Temesi Ferenc
Apám
regényrészlet
Kisembernek is lehet nagy igaza, de annyit is ér vele, mondta egy hülye író, aki alighanem én voltam valamikor. Pedig mindannyian Magritte és Chaplin keménykalapos kisemberei vagyunk, akik nagyon is különbözünk egymástól, semmi több. Nincs nagybetűs történelem, csak kis történetek vannak. Ha van valami, amit ki tudok mondani, és ki is mondtam már: csak ember és rongyember van. „Bírni el pici egér hátán egész ház, ha bebújni lyuk?”, kérdezte Domonkos István „Kormányeltörésben”.
Ne félj az ellenségeidtől, a legtöbb, amit megtehetnek, hogy megölnek. Ne félj a barátaidtól, mert maximum elárulhatnak. A közönyösöktől félj, akik megengedik, hogy mindez megtörténjen ezen a földön. Apám megérhette, hogy kedvenc színésze, a gőgös Besenyei mondta el az „alföldi” címszót a „Porból”, a regényből, amiért öreg korában megsüvegelte a város. Ezt adhattam neki. Ez a címszó volt belőle a kedvence. Nem tudta, de most megmondom: rá gondoltam, miközben írtam. Ennyi.
Júdás a saját tanítóját árulta el. A titokzsaruk lehetővé teszik, hogy mindez megtörténjen a te egyetlen életedben. Az önkéntes rendőrök országában, akik igazoltatáskor karszalagot viseltek. Ha elfogadod a szabályokat, játszanak veled. Te vagy a hunyó mindig. Foster írta: „Ha a hazám és a barátom elárulása közt kéne választanom, remélem, lenne annyi erőm, hogy a hazámat válasszam.” Apám barátai mindkettőt árulták el egyszerre, megmutatva, hogy az eredendően sztálinistának megmaradt gépezet, miféle jellem nélkülieket termelt ki, és nyomorított meg. Francis Bacon, akiről sokan azt hitték, hogy maga Shakespeare, barátai elárulása után írta meg, hogy a tudás hatalom. Főként a gonoszok kezében az.
Kung Fu-dze tudta, hogy csak a csönd a legjobb barát. Apám végül is ezt választotta. Lemondta az újságot, nem nézett tévét. Nem akarta látni a hatalomban díszelgő, vagy a halálozási rovatban szereplő egykori barátait. Már csak így tudta megőrizni tartását. Nem volt többé fegyvertársa, eszmetársa, munkatársa, polgártársa, honfitársa – nem osztozott már semmin. Csak anyám maradt az ő társa. Öreg korukra végre útlevelet kaptak, és beutazták azt az Európát, amit fiatalon szerettek volna beutazni, s amely nem törődött velük soha.
(Bennem egy rendőr szunnyad. Ami ebben a könyvben felébredt. Elfelejteni nem fogom. Azt se, hogy a paradicsomszósz vérből volt a levesben főtt hús mellé a kádári KONSZOLIDÁCIÓBAN, csak nem vettük észre.)
Rólam külön jelentés apám anyagában csak egy volt. Mert 1967/68-ban volt a középiskolai tanulmányi verseny. Apámnak tehát (ebben is) igaza volt. A cég a 267. sorszám alatt „szereplő” ifj. TF-ről adott rövid jelentésében megírta, hogy az apámat „különösen veszélyes elemként tartják nyilván”. Rólam semmit. De Pesten már nem számított az apámról való tudás, csak az, hogy én mit tudok. Nem tudtak keresztbe tenni Temesi Ferenc Ferenc fiának 1971-ben se. Ösztöndíjat kaptam Angliába, ketten kaptunk az egész Bölcsészkarról. Ekkor engem is be próbáltak szervezni a szervek. Na, nem durván, óvatosan. Behívattak, ezért: Hallottuk, hogy ösztöndíjat kapott Angliába. Tartsa nyitva a szemét az elvtárs! Én?! Londonban? Mit tudhatnék én Londonról, amit maguk már nem tudnak? Én egy megbízhatatlan fecsegő vagyok, már a sarkon elmondom, hogy… Majd találkozunk, amikor visszajön. Viszontlátásra. De nem találkozunk!, mondtam az egyenruhásnak. (A kapu alatt lett csak a hátam nedves, de nem a géppisztolyos őrtől, hanem mert belém villant, hogy a „nem találkozunk” az ő szótárukban azt is jelenthette, hogy én nem jövök vissza.) KISZ-titkárság ide vagy oda, utánam szúrtak, 1968. március 20-án. Igaza volt hát apámnak: el kellett indulnom azon a versenyen. Az ő távja a férfi 1500 méter volt. Az enyém? Hosszú távú álmodás.
Az érmegyűjtésbe menekült apám meg a tanyára. Győző bácsi, a barátja a múzeumból, szabadkőműves volt, ezért köhögnie kellett. Erről az egyetlen emberről tudta meg apám életében, hogy jelentésre kényszerítették.
Csak az tud igazán elárulni, aki bévül van a bizalmadon. Tisza jelentései pontosak voltak. Temesi Ferenc ügyében 1961-től folyamatosan foglalkoztatták „Tisza” fn. informátort. Egész 1971-ig. Németh Istvánnak hívták. Na és? Százezer becsületes magyart hívhatnak így. A valódi neve is átlagos volt, mint a fedőneve. Gyakorlatilag nem jelent semmit. Pista bácsi segítségével zárták magába apámat. Fizikailag egyre kisebb lett. Élt (volna) 79 évet. (1914. márc. 11. - 1993. júl. 5.) Olyan kisszerű ez az egész jelentésügy, mint Szeged, amely nagynak hiszi magát. De apám halála… Június 30-án, halálunk napján, Kati sírját nem találtam a ceglédi temetőben. Elvitték a Dunántúlra, édesapja hamvaival együtt, mondta a gondnok. Halottan ültem a ceglédi állomáson. Egyszerre jött be a pesti és a szegedi gyors… Valami azt súgta, a szegedire szálljak, bár nem volt nálam semmi személyes holmi. Így az utolsó öt napon még együtt lehettem apámmal. Haza akartam vinni, a Tündér utcába, hogy köztünk halljon meg (az utolsó kívánsága volt ez), de az osztályos orvos, gyerekkori barátom, osztálytársam lebeszélt róla. Belehal, mondta. Az első nap még a felét értettem, amit mond (anyám semmit), a másodikon a felét, a harmadikon a harmadát. Nem vittem haza, nem hívtam hozzá papot, és nem borotváltam meg utoljára. Ezt a hármat már sose bocsátom meg magamnak, bár meggyóntam, és feloldoztak. Ha magamnak se bocsátok meg, hogy képzelitek árulók, hogy nektek igen?! Egyetlen dologra számíthattok. Mindennap elmondom az imámban: „…miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.
„Mindenkinek joga van személyes adatai védelméhez, valamint a közérdekű adatok megismeréséhez, és terjesztéséhez.” Ezt íratták velem alá a levéltárban. Ha ez nem közérdekű, akkor mi az? Én nem hiszek csip-csup dolgokban, mert én látok. Mindannyian a kezemben vagytok, mert mindannyiótokat meg tudlak írni. Az apám fia vagyok. Ti mondtátok rám, hogy nacionalista. Én patrióta vagyok. Védem a nemzetem. Nem támadok. Még vissza se ütök. Egy világban, amely össztermelésének 3,5-szeresével tartozik. Kinek is? Saját magának, végső soron.
Ahogy vesszük elvtársak, mondták volt a cégnél. Mi mindent megtehetünk. Ha úgy vesszük, akkor ez a Temesi tanító már nem is ellenség. Elhárítottuk a szocializmus legyőzhetetlen útjából.
Az utolsó két jelentésben (egy „Székely János” fedőnevű tégla malterozta össze) már üzent apám a szerveknek. Már tudta. Igen, akkor már tudta, hogy figyelik, és jelentenek róla. Csak nem tudta őket azonosítani. Nekem könnyű, ennyi anyag olvastán, és ennyi év távolából.
„Székely”, apám utolsó téglája kezdetben pontatlanul írt: „Kémikus fia és bölcsész lánya szépen halad.” A cím is rossz volt: Tündér u. 13/a, pedig aztán csak beügyeskedte magát hozzánk ez a téglatörmelék, és jelentette is, hogy ’68 május 23-án miket mondott apám a csehszlovákiai, a francia és a vietnámi-amerikai helyzetről.
Június 10.: hosszú séta. A Tisza-parton mit keresek? Hát egy téglát. Húsz forintért árulták különben éjszakánként a Stefánián a huligánok. „Feszültség alatt álló nyugalom. A politikától elfordultak az emberek. A városiak csak halmozni akarnak Berendezési tárgyakban, utazásban, pénzben és autóban. (…) A szólamok hangoztatása mögött a jobblét láza reszket. (EZ A „SZÉKELY” KÖLTŐNEK INDULT, JUJUJ! ILYET APÁM AZ ÉLETÉBEN NEM TALÁLT VOLNA KI. PRÓZAI ALKAT VOLT, HOGY ÚGY MONDJAM.)
Temesi Ferenc Sz(emélyi) dossziéjának F(igyelő) dossziévá való visszaminősítése már megindult. De a tégla jelent: „Egy-egy gyári munkás elégedetlenkedik, de ez is csak egy-egy havi borítékra vonatkozik. Egy jobban sikerült hónap elmossa a hangulatát. (sk. írta Székely költő eszetetet.) Kérdés mekkora terhet bírna el társadalmunk. Hajlandó volna-e áldozatvállalásra. Lehetne-e a magyar társadalomra számítani egy erőpróba esetén akár egyik-akár másik félnek. Sajnos erre nemmel kell felelni. Társadalmunk ma elfogadja az adott helyzetet. Belenyugodott és törődött (ÍGY!) mint az élet lehetséges rendjébe. De nem hajlandó terhek vállalására sem. És ez jelent egy bizonyos nyugalmi feszültséget. (EZ VOLT A TÉGLA MÁNIÁJA.) Vágy gyötri a társadalmat (!) egy emelkedettebb életforma, az önérdeknél nagyobb dolgok felé. Ez a nosztalgia nyilvánul meg a kulturális termékek, a könyv, zene, film felé való fordulásban. Ez fordítja tekintetét a külföld eseményeire is – itt halmozódik fel valami, jól nem tapintható, bizonytalan, össze nem fogható és nem adatolható belső feszültség. Ezt tisztán senki se látja. Az ország vezetői azonban irányítani akarják – kell is. Elterjedtek a helyi fesztiválok, kulturrendezvények, konferenciák, új mechanizmus stb (!). – Társadalmunk határozott válságban van. – de ez világjelenség! (MINT A RENDŐR MONDTA A HOSSZÚ HAJAMRÓL, IGAZOLTATÁS UTÁN.) Végeredményben elégedettek lehetünk, hogy e válság, küzdelem a világon talán minket gyötör a legkisebb mértékben.”
Tiszta beszéd. Apám felmondta a leckét a téglának, és befogta a száját. Ő döntetlent ajánlott, és a cég elfogadta. A Szabad Európa rádiót se hallgatta már apám, hisz szabad lett Európa. Vagy nem? Meg is szűntették – az amerikaiak.
De „Tisza” még tovább folyt sebesen:
„A szombat délutáni kártyázás után beszélgetés kezdődött. Karácsony Sándor mintegy vigasztalva Temesit azt mondta, csak utazzon a Jóska külföldre, te utazgass itthon, jól lehet itthon pihenni. Hajdú közbevetette, nem igaz, hogy ő jó káder, csak a Hírlap Osztályon annyi a hülye, hogy a szakembert nem nélkülözhetik, ezért vették vissza, és halad előre. Temesi megjegyezte, hogy úgy tűnt fel neki, hogy az utóbbi időben megfigyelik. Tapasztalta, hogy kérdéseket tesznek fel neki, provokálni akarják. (MONDTA EZT SZEGÉNY APÁM KÉT FŐ ÁRULÓJA JELENLÉTÉBEN, AKIK PERSZE EGYMÁSRÓL NEM TUDHATTAK.) „Nem bánt Téged senki sem” – mondta Karácsony. Jó állásod van, előléptettek, két gyereked jól tanul, a leányod az egyetemen van, és a jelek szerint a fiad is oda fog kerülni. Mit akarsz még?” Kérdezi az egyik főtégla.
Másik jelentésében „Tisza” részletesen ír a nővéremről és rólam, szigorúan apámmal való összefüggésben:
„Fia Temesi Ferenc a Szegedi Ságvári Gimnázium negyedik osztályos tanulója. Szeretettel foglalkozik irodalommal (TE SZERETTÉL ENGEM EGY KICSIT?) Jó barátja a tavaly végzett és szép eredményeket felmutató Ördögh Szilveszter is. Együtt is dolgoztak tavaly. Temesi az egyetemre szeretne kerülni magyar-angol szakra. Tavaly a rádió egyik pályázatán több rövid kis írásával díjat is nyert. Angolból már az országos döntőben van, magyarból a döntő küszöbén áll, a megyei döntőn már túl van. Ifj. Temesi sokat olvas, folyóiratokat, könyveket hord haza, szóval a Temesi családba új színt vitt. (HOPPÁ, EZ DICSÉR!) Apja mondja, ha már ott az a sok folyóirat, akkor olvasgat is belőle. Temesi lánya az egyetem jogi karára jár. A nyáron férjhez megy. Álláspontja hasonló az öccse véleményével. (NÉHA HOMÉROSZ, IS ELBÓBISKOL.) Pestre fog költözni, egyelőre bútorozott szobába, a vőlegénynek Pesten van állása, most végzi a közgazdasági egyetemet. Úgy látszik, a gyerekek jelentős hatással vannak Temesire. Ő is úgy vélekedik, hogy úgy látszik, a gyerekek megtalálják majd a helyüket ebben a rendszerben, elvégezhetik az egyetemet, és lassan egészen más véleményük lett a világról, mint apjuknak. Ő pedig megfogadta, hogy magatartásával nem akar olyan helyzetet teremteni, hogy gyerekeinek hátrányos legyen. Az a fő, mondja, hogy a gyerekek egyenesbe vannak.”
Egy összefoglaló jelentésben még is ez szerepel: „Temesi nézetei nem változtak, de mozgási tere leszűkült. Mivel nevezett nómenklatúrás állásban van (EGYETEMI GYAKORLÓ ISKOLA NAPKÖZIJE!) ezért a pedagógus pályáról való kiszorítására a Tanács felé teszünk javaslatot.” Még ekkor is!
De aztán: 1970. ápr. 21.: „A Belügyminiszter-helyettes elvtárs 004-es számú parancsa alapján felülvizsgáltam Temesi Ferenc „F” dossziés személy anyagát, és a társadalomra veszélyes elemek p o t e n c i á l i s kategóriába való besorolását javaslom.”
71 októberében Hámori Ede mint igazgató Kiss Sándornak, a politikai osztály őrnagyának egy nem kért beszélgetésben elmondta, hogy: „Temesi sosem volt ellensége a szocialista társadalmi rendszernek, régi viselkedése az 1956-os ellenforradalom idején tanúsított meggondolatlanságának tudható be, azóta sokat változott. Akarva, akaratlanul mellette kell álljon a fennálló rendszernek, mert közvetlen és közvetett módon annyi mindent kapott már tőle és nincs oka még a legkisebb mértékben sem elégedetlenségre. Nevezett e tényeket szem előtt tartja és mint igazgató felelőséget mer érte vállalni bármikor, hogy vele többé probléma nem lesz.” (HÁT EZ SZÉP VOLT TŐLED, EDE BÁCSI!)
De ha apám megtudta volna az igazat; (HEAOV) Sanyi bácsit, Pista bácsit, hogy a barátai tették vele, amit tettek, belepusztult volna. Amikor Pista bácsi elvált Ilonka nénitől, a volt feleséggel jártak tüntetően operába apámék, utána kávézni a Tisza Szálló presszójába. Apám föl-alá sétált a ház előtt, míg anyám szépítkezett, és percenként becsöngetet, hármat. Anyámnak jutott most eszébe, hogy neki is segített Pista bácsi: amikor tanácstagként a vezető igazgatókról kellett neki valamit írnia. Megdicsérte anyámat, de itt-ott belejavított. Mint ahogy vele bántak a tartótisztjei.
Ilonka néni magándetektívet fogadott, aki kiderítette, hogy Németh Pista bácsi (aki olyan 165 cm körüli volt, és csak a nevetése volt őszintétlen), új, nála három fejjel magasabb felesége, az ő tanítványa a főiskolán, egy ávós lánya. (Pista bácsi felesége szüleinek malmai voltak a háború előtt. A Tündér u. 8-as nagy ház viszont Pista bácsiéké volt, anyám szerint. Pista bácsinak kalapos volt az apja). Az az ávós tudta, hogy milyen tehetséges jelentő valójában az Ő kis célszemélyük. El is vetette a lányát vele. Végül is őt ezzel a házassággal zárták be. Végérvényesen. Én akkoriban, és most sem ítélem el ezért. Szerelmes volt, azt hitte most kezdődik az élet. De Isten, akinél a kegyelem van, másképp gondolta.
Apám végül is az emberi méltóságért, a ius murmurandi-ért küzdött mindhiába; börtönnel és a népgazdaság más területére való áthelyezéssel kívántak válaszolni az elvtársak. Vagyis segédmunkássá akarták előléptetni újra. Mindkettő elmaradt végül, az iratokból nem derül ki, miért. A célszemélyt halála után a magyar honvédség hadnaggyá léptette elő. Már nem kaphatta meg, pedig örült volna neki. A besúgok is halottak, vagy azok lesznek.
„Tisza” 1971. november 8-án – utoljára - jelenti:
„Temesi ma már teljesen magába zárkózó embernek tűnik. Kerüli a régi barátait. A korábbi hetenkénti találkozások, kártyázások elmaradnak. A legtöbb idejét otthon tölti. Csalódott az emberekben – mondja – kétszínűek. Elveiket feladják, hogy jobban élhessenek. Munkáját jól végzi. „Jól húz” mondja róla az igazgatója. Fél az emberekkel való találkozásoktól. Jobb ez így – mondja – ebből nem származik semmi baj. Még mindig jobban dolgozik, mint a mai fiatalok, állítja. Nagyon kevés igaz barátja van az embernek – mondja az őt áruló barátjának – vagy nincs is. Érdek irányítja az egész világot.” (…) Nemsokára nyugdíjba megy Temesi is. Főleg az utóbbi két évben húzódott vissza. A nevelői szobát csak akkor kereste fel, ha valami dolga volt ott. Ez eleinte feltűnt kartársainak, de aztán megszokták. „Nem politizál, benőtt a feje lágya” – állítja igazgatója, Hámori.
Ifj. Temesi Ferenc angol-magyar szakos egyetemi hallgató. A fiú nagyon messze került apjától. 1971. évben egyetemi ösztöndíjjal (tévedés: a British Council ösztöndíjával) – Angliában volt. Véleménye szerint mindent szocialista rendszerünknek köszönhet, s nem apjának. (EZT Ő TALÁLTA KI! AZ Ő STÍLUSÁBAN ÍRJA, SK.) Nővérének, aki férjhez ment két éve, apja minden segítséget megadott, de neki nem. (ILYET MÁR CSAK AZÉRT SEM MONDHATTAM, MERT NEM IGAZ. A TÉGLA LEVÁLASZT APÁMRÓL, ÉS POZITÍVABBNAK ÁLLÍT BE, MINT AMILYENNEK A VALÓSÁGBAN LÁTHATOTT. PUSZTA JÓAKARATBÓL.) Apám hülye politizálása már idegesített – állítja a fiú. Többször kértem otthon ne hallgassa a külföldi rádiók adását, főleg ne magyarázgassa nekem. Egyszer az apja kitört:
Fiam vagy, vagy az ellenségem?
(A FIAD VOLTAM ÉS VAGYOK APÁM, ILYET EGYMÁSNAK SOHA NEM MONDTUNK, ÉS FŐLEG NEM KELLETT KÉRDEZNÜNK. DE A TÉGLA FOLYTATÁSOS KISREGÉNYÉBE KELLETT EGY CSÚCSPONT. szegény hülye, nem értett az irodalomhoz.J)
„Az utóbbi időben elcsendesedett, különösen mióta Lenin körúti „házát” (141 szám) lebontották. Öröksége volt ez Temesinek. Sokszor járt arra a korábbi években, meg-megállt, és nézte a házat. Ma a posta építkezése folyik a telken. A fia szerint az építkezés teljesen letörte az apját. (Később bemegy az igazgatóságra, AZ IRODISTANŐK kinevetik, de megkapja a telefonvonalat A HÁZÉRT.) Kötözködő öregemberré vált, akinek semmi se jó. Elégedetlenségét otthon éli ki. Gyötör mindenkit, aki otthon van. (NEM VOLT IGAZ!) Fia ezért is van keveset otthon. (AZ ELSŐ NAGY SZERELMEM, TITI MIATT MARADTAM SZEGEDEN, ÉS ÍGY ISMERHETTEM MEG KÉSŐBB KATIT, TE, ALULINFORMÁLT INFORMÁTOR!) A jelek szerint Temesi Ferenc körül bezárult a saját maga kovácsolta gyűrű. „Tisza” sk.”
(EZT A GYŰRŰT TE KOVÁCSOLTAD, TE SENKIHÁZI SEMMIEMBER!)
Ezután jött a majd másfél évtizedig tartó jelentés sorozat valódi lezárása a cég részéről:
„A fentiek alapján – kutató nyilvántartásba való meghagyása mellett – kérem engedélyezni 031 – F – 5839 - es számú figyelő dossziéjának megszüntetését, mivel ellenséges tevékenység elkövetésétől a jövőben nem kell tartani. Az eddig keletkezett operatív anyagot a 31-OD-2295 sz. dossziéban rakjuk le.
Kiss Sándor r. őrgy. Egyetértek: Molnár István r. alezredes, osztályvezető”.
A láger-irodalomról azt írja (Salamovot még nem ismerve) Márai a Naplójában: „A háborúban, a hitleri és sztálini haláltáborokban az emberek azzal a tudattal életek, hogy „túl kell élni”. Ha vége a lágeréletnek, akkor kezdődik valami más… Ezért érdemes volt minden nap, minden órában mozgósítani az utolsó maradék energiákat. Ma ez másképpen van. Nincs mit „túlélni”. Nem látni az alagút végét. Ez nagy különbség.”
Ennél jobban nem lehet leírni, mit is érezhetett apám.
Ami feltűnik nekem, így utólag, hogy egyik tégla sem említette meg Nyilasy Sándornak Lőrinc bácsitól örökölt plein air képét a „másik” szoba falán: tápai lányait egy fa koronája alatt ülve a Tisza-parton. Pedig híres kép volt, legalábbis Szegeden. Több kiállításon is szerepelt. Nyilasy meg Bartók ismerőse volt. A legnagyobb magyar így került a Horgos melletti Kamarás-pusztára gyűjteni. Látjátok, minden mindennel összefügg. A legkisebb is a legnagyobbal.
És aztán jön a Jóisten, a főrendező:
Egy test hever a járdán a szegedi postaigazgatóság új beton-üveg-acél épülete előtt. Barna papírral van letakarva. Csak a nadrágja vége, zoknija, a cipője látszik ki. Nézi egy nyolc-kilenc éves forma kisfiú. Nem tudja levenni a szemét a világosbarna, fehér betétes orrú cipőről. Ilyet csak csomagban lehetett külföldről kapni akkoriban. Rohan haza:
Anya, melyik cipőjét vette föl ma apu?
Soha nincs vége semminek.
(A regény az Ünnepi Könyvhéten jelent meg a L’Harmattan Kiadónál.)
