Bene Zoltán

Keserédes

 

 

Szomor Zsolt, változatos munkaerőpiaci pályafutás után kikötvén a megyei napilap redakciójának egyik ragacsos íróasztalánál, egy hosszú olvasószerkesztői éjszakát követő hajnali talponálló füstös, állott büdösségében megivott egy feketét. Zsebében bőrtárca, benne csörgő fém- és zörgő papírpénz, mellette egy összehajtogatott, gyűrött papírlapon visszautasított tárca, pénz nélkül:

Tél

A kutya szűkölt, buzgón nyalogatta az ütött-kopott lábosba fagyott vizet. A jégtömb nem engedett. A torka égett a szomjúságtól, az orra sajgott a fagyos érintéstől, a nyelvét akárha darazsak szurkálták volna össze. Szomjas maradt, hiába kísérletezett. Farkát a lábai közé húzta, lánccsörgetve visszasomfordált az olajoshordóba, amelyben lakott. Leheveredett a mozdulatlan szőrcsomó mellé. Meleget már nem adott. Nyüszíteni lett volna kedve, mégis hallgatott. Bágyadtan nézte a tanyát. Az ajtó résnyire nyitva. Egy macska osont ki rajta éppen, nekiiramodott a havas udvarnak, eltűnt a kutyaszemek elől. A másik macska megállt az ajtórésben, kémlelt és szimatolt. Megrázta a bundáját, visszatolatott. A tanyában éppoly hideget érzett, mint kívül. Óvatosan lépkedett, tappancsának puha párnáit égette a rideg, pattanásig fagyott kő. A kályha oldalához bújt, de azon nyomban el is ugrott tőle, mintha megcsípte volna valami. Nem az átforrósodott öntöttvas, a fém csontig ható hidege riasztotta el. Panaszosan nyávogott, várta a választ, s mivel nem jött, továbblépkedett. Be a szobába. A cserépkályha nem duruzsolt, mégis kísérletezett: élettelen, jeges, halott felület. Ösztönösen felborzolta a szőrét. Szimatolt, nyeffentett egyet, úgy ténfergett, mint aki nem érti a helyzetet. Végül felugrott az ágyra, körmeivel dagasztani kezdte a megdermedt dunyhát. Az öreg az ágyban feküdt, a szeme nyitva, a mennyezetre szegezve. Fogatlan szája szélén nyálgömb. Kemény, akár a kő. A macska megbökte az arcát. Muzsikálásba fogott: dorombolt. A kéz nem mozdult, hogy megsimogassa vagy elzavarja. Az állat toporgott, nem értette, mi történik. Nem érzett szagokat sem, csak a szúrós levegőt. Összezavarodott, panaszosan nyávogott. Az ágy mellett, a kisszekrényen műanyagpohár. Az oldalán repedés. Belefagyott fogsor.

Szomor Zsolt kortyolta a feketét, fülében a Cure Pornography című albuma. Nosztalgikus hangulat. Akár két hete fönn, a hegyen. Egész életét az alföldön töltötte, kivéve gyerekkorának hegyvidéki nyaralásait a nagymamánál. A pálinkától rekedt hangú, hadarva beszélő bányászok, a barázdált arcú, lapátkezű parasztok világában. A faluszéli cigányok savanyúságért, tyúkért jönnek, elrongyolt ötvenessel fizetnek. A hegyen túli faluból az egyik bányász rokon borozni érkezik, issza a karcos direkt termőt, szava érthetetlenül placcsan szét a nyári konyha falának csapódva. A púpos rokon asszonynak pletykálkodni szottyant kedve, azért állít be, hogy információt cseréljen. Még a háború előtt rokkant meg, kirohant a portájáról az utcára, mert különös zúgást hallott. A sosemlátott, sosemhallott motorbicikli vezetője későn rántotta el a kormányt, a drasztikus találkozás elformátlanított embert és gépet egyaránt. Az asszonyka azonban nem tanult az esetből, nem hagyott fel a futkosással. Pár év múlva ujjongva szaladt az érkező szovjet hadsereg elé, le is döntötték az árok partjára, hogy sorban belémártsák a fegyvereiket, amikkel a teremtő szerelte föl őket. Talán ezért, talán a púpja miatt maradt vénlány. Arról mesél éppen, hogy az öreg Béres tegnap a déli hőségben meztelenül kaszált a falu szélén. Bolond öreg, az is hírlik róla, hogy hajdan megolvastatta a szőrt az ágyékán. Szomor Zsolt kuncogva fülel, nagymama beszélget a púpos asszonnyal, közben az állatoknak kever valamit egy vödörben. Lábán a fűzőtlen Dorco, fején a mintás kendő, a kettő között otthonka. Lábszára, alsókarja cserzett barna, a térde és a vállai azonban olyan fehérek, akár a frissen hullott hó. Kendője alól kikandikál egy-két piszkosszürke hajszál, tincs. A szomszédban a testvére lakik, Szomor Zsolt reggelente bögrét szorongatva vonul át frissen fejt tejet inni. Az udvarok a hegyoldalnak futnak, kerítés csak elöl és oldalt. A szarvasok otthonosan mozognak a gyümölcsfák közt; mikor érik a körte, seprűvel kell elzavarni őket, nehogy lezabálják az egész termést. A seprű akkor is elengedhetetlen, amikor Szomor Zsolt szarni megy az udvar hátulsó fertályában álló budiba, ahol a pókok vígan szaladgálnak csupasz ülepén, pulzáló ánusza körül. Seprű nélkül lehetetlen megküzdeni a területét és háremét védő vad kakassal, csak a cirok suhintásai képesek megállítani jogos honvédő háborújának gigászi offenzíváit. A baromfiak elől cölöpkerítéssel elkerített konyhakert mellett sarokba szorítani, élesen rikoltani, odasózni, utóvédharcot folytatva araszolni a budi irányába, beugrani, becsapni az ajtót, beakasztani a kallantyút. Nézni a meszelésen futó repedéseket, olvasgatni a konyhakéssel feldarabolt újságpapír-fecniket, kitalálni a mondatok elejét, végét. Megfejteni a történetet. Kinn pedig a nyár. Először két hete látta a hegyet-völgyet télen. A temető talaja csúszott, a dédszülei sírjára ráfagyott a szárazvirág. Tűnődött, hogy elszívjon-e egy pipát, ahogy régen az öreg, a valódi nagypapa híján nagyapának szólított dédapa, a szikár, inas, idevetődött kun. Végül nem tette. Dédi a teremtést meséli közben, Ádámot és Évát, az Istent, Szomor Zsolt érzi a jelenlétet. Két hete ugyanúgy, a sír mellett. Lehelete különös alakot öltött. Mire a régi házhoz ért (mások lakják), már várták a nenék, akiknek óriásira nyúlt-dagadt kebleibe csaknem belefulladt gyerekkorában. Különös, ételszagból és a szintetikus otthonkákba beleizzadt testek szagából egybezagyvált ájert érzett. Nyár volt, mindig nyár. Két hete tudatosult benne, hogy nem ismeri a hegyvidéket. Vendég volt csupán. Másként jár az esze kereke. Kortyolta a feketét, az alján némi zacc. Még egyet kért. A pulton a tegnapi lap hevert, a sportoldalra hajtogatva, pecsétesen. Pedig van benne egy tárca is:

Mosatlan eper

Félek, hogy egyszer majd véglegesen és visszavonhatatlanul elérkezik a Nyugat. Az igazi. Nem holnap lesz, nem is holnapután, de egyszer majd el fog jönni. Ha nem történik valami nagyon nagy baj. Akkora, aminél a Nyugat eljövetele is jobb. Tagadhatatlanul sokan várják, hogy elérkezzen. Sokan hiszik, hogy már itt is van. Én egyik táborhoz sem sorolom magam. Nem várom, nem hiszem. Ellenben szeretem mindazt, ami Balkán - itt, minálunk. Szeretem, ami mi vagyunk. Keletiek, balkániak, kelet-európaiak. (Lenézettek, elmaradottak.)

Rázkódom a villamoson, Európa (2010-ben, majd) társ-kulturális fővárosán zötyögök keresztül, városszéli panelotthonom felé. A végállomás előtt csikorogva fékez a szerelvény, ránt egyet rajtam, döccenve megáll. Kipenderül fülkéjéből a vezető. Kezében pajszer. Nyílik az első ajtó, pajszer le, vágány átállítva, csukódik az ajtó, gördülhet a villamos a viakolor kövezettel kirakott leszállóhelyre. Az utasok fanyalognak. Nemrégiben újították föl a vonalat, uniós pályázattal, hét nyelven kellene beszéljen, s mégis pajszerrel kell sínpárt váltani. Nekem viszont ez az, ami tetszik. Egy bizonyos nézőpontból, persze, vitathatatlanul röhejes, de erre a nézőpontra régóta nem törekszem, ahogyan a képtelen objektivitásra sem. Akkor hát? Ellene? (Megvonom a vállam.) A fejlődés ellen, gondolják most. Legyen! - Semmi sincs kizárva...

A csupaszra vetkőztetett híd Temesváron. Felújítás alatt olyannak tűnt, mint amit bombatalálat ért. Kerülgettük a karvastagságú vezetékeket, lemeztelenített vasbeton-szövetből előmeredő acélrudakat. Mert a forgalom elől nem zárták el, miért is tették volna? Nem takargatták, nem tereltek. Élveztem. Emlékszem, Bécsben és Berlinben legföljebb a darukat láttam, sudáran, ijesztően. Az építési-felújítási területet ott elzárják a kíváncsi tekintetek elől. Civilizáltan. A civilizáció tehát voltaképpen nem más, mint látszat. Herélt világ.

Stimmel. Kapcsold be a tévédet, és látod. Üsd fel a színes magazinokat, és kiböki a szemed. Olvasni nem kell sokat, az egész csak képaláírás. Hogy érthető legyen, még ha nem is értelmes. Civilizált. Művelt nyugati. Hát, ez van. Vagy lesz. Mikor majd nem kell pajszer a villamosvezetőnek, mikor majd totálisan letakarják az építkezéseket. Elrejtik a szemek elől, megannyi tikos objektumot. Steril környezet, steril élet. Norbi update, fitness guruk szálkás izmait csodáló frusztrált tökéletlenek serege, pólók alól kivillanó rezgő hájjal; műanyagérzésekkel elfojtott fortélyos félelemmel. A lányokon egyre kevesebb ruha, tavasztól őszig közszemlére téve a nyers hús és a finom bőrön átsejlő erek, a férfinép figyelme lekötve, gondolatai rabigában. S közben minden egyéb le- és eltakarva színes reklámokkal, szlogenekkel, sztorikkal. Mindez már a Nyugat. Kikerülhetetlenül. S vele szemben csak a pajszer és a szurtos kezű piaci kofa és a piszkos vécék a vonatokon és a késés, várakozás, sorban állás és az elfelejtett visszajáró. Ha ezeket is bedarálják, nem marad nekünk semmi. Nyugat leszünk végérvényesen. És örülünk majd neki, ahogyan tudunk: sterilen, szikrázó képregény-mosollyal...

De még pajszer hever a villamosvezetők fülkéjében. És mosatlanul ettem az epret ma is.

Ezt leadták, kitöltendő egy űrt. Utóbb nem örültek. Elmaradottság, kóros konzervativizmus árad minden sorából. Szomor Zsolt egész lényéből, persze - ez is rosszalló fejcsóválások okozója gyakran. Megkavarta az előtte gőzölgő kávét. Kortyintott. Fekete és keserű. Talán ha keserédes. A mosatlan eper íze keveredik a szájában a poloska kitinkeserűségével, amely utóbbit amúgy a hegyvidéken érezte először, a szőlőben, ahol direkt terem a direkt termő, hogy aztán vakító-süketítő, agysejt-pusztító nedűvé alakuljon. Hacsak nem málna volt. Lehet, hogy málna volt. Mintha inkább málnabokrok terpeszkedtek volna a tőkesorok szélén. A szén hátára halmozott talajt szipolyozva. Mondják, még ott a szén most is, csak a bányászok nincsenek már, hogy kitermeljék. Néhányuk vegetál még, hordja a nyugdíjat a kocsmába, de a legtöbbjük halott. Olyanok, mint a mosónők. Ismeretlen nagyapja is olyan lehetett. Mindenesetre korán halt.

Rekedt hangon cigit kért egy véres tekintet, Szomor Zsolt adott. Valami csempész cigarettát, zárjegy nélkülit. Ilyet szívott már évek óta. Néha egy-két hétig semmilyet, hogy utána bepótolja napi három dobozzal. A piactéren vette, virágos szoknyás, kendős cigányasszonyoktól. Néhanapján úgy érezte, akárha Incát szívna. Még két Németország volt, mikor a keleti felébe utazhatott. Ott látta meg egy kirakatban a csomag Incát. A város és a kutyák, azonnal beugrott. Beugrott és vásárolt egy csíkkal a cigarettából, talán öt márkáért. Itthon, valahányszor rágyújtottak a barátaival, Peruban érezték magukat. Gyerekes dolog volt. Pedig nem voltak már gyerekek, úgy emlékezett. Szólt a Cure, akkor is a Pornography. Meg a Kontroll csoport. Ez az, ami éppen kell, repülök a gyógyszerrel. Az Inca füstje kékesen bodorgott, annak látták. Erkélyen álltak, a tizediken. Alattuk a város és a kutyák.

Mikor Szomor Zsolt kilépett a becsületsüllyesztőből, erei kis ideig pumpálták tovább a kávét a szívébe. Havazott. Másképp, mint két hete a hegyekben. Szomor Zsolt szeretett a hegyekben nyaralni. Itt meg élni tudott. A hó azokban a nyári hegyekben idegen volt, itt természetes. A havas hegyek másfajták, azok számára elsősorban lejtők, és síelni lehet rajtuk. Kétszer síelt életében. Gyerekkorában történt, Rozsnyó mellett. Szlovákiában, amit akkoriban még Csehszlovákia névvel illettek. A szobájuk dupla ablaktáblái között több száz katicabogár tanyázott dermedten. Gyakran ettek knédlit. Nagyokat estek a pályán. Éjjelenként kártyáztak. Deli csokit vettek a büfében, westernfilmet néztek a tévében. Farsangoltak is. Erre gondolt éppen, amikor a villamos csikorogva fékezett mellette. Egy piros, lapos autó kis híján alácsúszott. Káromkodás, sopánkodás. Valakinek vérzik a feje a villamoson, nyilván beverte a kapaszkodóba. Szomor Zsolt nem is gondolt arra, hogy megírhatná. Megírta már a hullát. Fekete zsákban vitték el a megállóból. Összecsuklott, elterült az aszfalton, hangtalanul. A mentő után megérkezett a fekete autó is, hullazsákkal. Prosectura, jutott Szomor Zsolt eszébe. Prosectura: punk zenekar. A fekete autó, fekete zsák, fekete eset szétfoszlott pár nap alatt. Jött helyette másik, a bőrkabátos férfi a troli végállomásán. Hangtalanul csuklott össze az is, de a feje nagyot koppant a betonon. Rángatózni kezdett, a szája habzott. Epilepsziának hitték. Géemroham, mondta valaki szenvtelenül. Hívták a mentőt. Az volt, megvonási tünet. Ezt nem írta meg Szomor Zsolt. Sok mindent nem írt meg. Nem írta meg Esztert sem, a gimnáziumból. A szőkeségét sem tudta már, milyen volt, mert nem írta meg. A szeme kékje rémlett, de nem írta meg, ezért egyre halványult, zöldbe hajlott, szürkébe hanyatlott. Nem írta meg, hogy milyen sután vallott neki szerelmet (vagyis azt, amit annak gondolt), milyen sután csókolta meg, milyen sután beszélt hozzá, milyen sután tartotta a kezét izzadó tenyerében. Nem írta meg, hogy milyen közhelyesen és művi módon zajlott közöttük minden. Akár egy filmben. (Nem írta meg, hogy lehet, valóban filmben.) Nem írta meg azt sem, hogy megérezte azon a szilveszter éjszakán a befejezést. Miközben éppen kifejlődött a vég, ő megsejtette. A végkifejletet. Eszter kollégista volt, a téli szünetben hazautazott a falujába; Szomor Zsolt a városban maradt, a városában; Eszter azon a szilveszter éjszakán visszatalált a szerelméhez, akihez évekkel később feleségül is ment, akinek gyereket szült; Szomor Zsolt ezt érezte meg; ezt a visszatérést; pár nap múlva végig is hallgatta a történet egy változatát, és tudomásul is vette, hogy ez ilyen. Nem írta meg soha. Sem tárcában, sem magának.

Ez járt az eszében, mikor hazaért. A fülében zajongó albumnak vége. A bekapcsolt rádióban egy új Cure-szám szólalt meg. Erről eszébe jutott egy tárcaötlet, pedig semmi köze nem volt oknak okozathoz. Azért leírta, magának. Tudta, hogy kinyomtathatatlan. Először a címét írta le: Korok. Aztán a többit:

A. 1903

B. 2003

Megittasodván először slágergyanús szerzeményeket, utána irredenta dalokat énekeltek. Kisvártatva a népies mű-, végül a népdalokra tértek: mind a kettőt, amit ismertek, elkántálták. És mivel elfogyott az üvegből a tömény, lebotorkáltak a térről a pincében terpeszkedő ivóba. Este volt már, nyolc óra, salétrom a falon. Égett a világ meg a torkuk. A kocsma végében mérték a pálinkát. Jakuts Pista rendelt egy kört, koppantak a tömzsi poharak az asztalon. Bíró Róza egy hajtásra itta ki a stampedli barackját, utána fülsértően vihogott, majd Jakuts Pista poharát is kiürítette. Jakuts Pista vállat vont, no problem, mondta a többinek, úgyis megbaszom ma éjjel. Aztán újabb karikát kért. Ittak.

Csak egy játék, gondolta. Úgy döntött, iszik egyet. Fölbontotta a hűtőszekrényben tartott Unicumot, kitöltött egy pohárkával. Ahogy lenyelte, csöngettek. Farkas érkezett, múlt héten rúgták ki az újságtól. Megy Pestre, közölte. Csak azért jött, hogy visszaadja Szomor Zsolt három könyvét. Sajnálja, hogy nem dolgoznak tovább együtt, de annak örül, hogy elszabadul innen. Szomor Zsolt nem vitatkozott, nem invitálta be a másikat. Tudomásul vette, amit hallott, elköszönt, elvette a könyveket. Az egyik A város és a kutyák. Mielőtt visszagyömöszölte volna a polcra, felütötte. Éppen annál a résznél nyílt ki, ahol Helena szakít Albertóval. Olvasott. Talán csak percekig, talán tovább. Újra csöngettek. A világban éppen kifejlődött egy vég. Gina érkezett. Szomor Zsolt már várta. Nem, nem jön be. Csak beszélni szeretne Szomor Zsolttal. Úgy véli, jobb volna, ha csak barátok maradnának. Szomor Zsolt nem lepődött meg. Készen állt a válasszal: Barátok? Szakítani akarsz? Azért, amit mondtam? Ne bolondozz. Ne törődj vele. Gina értetlenül nézett rá, miért, mit mondtál? Részeg vagy? Nem mondtál semmi rosszat. Csak nem tudok benned gondolkozni. Távlatilag. Szomor Zsolt tökéletesen, mélyen értette a lányt. Távlatilag ő már réges-régen nem tudott gondolkodni. Megkérdezte Ginától, hogy kér-e egy Unicumot. Vagy kávét. Vagy bármit. Gina dühösen utasította el. Nem megyek be, mondtam. Szia.

Szomor Zsolt becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot. Ez is egy reggel. És ilyen. Olvasta tovább a regényt. Joy Divison-t hallgatott. Arra gondolt, írni kéne egy tárcát, amit le is adnak hiszti nélkül. A városról és a kutyákról. Vagy lehetne az is a címe, hogy nem lenne címe. De egyiket sem gondolta komolyan. Feltekerte a volumét, rágyújtott. Nem Inca, de megteszi. Már eszébe se jutottak a hegyek. Se nyáriak, se téliek. Kifújta a füstöt, kinézett az ablakon. Messzire ellátott. Távolra. Ez is egy távlat, végül is, dörmögte.

Megjelent a Bárka 2010/4-es számában.

 

---