Péter Erika
Birs az ablak alatt
Már nem szorongott, nem félt. Apró, gyors léptekkel közeledett a bejárat felé. Az ajtó előtt még ott állt a betegszállító autó, ezért tudta, hogy tele lesz a helyiség bosszankodó emberekkel, akik reggel óta várakoznak, hogy hazaszállítsák őket. A nyári hőség megviselte az egészségeseket is.
– Megint elromlott a gép! – sóhajtotta, látva a tömeget. Nem csodálkozott, hogy a masina időnként felmondja a szolgálatot, hisz reggeltől estig megállás nélkül dolgoztatják. Az egész megyében csupán egyetlen van belőle. Drága, okos és érzékeny gép, ezért ha elfárad, leáll. Nem úgy, mint az osztályon dolgozó egészségügyi alkalmazottak, akik látszólag fáradhatatlanul, türelmesen lótnak-futnak napokon át.
Mosolyogva lépett a terembe. Túl volt a huszonhetedik kezelésen. Csupa-csupa ismerős arc fogadta. Ott volt a kedves énektanárnő és az a vállalkozó férfi is, akikkel már az első napon összeismerkedett.
Ó, azok az első napok! Leszívták majdnem minden energiáját. Már a betegtársak látványa is sokkoló volt. Magukba roskadt férfiak és nők, testesek és csont soványak, parókásak s kendőbe burkoltak, valamint megbotránkoztatni akaró, hivalkodóan kopaszra nyírt fejek bámultak maguk elé vagy fájdalomba mártott hangon panaszkodtak.
Ki azt sérelmezte, hogy nem törődik senki a betegekkel, ki azt, hogy pár nap után begyulladt a gyógykezelt testrész. Kinek ezért, kinek azért kellett abbahagyni vagy felfüggeszteni a kezelést. Akadt olyan beteg is, akit már negyedszer támadott meg a gyilkos kór.
Eleinte mindenkit türelmesen meghallgatott, aztán rádöbbent, hogy nem lesz jó ez így. Hiába próbált könyvbe bújni vagy arrébb ülni, a notórius panaszkodók utánamentek. Pár nap múlva ismerte a legtöbb betegtárs anamnézisét.
– Magának nincs baja? De jó magának, hogy mindig mosolyog! – szökött ki a száján valakinek.
Ő elmesélte, hogy szintén kezelésekre jár s javasolta, hogy ne beszéljenek többé betegségről. – Így könnyebb lesz, meglátják! – mondta.
Ezentúl másról forgott a szó. Hallomásból, majd látásból megismerték egymás családját, mulatságos történeteket meséltek.
Talán már az első héten észrevette valaki az ablakon bekandikáló birsalmafát.
– Ha az a birsalma beérik, megkóstoljuk! –
Nevettek. Elhatározták, hogy pikniket tart majd a csapat. Tudták ugyan, hogy mindez nem lehetséges, de mégis naponta megemlítették.
Az öt-hat órás várakozási időt szinte már nem is érzékelték. Ha új beteg jött, beavatták, vigasztalták. Csupán egy beteget nem sikerült megszelídíteni. A nő állandóan fortyogott valamiért. Figyelte, hogy kit, mikor hívnak be előbb, leste, hogy kibe köthet bele, ám a többség erősebb volt. Inkább előreengedték, mert érezték, hogy így hamarabb megnyugszik. S valóban, miután megkapta a kezelést, kis időre eltűnt, de később visszatért a társasághoz.
Most, ahogy belépett az ajtón, csodálkozva látta, hogy a mogorva nő mosolyogva közeledik felé. Ahogy melléért, megállította őt:
– Ma nem a gép, csak a betegszállító autó robbant le! – mondta megnyugtató hangon, majd boldogan hozzátette:
– Holnap hazamehetek! –
Kezében egy éretlen, még zöld birsalmát szorongatott.
