Muszka Sándor
Karcsi komám disznyót vágott
Egy ilyen szombat nap vót, s az ötvenes busszal elmentem bé Gyimesbe Simon Karcsi komámékhoz, hogy a disznyót vágjuk le. A kapun bémegyek, há senki, bé én a házba, és hát ott sincs senki. Mondom, a füttő elejibe letelepedek, s aztán ejszen valamelyik csak megérkezik. Hát egy szivarat nem szíttam el, mán jött es Károly komám, hogy na jónapot. Há mondom, az asszony hol van, koma, ejszen megszökött. Az nem, aszongya, csak bé kellett vigye a gyermekecskét Szeredába az orvoshoz, met az kilenchónapos még nincs, de mán úgy harap, hogy ringatni es csak füsskabátban tudjuk, s még így es tiszta kékek s ződek vagyunk. Na, aztán ezt ahogy elbeszéltük, közben valami pálinkát elévett, s műnk egy-egy pohárral abból bévettünk, s azzal szerelődtünk hátra az estálóba, hogy akkor a disznyót vágjuk le. Há, mit mondjak, olyan fájin egy állat vót, hogy akkora, mind egy háború. Aszongya Karcsi komám, na mit szólsz, fájin disznyót neveltem-e. Fájin, fájin mondom, met te es egy olyan fájin ember vagy, hogy az még csángóban es ritka, s lehet magyarban nincs es. Na, s aztán még megjöttek a szomszédok es, s haza a felesége es, a Vilma, s műnk a disznyót megszúrtuk. S aztán perzseltük, s mindenféle, s a jó pálinkát illogattuk, hogy addig-addíg, hogy egy szent percre bésötétedett, s én a buszt lekéstem. Na de azt mondja Karcsi komám: te Sándor, te ne búsulj, met mindgyátt gyújtom a Dácsiát bé, s viszlek haza. Valamit még megittunk, s azzal mi bé az autóba, s eresszed hazafelé Csíkba. Nyomta es úgy a vasat a Károly, hogy mentünk, mind a hájdermenykő. Mondom nekie egyszer, hallod-e koma, hanemegyebb ez az autó es az utolsó gazdájához került. Az nem, aszongya, ne féljé, üljé nyugodtan, tíz évig vótam kamionsofer. Úgy képzeld el, hogy olyan es vót, hogy télen Galacon egy csepp hó nem vót, s münk hétvégin, mikor nem volt mit csináljunk, béültünk, s mikor egy kamion hógolyót megraktunk s elvittünk Galacra, az ottani gyermekek úgy örvendtek, olyan es vót, hogy még a könnye es megeredt a gyermekecskének. S ezt csak azétt mondom, aszongya, hogy lássad, vezetni tudok. S aztán mind mentünk, s a nagy rázkódástól-e mitől, én egyszer egyet olyant fingottam, hogy még a torkomot es csípte, ahogy vettem a levegőt. De ejszen a Karcsiét es, met megszólalt, hogy aszongya, ez igen koma, ereje egyszer olyan van, hogy merem állítani, még egy vigyitést akár mikor megbírna. S aztán münk mentünk, s mind mentünk, de Szeredába a karikkaforgalomba még nem értünk bé, hát egyszer a kocsi megcsúszott, s münk a sáncba bé, s az úgy elvetett, mind Tárzán a majmát. Elég az hezza, hogy én az ablakon fejleg kirepültem, s akkorát estem a hóba, mind Sztálin Brassó közt.
Egyszer ébredek meg, s há látom, egy orvos egy lámpával mind világitt a szemembe, s kérdezgeti, maga ki, s maga ki, s süttet a szemembe, s űzi az eszit, mind egy kicsi gyermek. Gondoltam magamba, na ha engem ez a vizesfejü kell meggyógyitson, a faszom a temetőbe viszik. Na de aztán mondom, megfelelek én neked, ne törödj te semmit. A számat kinyitottam, s mondom jó hangosan, Sándor vagyok, doktor úr, a nyulak fáradhatatlan bakkoztatója, s ne mind világicssék a szemembe, met mingyá mingyá egyebet es mondok. Erre az orvos ijettibe-e, hogy megszólaltam, a teremből kifutott, s helyette egy nővérke bé egy nagy mocsok inekcióval, s mikor nekem azt a seggembe belédöfte, attól kezdve sokra nem emlékszem, de arra igen, hogy mikor az asszony béjött hezzám, s kezdett engem dícsérni, a betegek a pokrócokot ijedtükben mind a fejükre húzták, s amelyiknek az idegje egy cseppet gyengébb vót, ejszen még sírt es. Na, így vágtuk műnk a disznót Karcsi komámmal, hogy mikó a kórházból megszabadulhattunk, meg es mondtam neki, harag ne legyen, de én mostanába Gyimesbe egy darabig nem megyek.
Revelion (Boldogújév)
Mindig mondtam, nem kell foglalkozni, le kell ülni, meg kell inni egy üveg sört, télen egy meleg konyakot. Az idén nem megyek szilveszterezni, de lássák-e, nem vagyok ideges. Nem vagyok ideges, met voltam, voltam vagy ötvenszer es ejsze. Aszongya az asszony, gyere Sanyika, menjünk emberek közi. Ej, azok a régi jó resztáurántos szilveszterek. Felvettem a piros inget, teljes menü százhúsz lej. A plafonyban csak forogtak a nagy diszkógömbök. A Betli duó húzta egész éjjel. Mikor a narancsot a fejem föli megemeltem, mán egy pincér ott es volt, s úgy hántotta, mind a féreg a buletinyt. A báros leányka a koktélokba a banántot két kézzel nyomta, s még úgy es épp, hogy győzte csinálni. Mondom egyszer a pincérnek, hallod-e, barátom, hozzá’ szag nekem egy pohár konyakot. Na, az ellépett, s mán serült es vissza, s elém egy ilyen mustárospohárba letette. Mondom nekie, hallod-e kicsikoma, ebből a pohárból hanemegyebb, valaki kiharapott, de ő csak erősítette, hogy nem s nem. Nézek széjjel, s há látom, hogy a népek mindenfelé kristálypohárból isznak, s hogy ez a hitvány pincér csak nekem tőtött mustárosba. Na, én a konyakot egy szuszra béhúztam, s mikor felálltam, s az asztalt meghanyítottam, még az ég es laskás volt, s mondom, záró óra, s a cigányok menjenek ki. Igen, de azok olyan zelegorok vótak, hogy a rendőrség s a mentők s mindenfélék meg voltak érkezve. Na, s akkor én egy ilyen kékruhást egy fehérköpenyessel esszeöleltem, s mondom, tudják-e magik, hogy mi mindnyájan testvérek vagyunk. Boldog új évet, mondom. Egyszer ébredek meg, s hát egy polic rázza úgy a pricsset, mondom neki, ne zavarjék, met Budapestig megyek, azt hittem, vagon călătorban vagyok. Na, s aztán megyek haza, s az asszony mind, hogy ő el akar válni. Mondom neki, Ibike te, nem kell foglalkozni, le kell ülni, meg kell inni egy üveg sört, télen egy meleg konyakot. Na de, hogy vájunk el. Mondom, jól van na, vájunk. Elmentünk a bíróságra, azt kérdi a bíró tőlem, el akar-e válni, mondom, én biztos igen, bíróúr. Aszongya, métt, ejszen az asszony nem főz. Mondom, ho-ho, eggyezzünk meg, az asszony erőst jól főz. Akkor ejszen megcsalta. Mondom, melyik hej, az Ibike engem biztos nem. Akkor métt akar elvállni, há mondom nézzék meg magik es, hogy néz ki. Na, s aztán elválltunk, de én akkor es azt mondtam, nem kell foglalkozni, le kell ülni, meg kell inni egy üveg sört, télen egy meleg konyakot, nincs amit itt cirkuszolni.
Szar világ eccer nincs
A pityókát éppeg-éppeg kiszettük, s mán egyéb dolog nem igen vót, mondom az asszonynak, kinézek a temetőbe, lám a sírokot a burjány nem-e lepte bé. Há, aszongya, mennyjék, csak ügyeljen aztán, nóhogy úgy járjék, mind az öreg Lackó Géza. Hát az hogy járt, kérdém. Az úgy, aszongya, hogy a temető mellett laktak vót az ötvenes években, s egy éjjel meg vót részegedve, s gondóta, a hátsó kerten megyen haza, s ahogy ment a temetőn keresztül, egy sír meg vót ásva, s ő a setétbe beléesett s elalutt. Reggel megébredett szegény ember, s mind kéabált s kárinkodott, met a gödörből kimászni nem tudott. Az úton egy ember meghallotta, s odamegyen s aszongya neki: jó reggelt, Géza bá, eccer jó melegeje lehetett odalent, ha így kitakarózott. Aztán ahogy nekem eztet elbeszélte, vettem a kapát, s a temetőbe ki, s a sírt elrendeztem, s ott mind jövék-menék mind a hosszúfarkú egér a síneken, nem egyébbétt, csak, hogy a vastag szalonna es fogyjon, s há egyszer érzem, valaki hí, met a telefony a zsebembe erőss csúfúl kerreg s fészkelődik úgy. Felveszem, s há az András Gergely, a szomszédom. Aszongya, maga-e az, Sanyi bá? Ne haragudjék, hogy zavarom, aszongya, csak azt akarám megkérdezni, mikor feküsznek le. Na gondoltam magamba, lám a rossz öregnél reggelibe a szeker a lovakot megkerülte. Há, mondom, Gergely úr, met kolektívelnök vót fiatalkorába, én itt ebben a szent istenmáriás helyben feküszöm es le, met itt magán külyel senki nem zavar. Na erre az öreg: hogyhogy magán külyel, Sanyi bá? Megmondtam, ugye, a pálinkának hagyjon békit, met megjárja. Én es ittam, aszongya, öt napot es, nyolcat es, tízet es, de nem egy hetet, mind maga. Na de én sem hagytam magamat, s mán kérdém es. Halya-e, Gergely bá, egy jó centisse otthon van-e? Van, aszongya. Na, mondom, ha van, keresse elé, de ha nem kapná meg, a báladrót es jó lesz, s kezdje a fejit körbe megmérni, met mingyá-mingyá érek haza, s ha a méretjit megmondja, olyan fájín sapkát adok magának, hogy még a templomba sem kell levegye. Na, hát ilyen szomszédom van nekem, hogy kolektívelnök korában es csak a hülyeséget csinálta, s még a bolondok házában es vót. Olyan es vót, még bentlakott vót Szeredába, hogy a hetes busszal kijött, béült az irodába, a széken magát hátravette, s csak nézte a plafont, s oda mehetett akárki, met az szóba senkivel nem állt. Egyszer-kétszer béjárt még a mérnök es hezza, de azzal se szólott semmit, pedig az még azt es megkérdezte, hogy vaegy zárlatos drótot a plafonba lát-e. Aztán egy hét nem telt belé, az irodából kijött, s münket az udvaron összegyüjtött, s aszongya. Elvtársak, az összes disznyót le kell vágni. Mikor kérdeztük, hogy a hússal, elnök úr, mi legyen. Aszonta, töcssenek kolbászt, met annál finomabb nincs es. Mü aztán neki, s mire a pártnál hírt kaptak, vagy tízet levágtunk. Na, akkor Gergely bát úgy elvitték vót, egy fél évig hírét se hallottuk. Há, érkezik vissza, esment ül bé az irodába, nézi a plafont, aztán egy hét esment nem telt el, s a szeredai vonatra felült, de semmi baj nem es lett vóna, de ott valami legények egymás között esszeszólalkoztak, s kezték egymást lökdösni, s még ezzel sem lett vóna baj, csak, hogy a bicskákot es elévették. Erre az öreg felszökött, hogy aszongya, basszam az anyátok istenit, nem tudtok-e szépen verekedni, s a táskájából egy biciklipompát elévett, s kezdte vele ütni a legényeket, s olyan csúful ordítani, hogy azok ijedtikbe a vonatról mind leszökdöstek. S akkor aztán megint elvitték, s esment hazajött, de mán az agyába bévette vót, hogy meg kell nősüljék. Szerezett es egy fehérnépecskét, szép vót, olyan, hogy én nála szebb halottat nem egyet láttam, s azt es beszélték róla, hogy a fél Szereda rajta tanúlt vót meg baszni. De akkor mán neki mindegy vót, met készült az esküvőre a vizes fejivel. A szeredai buszra felült, s ahogy az a városban ment, aki csak felülhetett rea, mindenkinek meghívót adott. Aztán az esküvő megvót, s ami pénzet ajándékba kaptak, másnap ez arra mind lózenplikket vett. S hogy a nászéjszakán es mi vót, mi nem, aztot élő ember megmondani nem tudja, de elég az hezza, hogy reggelre a naccsága úgy eltünt, hogy azóta senki még hírét se hallotta. Hát ilyen szomszédom van nekem, értik-e, hogy most es azt búsúlya, hogy aszongya, ha ő visszaköltözik Szeredába, a temetőben a sírja itt üresen marad. Meg es mondtam én neki a múltkor, hogy sokat ezen ne mind sóhajtózzon, s mennyen feküdjék belé, met akkor az bíztos, s üressen nem marad. Mondom es az asszonynak sokszor, hogy az, amit a tévében mondanak, s az újságok írnak, hogy mien szar világ van, abból egy szó sem igaz, met ahol annyi ésszel es meg lehet élni, mind amennyi a Gergelynek van, ott eppen olyan nagy baj nem lehet.
Megjelent a Bárka 2013 / 5-ös számában.
