Egressy Zoltán
Ravatal Rádió
Dördült egyet az ég, amikor beléptem a tetthelyre. Összerezzentem, olyan érzésem támadt, mintha bennem robbant volna fel valami. Önkéntelen megtorpanásomnak köszönhetem, hogy a helyszínelők által érthetetlen módon fel nem fedezett ötödik hulla néhány centivel előttem ért földet. A kollégák nem sokkal korábban távoztak, valószínűsítettem, hogy tömeges, esetleg rituális öngyilkosságot állapítanak majd meg.
Pletykák szerint haldoklott a kis kereskedelmi rádió, halálgatottsági adatai drasztikusan romlottak, csökkent a reklámbevétel: korábban megbízható köteles cégek léptek vissza az utolsó időkben, temetők, fegyverboltok is alig hirdettek. Ugyanakkor az Utolsó vacsora-receptek, azon belül elsősorban a galócás adások, valamint a Tumorpercek komoly sikerrel futottak, és magam is szívesen hallgattam a Virrasztásos órák - virtuális gyertyagyújtót, valamint a Ki nyel ma - gyász és muzsika 10 percben-t. Ennek legutóbbi részét a siratópusztai lúgüzem támogatásával sugározták, valamiféle szponzoráció volt tehát. Viszont gyengén kezdett az Agrárpercek a kaszással című új mezőgazdasági magazin, és a Szív küldi szívnek transzplantációs félóra sem igazolta az előzetes várakozásokat, nem beszélve a Pengeélen - érbevágó vitaműsorról, valamint a Kataszrófaturizmus - világjáró Pompeitől New Orleans-ig utazási magazinról.
Kedves filmemet, a Halálos tavaszt néztem, amikor értesítettek a tragédiáról. Nyomozó vagyok, nem volt kérdés, hogy félbehagyom, és a helyszínre sietek. Valahogy beengedtek, bár két oldalról ketten végig kísértek. Amint beléptem, megláttam a zöld neonfényben tündöklő norvég öntöttvas kályhát. Gondolkodás nélkül belenéztem. Semmi.
Felfigyeltem a halk, folyamatos depressziós zenére. Az adó megállás nélkül nyomta az éterbe a dalokat. A Ravatal Rádió rendületlenül sugárzott, de az adás már nem volt élő - ahogy a műsorvezetők sem.
Ismerősnek tűnt a helyszín, mintha jártam volna már ott. Négy hulla feküdt a földön. Négy arc, nyitott szemek. Mellettük kiömlött kávé, tört csészék, kivéve egyet, abban maradt még némi hűlt lötty. Megkóstoltam, nem volt mérgezett, még csak erős se. Feltűnt a halott szempárok különös fókuszpontja. Az A jelű női hulla B férfit, B C nőt, C pedig D férfit nézte. Utóbbi üveges szeme A-ra meredt, bezárva, mintegy leplombálva a négyszöget. Bonyolult viszonyrendszer, kiszálazandó érzelmi gombolyag képe rajzolódott ki előttem. A szerelem a szakterületem, így nagy örömömre szolgált ez a róka fogta csuka-szemkontakthelyzet.
“Ötven halott egy folyóáradásban, felkoncolt buszsofőr, ismeretlen kannibál törzsre bukkantak, tömeges öngyilkos hullám az örökzöld fenyők között” - ötlött szemembe a 13 órakor elhangzott Rémhírek lead-je. Kezembe vettem a kinyomtatott híreket, talán belőlük merített ötletet a tettes - mert valami azt súgta nekem, mégsem rituális öngyilkosság történt. Olvasni kezdtem.
“A Vidámpark legújabb szenzációja a csak lefelé haladó hullámvasút. A szociális helyzetet modelláló szerkezet próbaüzeme hétfőn indul. Égési sérültekre adnak hamvasztásos kedvezményt jövő hónaptól Farkasréten. A temető vezetősége kéri, hogy főnixmadarak és stigmákkal rendelkezők ne jelentkezzenek, őket továbbra is csak teljes áron vállalják. Itt jegyezzük meg, hogy holnapi, Meleg helyzetek a krematóriumban című műsorunk vendége a Heaven Street Seven együttes lesz. Káosz a közlekedésben: estére várhatóan megbénul Buda és Pestis. Influenzajárvány várható, a hét derekától végre halálesetek is elképzelhetők. Néhány szó az időjárásról: heves szélütések lesznek, időnként megnövekszik a felhőzet, Rémhírekkel legközelebb egy óra múlva jelentkezünk a 66.6-os frekvencián.”
Nem jelentkeztek többé. Megint megdördült az ég, újra megrázkódtam, szerencsére oldalról megtartottak. Egy asztalkán a Halál Velencében egy példánya feküdt. Éppen azt olvastam, ráadásul pont ott volt kinyitva, ahol tartottam, de ennek nem tulajdonítottam komoly jelentőséget.
Mint megtudtam, a tragédia a Fekete fátyol - női önsajnáló után következett be, az Utolsó kívánságműsor közben. Azt követte volna a Baltazár - azeri pillanatok című külpolitikai vetélkedő, aztán a Parittyától a védelmi pénzig tudományos harcmagazin, de helyettük már csak muzsika szólt.
- Hell - köszönt rám lentről valaki.
Az ötödik hulla volt, aki korábban a zuhanásával majdnem megölt. Felismertem: Damoklész volt, a Ravatal Rádió tulajdonosa. Tüstént megkezdtem a kihallgatását. Vallomása szerint délben rossz hírrel érkezett a szerkesztőségbe, közölte alkalmazottaival, hogy létszámot kell szűkítenie.
- Gondoltam, döntsenek ők, ki menjen közülük. Apátiába estek a bejelentéstől.
- Nem szerelembe? - kérdeztem ravaszul. Elsápadt. Forró nyomon voltam, azon
nyomban rákattinthattam volna a bilincsemet, de a földön szétszóródott papírfecnik elvonták a figyelmemet. Ott hevert az Atom Anti sportmagazin tartalomjegyzéke, a Bermuda divat- és utazási műsor, valamint a Béke poraira - heroinpercek tervezete. Utóbbi Aranylövés-rovatába napok óta várták a kérdéseket. Mire felnéztem, a gyanúsítottnak nyoma veszett. Habozás nélkül utasítottam társaimat, hogy kerítsék kézre. Miközben csitítottak, felcsendült egy halhatatlan rák end roll-szám, amelybe mintha bekúszott volna a Végre végrendelet jól ismert szignálja - de ezt talán csak képzeltem.
Megszédültem. Fény kezdett derengeni az elmémben. Itt klasszikus féltékenységi dráma játszódhatott le. Ha A B-t nézi, akkor belé volt szerelmes. B C-be, C D-be, D A-ba. Mi történhetett? Kinek kit állt érdekében megölni? B-t D-nek, hogy szerelme, A ne szerethesse tovább. C-t A-nak ugyanezen az alapon. És így tovább: B ölte meg D-t, C A-t. Négyismerős egyenlet, ellenségpárokkal. Mindenki gyilkos, mindenki áldozat. De vajon mi lehetett az elkövetési mód?
Ekkor vettem észre, hogy a fejek külön vannak választva a törzsektől. Ez megzavart kicsit, le mégse fejezhették egymást. Hogy? Egyszerre? Akkor mégis Damoklész lenne az elkövető? Gordiuszi csomóként oldotta meg az elbocsátási problematikát? Zsongott a fejem. És ettől be is ugrott a legvalószínűbb koreográfia. A hirtelen felindulásból megölte C-t, D pedig a kirobbant vita hevében B-t. D ölelésre nyújtotta a karját A felé, aki ezt elutasította, és bosszút állt rajta szerelme, B haláláért. Egyedüli túlélőként fogadta a rossz hírrel érkező tulajdonost, aki a pániktól öntudatlan állapotban lekaszabolta őt. Kijózanodván aztán úgy gondolta, kifizetődőbb közös öngyilkosságnak beállítani az eseményeket. A fejeket egymás mellé helyezte, beállította a szemeket, és felment a galériára.
Már csak a bizonyítás volt hátra. Meg kellett találnom Damoklész kardját. A stúdióhelyiségbe léptem, szorosan védtek az embereim. Fegyver helyett azonban titkos listára bukkantam. A meglepetéstől felkiáltottam: jobbnál jobb műsorötletek szerepeltek rajta. Olyanok, amelyeknek első epizódja biztosan nem bizonyulna egyszersmind adástemetésnek, ahogy az előfordult nemegyszer a Ravatal Rádiónál. Öngyilkossági tanácsok fiataloknak, az első tanács ingyenes. Mintha gondolkodtam volna ilyen jellegű műsoron én is. Sőt, mintha megkerestem volna vele a rádiót. “Akiket nem láttunk” - Zrínyi, Petőfi, Széchenyi. Forróság öntött el. Ezt is én találtam ki.
Nem kellett nekik sem ez, sem a többi briliáns javaslatom, amelyek ott sorakoztak egymás alatt. A Halál-latok, amelyet nem vízi műsornak szántam, az első, vadkanos rész némi Zrínyi-oldalcsapással az irodalmi sávba is belóghatott volna. A Muerto-metál latin szerenád, a Szomorú vasárnapok sanzonbusongó, a Styx folytatásos sci-fi, a Kései sirató meseblokk. Óceánároknyi mélységből tört fel bennem az elfojtott, elfelejtett fájdalom. Damoklész vetette el az Akikért a harang szól, éjféli komolyzenei kitekintést, helyette indította el a Jimmy szilveszterét, ami csúnya bukás lett, csakúgy, mint az ostoba Éjszakai vízállásjelentés. Szerettem volna Archív temetésközvetítést, Vidám AIDS-perceket, Heti válogatást balesetek helyszíni tudósításaiból, Akikre büszkék vagyunk - öngyilkossági emlékműsort (elsőként Szécsi Pál-slágerekkel), de ő újra és újra elutasított. Még az elköszönéses ötletem sem valósulhatott meg, nem engedte a műsorvezetőknek, hogy egy l-lel köszönjenek el az adások végén. Nem mondhatták, hogy viszonthalásra.
Kapkodtam a levegőt a sokktól. Tudtam már, mi történt 13 óra után néhány perccel.
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a reggeli órákban kiröhögte az Élő oroszrulett-műsorötletemet. Kora délután láncfűrésszel érkeztem a szerkesztőségbe. Azt mondtam, a drogműsorhoz hoztam fű-részt. Néztek rám hülyén mindannyian. Fotóalbum is volt nálam, a san franciscoi halálbolt, a Loved to Death üzlethelyiségét ábrázoló képekkel, ennek mintájára szerettem volna átalakítani a szerkesztőséget. Szokás szerint ki akartak dobni. Kértem, hadd várjam meg legalább egy régebbi rossz álmom szereplőjét, a Halál Hotel szakácsát, főzi már utolsó vacsorámat, a mérgezett gyapjas jaksalátát. Azt mondták, őrült vagyok, takarodjak.
Először D, majd B nyakát fűrészeltem el. A és C áldozatokal utána végeztem. Ezt követően dulakodásba bonyolódtam a rémült tulajdonossal, aki elmenekült. Amikor visszahoztak a rendőrök és az ápolók rekonstruálni az eseményeket, valóban csaknem agyonzúzott. De ezért nem hibáztatom.
Annak halvány sejtése, hogy nem vagyok száz százalékosan ébren, csak az első álombugyorból való kijövetel bizonyítéka. Szól bennem a Dead-dy Cool, végtelenített változatban dübörög a fejemben, az Istennek se akarnak elhalni a hangjai. Újabb és újabb dördüléseket hallok bele, ezeket két férfi és két női sikoly fű(ré)szerezi.
Hűvös van a cellában. Thomas Mann-t olvasok, míg megérkezik a jaksalátám. Miután elpusztítom, előállok majd a Segíts, ég! - vallási tébolyda ötletemmel, talán azt megcsinálja Damoklész, legalább az emlékemre.
Megjelent a Bárka 2013/5-ös számában.
