Csík Mónika
Jégbe fagyott hal
Hogy lehet az, hogy lassan beköszönt az első fagy, és maga még mindig nem pörcölte le a muskátlikat, ott hervadoznak, szégyenszemre, Ómama, néha az jut eszembe, hogy maga a legnagyobb szemfényvesztő, akit csak ismerek, a Buendiákat kísértették meg efféle népek, a hegyeken túlról érkeztek, és mindenféle varázsos dolgot mutattak, azt akarták elhitetni, hogy léteznek csodák, ha így magára nézek, Ómama, egy aszalódott kis Jonatán alma jut az eszembe, barnás, a csumájánál levéllel, talán az almárium tetején felejtődött, vagy valahogy belegurult a fiókba, a bársonyszalaggal átkötött szerelmes levelek mögé, melyeket a kapitánytól kapott, Fiuméből, ahová mindig is vágyakozott, de képtelen volt kitenni a lábát a szikesről, fogva tartotta a Tisza meg a járás, a csodakút vize, aztán elfonnyadt itt, csendesen, elkallódott az almáriumfiókban, ahogy a megunt gyerekjátékok, és már csak jobb napjaiban tesz úgy, mint aki mindent bír, tündérléptekkel takarít a gangon, pitét süt ebédre, vacsorára meg halászlét főz, ha kiolvad a jégből a hal, közben mindenkivel elhiteti, hogy örökké fog élni, és a dolgok változatlanok, maga a legnagyobb szemfényvesztő, akit ismerek, Ómama.
A kis Emma
Mondja, doktor úr, hallott ön a szabadkőművesekről, azt beszélik, egymás vérét itták, és kivágták annak a nyelvét, aki megszegte a titoktartás szabályait, a vérivás rettentő bűn, tiltja a Biblia is, anyám mindig szájon vágott, amikor nem tartottam rendesen az edényt a csirke elvágott nyaka alá, és mellécsorgott egy része, jó lett volna kirántva, hagymával, szidott anyám sokáig, bennem meg mint egy szőrös golyó, nőtt az iszonyat, hogy pokolra kerülünk ezért, mert valaki úgyis látja, hogy a szánkba vettük, hiába bújok el a komód mögé, égeti a számat a falat, hátamban érzem a mident látó tekintetet, nagy és zöld, akár a bagoly kivájt szeme, ami pálcára tűzve ottmaradt a padlás gerendáján, erősödik a huzat, süvít itt belül, a fejemben, a kalmopirinnel lehet-e hippermangánt keverni, csak ez a kérdés, és ihatok-e rá snapszot, esetleg tavalyi barackpálinkát, úgy látszik, már soha nem múlik el ez a remegés, legfurcsább az akasztottak tekintete, üveges és kifejezéstelen, három percnél tovább nem kapálózik senki, csak leng, mint a harang nyelve, tudta ezt ön, Brenner úr?
Sörgyár
A malátáshordók mögé még soha nem rántotta be egyikőjüket sem. Érdekes, eddig fel sem tűnt neki ez a príma kis hely. Talán, mert szem előtt van, szinte kínálja magát, ő meg nem szereti a magától értetődő, túl egyszerű megoldásokat. Az erjesztőkádak mellett, vagy hátul, a raktáraknál vannak a kedvenc, jól bevált helyei. A farosabbjait a kádszélekre dönti, hasmánt, és úgy fog hozzá, hátulról, csak a bőrkötényt kell kicsit félrehúznia, hogy könnyebben nyíljon a slicc. A raktáraknál meg a rekeszekre lehet hengeredni, csak egy pokróc kell alulra, és kész a vacok. Ott ki lehet próbálni a ficánkolósabbakkal lovaglóban is. Mikor a nyugdíjba vonuló Kovácstól átvette ezt a művezetői posztot, még nem értette, mért mondja az öreg, hogy legyen annyi öröme benne, mint neki volt negyven évig. Csak amikor a lassúbb kezűek a szalag mellől kiszóltak, hogy akkor hol rendezzék le a főnök úrral, ami hibádzik a normából, akkor fogta fel.
Tükröződés
Amikor elvette az édes leheletű asszonyt, még nem sejtette, miféle szörny rejtőzik a bensőjében. A borzalom a vádliján meg a combjain ütközött ki először. Mintha hennával rajzolta volna teli a bőrét egy belőtt hippi vándorgrafikus. Hepehupák, zsírgöbök és megereszkedett bőrredők rejtekéből nőttek ki néhány hét alatt a seprűvéna-virágok. A második kölyök után a cipófar is háromszorosára kelt meg, szép, kemény mellei ellöttyedtek, ellaposodtak. Lopva vizslatta reggelente a még szendergő nőt. Lopva és rettenettel. Csak a pillantásával tapogatta végig az idegen domborulatokat, melyek magukba habzsolták az őzikelábat, a sóvár köldököt, a törékeny derekat. Volt, hogy a Homokosig űzte ilyenkor a vére, az öltözőkabinok s a bokrok közé, ahonnét a mólón sütkérező sellőcskékre látni. Pipiskedve pompásan kivehető, ahogy az ölük háromszögében megülő vízen visszatükröződik a Nap.
Virágárus néni
Az efféléket utálta leginkább, az ilyen simanyelvű széptevőket, akik lehúztak Nyugaton harminc-negyven nyomorúságos évet, hazulról kicsempészett disznóköröm pörköltön és kocsonyán éltek, szétmarta az ujjaikat meg a körmüket a gépzsír, pár pfenninges kukkolókba jártak vasárnaponként, hogy levezessék a feszültséget, még a kielégülésük is olyan nyomorúságos lehetett, mint a pénz, amit kipengettek érte, és a kuporgatásban csak az adott erőt nekik, hogy nyugdíjasként hazajőve majd urasan élnek, tán pazarlóan is néha, és hogy mindezért megéri eltűrniük, hogy mások kapcái legyenek, mások nemszeretem munkájában kopjon a gerincük, s most, túl a hatvanon, itt korzóznak, teli zsebbel, gyöngyvirágillatú nyakkendőben, másodosztályú rózsát kérnek csokorba kötve, aztán ahelyett, hogy magukhoz illő párt keresnének, a cukrászda előtt topognak, miniszoknyás pénztároslányokra várva.
Tésztatestű asszonyok
A magukra valamicskét is adó boltos kisasszonyok a reggeli perec mellé apró, cakkos szélű csészéből kortyolgatják a törökkávét. Az elegáns csésze mégiscsak más, ízlésre vall, ehhez kopogós papucs meg selyemfényű, likrás harisnyanadrág dukál, amin már végigszalad a bogárfekete, dudorászós pék szeme. Kacsint is, míg a perec árából a visszajárót a fehér kis kacsókba számolja. Állítólag több felesége is van ott, ahol a családja él. Asszonyai szikár, csontos arcú feketék, amilyenek a hegyeket lakják, igénytelenek, sós túrón meg kukoricakenyéren élnek és évente szülnek, itt meg a szőke hajú, szelíd, kissé álmatag nők a gyengéi, akik palacsintát sütnek neki baracklekvárral, ágyba viszik a szalonnás tojást, és a testük akár a kelesztett kenyértészta, puha és hófehér.
Hóban
A kondér felé tántorogva könyékig felgyűrt zubbonyujjába törölte zsíros bajuszát a férfi. Míg az újabb adagot merte magának, a sarokban gubbasztó lányt figyelte. Csettintése elárulta, mi a szándéka. Ezt a lányomért, tett le egy szakajtónyi tojást a demizson bor mellé az asszony az asztalra. Csak tizenkét éves. Gyerek még. A férfi, félretolva a szakajtót, gombolkozni kezdett. A sliccét befűző madzagot bogozta, mikor szétzúzta tarkóját a tükörré fényesített rézmozsár. A veteményeskert hátsó végébe vonszolták a testet, ketten a lánnyal. Beleizzadtak. Nehéz volt nagyon. A puskáját is melléfektették. Befedték szárízíkkel, nem lehetett ásni a fagy miatt. Takaros kúpot raktak fölé, hogy ne döntse szét a szél. A többit elvégzi a tél meg az egerek, mondta az asszony. Tavaszra olyan lesz, akár a sajt.
Birkanyáj
A legöregebbel kell kezdeni, gondolta, azzal a csimbókos vén kossal, utána könnyebb lesz elbánni a többivel is, megriadnak a vezér nélkül, a kolomp szava nélkül, csak ezen kell túlesni, a többi gyerekjáték. Balról kerülte meg az állatot, amerről barna folt volt a gyapján. Háta mögé rejtett jobb kézzel közelített, markában a késsel. A kos megneszelt valamit. Orrlyukai kitágultak, szarvaival bele-belekapott a levegőbe. A nyaki ütőerébe döföm, döntötte el. Ha eltalálom, azonnal lerogy. Teljesen körbemetszem a gegáját, hogy mind kispricceljen a vére, aztán a diófa ágára húzom, felkötöm a hátsó lábainál fogva, és lefejtem róla a gyapját. Hosszanti hasítással nyitom majd fel, úgy könnyebb kipucolni a belsejit. Mint a kivénhedt toportyánok, horkantva vetette magát a kosra, inai megfeszültek, ahogy döfésre lendült, de hátra is hanyatlott tüstént a kéz. A tőrszerű, erős szarv a bekecset átszúrva akkora sebet ejtett, hogy rövid zuttyanással, akár egy fazéknyi kiborult nudli, az elejtett késre omlottak a juhász gőzölgő belei.
Árnyék
A legutolsó átdorbézolt éjszaka után ébredve tudta, eljött a nap. Elővette a legénykori ünneplő ruháját, átkefélte, zsebéből kihalászta s a szemétbe dobta a borsmentával tömött, molyok elleni vászontasakokat. Kivikszelte a fekete cipőt is, a kalap és a bot mellé készítette a fogas alá. Lefürdött, megborotválkozott, gyöngyvirág illatú kölnivel átpaskolta az arcát és gondosan öltözködni kezdett. Akárcsak vőlegény koromban, gondolta a tükörbe pillantva, és pödrött egyet a bajuszán. Egy ócska kis kuplé dallamát fütyülve, a botjával koppintgatva ballagott végig a nagyúton, át a piactéren, le a Kálvária lejtőjén a járási gát felé. A kalapja és a botja a fövenyen maradt, mondták, de a cipőjét is a levethette, mert a jobblábasra a falu alatti iszapos kanyarodónál találtak rá, szépen befűzve, masnira kötve, ahogy egy úriember lábbelijéhez dukál.
Garbo
Senki nem akarta többé varkocsba fonva viselni a haját. Hiába méltatlankodtak az öreg asszonyok, hogy mi végre ez a bolondéria, úgy áll szépen a főkötő, a hátul megkötött fejkendő, ha van, ami tartsa. Mindenki vágatni, bodoríttatni, szőkíttetni jött. A nők egymást túlkiabálva vitatkoztak a tanácstalan borbéllyal, nagyvilági frizurát követeltek az öregtől, aki legfeljebb barkót nyírni, borotválni tudott, a férfiak meg csapatokba verődve, dohánnyal, a pénzesebbjei cigarettával a szájukban ácsorogtak a mozi ajtajára szegezett plakát előtt, nem is igen hitték, hogy létezik efféle nő, ilyen gyönyörűség, mézsárga hajjal.
Memento mori
Cudar volt már a házasságunk elején is. Kivárta, hogy ágyneműt váltsak, csak akkor hengeredett borgőzösen a derékaljra, felrakta a csizmáit a slingelt lepedőre, az istállóból jött, bokáig megmerülve, egy napig kellett utána áztatni a damasztot, súrolni, fehéríteni, lúgos szappannal sikálva, hogy enné le a fene a lábad, mondtam egyszer neki, mikor hasba rúgott, várandós voltam a harmadikkal, másnap majdnem levitte neki a cséplőgép, kaptam is tőle este, hogy megátkoztam, átkoz az élet így is, mondtam neki, sokra mennék ennyi kölökkel meg egy részeges sántával, aztán mégiscsak a lába lett a veszte, azt roncsolta szét a traktorkerék, amikor alászaladt a kismotorral, behívatott az orvos a kórházba, hogy mi legyen a levágott lábbal, megőrzöm-e én, míg az öreg bevégzi, vagy fagyasszák le ők addig, hát hazahoztam, nehogy elkeveredjen, ott van a hűtőben a tavalyi borsó meg a májas hurka mellett, szépen becsavartam alufóliával, mégiscsak úgy illene, ha a koporsóban ezzel együtt temetnék el, hogyan bicékelne odaátra fél lábbal.
Hídsirató 1999
A Duna-parton tébláboltak, kavicsokat, fadarabkákat meg más apró vackokat dobáltak a hullámok közé, míg bámulták a robusztus hajókat, ahogy vedlett tetemként sodorta őket az ár. A szél átható halszaga körülfont mindent, szinte beleivódott a bőrbe, nemcsak a testnek, a szavaknak, sőt a gondolatoknak is halszaga lett. Ha a magányt akarnám megfesteni, hajókat festenék, a mozgás örök misztériumait, távoli, idegen testeket, melyek nem kötődnek helyhez, célhoz, sehová és senkihez sem tartoznak igazán, mondta a lánynak, s elhajította az utolsó követ. A móló sarkán túl csapódott a vízbe, vég nélküli koncentrikus körök jelezték a csobbanás nyomát.
Kastély
Mint agg férficselédre a díszes cilinder, úgy borul a vedlő, ódon téglafalakra a mázas cukorsüveg-tető. Gyermeki lélek lakott a tervezőjében, mondják, Andersent olvasott naphosszat, és bécsi habos kávét szürcsölgetett, mialatt valcert hallgatott. Angolkertet is álmodott a kastély köré, gótikus szobor formájú bokrokkal, egzotikus, távoli országokból vásárolt fákkal, pufók puttókkal a szökőkút káváján, rózsalugassal, fülledt légyottok titkait rejtő pavilonnal, és hófehér dakszlival a küszöb előtt.
Legkedvesebb fája, a göcsörtös japán birs még ma is ott áll a kert végében, csak az alsó ága hibádzik, amelyet egy hajnalon a himbálózó kötéllel együtt lemetszettek az arra járó fuvarosok.
Szabadkai galambok
A torony cserepeit tíciai vörössel festette meg, hogy olyan színűek legyenek, mint a velencei leányok sóvár ajka. Az ablakok fölötti cikornyás stukkókat garronai tojáshéj-fehérrel színezte, mint a bordélyok keleti szépségeinek kecses, pőre válla. A falfülkék virágindáit mohazölddel árnyalta, amilyen a spanyol kasztanyettás táncoslányok igéző tekintete. Az ablakpárkányok díszei pedig kékkagylók héjából nyert kobaltszínűek lettek, hogy a buja, mór rabnők testére rajzolt ábrák színére emlékeztessék. De a galambokat, a burukkoló, lustán röpködő galambokat képtelen volt vásznára festeni, nem tudott mit kezdeni e furcsa, kopott, feketébe hajló apácaszürkével.
Anyám
Csak arcának részleteire emlékszem. Főként a jobb arcélére. Mintha kizárólag azt fordította volna a világ felé. Volt valami idegenekre jellemző, távolságtartó vonása, mentes minden nyersességtől, finomság és kellem összhangjával. Reneszánsz domborműveket faragtak ilyenné. A kontyba feltűzött hajcsigák bodrai jobb vállára futottak, és az akkoriban divatos frufrut is jobb felé kunkorítva viselte. Régi, fakeretes medalionban találtam egy leánykori, egész alakos képet róla. A nagyszoba ablakából az utcára kémlel, jobb kezével földig érő, dísztelen szoknyája hajtását emelinti, a baljában lévő legyezőjével némafilmekből ellesett mozdulatot imitál. Úgy áll ott, mint egy búcsúzó vendég, aki épp csak beköszönt, de máris tovább kell utaznia.
Túloldal
A temető melletti domb néha korgó gyomrú, nyűgös, prüszkölő óriássá változik. Bozontos szakállából ilyenkor riadt pillangók röppennek ki, nyomukban hullnak a falevelek, gallyak, csorba kagylóhéjak, madárszárnyak, virágok. A felvert por sokára ül le ismét a füvekre, az akácosra, a gyertyánok felé vezető dűlőútra, s az akasztottak sírhantjainál álló kereszten, a feltámadunk felirat alatt még nyikordul néhányat az odaszegezett, lötyögő, rozsdás megváltó.
Szertartás
Imádom ezeket a pőre reggeleket. Kulcsra zárom a kaput, az ajtót, néhány órára enyém a lakás. Sorjában kibújok minden ruhadarabomból, lassan, szertartásosan, csigolyáim közt kellemes bizsergés, ahogy utolsóként bugyim is legörgetem a combomon. Pajzán hercegnőset játszom. Puha léptekkel járom körbe a birodalmam, egyenes derékkal, büszke főtartással, forgácsolódik bennem a szemérem, újszerű a meztelenség. Figyelem a testem, milyen. A kávéfőző csiszolt oldala viccesen megnyújt, karcsú derekam cipószerű domborulatba fut hátul, szép, ahogy a hullámvölgyből feltörő vonal ívet ír. A járólapok hűvöse finoman szivárog át a talpamon a bokámig, lúdbőrzöm kissé, mire a tálcával az ebédlőasztalhoz zsonglőrködöm. A giccses kávéskészletet vettem elő, a nehezen mosogatható aranyszín díszítésűt, amit ízléses ember nem használna köznap, de most kell a külön kanna kávénak, tejnek, tartó a kockacukornak, a porcelán kanál, a légies karlendítés, hogy a kávésugár elegáns-magasról csoroghasson alá, kell a finom csuklómozdulat, a lassú kavargatás, a csésze alatt a kézzel horgolt csipketerítő, hátamnak a faragott, díszszegecsekkel vert támla támasza, a bársony ülőpárna simasága, ahogy minden apró feszengéskor csiklandja a bőrömet finoman, puhán.
Vakablak
Az otromba bérkaszárnya után palotának tűnik ez a Baross utcai földszintes, két és fél szobás. Kissé leharcolt ugyan, de a vakolatot helyre lehet hozni, a vízvezeték cseréje - Bandika, a májszter úr szerint - gyerekjáték, sőt a parketta púposodása is szigeteléssel, csiszolással megoldható. Mindössze a vakablak zavar. Az előző tulaj falaztatta be a régi kétszárnyast, amolyan zsidó házakra jellemző, díszes faragásút, a keret és az ablakszárnyak még megvannak a pincében, penészfoltos függönybe csavarva. Fura figura lehetett az elődöm. Állítólag egy reggel közölte a szomszédokkal, hogy kiveteti az utcafrontra néző ablakot, mert a síkos üvegen nagyon nehezére esik a mozgás, és arra kérte őket, hogy azontúl Ferenc helyett szólítsák Gregornak.
A varázsló kertje
A legvakmerőbbek is csak suttogva beszéltek róla, szájzugból hullajtott szófoszlányokat rejtettek az odakapott tenyerek, köhintések, biccentések jelezték, hogy arról van szó, a ki nem mondhatóról, melynek még a tájára sem lopakodott szívesen senki, állítólag idomított, piros szemű patkányok őrzik a bejáratát, az ágyásokban húsevő virágok nyílnak, gyerekálmokkal és ellopott csecsemők porhanyós húsával táplálja őket az őrült, szadista varázsló, aki éjszakánként, olajlámpa mellett, roppant asztalára borulva vaskos könyveibe mélyed, druida átkokat fordít és vérrel írja őket cserzett emberbőr-tekercsekre, madarakat és hüllőket boncol fel, fűrészporral tömi ki a testüket, a koponyájukba zöld üvegszemet illeszt, nappal meg festővásznat fog, a fejére kalapot biggyeszt, amilyet a spanyol infánsnők viselnek a régi olajfestményeken, és a kert sarkában ülve viszi vászonra veszedelmes virágait, csak mélybordót vegyít feketével, s gyakorta a kertkapu felé sandít, mint aki vár valakire, aki jelezte ugyan érkezését, de az időpontot nem ígérte biztosan, csak úgy hozzávetőleg.
Kedves barátom
Hallotta, hogy az állatkertbe rózsaszínű flamingók érkeztek a tavasszal, hát nem különös, a nádgubókkal körített Palicsi-tóhoz, békanyálszigetek és buta képű naphalak mellé efféle egzotikum, ki is lúgozta ez a táj a szépségüket, kifakultak, mint a tömni való fehér kacsák, amiknek olyan isteni sütve a májuk, szóval horgosi piros paprikával etetik a boldogtalanokat azóta, hátha kapna egy kis pírt a tolluk, de így is csak alig-rózsaszínek, akár a süldő malacok barázdált garatja, vagy az újvidéki vonatállomás várótermének mennyezete, az oda érkezőnek úgy tűnhet, hogy egy sertés tátott szájában lépdel, bizarr ötlet, elvégre a sertések szoktak az emberi garattal ismerkedni, nem fordítva, talán léteznek kozmikus rendezői elvek, melyek szabályozzák az egyensúlyt is néha, a Limánon jártam a múltkor, odatévedtem egy gazzal benőtt vakvágányra, a talpfák egészen elkorhadtak rajta, oldalt, az árokba lökve hevert egy döglött vonat, itt még az öngyilkosoknak sem jönne össze semmi, gondoltam, hiába az elhatározás, nem adatik meg a halálnem-választás lehetősége, azért is döntenek sokan a kötél mellett, kézenfekvő, kaptam postán egy képeslapot, kikötőt ábrázolt, combnyi vastag hajókötelekkel, na ez nem szakadna el még egy másfél mázsás test alatt sem, gondoltam, az Adria valószínűtlenül kék volt a képen, sosem láttam ilyennek, arannyal vegyült a bögreazúr.
Esti
Látta magát valaki a múltkor Pesten, egy bérház lépcsőfordulójában, Kornélka, hiába mondtam az illető hölgynek, hogy tévedett, kizárt, hogy magával találkozott volna, de esküdözött, nem lehet eltéveszteni azt a viseltes, kissé meggyűrt ballonkabátot, bal oldalán a kézzel fércelt zsebbel, lejjebb egy zsírpecséttel, az állig feltűrt gallért meg a szürkés, nyúlszőr, divatjamúlt kürtőkalapot, még a cigaretta is ott égett a szájában, az aranyvégű Pannónia, mondta, és hogy ezer közül is magára ismerne, hisz körbelengi valami alföldi spleen, olyan jellegzetes világfájdalom, ami rendületlenül rágja a lelket, és nincs is talán tőle szabadulás, mintha láthatatlan gyökerekkel szívná magába a földből, az alföldi porból mindenki, aki innen származik, ez az életidegenség felismerhetőbb, mint a szégyenbélyeg, beleégett a génjeinkbe, cipeljük magukkal, amíg orra nem bukunk, mondja, mi újság a kedvenc kiskocsmánkban, rég jártam arra, ki vagyok már éhezve egy kis bunyóra, emlékszik, egyszer a pultnak dőlve beszélgettünk az élet rejtelmeiről, akkor még egyikünk sem hitte volna, hogy magáról köteteket fognak írni.
Limani lakótömb
A pinceablak méretű oldalnyíláson mindössze annyi fény szüremkedett be, amennyi az alsó lépcsősort és a korlát markolófáját megvilágította. Sokszor csukott szemmel tette meg ezt a távot, számolva a lépéseket és lépcsőfokokat a bejárat és a lakásajtó között. A méretek, számok, arányok racionalitását oldja a kiszámíthatatlan esetlegesség. Izgalmas oly módon hatolni a térbe, hogy annak minden kis részletét a memória építi. Egyfajta vakrepülés. Az ajtón belépve megcsapta orrát a lakás fanyar szaga. Penész, csótányürülék, pöce és bableves. Helyükre tolta a biztonsági zárakat. Émelyegve botorkált a fürdőszobába. Remélte, hogy idővel megszokható, hogy bele lehet simulni mindebbe, de hiába, nem tudott a lakás részévé válni, különálló, idegen entitás maradt a hat fal határolta térben, mely izolált, akár egy kolerabarakk. Lakás. Tizenöt lépés a hat fal mentén. Pontosan tizenöt. Megszámolta.
Vonatállomás
A macskaköves utcán jövő-menő kalapok, kabátok előbb csak megmártóznak, akár a félénk állatok, majd fel is szívódnak a hajnali ködben. Gallérig húzódnak a vállak, a lépések kimértebbek, csoszogók, mégis van valami légies az imbolygó alakok igyekezetében. Valami valószerűtlen és hátborzongató. Az állomás felől hallani csak némi zajt. Induló-érkező vonatok sípolása nyomja el a hangosbemondó baritonját. A restiben visszájára fordítják a piros-fehér kockás abroszokat, savanyú bort főznek fel vízzel és cukorral, bűzlő kis batyujukkal fejük alatt haldokolnak a szakálas angyalok.
Kafka, Prága
Tisztes, jól szabott öltönyt viselő kispolgárként soha nem kísérelte meg, hogy blicceljen a villamoson. Titkon irigyelte is a suhancokat, akik félrebillentett pörge kalapban nagy hangon tették a szépet a lenge muszlinruhát viselő kalauz kisasszonynak, Dantét idéztek neki, pontatlanul, meg hitvány emlékkönyvbe illő elkoptatott versikéket, közben vizslatták a parfümmel behintett keblek halmát, hadartak, csak hadartak, csepegtetve az olcsó bókokat, hogy mindenképp kitartsanak a következő leszállóig, lentről még azért visszaintegetve, viszonzásképp, a megspórolt menetjegy fejében ennyi igazán kijárt.
A szövegek Bartis Attila, Lennert Géza, Molnár Edvárd és Vicai Olivér fotói alapján/ihletésére íródtak.
Megjelent a 2011/6-os Bárkában.
