztam a menő fiúk közé, pedig ha visszanézem a fényképeket, szálkás izmú, széles vállú srác voltam, mostani énemhez képest meg pláne. Atletizáltam akkoriban, de nem az volt a divat, hanem a foci, a focisták csúfoltak is, hogy „te csak atletizélsz.” Én azért szerettem, főleg a magasugrást, a repülést a léc fölött, a földet érést azzal a biztos tudattal, hogy sikerült. Ahogy megismertem Ildikót, felhagytam a sporttal. Már másfajta repülésre vágytam. Akkor múltam tizennyolc, hivatalosan már gyúrhattam volna, ha érdekel bármi Ildikón kívül. De nem érdekelt, koncertekre jártam vele, a legelviselhetetlenebb, fültépőbb Bartók-vonósnégyeseket, Wagner-esteket, Sosztakovicsokat és Richard Straussokat hallgattam meg a kedvéért. Magamtól sose tettem volna, de azóta is, még ma is a Bartók Rádiót hallgatom reggel, ébredés után, és azonnal Ildikó jut az eszembe. Pedig nem láttam hat éve.
Tudta, hogy szerelmes vagyok bele, persze, hogy tudta, szerintem ezért nevezett el Rózsalovagnak, nem Richard Strauss miatt. Tetszett a név, méltó akartam lenni hozzá. Elhatároztam, hogy minden nap viszek rózsát Ildikónak, névtelenül a holmija közé csempészem. Nem várok érte semmit sem. Ha nem jön rá, hogy tőlem kapta, az se baj. Nekünk akkor kezdődött az érettségi szünet, neki még tartott a tanév, úgy határoztam, hogy hétköznap az osztálytermükbe, hétvégén otthon az ajtaja elé rakom a virágokat.
Megvenni nem ért. Minden nap lopnom kellett valahonnan, lehetőleg mindig máshonnan. A Műegyetem kertjéből nem volt nehéz, a hallgatók délutánra már eltakarodtak, a professzorok meg elmélyülten kutatgattak, senki nem vette észre, amint metszem a színes tearózsákat. A Rózsák teréről valamivel nehezebb volt, meg kellett várnom, amíg beesteledett. Aztán ahogy kifogytam a közterületekből, jöttek a zöldövezeti magánkertek. Ez volt az igazi kaland. Vérszemet kaptam. Eleinte csak késő éjjel lopkodtam a rózsákat, ha a ház üres és sötét volt, később már akkor is, ha a világos ablakok mögött ott mozgolódtak a lakók.
Egyszer egy kovácsoltvas kerítés mögött láttam meg a sötétvörös virágokat, Ildikó kedvenceit. Úgy hívta őket, fekete rózsák. Minden erőmre szükség volt, hogy a magas, tűhegyben végződő rácsok fölött átmásszak anélkül, hogy karóba húznám magam. Egybe beleakadtam, a nadrágom elszakadt, a combom hosszan felhorzsolódott, de sikerült épségben földet érnem a túloldalon, és letörni a három legszebb rózsaszálat. Tudtam, hogy páratlanul illik adni.
Visszafelé még nehezebb dolgom volt, a számba vettem a rózsákat, mint a tangótáncosok, másztam fölfelé, az egyik letörött. De három rózsát akarok. Csak most jöttem rá, hogy a szájba vétel amilyen romantikus ötlet volt, legalább annyira ostoba, egyszerűen átdughattam volna a virágokat a rácsok között. Újra lemásztam, hogy meglegyen a harmadik szál, aztán kapaszkodtam visszafelé. Teher nélkül azért könnyebben ment. A túloldalon leugrottam, összeszedtem a rózsákat, összeszámoltam a sérüléseimet. Akkor vettem észre, hogy a kovácsolt vaskapu félig nyitva van. Lúzer – mondtam volna, ha akkoriban használtuk volna ezt a szót. Balféket mondhattam vagy balfaszt. Átsuhant rajtam a felismerés, az eset szimbolikus volta, Ildikóval kapcsolatban mindig így járok majd: mászom át a kerítésen, mikor nyitva a kapu. Bár alighanem akkor semmi nem suhant át rajtam, csak utólag magyaráz bele ilyesmit az ember, mikor elég öreg ahhoz, hogy úgy érezze, minden félregombolt ingében, és egész elgombolt életében él és uralkodik valaki örökkön örökké, ámen.
Tudta, hogy szeretem, tűrte csendes belenyugvással, nem ígért és nem adott semmit. Együtt érzett, a viszonzatlan szerelmesek jól megértik egymást. Nem sajnált, azt akkor még nem viseltem volna el, azóta megtanultam, hogy a nőknél a sajnálat gyakran szexszel jár együtt, nem éri meg rugódozni ellene. Én olyan szívósan és kitartóan szerettem, ahogy ő gyakorolt. Talán azért volt számára elfogadható. Vagy azért, mert ő ugyanezzel a szívóssággal szerette Tónit. Aki másodéves korában villámgyorsan feleségül vett egy lányt, a penészvirág fajtából, és villámgyorsan gyereket is csinált neki, ráadásul duplán, mert ikrek lettek. És aztán még kétszer, de akkor már csak szimplán. Írta a zenéit, imádta a kölykeit, meg a Boris nevű penészvirágot, és nem törődött Ildikóval.
Ildikó talán azért nem omlott össze, mert épp akkor nem vették fel a Zeneakadémiára, a két oldalról kapott pofon egyenesben tartotta, a főiskolán csellózott tovább rendületlenül. Nem igaz, megrendülten csellózott tovább, de nem lehetett tudni, a szakmai vagy a magánéleti csalódás volt nagyobb. Szinte naponta találkoztunk. Ő egész nap gyakorolt, én meg vártam, mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, mikor engedi meg végre, hogy lássam. Esténként általában megengedte. Talán, hogy ne legyen egyedül. Őgyelegtünk a Tabánban, beültünk inni, Ildikó rengeteget tudott inni anélkül, hogy látszott volna rajta, beszélgettünk mindenről, Tónit kivéve (Ildikó az esküvőjére se ment el, otthon zokogott és konyakozott másnap hajnalig, míg valahol, hívő katolikusok módján Tóni és a penészvirág Boris elhálták a házasságot). Mindenki egy párnak vélt minket, én büszke voltam rá, és ha eleget ivott, Ildikó megengedte, hogy megcsókoljam. Mást soha.
Aztán jött az a féreg, a magát írónak nevező médiahernyó, az a giliszta, egyszerűen átrágta magát Ildikón, és kimászott belőle a túloldalon, mint egy kukac az almából, mást nem hagyva maga után, csak szart és rohadást. Ildikó csonttá fogyott, a haja csapzott lett, az arca szürkés. Lehet, hogy nyugtatózta magát abban az időben. Az is lehet, hogy terhes lett attól a tetűtől. Sosem beszélt róla direkt, csak egy-egy fél szóval, utalásokkal, ahogy a nők szoktak. Úgy tettem, mintha érteném, attól mindig megkönnyebbült, és a vállamra hajtotta a fejét. Pedig nem értettem, csak szerettem.
Amíg együtt volt azzal a patkánnyal, velem nem találkozott, egyszer-kétszer beszéltünk telefonon. Akkor kezdtem újra futni járni, mindig jó voltam hosszú távon, most a futás volt az egyetlen, ami elviselhetővé tette a napokat Ildikó nélkül, mintha kirohanhattam volna a világból, mintha elfuthattam volna az egyedül töltött rohadt esték elől. Mire szakítottak, már a szupermaratonra edzettem.
Amikor otthagyta az a pondró, Ildikó rögtön engem hívott. Találkoztunk. Akkor feküdt le velem először. Borzalmas volt. A teste pont olyan volt, vagy még annál is szebb, mint amilyennek elképzeltem, megálmodtam, de hideg és merev, mint valami fém. Ott feküdt alattam, én már a csúcs felé közeledtem, mikor hirtelen kinyitotta a szemét, és rám bámult. Mintha gyűlölet lett volna a tekintetében, vagy egyszerűen csak üres volt, nem is rám bámult, valahova mögém, átnézett rajtam. Nehéz volt befejezni. És még nehezebb utána feküdni egymás mellett. Szégyelltem magam. Eldöntöttem, hogy soha többé, még akkor sem, ha kérné, ha sírva könyörögne a lábamnál. De lehet, hogy akkor mégis. Mindegy, nem volt rá több alkalom, Ildikó távol tartotta magát tőlem, maradtak az esti őgyelgések, az ivások, aztán a találkozásaink is megritkultak, Ildikó készült a diplomájára.
A leendő férjét a zenekarban ismerte meg, ha van férfiból tonnadonna, ez tényleg az volt, igazi tükörtojás klubos, aki csak a tükörben láthatja a tojásait, és taligán tolja maga előtt a sörhasát. Legalább tíz évvel idősebb volt Ildikónál, egy váláson már túltette magát (nem ment nehezen), úgy csapott le Ildikóra, mint éhes tyúk a takonyra, tudtam, hogy nem mondhatok rá semmi rosszat, kényeztette Ildikót, megtehette, jól keresett a haknikkal, trombitált lagzikon és lemezfelvételeken, én meg akkor kezdtem a rezidensképzést, bár akkor még nem ez volt a neve.
Az esküvőjükre engem is meghívtak, elvittem magammal az aktuális barátnőmet, akkor kezdtem csajozni, szinte válogatás nélkül, még a tonnadonnák és a penészvirágok is becsúsztak, én csúsztam beléjük, és boldoggá tettem őket, ahogy Ildikót soha. Nem számoltam, hány nővel voltam együtt akkoriban: idősebb, elvált, vagy házasságukban elhanyagolt orvosnők, nővérek, betegek, tojtam én az orvosi etikára. Mindenre tojtam akkoriban, a futásra is, elég mozgás volt a női testeken vagy épp alattuk föl-le.
Ildikó gyönyörű volt a fehér esküvői ruhában, ott állt az oltár előtt, ahol annak idején Tónival ministráltunk, mint egy gótikus angyal, mellette a vőlegény a simára borotvált arcával, inkább egy megvénült barokk puttó. Tóni elhozta mind a négy gyerekét, kancsal, fekete szeme fénylett a büszkeségtől, a penészvirág felesége egyre tonnadonnábbra hízott mellette, de mintha a férje erre is büszke lett volna, a násznép összesúgott, mikor megjöttek, Tóni ismert művész lett azóta.
Arra gondoltam, hogy nekem kéne ott állnom a vén puttó helyett Ildikó oldalán, és szemérmetlenül elbőgtem magam. Sikerült köhögésnek álcázni, hosszan erőltettem, utána az orrfújás meg a könnyes szem is elfogadható volt, csak a barátnőm előtt kellett még napokig a beteget játszanom, és engedelmesen innom a hársfateát, amit főzött.
Ildikó nemsokára terhes lett. Néha felhívott telefonon, mesélt, meséltem, úgy tettem, mintha boldog lennék az aktuális barátnőmmel vagy barátnőimmel. Küldtem dísztáviratot a gyerek születése után, meg is látogattam őket, a babaseggarcú puttó ott sertepertélt körülötte, mint valami férfityúk, házipálinkával kínált, míg Ildikó a szomszéd szobában szoptatott, kedélyesen csevegtünk olyan csöndesen gyűlöltem, hogy magam se hallottam meg.
Mire a harmadik gyerek megszületett, gyakorló szívsebész voltam, mások szívét nyitottam fel, ha a sajátomat nem lehetett, kioperálni belőle Ildikót. Szerettek, jó orvosnak tartottak, hálapénzt nem fogadtam el, tojtam én a pénzre, mire, kire kellett volna, belefáradtam a csajozásba is, újra futni kezdtem, a nővérek az osztályon a hátam mögött úgy emlegettek a betegeknek, hogy a „sármos doki”. Szerettem volna családot én is, gyereket, egy barátnőt, akivel elviselhető az élet, elviselhető Ildikó hiánya is, csak valahogy nem sikerült.
Aztán az a szemét megcsalta egy húszéves tanítvánnyal, megtehette, Ildikó akkor ment vissza dolgozni, a legkisebb gyerek hároméves múlt, félállást vállalt egy zeneiskolában, dehogy tudott volna ő visszakerülni a zenekarba, hol van idő komoly gyakorlásra három gyerek mellett. Lehetett volna főállású anya, de hiányzott neki a cselló, pedig már nem hívta Dénesnek, új hangszere volt, nevet se adott neki.
A babaseggarcú, nyálas puttó a főiskolán szedte össze a kislányt, üdvözült mosollyal mutatkozott vele bárhol, válni akart. Ötven körül járhatott akkor, mind ezt csinálják, amelyik nem kap ennyi idős korára szívrohamot, jön a torschlusspanik, a férfiklimax, jobban tette volna, ha inkább szívrohamot kap, egy bypasst csukott szemmel is meg tudok csinálni.
Ildikó megint lefogyott, de különben nem látszott rajta semmi, festeni kezdte a haját, készült a válóperre. Leggyakrabban a kórházban keresett meg, néha együtt ebédeltünk, hétvégén, ha a férje volt a gyerekekkel, egyszer-egyszer nálam aludt. Nem volt belém szerelmes, csak azt akarta, hogy vigasztaljam. Megváltozott a teste, a hasán ott húzódott a császármetszés hege, más formájú lett a melle. Nekem szebb volt, mint addig bármikor. És sosem nyitotta ki a szemét szeretkezés közben.
A férj a békéltető tárgyalás előtt költözött vissza, mindent megbánt, hiányzott neki a családi tűzhely melege, Ilcsikém, könyörgött a babaseggarcú. Ildikó megbocsátott neki, azt mondta, a család, a gyerekek meg a vallás miatt, de láttam az arcán, hogy tényleg boldog. Szerelmes volt abba a hájas, most már kopaszodó férfityúkba.
Akkor megírtam a kandidátusimat, meg persze futottam, és nem érdekelt, hogy a nőknek a pénzem vagy a sármom kell-e. Azt hiszem, kölcsönösen kihasználtuk egymást, míg végül odébb álltak, általában kiabálva, hogy önző vagyok és képtelen bárkit is szeretni. Sajnáltam, hogy csalódtak bennem.
A gyerekek megnőttek. Néha bánom, hogy nekem nem lett egy sem, nem szült nekem senki azok közül, akiket boldoggá vagy ideig-óráig elégedetté tettem.
Az ötvenedik születésnapjára ötven szál fekete rózsát akartam venni neki. Minden nap egy szálat a születésnapjáig. Nem adhattam volna oda, mit szólna a férje, beraktam őket egy vázába, néztem, hogy száradnak el, most ott állnak mind az asztalon színüket vesztve, már nem feketék, inkább szürkék. Talán sose fogja már látni őket. Én se többet őt meztelenül. Pedig biztosan szebb, mint valaha. Nem érdekel, hogy a haja már ősz volna, ha nem festené, hogy nyomot hagytak rajta az évek.
Mire van még idő? Egyre magasabb a homlokom, már csak a félmaratont merem végigcsinálni, és egyre többet járok éjszaka pisilni. Körülöttem hullani kezdtek a régi barátok, Máté atya rég meghalt, Tóni sem él már. A legrondább betegség végzett vele, amit valaha láttam. Azt hiszem, jól csinálta, különleges élethez különleges halál jár. Kár, hogy nem ír már több zenét. Ildikó férje él, végül tényleg én csináltam neki a bypasst. Azóta lefogyott, most úgy lötyög a bőrében, mint egy öreg kutya. Végül is mire panaszkodhatnék? Ildikó életben van. És azt hiszem, még én is.
Ajánljuk még:
Megkérdeztük Kiss Judit Ágnest
