Prózák

 

 

 

 

Jónás Tamás


Omlás



Barna óvatosan nyitja az ajtót, hajnali három óra van, nyári táborból érkezik haza, csomagjait már lepakolta magáról, a kulcsát a legkisebb zörej nélkül kereste meg, tette a zárba. A mozdulataiban van valami a kockáztató, többnyire már tetovált testű bűnözők óvatos vakmerőségéből. A gangon, a hajnali, szűrt fényben csak a körvonala látszik, nyúlánk kamaszé, hosszúak a karjai, de a haja rövid, arról árulkodik, hogy uralkodik az érzésein, a mozdulatai zártak, mintha állandóan attól félne, hogy egy-egy önfeledt gesztusával lever egy virágot, feldönt egy könyvespolcot vagy megüt valakit. Az arca nem látszik. Mégis arra gondol az ember, hogy boldog, vagy ami még ennél is több, egykedvű, bölcsek nyugalma és mozdíthatatlansága van a szívében. Öregember, aki alázattal, zokszó nélkül viseli kamaszságát.

A lakásba lépve nem kapcsol villanyt. Megáll az előszobában, hallgatózik. Az egyik szobából kihallatszik anyja egyenletes szuszogása, egy ventillátor zümmög, néha kattan egyet. A lakásban áll a nappali meleg levegő fáradt, kihűlni nem akaró, nem tudó maradéka. Barna lábujjhegyen közlekedik, a saját szobája felé halad, kezében a csomagokkal. Az ajtó szélesre tárva, nem szokta bezárni, nincsenek titkai, ami egy időben kifejezetten nyugtalanította az anyját, de az anyját általában minden nyugtalanítja - fél ugyanis, hogy nem jó anya, csak az nyugtatja meg, ha nyugtalan, mert akkor, gondolja, bizonyára nem közönyös, hanem érdeklődő, a fiáról gondolkodó nő, nem pedig boldogtalan, vékony testalkatú kamaszasszony, akinek arcára barna foltokat rajzolt az édesanyjától örökölt boldogtalanság, az elvált nők férjtelensége, a gyors, takaró alatti önkielégítések szomorúsága, a fontosnak és sürgősnek hitt munka tét nélkülisége.

Barna fáradt. Ahogy lepakolta az előszobában a hátizsákját, a sátrát, hálózsákját, szatyrait, bakancsát, egy kis időre nekidől a falnak, de még akkor sem sóhajt, csak hosszasabban veszi a levegőt. Nem akarja, hogy felébredjen anyja, öccse, talán nagybátyja vagy annak két hónapos terhes barátnője, akik gyakran vendégeskednek náluk. Egyetlen kérdésnek sem örülne, és talán most kedves sem bírna lenni. Szerelmes. Vagy belé szerelmes valaki. Annak, aki tiszta szívvel figyel, érez és érdeklődik, végül is mindegy, hogy ő szerelmes vagy belé szerelmes valaki. Ilyesmire csak férfiak képesek. A nők önzőbbek, fontosabbnak és törékenyebbnek hiszik magukat. Felvállalt félelemmel közlekednek az érzések között, engedik, hogy megijedjenek érett férfiaktól, bizonytalan fiúktól, erős, szép testű félistenektől, fiúgyerekektől. Tanult gyávák. Kitanult gyávák. Barna gondolkodik: ha nem követelné a természet olyan mély meggyőződéssel a vegyes párosodást, nem is lenne szükség nőkre. Egy mélyérzésű, kifinomult gondolkodású férfiben minden megvan, ami egy nőben. A nő a férfiből szakíttatott ki, és azóta nem érezte szükségét a fejlődésnek. Megváltoznia pedig nem sikerült.

Barna az anyja lélegzését hallgatja, még a zárt ajtón is áthallatszik erős szuszogása. Vajon alszik, vagy most ér fantáziahegyének csúcsára, s vékony, kislányos combjai közé szorítja-e éppen a kezét, hogy orgazmust vinnyogjon. Vinnyogjon, mert most lehet, hiszen kamasz fia nincs odahaza, de ha otthon lenne, a vinnyogásból nyelés lenne, önmagára kíváncsi, csak-test-könny, és szeméremdombon tartott tenyérrel való hasrafordulás. Nem, most alvás van, talán szép álom, a lassú, egyenletes szuszogás békét jelent. Titokban bekapott altatót.

Barna belép a szobájába, s felkapcsolja a kisvillanyt. Az ágyára pillant, ahol apja fekszik, félig felülve, de már nem tudja eltakarni, mit csinált, és összeszorított tenyeréből kibuggyan a nagy erővel előtört sperma, s végigfolyik a combján, rá a kék lepedőre.

Barna nem lepődik meg, tudja, valami fontosat fog most apjától tanulni: kíváncsian várja, megszólal-e, s mit mond, milyen hangsúllyal. Először is, hogy miért van itthon. Hat éve elköltözött, két éve váltak el a szülők, azóta hol itt, hol ott él, csak ritkán jön haza, ebbe a lakásba, bár közös lakás, s még ritkábban alszik itt, Barna ágyába pedig eddig még sosem merészkedett. Tiszteletben tartja a fiai dolgait, Barna egy időben haragudott is rá, mert azt hitte, távolságtartása érdektelenség inkább, s csak sok-sok idő után jött rá, hogy apja kifejezetten sokat törődik vele, gondolkodik rajta, üzen neki, de mindezt nyomtalanul és csendben teszi, sem dicsekedni, sem hivatkozni nem akar apaságára.

- Majd lecserélem - szólt a rajta kapott férfi. - A lepedőt.

Barna bólintott, s hogy apja ne higgye, hogy haragszik rá, a vállán lógó, utolsó táskáját zavartalan természetességgel akasztotta a helyére, az ajtó mellé. Úgy döntött, nem törődik apja zavarával, legyen az az ő ügye, sőt valójában az is. Egy pislantást vetett apja fegyverére, nagyjából akkorának látta, amekkora az övé, ami kicsit megzavarta a gondolkodását, mert a lába meg legalább három számmal nagyobb volt, mint az apjáé, és valahol azt olvasta, hogy a két méret összefügg valahogy.

- Apa! Annáról van szó.

- Tudom.

- Azt hiszem, szerelmes belém.

- Tudom.

Még több sperma folyt ki az apa tenyeréből. Megunta, nem takargatta tovább, a kék paplant megrántotta, s tisztára törölte magát. De a merevedése nem szűnt meg, muszáj volt takargatnia magát.

Anna ugyannyi idős lány, mint Barna, kétszer-háromszor találkoztak eddig. Apja legutóbbi, véletlen felkínálta barátnője, haragos kékszemű, dacos szájú vidéki, tizenhét éves lány. A két kamasz, amikor meglátta egymást, rögtön egymásba habarodott, az apa is észrevette, és eldöntötte még abban a percben, hogy elhagyja, szabadon engedi Annát. Éppen buszon ültek, Barna felszállt, széles mosollyal üdvözölte apját, már a buszmegállóból látta, hogy fent ül, de akkor még Annát nem vette észre.

- Szia, Apa!

- Szia, Barna! Hova mész ilyenkor? - dél volt, iskolaidő.

- A barátom anyjának tüdőgyulladása van. Neki viszek mindennap ebédet - már Annát nézte, s Anna is mélyen Barna szemébe nézett.

Az apa bólintott, mosolygott.

- De van itt más ügy is - az apa már a fiát figyelte, nem kellett a merevedésével és a szétfolyt spermájával törődnie.

Barna megint nekidőlt a falnak, hosszú felvezetőre számított, az apja szeretett és tudott beszélni, még fáradtan is készen állt vele egy beszélgetésre. Felesleges dolgokat nem hallott az apjától soha, nem az a fecsegős fajta. De most meglepte, amit hallott, mert rövid volt, célratörő és zaklató.

- Az öcséd megerőszakolta az egyik osztálytársát.

- Kit?

- Endre? Van ilyen nevű? Valamilyen Endrét.

- Igen, van. De nem Andrea?

- Azt hittük, csak holnap jössz.

- Valamit félreértettetek.

- A Bakonyban voltatok?

- Nem, ott tavaly. Lefekszem a kinti kanapén, apa, nagyon fáradt vagyok.

- Jó éjt. Az öcséd anyáddal alszik. Megviselte a... dolog.

- Aludj jól, apa.

Barna öccse Dömötör. Két éve meghalt. Kiesett az első emeleti ablakon, egy kábelt akart átadni a szomszéd szoba ablakából nyújtózkodó bátyjának, Barnának, hogy átvezessék a tévét. Előtte órákig próbáltak lyukat fúrni a vékonynak hitt falon, késsel, csavarhúzóval - sikertelenül.

- Még egy kicsit - Barna bíztatta a kilenc éves kisfiút.

A puffanás olyan jelentéktelen és finom volt, mint amikor az ember ledobja a galériáról a párnát, csendes, szinte kellemes érzés, ölelések melegét idéző. Semmi nyekkenés, semmi sírás, semmi könny, semmi visszhang. Csak egy kemény, langyos párna huppanása. Valami volt benne a gólok sikeréből, a megrezzenő háló engedelmességéből, csak a tömeg ujjongása maradt el, az örömkiáltás, a bírói fütty, a taps, a méltatlankodás.

- Sajnos még nincs mindennek vége - mondta az apa öntudatlanul, ahogy szelíd arccal figyelte az élettelen gyerektestet, ő is mélyen kihajolt az ablakon. Méregette az emelet magasságát, nem lehetett négy méternél magasabb. Erősen figyelte a kisfia furcsán megtekeredett testét, a hátrahajlott fejet, a szőkésbarna hajat áztató vértócsát, nézte hunyorogva, közel akart hajolni, de emeletnyit kellett lépnie, s mintha papucsból lépne ki, mielőtt belelép a vízzel teli fürdőkádba, kilépett az ablakon ő is, és minden fájdalom, sérülés és csodálkozás nélkül a halott Dömötör teste mellé érkezett, nem zuhant, a gravitáció akkor szégyenlősen engedett. Az ég, a nyári ég volt gyenge, hisztis, mint mindig a megcsalt, hideg nők: megrepedt. Leejtette a Napot.


 


Megjelent a 2011/1-es Bárkában.


 


 

2011. február 12.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png