Darvasi Ferenc
Kettő az egyben
Adorján, Pásztor és Unyatyinszki
Úgy indult, azzal az ismerős koreográfiával, mint a többi hétvége, apám, mintha munkanap lenne, korán kelt, hogy a csak szombatonként kapható óriáskifli ott legyen az asztalon, mire felébredek, és ahogy lecsúszott a reggeli a banános tejjel, kezet sem mostam, szaladtam a játszótérre, megkerülve a mászókát, a homokozót és a hintát, a futballpályára, amin az igénybevételtől kikopott a fű, és inkább csupán földesnek neveztük, a fekete-fehérre mázolt vaskapukhoz, a szanaszét szaggatott hálókhoz és a barátokhoz, nem csengettünk fel egymáshoz, valahogy mindenki leszivárgott előbb-utóbb, kezdésként egy kapura játszottunk, kipasszolóztunk, egyérintőztünk, dekáztunk, és amikor így bemelegedtünk, választottunk két csapatot, az egyik kapitányának Palit, a másikénak Petit jelöltük ki, mint általában, hiszen ők voltak a lakótelep legjobb focistái, én Palihoz kerültem, mi lettünk Argentína, az ellenfél az NSZK, Peti a szájába vette a két ujját, úgy fütyült, és kezdődhetett a mérkőzés, Pali lett az isteni Diego, én pedig Burruchaga, csel, kiugratás, kényszerítő itt, korner, sarkazás, elfutás ott, hullámzott a játék, de a szombatok otthonos rendjét apám egy csapásra felborította, amikor lekiabált az ablakból, a harmadik emeletről, hogy azonnal menjek haza, valami fontosat akar mondani, lebiggyesztett szájjal kocogtam a tömbünk felé, durcásan, mert el nem tudtam képzelni, mi lehet ilyen halaszthatatlan, ami miatt ott kell hagynom a többieket, ráadásul éppen akkor, amikor a legjobb barátommal, Palival kettő az egyben vezettük rá a labdát Petire, gólszag volt tehát a levegőben, de apám nem hagyott sokáig ezen morfondírozni, sőt, a duzzogásomat figyelmen kívül hagyva bele is vágott, hogy megyünk délután Csabára, elég nagy vagy már hozzá, az Előre a Honvéddel játszik, és ettől megváltozott minden, elfelejtettem, hogy nekem most tulajdonképpen mérgesnek illene lennem, félhangosan dünnyögni, átkozódni, egész egyszerűen kiment a fejemből, helyette egyre az járt benne, hogy milyen lehet kint, a stadionban egy mérkőzés, hiszen addig csak tévében láttam, szorongással teli izgalom tört rám, egy jófajta érzés, hogy bár úgy indult, azzal az ismerős koreográfiával ez is, mint a többi hétvége, mégis: ezen a napon, ezerkilencszáznyolcvanhét április tizennyolcadikán valami rendkívüli és megismételhetetlen fog velem történni, és ennek megfelelően is viselkedtem, komolyan, mint aki felnőtt egyszerre, nem is mentem vissza a fiúkhoz, hiába csengetett fel Pali, aztán Peti, végül egy valóságos küldöttség, hogy meddig váratok magamra, térjek vissza, Argentína emberhátrányban van miattam, és különben is, Burruchaga fontos láncszem a dél-amerikai gépezetben, de engem ez most nem hatott meg, készülődöm, vetettem oda nekik, megyünk Csabára, megnézni Détárit, néhány mondat, és elintézettnek tekintettem az ügyet, behajtottam az ablakot, és szaladtam a szobába, a szekrényhez, gondolkodás nélkül felvettem a lila mackómat, bár a térde már rongyosra kopott, és az ülepe is, de ezen a napon nem lehetett mást, apám ugyan próbált lebeszélni róla egy darabig, és rám adni valami tisztességes ruhát, de amikor látta, mennyire ragaszkodom a melegítőnadrághoz és a kinyúlt felsőhöz, egy hosszas sóhajtással, hogy ha anyád látna, beletörődött, és visszatért a konyhába, folytatni az ebédet, palacsintát készített, két sütőben, a levegőben dobálva őket, de most nem fogyott olyan jól a fahéjas és a kakaós, mert már semmi másra nem tudtam figyelni, tízpercenként kérdeztem, hogy mikor indulunk, örökkévalóságnak tűnt, mire kimentünk a vonathoz, hogy aztán egyből az események sűrűjébe keveredjünk, mintha legalábbis a híres-neves sportlap titkos vidéki tudósítói lennénk, akik nem csak a lényegre, a mérkőzésre, hanem a körítésre is kitérnek beszámolóikban, az első kocsiba szálltunk, hogy ott majd kevesebben lesznek, nem számítva rá, hogy rögtön a kispesti szurkolók sűrűjében találjuk magunkat, akik éppen a kalauznővel vitatkoztak, félmeztelenül, szinte teljesen kiürített kétliteres üvegekkel hadonászva, nem váltottak jegyet Pesten, de a vonaton sem kívántak, sörés cigarettaszag áradt szét a nemdohányzó fülkében, a kalauznő becsülettel próbálkozott, hagyják el a szerelvényt Berényben, de ők csupán nevettek, és amikor már kölcsön akartak kérni tőle, megunta az egészet, otthagyta őket, ha nincs jegyük, hát nincs, végül is nem dől össze a világ, apám rájuk sem hederített, a Népújságot böngészte, az összeállításokat és az edzői nyilatkozatokat, hogy amikor leszálltunk a vasútállomáson, amely úgy nézett ki, mintha nemrég bombatalálat érte volna, és nekivágtunk a belvárosba vezető nyílegyenes útnak, elmondja a legfontosabbakat, hogy a Honvéd jelenleg a negyedik helyen áll, az MTK-VM, az Újpesti Dózsa és a Tatabányai Bányász mögött, úgyhogy piszok nehéz lesz, a statisztika is ezt mutatja, a két csapat eddigi huszonhárom meccséből egyetlenegyet nyertek meg a lilák, és azt is hozzátette, hogy természetesen nem a piros-fehéreknek szurkolunk, mert, bár ott karmester a tényleg zseniális Détári, mégiscsak az állam csapata, a honvédségé, s mint ilyen, bármit megtehet, ha a vezetői meglátják, hogy, teszem azt, Diósgyőrben, Szegeden van egy kiemelkedő balbunkó, fogják, behívják katonának, és máris a Honvédnél találja magát az illető, mondjuk a Dózsa, az MTK vagy a Vasas sem jobb, de nem fejthette ki, hogy érti ezt, mert megkértem, magyarázza el, miért az a lilák neve, ami, ő ettől persze cseppet sem jött zavarba, a csabaiak a kiváló kondíciójukra alapozva a régi angol rúgd és fuss stílusban futballoznak, fogott bele, ezért, rúgd előre, fuss előre, érted, vagy jelentheti azt is, hogy előremenekülés a győzelembe, tette hozzá, és közben rám kacsintott, hogy ha eddig nem, hát most vegyem észre, hogy csak viccel, utána pedig a játékosokról beszélt, fejből elsorolta az újságban közzétett kezdő tizenegyet, hogy a kapuban Leboniczky, előtte Szenti, Megyesi, Ottlakán és Fabulya, középen Steigerwald, Pásztor, Csató és Csanálosi, elöl meg Szekeres és Tamás, mert azt ő sem tudhatta, hogy Tamás helyett végül Adorján kezd, a violák szerencséjére, hiszen éppen ő szerezte meg a vezetést, amikor, úgy az első félidő dereka táján Szekeres szögletét, miközben a többiek helyet csináltak neki a kapu előtt, a védők közé berobbanva a hálóba fejelte egy életerős mozdulattal az ötös tájékáról, a tudósító, Fábián Pista, mert apám, bár nem ismerte, így hívta, Pista, bombagólt emlegetett a Népújságban, de ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza a nevekre, mert rögtön megtetszett a különös csengésű Leboniczky, látatlanul is a kedvenc hálóőröm lett, és a, ha lehet, még szokatlanabb Steigerwald, de azt is, hogy Szenti, Megyesi, Ottlakán, Fabulya, Pásztor, Csató, Csanálosi, Tamás, Szekeres, igyekeztem magamban minél többször megismételni és elraktározni, plusz az előzetesen kihirdetett cserepadot, Baji, Adorján, Belvon, Fecsku, nem volt egyszerű, mert el-elkalandozott a figyelmem, lekötött a Gyománál jóval nagyobb város a tágas, nyüzsgő utcáival, hatalmasnak tűnő épületeivel, egész más volt itt minden, mint otthon, a zebrák, a jelzőlámpák, az autók, a kerékpárosok, pedig mi volt ez a kavalkád ahhoz képest, amibe később botlottunk, a színház és a katolikus templom után, úgy nagyjából a Kórház utcai hídnál, ahol szinte áthatolhatatlan tömegbe verődtek az emberek, nem is akartam elhinni elsőre, hogy mindenki a meccsre jön, hosszú sorok álltak a napraforgóárusoknál, és a stadion előtt csak toporogva haladtunk, annyian voltunk, a bejárat vasajtajától kezdve végig szotyola- és tökmaghéj, aztán a benti forgatag, az egymás hegyén-hátán álló nézők a betonlelátón, a szintén csurig megtelt szemközti, kényelmesebb ülőtribün, az épphogy a gyep fölé magasodó közvetítőállvány, az izgatott esélylatolgatások, élcek és riposztok, nem tudtam betelni velük, kicsit el is vesztettem a fonalat, annyi minden történt, észre sem vettem volna, hogy a pályán már a kezdőrúgáshoz készülődnek, apám szólt, utánozhatatlan tömörséggel vetette oda, hogy na, az ott a Döme, és ha ilyet mondott, tudni kellett, hogy akkor most megmutatta, ki a legjobb, kire figyeljek, és Détári, valamint a bíró mellett egy nő is állt, tanácstalan lettem volna, hogy mi ez a közjáték, de a hangosbeszélő kisegített, a pénteki Népújságban hirdették meg, hogy ötezerért megvásárolható a kezdőrúgás, és hamar elkelt a lehetőség, a gyulai Aranykereszt vendéglő jelentkezett be rá, aki pedig ott, a kezdőkörben áll, nem más, mint az egyik felszolgáló, Galli Diána, ő indítja majd útjára a labdát Pádár játékvezető sípjelére, mondták a hangosban, aztán jó szurkolást kívántak a közönségnek, nekünk, csak az nem derült volna ki, hogy miért és kitől kapott Steigerwald lila-fehér szegfűcsokrot és egy faragványt egy perccel korábban, ha nem szólal meg a hátunk mögött egy szikár aggastyán, magára vonva, mint titkok tudója, a körülötte állók figyelmét, hogy a virág azért járt, mert ez a középpályás százötvenedik nb 1-es mérkőzése, és a hölgy, aki átadta, és akinek a feltámadó szél miatt a ceremónia alatt is le kellett fognia egyik kezével a haját, nem más, mint Szilágyi Editke, szintén az Aranykeresztből, ismerem őt, átköltöztem, muszájból, Gyulára, folytatta keserűen az öreg, Unyatyinszki vagyok, bádogos, mutatkozott be a publikumának, eztán a mellette lévők is elsorolták, kik ők és honnan jöttek, akadt közöttük kétsopronyi, szarvasi, eleki, dobozi, méhkeréki, eljött az egész megye, és a játékosokat a kereszt- vagy a becenevükön szólították, így először nehezen raktam össze, hogy éppen kit dicsérnek vagy szidalmaznak, de a kilencven perc elegendő volt, hogy megjegyezzem, a gólt nem Adorján, hanem Dorka fejelte, a passzt hozzá nem Szekeres, hanem Szeki adta, és középen az a labdazsonglőr nem Pásztor, hanem Paszi, mellette pedig nem Csató Sándor, hanem Pelikán látható, és így tovább, Unyatyinszkivel és a társaságával szemben apám nem szólt sokat, a lényegre szorítkozott, na, az a Paszi, mondta, meglásd, egyszer még mesteredző lesz belőle, olyan tanári módon futballozik, és valóban, látszott a mozdulatain, hogy az eszével játszik, ő volt az igazi karmester a pályán most, nem Détári, aki olyan haloványan mozgott, önmagához képest végképp, az egész mérkőzésen, hogy ki nem nézte volna belőle az ember, hogy nagyjából egy hónap múlva ő lesz a nemzeti tizenegy vezére a lengyelek elleni 5:3-as találkozón, ahol a kiváló teljesítményét egy hatalmas góllal koronázza meg, szinte az alapvonalról zúdítva a szabadrúgást a kapus feje fölött a bal felső sarokba, úgy, hogy a labda csak az utolsó pillanatban csapódik le, azt lehet hinni végig, hogy fölé zúg a lövés, de mindezt még nem is sejthettük, ahogy ott álltunk lent, a pálya szélén, ahonnan mentünk volna tovább is, a betonlelátóra, de nem fértünk fel, ennyi embert sosem láttam előtte, tizenhatezer nézőt írt az újság, ráadásul eléggé oldalt voltunk, a belvároshoz közelebbi kapu tizenhatosával egyvonalban, de nem lehetett a sűrű, tömött sorokban beljebb hatolni, innen viszont nem láttam mindent, főleg, ami a távolabbi kapunál történt, de egyfolytában volt mire figyelni, mert Unyatyinszki a belső dolgokat is tudta, ő mesélte, hogy a csapat rendhagyó módon készült, délelőtt KRESZ-vetélkedővel terelték el a figyelmet a meccsről, amiben Szenti és Szekeres bizonyult a legjobbnak, és azt is tőle hallottuk, mert ismerte Fábián Istvánt, és ő kotyogta el neki, hogy azért Pádár vezeti a találkozót, mert az előzetesen kiírt Divinyi rosszul lett, kórházba szállították, és ez kiváló jel, nem a kórház, hanem Pádár, mert azon az egyetlen meccsen, amikor az Előre megverte a Honvédet, mégpedig 1:0-ra a Kórház utcában, éppen ő dirigált, és arról is tudomást szerzett valahonnan, hogy az első csabai találat szerzőjének ötezer forintot dobtak fel jutalmul, ezt tehát Adorján nyerte, és hogy nem állított valótlant, arról a keddi újságból győződhettünk meg, ahol Fábián megírta, hogy ugyan Adorjáné lett az összeg, de persze az egész csapaté, hiába, hogy a szögleteket fáradhatatlanul és pontosan rúgó Szekeres beadását ő fejelte be, azt nyilatkozta, hogy meghívja a csapatot meccs után egy szolid húsvételőzetesre, senki sem sejthette, hogy négy évvel később egy szabadrúgás elvégzése után a saját kapuja felé futva összeesik, és megáll a szíve, én sem, aki, hiába, hogy anyám már négy éve eltávozott közülünk, a halálról elképzelni sem bírtam, micsoda is valójában, és pillanatnyilag önfeledten néztem, hogy borzolják össze szőke haját a társak a gólmámorban a szögletzászlónál, elsősorban a másik szőke, Szekeres azzal a szénakazalszerű zuhataggal a nyakában, amit, ezt a hajhosszt roppant érdekesnek találtam, de a kackiás bajszokat, például Csatóét is, a pálya eseményeiből nagyjából semmi többre nem emlékszem, csak az izgalomra Csató büntetője előtt, amellyel bebiztosította a győzelmet, és Détári találatára, akinek még a tizenegyesét is, ami igazából nem osztott, nem szorzott három perccel a lefújás előtt, majdnem kifogta Leboniczky, inkább a kinti dolgok maradtak meg, a hangulat, az az egyre hangosabban és nagyobb kedvvel éneklő kórus, ahogy skandálja, mikor lanyhulna a közönség, hogy szurkoljatok, nyugdíjasok, nem lesz meg a nyugdíjatok, és az állandó kísérőhang, a ropogtatásé, mert a fél lelátó szotyolázva és tökmagozva izgulta végig a kilencven percet, hatalmas héjtengerben állva a befejezésre, vagy a vad pálinkaszag, ugyanis elő-előkerültek a belső zsebekből a kisüvegek a nagy izgalomban, az idő múlásával egyre gyakrabban felcsendülő kereplők és kolompok hadserege, és ment ott egy elemes rádió is, a körkapcsolás, Unyatyinszki és a társasága izgatottan hallgatták a riválisok mérkőzéseiről szóló beszámolókat, ha minden jól alakul, felkúszunk a kilencedik helyre, igen, így mondták, hogy felkúszunk, mintegy érzékeltetve, hogy milyen nehéz és grandiózus tettet visz véghez a lila-fehér alakulat, ennek az isten háta mögötti, a fővároshoz és több más megyeszékhelyhez képest parányi vidéki városnak a csapata, recsegett a készülék, alig lehetett fogni az adást, meg is szakadt egy-egy pillanatra, de ők azért erőltették, mert nem volt nekik elég, hogy a félidőben és a végén értesüljenek az eredményekről, akkor ugyanis a hangosban is bemondták, és amikor a szünetben sorolni kezdték a többi találkozót, és odáig értek, hogy Ferencváros–Eger 1:0, nem értettem, miért kezd a nézők egy része ujjongani, mint ahogy azt sem, hogy a másik része pedig pfujolni, főleg, mert a többi részeredményt egykedvűen fogadták, kivéve, hogy a tabellán a violákat éppen megelőző, tehát közvetlen rivális DMVSC vesztésre állt a Rába ETO ellen, ennek egyöntetűen örült mindenki, és a második félidő gyorsan elszállt, eufóriában, mert ami előzetesen hihetetlennek tűnt, az valósággá vált, a játék képe alapján biztos volt, hogy meglesz a győzelem, most már nincs baj, nem lehet baj, marad a kettő-egy, üvöltötte Unyatyinszki, most már nem egyenlítenek ki, én meg eddigre teljesen elvesztem a részletekben, jobban lekötött, ami a pálya szélén történt, attól függetlenül, hogy a csapatért is izgultam, emiatt, mert sok-sok részlet kimaradt, úgy kellett nekem is elolvasni a lapban, hogy a csabaiak gyors súlypontáthelyezésekkel, látványos sarkazásokkal, mértani pontosságú indításokkal és mesteri megelőző szerelésekkel vetették észre magukat szombaton, hogy tehát tényleg így történt, valóban leiskolázta az Előre a Honvédet, nem csak álmodtam, és a meccs után, mert maradt egy kis időnk vonatindulásig, bementünk az Iparba, ami tömve volt a még a mérkőzés hatása alatt álló szurkolókkal, apám sört ivott, én Meggy Márkát, odajött a pulthoz egy harcsabajszos férfi, az enyémhez hasonló melegítőben, bár az övé nem volt rongyosra kopva és kinyúlva, hajrá lilák, csak ennyit mondott rám nézve, és ettől, mintha legalábbis én nyertem volna meg a pályán a meccset, rendkívül büszke lettem magamra, fogtam az üdítős poharamat, és koccintottam a férfivel, és ugyan a következő szombat is úgy indult, azzal az ismerős koreográfiával, mint a többi hétvége, de, és akkor itt álljanak nagy szavak, addigra nem több, nem kevesebb: az életem változott meg, és annyit meséltem Palinak vasárnaptól péntekig a csabai kilencven percről, az öreg Unyatyinszkitől kezdve Pásztor szemfüles passzain át Adorján ragyogó bólintásáig, hogy csapatnak, Argentína helyett, az Előrét választottuk, és Pali lett az isteni Paszi, én pedig Dorka.
