Maros András
Osztályrész
Tufai az egykori gimnáziumi osztálytársak sorfala között kísérte be menyasszonyát a villa különtermébe. A pár megilletődötten tipegett a fényes márványpadlón, alig-alig pislantottak fel a vendégekre. Osztályon belül ez volt a második esküvő. Az elsőt Csóka Péter és Kálnoki Erzsi, az irigyelt álompár kötötte, megkoronázva viharos diákszerelmüket. Az egész intézmény, tanárok és diákok, négy éven át figyelték Csókáék szerelmi életének fordulatait, izgultak értük, szurkoltak nekik; a folyosón előadott jeleneteikre, a pofozkodással záruló féltékenységi rohamokra, a könnyes békülésekre, összeborulásokra, hollywoodi csókokra teljes létszámban összecsődült az iskola. Csóka Péter jóképű, széles vállú, erős hangú srác volt, a gimnázium legjobb kiállású fiújának tartották, Erzsi meg minden évben megnyerte az iskolai szépségversenyt. Érettségi után három évvel grandiózus esküvőt csaptak kétszáz fős vendégsereg részvételével. A kárörvendő iskolatársaknak, akik kételkedtek Csókáék házasságának hosszú jövőjében, nem kellett sokat várniuk jóslatuk beteljesüléséig: alig néhány hónapnyi házasság után ordenáré veszekedések sorozata indult, amit egy hivatalos válás sem tudott lezárni (két mediátor is belebukott a békítésbe), a legsúlyosabb csapásokat a válás utáni időszakban mérte egymásra az ex-álompár. Jóllehet Csóka és Kálnoki több mint tíz éve nem látta egymást, Tufaiék mégsem vették a bátorságot, hogy mindkettőjüket meghívják az esküvőre, komoly veszélyt láttak benne, hogy valamelyikük, üdvözlésképpen, ököllel szájba vágja a másikat, mint ahogy azt a válás környékén többször megtették. Tufaiék választása végül Kálnoki Erzsire esett, neki postázták ki a meghívót. Az egykori középiskolai szépségideálból átlagos külsejű, jókora súlyfelesleget cipelő asszony vált, boldogtalan arca cseppet sem virult ki a pár láttán; a feldíszített terem bordó bársony falvédőjének dőlve állt, és fancsali képpel bambult maga elé, a száját nyitva felejtette. De a többiek sem tűntek lelkesebbnek - cinikus szemöldökrángásokat, bizalmatlan fejcsóválásokat, elkerekedett szempárokat lehetett látni. És hát a mosolyok.... azokból sem volt köszönet: a mosolyok mind ugyanúgy festettek, mind egyformán hamisak és feszesek voltak. Csupán egy-két arc adta vissza azt a nyugodtságot, ami a kézenfogva csoszogó pár, a pocakos Tufai és a rémesen kihívóan, ügyetlenül kisminkelt Viktória lelkét melengette. (Viktória annyi sminket tett magára, amennyi a Macskák teljes szereplőgárdájának elég lett volna.) Tufai percenként kapott a szívéhez, hogy megigazítsa a zakójának mellzsebéből kikandikáló vörös díszzsebkedőt, és annak környékéről lecsippentse a láthatatlan pihéket. Az osztályfőnökön és Kopár Vilmoson kívül mindenki eljött, aki fél évvel korábban a tizenöt éves érettségi találkozón is ott volt. Az osztályfőnök azt mondta, azért nem tesz eleget a meghívásnak, mert nem kíváncsi a párra, külön-külön se szerette őket, együtt meg végképp nem. Kopár Vilmos szívesen eljött volna, de az utolsó pillanatban kénytelen volt lemondani, tudniillik két nappal a találkozó előtt, egy rutin-látásvizsgálaton fonálférget találtak a szemüregében (ami szúnyogcsípéssel kerülhetett a szervezetébe), és e betegség ugyan nem fertőz, de jobb az óvatosság, mondta, inkább nem jön, igazán sajnálja, és sok boldogságot kíván. A pár összeadását egy Őrváry Miklós nevű srác vállalta az osztályból, akit nemrég bocsátottak el egy kisvárosi önkormányzattól, ahol öt éven át tevékenykedett valami egészen zavaros munkakörben. Őrváry lelkiismeretesen felkészült, megtanulta és átszellemülten, ünnepélyesen előadta az anyakönyvvezetők hivatalos szövegét, olykor túlzóan hatáskeltő hangúlyokat alkalmazott, az irónia leghaloványabb árnyalata nélkül. A ceremónia forgatókönyvét fegyelmezetten betartotta, betartatta. A fogadalmak végén, ahogy illik, felkínálta az első hitvesi csók lehetőségét, amivel a pár élni is kívánt. A csókot hárman tekintették meg, a többiek vagy elnéztek, vagy szorosan összezárták a szemüket.
***
A tizenötéves érettségi találkozóra színpompás meghívó érkezett. Egy volt osztálytársnő küldte, akiből országos hírű táncosnő lett, de aki igazi hírnevét mégsem szakmai sikereivel vívta ki, hanem azzal, hogy ő volt a mellrákszűrés fontosságát hirdető országos kampány „hivatalos arca". A költséges meghívóra (merített papír, négyszínes nyomás, jó minőségben szkennelt fotó) rányomták az érettségi tabló kicsinyített mását, alá, szellemeskedő stílusban, az olvashatóság határáig díszített betűtípussal az esemény részleteit írták. A helyszín egy óbudai étterem, ami, egy percig sem volt titok, a táncoslány férjének tulajdonában állt. „Kaja, pia lesz, skacok, ne hozzatok semmit, csak magatokat és az emlékeiteket." E csalogató sorral kívánták meggyőzni a Tufaihoz hasonló bizonytalankodókat.
Tufai homályos mellékszereplő volt az osztályban, akinek jelenlétére a többiek periférikus figyelme sem igen terjedt ki. Már első osztályosként észrevétlenné vált, és úgy is maradt. Nem ismerte fel a kezdeti helyezkedés fontosságát, nem pozicionálta magát időben, nem jutott neki skatulya. „Tanárnőnek tisztelettel jelentem - mondta az aktuális hetes -, az osztály létszáma harminckettő, hiányzik: Alabárdos, Csík, Kopár és Tufai!", holott Tufai nem hiányzott, Tufai ott volt a helyén, az ablak felőli padsor közepén. Ha eltűnt volna, és a rendőrség a keresésére indul, segítségül, személyleírásként ennyit tudtak volna kinyögni az osztálytársak: „Hááát... egy fiú."
Tufai utálta az összes iskolát, ahol valaha megfordult, de mind közül legjobban: a gimnáziumot. Ezért fel sem merült benne, hogy elmenjen a találkozóra... mígnem, az érettségifotó jobb alsó sarkában, megpillantotta Zsák Zsolti arcképét. Jóleső borzongás futott végig rajta. Zsák Zsolti, ez a hallgatag, hosszú hajú srác volt az egyedüli, aki Tufait emberszámba vette, talán mert ő maga is címke nélkül maradt. Ő volt a másik láthatatlan ember. A sorstárs. Később, a második év közepe felé, miután jobban megismerték egymást és összecsiszolódtak, igazi lelki társak lettek, mindig hűen kitartva egymás mellett a mellőzöttség nyomorúságában. Ha nem lett volna Zsák Zsolti, Tufai úgy járja ki a középiskolát, hogy a feleléseken és szóbeli érettségi vizsgán kívül - a köhögéseket, csuklásokat, ásításokat leszámítva - egyszer sem hallatja a hangját. Megegyeztek, hogy érettségi után is tartják a kapcsolatot; fogadalmukat a bankett után, a szakadó esőben, egy esernyő alá kuporodva meg is pecsételték egy erős kézfogással. (Zsák Zsolti vérszerződést javasolt, de ehhez Tufai nem volt elég részeg.) Azt tervezték, hogy félévente egyszer összejönnek, megbeszélik sorsuk alakulását, és baráti tanácsokkal segítik egymás előremenetelét. Elsőnek Zsák Zsolti adott életjelet magáról: képeslapot írt Hollandiából. Ideiglenesen kint marad, írta, és azt javasolta, hogy míg nem jön haza, levélben tartsák a kapcsolatot. Egy darabig működött a távbarátság, küldözgették magukról a híreket, ám ahogy az lenni szokott, a sorokból kezdett eltünedezni a közvetlenség, a mondatok stílusa egyre inkább hasonlított a hírlapok tudósításaira, nőtt a távolság a két rokonlélek között, ritkulni kezdtek a levélváltások, egy idő múlva már csak kötelességből írtak vissza. Végül a kapcsolat teljesen megszakadt. Mi lehet Zsák Zsoltival?, töprengett Tufai, és felhívta a meghívó alján feltüntetett telenfonszámot, a mellrákszűrést hirdető kampányarc mobilszámát, hogy megtudakolja, visszajelzett-e Zsák Zsolti. Az utoljára tizenöt éve hallott női hang mit sem változott.
- Jön a Zsolti, jön - csipogta a táncosnő -, visszajelzett. S te, Tufajka?
- Jól vagyok.
- Nem az, hogy hogy vagy, hanem hogy jössz-e?
- Megpróbálok.
***
Buszozás helyett Tufai inkább gyalogolt. Nem mintha jólesett volna neki másfél órát sétálni az ünnepi, bőr talpú cipőjében (amelynek felsőrésze kellemetlenül nyomta a felvizesedett lábfejét), hanem mert így útba ejthette a gimnáziumot, ami nagyjából félúton helyezkedett el a lakása és az étterem között. Abban bizakodott, hogy az iskolaépület látványa felidéz benne néhány kellemes emléket... mert egyelőre csak csupa rémes dolog jutott az eszébe.
Az utált intézmény a korábbiaknál is rosszabb arcát mutatta.
Az épület eleve rettenetes állapotban volt, a sötétvörös vakolat gyakorlatilag megfeketedett, itt-ott méteres darabok hiányoztak belőle. A vihar közeledtét ígérő délutáni szürkületben az iskolával szemközti park is morcosnak, ellenszenvesnek mutatkozott. Ahogy Tufai a parkban megállt és felnézett, látni vélte az iskolaépület füstszerűen gomolygó barna auráját, mintha az ördög éppen ebben a pillanatban költözne be a gimnázium lelkébe. Az osztálytermük ablakára tekintve émelygés fogta el - látta maga előtt a megalázás furmányos útjain gondolkodó tanárok kaján mosolyát, a szúrópróbaszerű házifeladat-ellenőrzésekben kiteljesedő tündöklésüket, közben hallotta az osztálytársak kárörvendő hahotázását. Sietve továbbállt.
Úgy tervezte, hogy egy óra késéssel érkezik az étterembe. Véleménye szerint egy óra alatt a többiek már kellően közel kerültek egymáshoz, hogy ügyet se vessenek a külvilágra, hogy észre se vegyék az újonnan érkezőket. Tufai észrevétlenül akart belecsöppenni a már kialakult beszélgetésekbe.
Az étterem bejárata előtt drága autók csoportosultak. Ebből egyszerű volt következtetni az étterem nívójára. Tufai a zsebébe nyúlt, alig volt nála pénz. „Kaja, pia lesz, skacok, ne hozzatok semmit, csak magatokat és az emlékeiteket", írta a mellrákszűrés kampányarca, de arra vonatkozó egyértelmű utalást, hogy ki fizeti a kaját-piát, nem tett. A farzsebében lapuló pénzből Tufai itt egy gyümölcslevest sem tudott volna kifizetni.
Az órájára nézett, nagy levegőt vett, és belépett. Az ajtóban megállt, körülnézett. Teltház. A tulajdonos, érthető okokból, nem nyilvánította zárt körű rendezvénnyé a felesége osztálytalálkozóját, nem kívánt lemodani a szombat esti bevételről. A harmincas létszámú osztály az étterem egyharmadát sem töltötte volna meg.
Az egybeolvadó halk beszélgetésfolyamból olykor hangos nevetés tört ki. Máskor egy hatalmas felkiáltás, vagy taps. Az erőteljesebb hangok mind a hátsó sarokból hallatszottak. Ott voltak a gimáziumi osztálytársak.
Tufait egyelőre senki sem vette észre.
Menjen vagy maradjon?, hezitált, és fejében ugyan még nem dőlt el a kérdés, de a lába már megmozdult, elindult a hátsó sarok felé. Csakis Zsák Zsolti miatt.
Az étterem hátsó traktusa elé mágnestáblát állítottak, a táblára az osztálynévsort rögzítették gyurmaragasztóval. Aki megérkezett, az a kötélen lógó filctollal egy pipát rajzolt neve mellé. Tufai a tábla mögé rejtőzködött a feléje tévedő kóborpillantások elől, és ott, biztonságos búvóhelyén még egyszer, utoljára átgondolta, érdemes-e itt maradnia Zsák Zsolti miatt, vagy mégis inkább jobban jár, ha kitör az étteremből, és hazarohan. Átfutotta a névsort. Legalul meglátta Zsák Zsolt nevét, és mellette a jelzést, a pipát. Zsolti tehát itt van. Tufai eldöntötte, marad. Kézbe vette a filctollat, és hozzálátott a világ legszabályosabb, legnagyobb műgonddal szerkesztett pipájának megrajzolásához.
A csoportokra osztódott osztály négy kerek asztalt ült körül.
A táncosnő, jó házigazdához méltóan, Tufai mellett termett, elrángatta a tábla mellől, majd nyilvánosan, de viccelődve megdorgálta a két, nem pedig egy órás késés miatt - Tufai tehát rosszul emlékezett a találkozó kezdési időpontjára.
- Ülj le, Tufajka, mindegy, hova - mondta a táncosnő. - Mindegy, mert úgyis forgunk. A lényeg, hogy igyál, de gyorsan, nagy lemaradást kell behoznod. Mindenki iszik, az is, akinek már rég nem kéne! - A házigazda nyitott szájjal nevetett, alkoholszagot lehelve az új vendég szomorú arcába. Tufai megállapította, hogy mióta telefonon beszéltek, a táncosnő feljebb hangolta magát, magasabban és hangosabban kommunikált, mintha a hazai pálya még feljebb strófolta volna amúgy sem csekély önbizalmát.
A vacsora még fő, tudta meg Tufai egy nyakigláb pincértől, aki a félénken érdeklődő vendég kérdésére megerősítette: minden ingyen van, étel is, ital is, korlátlanul. Ez jó hír volt, viszont cseppet sem könnyítette meg Tufai dolgát a választásában: reménytelenül böngészte, kapirgálta a lakkal bevont itallapot, csupa ismeretlen tétel, koktélok, sörkülönlegességek... épp tanácstalanul körbetekintett, hogy ki mit iszik, amikor egy dupla vodka és egy korsó sör landolt előtte. A táncosnő hozta saját kezűleg.
- Meginni! - parancsolt rá Tufaira, és addig nem tágult, míg Tufai magába nem döntötte az egydeci töményt, és nem kezdte el kortyolni a kísérő sört.
Viszont ez után „elengedte" az új vendéget, mintha vendéglátói szerepköre csak az első ital elfogyasztásának felügyeletére terjedt volna ki.
Tufai felállt, és zavarában követni kezdte az őt faképnél hagyó táncosnőt, sőt, magabiztosságot színlelve helyet is foglalt annál az asztalnál, ahol a nő megállt, hogy néhány semmitmondó szót váltson az ott ülőkkel. Tufait diszkrét intéssel üdvözölték a többiek, többre nem tellett, tudniillik itt fontos beszélgetés zajlott; már komoly mélységekben jártak egy lebilincselő témában.
- Azért van annyi válás - fejtegette egy nő, akinek egyelőre csak az arca volt ismerős Tufainak, a neve még nem jutott az eszébe -, azért nem bírják mostanában egyben tartani a házasságokat, mert a felek nem részesítik egymást kellő elismerésben. Fogod magad, felteszed a facebook-ra, hogy főztél egy paprikás krumplit, egy órán belül harmincan lájkolják. Ne mondjátok, hogy nem esik jól! Jólesik, persze, hogy jólesik. Minden lájk egy jóleső bók, nincs ezzel semmi baj, így van az ember összerakva, kell a jó szó. Szóval tetszik nekik a paprikás krumplid, szeretik a főztödet, szeretnek téged, elismernek. Ennyi ember, harminc rajongó egy óra alatt. És közben meg otthon mi van? A férjed azt se veszi észre, ha fodrásznál voltál, vagy ha új kabátban mész haza. Naná, hogy kibuksz. Miért ne buknál ki? A neten megszoksz egy bizonyos figyelmet és sikert, amit otthon baromira nem kapsz meg.
Az elveit kifejtő nő széles mozdulatokkal hadonászott, ujjatlan pólójának pántja alatt ide-oda lifegett, hintázott a petyhüdt, szeplős tricepsze. Az asztaltársaság egésze egyetértett a nővel. Tufai hosszas töprengés után rájött, ki ez a nő: Kálnoki Erzsi, az iskola bombázója.
A téma kivesézését követően egy Ilona nevű nő vette át a szót. Ő azt bizonygatta, senki életében nincs újdonság, már mindenkivel megtörtént minden, ha nem ebben az életben, akkor az előzőben, vagy ha abban sem, akkor egy következőben fog. Szünetet tartott, körbenézett, érti-e mindenki, mert ha igen, akkor menne tovább, volna még mit mondania. A társaság bólintott, értik, Ilona pedig további spirituális egyszerűsítéseket tett közkinccsé.
Azonkívül, hogy a fiúk kopaszodtak és meghíztak, a lányok pedig csak meghíztak, Tufait nem sok meglepetés érte. Több idegen arcra számított. Nagyjából a nevek is beugrottak neki. Mindössze ketten voltak, akiket, bárhogy törte a fejét, képtelen volt beazonosítani. Az egyik egy kopaszodó, szemüveges „fiú" volt rombusz mintás ingben, a másik egy szőke, hosszú hajú nő, vagány dekoltázzsal, lila, flitteres ruhában. Zsák Zsoltit egyelőre nem látta. Fürkésző tekintetét a fizető vacsoravendégek felé kanyarította, hátha Zsolti ideiglenesen az „osztályon kívüliek" közé vegyült, Zsolti is utálta ezt az osztályt, nyilván minden lehetőséget megragad, hogy leszakadjon róluk, talán felfedezett egy ismerőst az egyik asztalnál, és odaült. De Tufai ott sem látta Zsoltit. Netán a mosdóba menekült? És egy lehajott vécéfedélen ülve, az óráját bámulva várja a percet, hogy az udvariassági keretek közt maradva (anélkül, hogy sértődést okozna) bejelentheti távozását? Vagy ezt már meg is tette? Már hazament? Ettől a gondolattól Tufai megrémült, és hirtelen megharagudott magára a kétórás késés miatt. Ha nincs itt Zsák Zsolti, neki is mennie kell. Mit keresne itt Zsák Zsolti nélkül? Elgondolkozott, milyen típusú rosszullétet kéne választania ahhoz, hogy távozásának szükségessége megkérdőjelezhetetlen legyen. Hasgörcs? Migrén? Hányja el magát? Csak egy szivószál kell hozzá. Ebben a pillanatban, a töprengés kellős közepén, belibbent az egykori osztályfőnöknő, Suszter Magdolna. Idétlenül heherészett.
- Szervusz, negyedik bé! - kiáltotta el magát, majd a pedagógusi szigort mímelve tréfásan csendre intette az osztályt.
A magázást megtiltotta. Azt mondta, aki nem tegezi, annak behívatja a szüleit. Sziporkázott. Úgy viselkedett, mintha műsorral akarta volna kárpótolni a pofátlan késést. Légies keringőt járt az asztalok között. Aztán nagy körbe rendezte a társaságot, és elrendelte, hogy az óramutató járásával megegyező irányba haladva mindenki meséljen magáról pár szót. A táncosnő a bárpultnál lehalkíttatta Demis Roussos-t, akit az étteremben futó görög hetek audio-illusztrációjaként használtak. A fiúk félretolták az asztalokat. A kialakult kör Tufait egy drámapedagógiai tábor ismerkedő estjére emlékeztette. A táncosnő siettette a beszámolókat, ugyanis a séf már jelezte, hogy a célegyenesbe ért, hamarosan kész tálalni az első fogást. Maga Suszter Magdolna kezdte a beszédet: istenien érzi magát a bőrében, mintha nem az osztályfőnökük, hanem az osztálytársuk volna; koncertekre jár, színházbérlete van, boldogan él két macskával, hobbija a jóga, Indiába készül, az oltásokat már megkapta. A tanári pályát ott hagyta, de az nem derült ki, miből tartja el magát és a cicákat. Beszámolóját viccekkel és ordenáré káromkodásokkal spékelte. Tufai egészen más karakterre emlékezett: egy szűk ajkú, dühöngő őrült képe élt benne.
Két érdektelen beszámoló után az egyik ismeretlen következett. A szőke nő.
- Kosztos Viktória vagyok - mondta a nő kellemes, mély hangján, és kecsesen a dekoltázsára húzta szürke selyemsálát. Harisnyába bújtatott lábát keresztbe vetette, feltárva formás vádliját.
- A rendes nevedet mondd - utasította a táncosnő -, azt, amit mindannyian ismerünk.
A szőke nő megrándította a vállát, és sértődött szájbiggyesztéssel bemutatkozott: - Zsák Zsolt.
Minden pillantás Suszter Magdolnára és Tufaira, a két későre szegeződött (a többieknek Zsolti már részletesen beszámolt az átváltozásról).
Tufai fakasszemet nézett Zsák Zsoltival. Meghunyászkodást, bocsánatért esedezést látott a nővé vált barát arcán, később azonban, miután elkapták egymásról a tekintetüket, és Zsák Zsolt beszélni kezdett, és Tufai lopva újra rásandított, már a büszkeség lángját látta égni a szőke nő szemében. Nemcsak új nevet és nemet használ, mondta Zsolti, de - mivel úgy érzi, újjászületett - a születésnapját sem annak tényleges időpontjában tartja, hanem az átoperáltatás utolsó napjának évfordulóján. Azon a napon, amikor „minden kész lett". Ahogy továbbadta a szót, ismét Tufaira nézett. Tufai gondolatai ellebegtek, az osztálytársak elnémultak, az éppen szónokló osztálytársat tátogó bábunak látta. Zsolti Hollandiából küldött képeslapjain elmélkedett, azon, volt-e valami árulkodó mondat vagy kifejezés a szövegekben, mert alighanem már ott fontolgatta a döntését, sőt elképzelhető, hogy Hollandiában került sor az átváltozásra.
Hirtelen megbökte valaki Tufai oldalát: - Hé, te jössz!
- Én? Ööö... Velem semmi nem történt.
- Tizenöt év alatt semmi? - kérdezte az osztályfőnök.
- Semmi - motyogta Tufai. Az osztálytársak felkacagtak, és elismerően bólintottak, dehogyisnem történt, öreg, valahonnan lett humorérzéked, ilyen vicceset sosem mondtál a négy év alatt.
Ha „jelen lett volna", Tufai akkor se tudott volna semmi említésre méltó eseményről beszámolni. Nem volt felesége, nem volt gyereke, nem volt érdekes munkahelye. Életéből hiányoztak a sorsfordító események. A lényegtelen részletek felidézése helyett inkább továbbadta a szót, ő maga pedig Zsák Zsolti alapos tanulmányozásába temetkezett. Pixelenként haladva vizsgálta az arcát, az állát, a homlokát, a haját (parókáját?). A formás gömbmellét.
Körbeértek. Az osztályfőnök megadta az engedélyt az asztalok visszarendezésére.
Tálalták a vacsorát.
Tufai és Zsák Zsolti külön asztalhoz került. A két egymástól legtávolabb eső asztalhoz.
Az egész vacsora alatt Tufai halk filmzenét hallott a fülében, egy ismert dallamot, arra nem emlékezett, melyik filmből volt, csak azt tudta, hogy illik a hangulatához, lassú, melankolikus hegedűszólam egy-egy hirtelen vonórántással. Mintha néha kardheggyel szúrnának bele a bánatos emlékeibe burkolózó emberbe.
Vacsora után Tufai felmászott a bárpult gólyalábú székeinek egyikére, és cigarettára gyújtott. Ez volt az egyetlen hely az étteremben, ahol lehetett dohányzni.
- Sokat gondoltam rád - szólította meg Zsák Zsolti, és felült a szomszédos bárszékre. - Mostanában is.
- Én is rád - mondta Tufai, cseppet sem lepődve meg azon, hogy régi barátja mellette termett. Számított rá. Sóhajtva folytatta: - Én is gondoltam rád, sokat. Persze nem így, nem ebben a formádban.
Rendeltek egy üveg bort, végérvényesen leválva az asztaloknál helyet foglaló osztályról.
A múlt feletti merengésben, csendes tűnődésben Zsák Zsolt nem mutatkozott jó partnernek - inkább gyorsan rátért a terveire. Azt mondta, keres egy normális pasit, a hóna alá csapja, elviszi Hollandiába, és ott hozzámegy. Magyarországon erre nincs mód. Pedig itthon is szeretne esküvőt tartani, még akkor is, ha az nem történhet meg hivatalos keretek között, megelégszik egy „látszatesküvővel", ami ugyanolyan komplett ceremónia lesz, mint az igazi, vendégeket hívnak, összeadják őket, csak épp nem lesznek bejegyezve mint pár. Amatőr esküvő, aminek Hollandiában lesz a folytatása, az elismert, hivatalos formája.
- Itthon miért nem lehet? - csodálkozott Tufai egy gyors korttyal bedobva egy deci bort. - Elvégre nő vagy, nem? Miért nem mehetsz hozzá egy férfihez?
- Nem mehetek. Hidd el, körbejártam a témát.
- Fordulj ombudsmanhoz!
- Ilyesmire nincs ombudsman.
- És ombudswoman? - mosolygott Tufai.
Zsák Zsolti tapsikolva nevetett.
Megkérte Tufait, húzza végig az ujját az alkarján, és mondja meg, simának érzi-e, avagy érezhetők itt-ott a betokosodott szőrtüszők. - Kérlek, legyél őszinte és szigorú! Tudnom kell az igazságot.
Tufai remegő kézzel nyúlt Zsolti felékszerezett csuklója felé, miközben azon töprengett, tényleg kíváncsi-e rá a szőke barát, vagy e kérés inkább a bűnbe csábítás első lépése.
- Sima - hazudta Tufai, miután gyorsan, mint egy gyalu, átfuttatta ujjait az eres alkaron. Belegondolni sem mert, milyen irányt venne a beszélgetés, ha beismerné, hogy a nőiesített kar tapintása bizony durva, érdes, akár a zsenília szövet. A témát gyorsan maguk mögött tudva Zsolti múltját kezdte firtatni:
- Figyelj csak, gondolom, nem akarsz nagyon beszélni róla, mert már ezerszer faggattak erről, meg az előbb se nagyon akartál beszélni arról, ami már elmúlt... de mindegy, én mégis szeretném, ha... azt mondd meg, milyen volt, amikor rájöttél, hogy izé. Mi az, amit éreztél? Amikor rájöttél. Szomorúság? Megvilágosodás?
- Egy határozott ráismerés.
- De azt hogy?
- Sejteni mindig is sejtettem, hogy rossz testbe születtem. Még bőven gimi előtt, már kicsi gyerekkoromban. Csak nem tudtam megfogalmazni, mi is ez az érzés. Aztán érettségi környékén jött a konkrét felismerés, ami egyébként egy konkrét helyszínhez és időponthoz köthető.
- Hol volt és mikor?
- Nem lényeges. Nem ez a lényeges belőle. Hanem az, hogy volt. Egy adott pillanat. Olyasmi flash, mint amikor, nem tudom, átsuhan az emberen a szentlélek. Olyan még nem volt velem, de az is valami olyasmi lehet. „Te jó ég, hát ez az!" Ilyen. Érted? Mellesleg, és ez elég durva, magát az érzést egy ütés követte, egy rendes ütés a tarkómra, a szó fizikai értelmében véve. Bumm. Rákúrhatok egyet a tarkódra?
Tufai jelezte, hogy nem szükséges, anélkül is el tudja képzelni az érzést.
- Jó, akkor mindegy - mondta Zsák Zsolti. - Csak gondoltam, mert kíváncsi voltál rá. A flasht nem tudom megmutatni, csak a rákúrást. Szóval hátrafordultam, hogy megnézzem, ki cseszett tarkón, aztán rájöttem, hogy senki. Na, onnantól lett értelme az életemnek. Kegyelem- és csodafolyam következett, öregem, egyik döbbenetből estem a másikba, a dolgok a helyükre kerültek, tudtam, mit kell cselekednem.
Tufait most is, mint annak idején az iskolában, lenyűgözték Zsolti szavai. Ugyanolyan szenvedéllyel beszélt nemének megváltoztatásáról, mint régen az énekkarról, ahova elsőre felvették, és amire Tufait is könnyedén rábeszélte.
- És az... és az... az nem lehet... - hebegte Tufai, ám a folytatással nem boldogult -, hogy... hogy... hogy... nem tudom megfogalmazni... nem is tudom, mit akartam kérdezni... hagyjuk.
- Csak nem kedvet kaptál? - somolygott Zsák Zsolti, kisfiúsan, ártatlanul.
Zsolti hiába halogatta a témát, mégiscsak terítékre került a múlt (persze ő is belátta, hogy egy érettségi találkozón nem úszhatja meg „születése előtti" éveinek felidézését): felemlegették a négy év fontosabb történéseit, amelyek egyikében sem mint szereplők, hanem mint külső szemlélők, megfigyelők voltak jelen. Megemlékeztek kedvenc tanárukról, a régivágású, óriástestű férfiról, aki dörgő hangon, ízes, választékos beszéddel próbált fizikát és kémiát tanítani a bamba, tehetségtelen társaságnak. A négy év alatt Tufai és Zsák Zsolti két füzetre valót gyűjtöttek össze mondásaiból. A legjobbakat most is sikerült fejből visszaadniuk, szóról szóra. Miközben miszlikre tépte Kaszás Miklós töltőtollba csavart puskáját, a következőt brummogta a tanár operaénekesi basszusán: „Édes fiam, próbálj meg bízni benne, hogy van irgalom, mely a gonoszságnál hatalmasabb!" Felelevenítették a foghíjas magyartanár nagy napját, amikor a labiodentális mássalhangzókat oktatta, de mivel hiányzott az egyik metszőfoga, bármennyire szerette volna, nem tudta szemléltetni az aznapi tananyagot, nem bírta kinyögni a v és az f hangzókat, csak nyáladzott és köpködött.
Elfogyott a bor. Új üveggel rendeltek.
- A szüleim meghaltak - mondta Zsák Zsolti.
- Emlékszem rájuk.
- Eladtam a lakásukat, abból lett ez - mutatott végig magán Zsolti.
- Jézusom, a szüleid örökségéből operáltattad nővé magad?
- Plusz hozzáraktam a saját tartalékomat. Máshogy nem ment volna. Viszont most már nem lesz több költség, készen vagyok. Odalent is. Mindenhol. Meg most már hormonilag is kezdek beállni.
- Hol csinálták?
- Spanyolba'.
A harmadik üveg bor mellé vettek egy újabb doboz cigit. Tízpercenként egy-egy osztálytárs járult eléjük, búcsúzni: „Sziasztok, mennem kell, vár a családom!", „Sziasztok, kár, hogy nem tudtunk beszélgetni, majd legközelebb.", „Hívott az anyósom, köhög a gyerek, muszáj mennem", „Holnap korán kell kelnem, legyetek jók!" Mintha Tufai vagy Zsák Zsolti bármiféle magyarázatot igényelt volna a távozásukra.
A negyedik üveg bor vége felé járva körülnéztek. Ekkorra már mindenki hazament az osztályból, sőt, tapintatos utalásokkal az utolsó fizető vacsoravendégeket is elkezdték távozásra bírni. Zsák Zsolti már olyan részeg volt, hogy minden második cigarettáját a rossz végén gyújtotta meg.
Odakint eleredt az eső, mint az érettségi banketten. (A bankettről is ők mentek haza utoljára.) Most a táncosnő férjének étterme előtt álltak - egy kölcsönesernyő alatt, alkoholtól ázottan, taxira várva.
- Nem iszunk meg még valamit? - kérdezte Tufai. - Semmi kedvem hazamenni.
- Megihatunk.
- Olyan jó veled beszélgetni, nem akarom abbahagyni. Persze csak ha neked is van kedved.
- Van.
- Jó, hogy eljöttél, Zsolti.
- Viki.
- Muszáj?
- Légy szíves. Ez a nevem.
- Viki.
- Köszi.
- Tényleg nem akarom erőltetni, csak ha tényleg te is...
- Menjünk hozzám - javasolta Zsolti. - Végre valaki megnézi a felújított lakásomat. Olyan szívesen eldicsekednék vele, csak nincs kinek.
Megérkezett a Kosztos Viktória névre rendelt taxi. Tufai besegítette a magas sarkú szandálban botladozó barátját, és beült mellé a hátsó ülésre. Elindultak Zsák Zsolt felújított lakása felé.
Megjelent a 2012/2-es Bárkában.
