Sigmond István
Isten sír
s a könnyek szétszóródnak a világűrben. A földi emberek többsége az égre emeli az imák áhítatában ragyogó arculatát, ünnep van. Nem kell találgatni, mindenki tudja, hogy Isten könnyeit ezúttal az örömérzet fakasztotta, nem a kétségbeesés, netalán az önvád a félresikerült teremtés miatt, vagy a gyász. A Teremtő elégedett a teremtéssel, itt-ott talált ugyan javítanivalót, de ezeket sorban megoldotta, még arra is volt gondja, hogy az emberiség által kitalált szörnyűségek ne ismétlődjenek meg soha, nem lesz több emberevés, inkvizíció, náci haláltábor és gulág, de lesz még Szókratész, Mozart, Dosztojevszkij és Bach, születnek még Marquezek, Picassók, Hamvas Bélák és József Attillák a földre, hallhatunk majd új Pavarottikat és Callasokat fellépni a világszínpadokon, láthatunk majd új Chaplineket és Latinovits Zoltánokat , csak várni kell néhány száz vagy néhány ezer évig, de a felsoroltak és még néhány százan, akik a felsoroltakkal egyenrangúak, kivétel nélkül megjelennek majd újra, hogy a lelkek, amelyeket Isten a földi emberek mindegyikébe ültetett és ültetni fog az idők végezetéig, ellássák az emberek tudatát azzal a felismeréssel, hogy a szüntelen óbégatással semmit sem lehet megoldani, nincs veszve semmi, a görbe vonalak még mindig kiegyenesíthetők, a rútnak is megvan a maga szépsége, csak meg kell keresni, és nem kell meghallgatni a hitetlenek istenkáromló zagyvaságait, Isten után a kultúra az a kincs, amely értelmet ad az emberi létnek, olyan érték ez a földi emberek életében, amelyet őrizni és táplálni kell minduntalan, ahogy a mennybolt őrzi csillagait az égen, amelyek egyedül képesek arra, hogy bevilágítsák a földi, azaz az égi utakat. Ezeken az utakon a haldokló gyűlölet belevész a semmibe, az árnyék valamelyik sarokba szorulva kunyerál életet, de hiába rimánkodik, a lét kapui végleg bezáródtak az orra előtt.
Isten most azért ontja az öröm könnyeit, mert tudomására jutott, hogy megint akadt néhány ország, ahol eltiltották a halálbüntetést. És biztosan azért is ontja Isten az öröm könnyeit, mert Kelet-Európa egyik országának sok ezer falva közül az egyikben az unokák és dédunokák gondoskodása és rábeszélése nyomán, a közeli város jól képzett orvosai megmentették Zsuzsika néni szemevilágát, aki már a lakásában is nehezen tudott közlekedni, most viszont a sikeres szemműtét után már a televízióban sugárzott műsorokat is nézni tudja.
A kétségbeesés könnyeit is ontani fogja az Úr, amikor megtudja, hogy ugyanabban a városban, ahol a sikeres szemműtétre sor került, egy másik kórházban, ott áll egy fiatal segédorvos, egy filoszemita, idős ember betegágya mellett, s beszélgetés közben kifejti, hogy ő tagadja a holokausztot, az történelmi tény, hogy a náci haláltáborokban kivégezték az emberek millióit, de azoknak a többsége, az a bizonyos hat millió nem volt igazi zsidó, zsidókból átkeresztelkedett keresztények voltak, akik az évezredes zsidóüldözés tudatában, sorsuk jobbra fordulása érdekében megtagadták zsidóságukat. Az igazi zsidók nem tűrhették el ezt az aljasságot, merthogy Hitler is, Sztálin is – a közismert, de hamis adatok ellenére -, valamint a hozzájuk csatlakozók mindegyike tulajdonképpen igazi zsidók voltak valamennyien, akik bosszúból irtották ki a zsidóságukat megtagadók millióit. A segédorvosban szolgálatot teljesítő lélek többször könyörgött az Úrnak, hogy mentse már ki ebből a kibírhatatlan helyzetből, hogy ilyen testben legyen kénytelen élni továbbra is. De Isten nem szokta megváltoztatni döntéseit, annak a léleknek az volt a sorsa, legközelebb majd könnyebb feladatot kap biztosan, Isten nem feledékeny, gondot visel majd erre is. Ahogy gondot visel majd azoknak a lelkeknek az esetében is, akik olyan emberi szörnyetegekhez kerültek, akik azt vallják és hirdetik, hogy az ezer éve megtelepedett kisebbségieket, akik lehet, hogy hamarabb telepedtek meg az ország leggazdagabb területein, mint az őslakosoknak hirdetett mostani többségiek, hogy ezeket, mármint a kisebbségieket gépfegyverekkel kellene kiirtani, vagy legalább elüldözni a határon túlra, hogy az anyaországukban éljék tovább átkozott életüket.
A kétségbeesés könnyei az előbb felsoroltak és még rengeteg minden miatt előbb-utóbb ki fognak szakadni az Úrból, egyebet nem nagyon tehet, Ő tisztának teremtette az embert, lehet, hogy egyesek bűnben fogantak, vagy bűnös környezetben születtek, de bűnös újszülött soha, egy sem jött a világra. Az ember dolga, hogy önnön ellenségeit, azaz saját maga beteg kinövéseit, legyenek azok fizikai, de főleg szellemi természetűek, elítélje, megsemmisítse, a szemétre dobja. Ez az emberi feladatok egyike, talán a legszentebb feladat, amiért élni érdemes. Nem véletlen, hogy Isten szolgái, az igehirdetők szeretetre, megértésre, egymás támogatására buzdítják a híveket, sőt, a hívők is ezt hallhatják minduntalan, nincs és nem is lesz olyan vallás vagy téveszme soha, amelyet az emberiség többsége elfogadna, s amelyek a gyűlölet magvait hintenék el a hiszékeny milliókban, akiket valamikor meg lehetett delejezni és meggyőzni például arról, hogy vannak népek, nemzetek, vallások hívei, akiket ki kell irtani. Isten mostani könnyei jó és bőséges termést hoznak a földeken s az emberi lelkekben egyaránt, az ember tudata is gazdagodik, úgy érezheti magát, hogy nem kell az élet beteljesüléséhez a fellegekbe emelkednie, a földi magasság bőségesen elég ahhoz, hogy elutasítsák az örök pesszimisták rémképeit, hinni kell Isten mindenhatóságában és az embernek nevezett élőlény lelki nagyságában és akaratának erejében, aki arra is képes volna, ha éppen szükség mutatkozna rá, hogy gondolataival sziklákat gördítsen el azoknak a barlangoknak a bejárata elől, ahol megtalálhatja, elzárva a beteges kíváncsiskodók szeme elől, az emberiség múltjának több száz kötetben leírt, hamisítatlan történetét, hogy ezekből okulva felépítse magának azt a jövőt, amelyet Isten szánt a bűntelen újszülöttek mindegyikének.
És tovább ömlöttek volna Isten örömkönnyei, csakhogy a központi temető kapujában megjelentek a halottak, megrágott öltözékben, hullafoltosan. Aggastyán kinézésű, huszonéves szószólójuk ekképpen szólt:
- Uram, arról volt szó, hogy az élőkre s a holtakra egyformán vigyázol, s mit érzékelünk, mert halott szemünkkel látni már nem lehet, hogy ömlenek belőled az öröm könnyei, folyik az égi dinomdánom, ez már nem is könnyzuhatag, mennyei özönvíz bizonyára, valószínűleg ebben lubickolnak az őrangyalok, a lelkek s a csillagok, tulajdonképpen mit ünnepeltek, Uram? Mondd, hogy örüljünk mi is, nekünk, odalent a göröngyök közé, még egy maroknyi fényt sem juttattál soha, a sírjainkra hullatott rokoni könnycseppekkel vagyunk kénytelenek beérni, s ezeket nagyra becsüljük, mert a gyász, Uram, a hátramaradottak egyikében-másikában bölcsőként működik, amelyben az általad küldött lélek tartózkodik a gyászolók életének végezetéig, nem tud és nem is akar tőle megszabadulni, olyan, mint a harangnak a harangszó, vagy az imákat bezáró ámen, amelyek az idők kezdetétől az idők végezetéig minduntalan megszólalnak vagy elhangzanak, ezt megváltoztatni senki sem tudná, még Te sem, Uram. És könnyeznénk mi is, ha tudnánk, de lélek nélkül, amelyet elvettél tőlünk, könnyezni sem tudunk, még a gyász könnyeit sem tudnánk kipréselni magunkból, pedig volna miért, egyeseknél egész fiatal korukban hívtad vissza a lelket, néha a csecsemőket sem kímélted, jó példa vagyok én magam, akit huszonévesen küldtél a göröngyök közé, nemsokára apró darabokra foszlok, göröngy leszek én magam is, ha már életet adtál, miért csúfolkodsz az élőkkel, Uram? Röhögni Te sem tudsz, gondolom, azaz gondolnám, de lélek nélkül az agytekervényeim is kiürültek, csoda, hogy mindezeket el tudom mondani Neked, tulajdonképpen egy mulatságos fejleménynek vagyunk a részesei, miközben felelősségre vonlak, Uram, Neked köszönhetem, hogy nem tudom, hogyan, de közölni tudom Veled a földben lakók ősidők óta elhallgatott keserveit.
- Tudtam róla – mondta az Úr -, elfelejted, hogy én mindentudó vagyok, újdonságot a világról nem tud mondani nekem senki sem. Hogy néha fiatal korban vagyok kénytelen visszahívni az emberi testben szolgáló lelket, ne kérdezd, hogy miért, isteni titok, nem mondanám el soha senkinek, még a szóban forgó emberi lény visszahívott őrangyalának és visszahívott lelkének sem. Annyit mondhatok, hogy én előre látom mindenkinek az életútját, s néha egy-egy fiatal gyermeknek vagy éppen egy-egy újszülöttnek vagyok kénytelen elvenni az életét, mert látom, hogy leendő életének minden lépését a sötétség birodalmának istengyalázásban fogant területén teszi meg, az a maroknyi világosság, amelyet neki is juttatok, elmenekül a közeléből. Hogy konkrétan mit láttam midegyiketek életútjában, azt nem mondhatom meg, de bíznod kell az isteni bölcsességben, egyszer-kétsze tévedtem ugyan, élni hagytam olyanokat is, akiknek már kora gyermekkorukban el kellett volna vegyem az életet. De erre most már nagyon odafigyelek, tévedni nem fogok többet soha. Ezt megígérhetem neked, nektek, élőknek is, holtaknak is, mindenkinek. Te pedig törődj bele, fiam, hogy Isten parancsa ellen nem lehet küzdeni, viseld el a sorsodat, hogy göröngy leszel te magad is, mások is, ez az idők végezetéig nem fog megváltozni soha. Áldásom kísérjen vissza a göröngyök közé mindannyiatokat.
- Uram, sajnálattal közlöm, hogy tovább fogunk ócsárolni odalent. Téged megszédített a sok millió éves égi magaslat, grandomániás lettél, képes vagy megáldani a göröngyöket is, szeretném, ha minden fűszálat megáldanál külön-külön, ez eltartana legalább tízezer évig, s nem lenne időd azzal foglalkozni, hogy emberi holtesttekkel trágyázd a szent anyaföldet. Nem átkozlak meg, Uram, de ha maradt volna bennem egy parányi lélek, annak az egyik sarkába taszítanálak, egy ketrecbe zárva,hogy érezd meg te is, milyen lehet kitaszítottnak lenni, aki annyit sem ér, mint egy légynek a piszka.
- Fiam - mondta az Úr-, látod, ezért is vettem el tőled huszonévesen az életet, mert egész életedben hányásként ömlött volna belőled a szó, leendő életviteleddel az emberiség szégyene lettél volna, akit családja elutasít, elítél, megtagad. Odalent fertőzheted a hozzád hasonlókat, áldásomat ezennel visszavonom. Nincs több szavam hozzád, nincs is időm, várnak a fűszálak, ugye, amelyeket sorban meg kell áldanom.
