Temesi Ferenc
Megnyitó
Mi a könyv? Könyv az, amiből filmet készítenek a televízió számára. Vagyis ez volt. Mert ma már olcsóbb az észak- vagy délamcsi, ázsiai óriáskígyó képsorozatokat megvenni kilóra.
Mi a könyvhét? Ma már csak öt nap, egy sokkal zajosabb fesztivál után. Szinte zárójelben.
De hát mit is ünnepeljünk? Könyv még csak vó'na, de pé'z rá, az má' nincs. A könyv luxuscikk lett. Az írók számára is. Vannak olyan betűvetők, akik ki se adják könyveiket, mert sok kiadónál öt tiszteletpéldány a honorárium. És pont azok nem tudják megvenni az új könyveket, akiknek még igényük lenne rá. Voltam New Gazdagék új lakásában: szépség, jóság, kirájság, de valami hiányzik. Rájöttem. Egy darab könyv nem volt. Még albumok se dísznek. A magyar tév 1 reggeli műsorában se könyvek vannak ám hevenyészve a polcokon. Nézzétek csak meg, és lássatok: könyvnek látszó tárgyak vannak ott különböző pasztellszínekben. Még csak nem is könyvmodellek, de nem ám. Pedig a VHS meg a DVD is könyvet próbál utánozni, legalább a külsejében, emberek. De hát ez már a múlt.
Ez itt a vad jelen, s ebben a jelenben már csak remekműveket érdemes írni, mert eljött a teljes írói függetlenség kora. Az olvasóktól való függetlenségé. Egy menekülő útvonalat látok: valamit, ami újra divatba fog jönni. Újra fontosak lesznek a közkönyvtárak. Már amelyik megmaradt. Van egy idős hölgy ismerősöm, Mária, aki véletlenül olvasóm is. Ő mondta: Téged olvasnak ám, Feri. Honnan tudod?, kérdém. Látom a kölcsöncédulákon, sokan veszik ki a régebbi könyveidet is, mondta.
Így megy ez. Mert már az antikvárium is megfizethetetlenül magaslik a sárga csekktől sárga csekkig tartó éhezések, szebb szóval diéták idején.
Nyugi, az írók is az éhhalál szélén vannak, négy-öt figurát kivéve, akik külföldi jogdíjakból élnek. Itthon azok élnek meg, akik méterszámra fércelnek össze lapokat, de fele annyit nem olvastak. A fantáziátlanok birodalma a fantasy, az életnélkülieké a tényirodalom, a törvénytesztelőké a krimi, a nőiességet keresőké az ún. női könyvek. Azt a bizonyos négy-öt játékost, akit minden magyar elismer, mert a műveletlen nyugaton ismerik a nevüket, őket se olvassák, mert olvashatatlanok. Ők nem hazai pályán fociznak, lelkük rajta, ha volna nekik. De eladták német gazdáiknak rútul, mert hogy ott készülnek az irodalomtalanított Nobli-díjak, úgy ám.
Rossz hír: először persze mindig az olvasók halnak éhen, ez majdnem szabály. A hal csak akkor tudja, mi a víz, ha a partra vetik. Olyan furcsán veszi a levegőt, és nem olyan őszinte a mosolya. Halmosoly? Mi?! Nevettek, jó honjaim. Csak nevessetek.
Nézzünk össze, nem vagyunk valami sokan: mikor olvastunk mi utoljára verset? A tévében. Hát persze. A mi értelmiségünk kilenc tizede egyáltalán nem olvas verset. És az értelmetlenek? Jobb ebbe bele sem gondolni.
Az általánosban nincsenek memoriterek a klasszikus költőktől, mindek terhelni a gyerekeket. A gimnáziumban ugyanezek a gyerekek már hangos könyv formájában hallgatják a kötelező olvasmányokat.
A hangos könyv jó dolog. A számítógépen, az ipadeken, a kindle-en olvasni még mindig jobb, mint sehol sem. Csakhogy ma már nem olvas itt senki, csak ír. Mindenki ír, blogot (magyarul belógót) ha mást nem. „Ma lvitem kutyimat pisilni + taliztam Ricsivel." Hú, de érdekes! Egy közepes képességű egyetemet végzett bölcsész már verseskötetet ad ki, még ha a baráti társaságának tagjain kívül más nem is kíváncsi rá.
És mégis: az írás fönnmarad, mert ennél jobb egyszemélyes kommunikációt nem találtak ki. Az írás előtti idők óta, amikor csak mesék léteztek. Tombácz János, a legnagyobb szegedi író, valójában mesemondó volt, aki minden meséjét a fejében tartotta. Mert írástudatlan paraszt volt. Miként az igazi mesemondók, akik mind analfabéták voltak. Három hónappal azelőtt halt meg, hogy megjelentek a meséi nyomtatásban. Talán azért nem érte meg a könyv megjelenését, hogy ne jöjjön rá: ez meséinek a vége. Én meg egy olyan mesemondó vagyok, aki leírja a meséit. És elfelejti. A mese az igazság módszere, hogy az emberi tudatba csempéssze magát. Tehát a hazugság, a kitaláció, vagy a nagyotmondás, ami minden mese alapja, az igazság továbbélésének lehetősége. Ha nem ismered a fákat, eltévedsz az erdőben. Ha nem ismersz meséket, eltévedsz az életben.
A mese megmarad. Ha sztorinak hívják, akkor is. Könyvet azért olvasunk, nézünk, hallgatunk, szagolunk, mert vágyakozunk valami után, ami a lelkünkben lapul, a képzeletünkben búvik meg, csak nem tudjuk előhívni, mert nem ismerjük a nevét. Olyan érzések után sóvárgunk, amelyek vagy bennünk vannak, vagy sosem lesznek. De mese, az kell. Nem csak a gyerekeknek. Gondoljunk csak Jókaira, Mikszáthra, Móriczra, Mórára, Tömörkényre, Tersánszkyra, Tamásira. A mai írók közül egy maroknyi elszánt utóvédharcosra. Meg a fiatalok egy részére, akik jobbak lesznek, mint mi magunk.
Mi magyarok, nagy mesemondó nemzet vagyunk, történelmünk nagy része is szájhagyomány útján maradt fönn. Amikor elromlik a video, a Berecz András féle mai mesélők is hallgatóságra találnak. Meg az ilyenek is, mint én. Akinek ilyen meséi, azaz ilyen mesemondói vannak, azt nem lehet legyőzni. Nem a száj irányítja a mesét, hanem a fül. Vagyis ti, honjaim. Ezért van ennek itt és most vége.
