Hidas Judit
A riasztó
A postahivatal egy hetvenes években épült, azóta fel sem újított épületben állt. Tipikus kisvárosi postát képzeljünk el. A falon kívülről mállik a vakolat, az ablakokat évek óta nem tisztították meg, a rácsok porosak. Ahogy belépünk, a földön műkőkocka-padló, egy kissé megrekedt a levegő, dohos szag terjeng, a plafonon ázás nyoma. A folyosón ütött-kopott asztal a címzések megírásához, bélyegek felragasztásához. Két kis rácsos ablaknál zajlik a kiszolgálás. A postáskisasszonyok, Máriné Éva és Somogyiné Katinka kimértek, nem barátkoznak az ügyfelekkel. Egy pillanatig sem szeretnék azt az illúziót kelteni, hogy élvezik, amit csinálnak. Precízen végzik a munkájukat. Mindketten itt laknak a városkában, ahogy a főnökük, Zombori Gyula is. Éva tizenöt, Katinka kilenc, Gyula huszonöt éve alkalmazottja ennek a postahivatalnak. Örülnek is neki, nem mennének innen a világért sem máshova. Nehéz a környéken munkát szerezni. Bejárni a fővárosba mégiscsak macerásabb. Ott sem fizetnek többet, viszont az utazás sok pénzt visz el, és hát az idő, az sem mellékes.
A két nő azért ráérő idejében szívesen álmodozik arról, milyen jó lenne, ha egy kicsit szebb lenne az épület, ha kicserélnék a bútorokat olyan szép modernre, mint a budapesti belvárosi postafiókokban. Hátha még elektronikus ügyfélhívójuk is lenne!
Nincs rá pénz – mondja erre mindig kategorikusan a postafőnök. – Minek is kéne egy ilyen kis postahivatalba?
Ajjaj… – mondja erre Évike nagyot sóhajtva. – Akkor legalább egy szép új utalványérvényesítő jól jönne. Az ügyfelek is elégedettebbek lennének, a munka is jobban menne.
Zombori Gyula azonban csak legyint. Nők, gondolja magában. Csak az érzelmek, az esztétikum érdekli őket. De azért titkon ő is szívesen venné, ha mindez megvalósulna, vagy ha legalább az ázást meg lehetne csináltatni a plafonon. Mégiscsak őrület, hogy minden télen csepeg a víz a földön lévő lábosokba. El is határozza, hogy legközelebbi megbeszélésük alkalmával említést tesz felettesének arról, hogy ráférne már egy kis modernizálás a körzet kettes postájára. Hogy örülnének bent a lányok, na meg ő is mindjárt másképp járna munkába!
Majd gondolkodunk rajta, Gyula. Tudja, milyen kevés pénzből gazdálkodunk – mondja erre a körzetvezetője, Lipták István. – Mindenesetre adja be írásban.
Jót tenne a forgalomnak – próbálkozik még Zombori, de látja, hogy a főnökének már máshol járnak a gondolatai.
Otthon azért elmeséli feleségének, hogy mire határozta el magát.
Mégiscsak adna egy kis megbecsülést, tiszteletet a munkánknak – mondja a feleségének, aki büszkén, elismeréssel simogatja meg idősödő férje kezét:
Mindig is szerettem benned, hogy ilyen nagy dolgokra határozod el magad!
Zombori Gyulát felesége biztatása csak tovább sarkallja, az írásbeli pályázatot benyújtja, és ezentúl a postai küldeményeket igyekszik a lehető legprecízebben leadni a központnak, hogy ezzel is bizonyítsa, igenis rászolgáltak a modernizálásra.
Eltelik egy félév, de Zombori Gyula semmi választ nem kap a pályázatra. Gondolja, tesz még egy kísérletet, ismét rákérdez felettesénél, remélhetnek-e egyáltalán valamit.
Megvizsgáljuk, megvizsgáljuk – veregeti meg ismét a főnöke a vállát, de látszik, hogy ő már rég elfelejtette Zombori kérését. A kettes posta főnöke csalódottan indul haza. Úgy látszik, idén karácsonyra már nem fog tudni meglepetést szerezni a lányoknak.
Két hét múlva azonban elkapja őt a folyosón Lipták úr.
Jó hírem van, Gyula, jöjjön be az irodámba.
Gyula alig mer belegondolni, mit fog mindjárt hallani. Már szinte látja maga előtt a frissen kifestett postát, a megjavított tetőt, a modern bútorokat, az ügyfélhívót és a rengeteg ügyfelet, akik kezükben a kis cetlivel a sorukra várnak. A torkában dobog a szíve, ahogy leül a főnöke kanapéjára.
Nemrég kaptam a hírt a főközpontból, hogy fontos szállítmányunk érkezik. Körzetünk legjobb postáit felszereljük modern riasztókkal! EU-s forrásból!
Gyula arcáról lefagy a mosoly, de igyekszik palástolni.
Az nagyszerű!
Na, mi az, nem is örül?
Dehogynem, csak hát tudja, ránk férne egy kis festés vagy a szigetelés…
Ugyan, Gyula – mondja erre kissé türelmetlenül Lipták. – Ne legyen ilyen mohó. Egyébként is nemrég jártam maguk felé, nincs annak az épületnek semmi baja. Tíz évet még simán kibír, addigra meg már hol lesz maga, nem igaz? – teszi hozzá nevetve.
Hát igaz, ami igaz, erre a kis időre minek – próbál Gyula is viccelődni. – De azért azt hadd kérdezzem meg, hogyha nálunk szinte alig van pénzforgalom, akkor biztos, hogy szükség van erre?
Nem értem, mire céloz. Cégünk dinamikusan fejlődik, és ez hamarosan minden fióknál érezhető változást fog eredményezni.
Zombori Gyula érzi, hogy nincs értelme tovább vitatkozni. Kezet ráz a főnökével, szépen megköszöni a lehetőséget, és távozik.
Három hét múlva ki is jönnek a szerelők felmérni a terepet. Gyula mutatja nekik, hogy közvetlenül a bejárat fölé lehetne a szerkezetet tenni. A szakemberek méricskélnek, nézegetnek, tanakodnak.
Valami gond van? – kérdezi Gyula.
Ide sajnos az ázások miatt nem lehet.
A szerelők a postaépület oldalán lévő hátsó bejáratot javasolják. Zombori Gyula nézi az üres folyosókra nyíló kopár üvegajtót, amely felett egy táblán kifakult idézet áll: „Béke a belépőre, áldás a kilépőre!”
Ez a bejárat nem vezet sehova, régen befalaztattuk a hivatal erre vezető folyosóját. Nem lehetne akkor inkább bentre?
Ez kültéri riasztó. Nem alkalmas benti használatra – mondja határozottan a szakember.
A szerelők munkához látnak, két óra alatt végeznek is, és az ütött-kopott falon immár ott díszeleg az új riasztó. EU-s forrásból.
Munka után Zombori Gyula odavezeti Évikét és Katinkát is a postaépület hátsó bejáratához. A két nő nagyon kíváncsi. Látták a szerelőket, és már szerették volna tudni, milyen újdonsággal fogja őket meglepni a főnökük. Gyula végül megáll a hátsó bejáratnál, és a sárga színű riasztóra mutat.
Ez nagyszerű! – próbálja Évike udvariasan.
Jól fogja itt világítani az utat – mondja Katinka bátortalanul.
Hát, hát… – mondják szinte egyszerre nagyot sóhajtva, aztán arra hivatkozva, hogy még rengeteg a dolguk, elsietnek haza.
A következő hetekben a szokásos módon telnek a napok a körzet kettes postáján. Ráérő idejében Évike és Katinka továbbra is beszélget a felújításról. Csak a stílus változott. Eddig bizakodóan szőttek kellemes álmokat, most már inkább mogorvák, és csalódottan siránkoznak. Mégiscsak szörnyű, hogy így kell itt megöregedniük, hogy minden nap ebbe az ócska lerobbant épületbe kell bejönniük. Zombori Gyula most már nem kapcsolódik be a beszélgetéseikbe, inkább ingerülten küldi őket dolgozni. Mit lazsálnak itt munkaidőben?
Aztán eltelik még néhány hét. Egy délelőtt – rövid áramszünet után – arra lesznek figyelmesek, hogy kintről valami vijjogást hallanak. Eltelik tíz perc, de a szirénázás csak nem akar abbamaradni. Ekkor kap Gyula a fejéhez.
Te jó isten, hiszen ez a miénk!
Rohan hátra, hogy saját szemével is lássa. A sárga riasztó az. A posta oldalában. Visszasiet a távirányítóért, de hiába nyomogatja a gombokat, a riasztó nem akar kikapcsolni. Már a szomszéd házakból is sokan nézik, mi történik. Az utcán is többen megállnak a zajra.
Zombori hívja a főnökét, hogy most mit tegyen.
Nem érek rá én ezzel foglalkozni – rivall rá Lipták István, és levágja neki a telefont.
Zombori tehetetlen. A szerelők nem hagytak itt telefonszámot.
Hát akkor ennyi. Majd lemerül, majd megunja valamikor – szól oda a bámészkodóknak.
A riasztó még órák múlva is kitartóan vijjog. Zombori Gyula igyekszik nem odafigyelni, de egyre nehezebben megy neki. Már hasogat a feje, lüktet a dobhártyája a sípolástól.
Főnök, nem lehetne mégis valamit csinálni? – nyit be hozzá bátortalanul Évike, homlokán egy borogatással.
Mintha csak erre várt volna, Zombori Gyula felpattan az íróasztalától. Évike csak azt látja, hogy valamit beledug a zsebébe. Megy határozott léptekkel, kifele a hivatalból. A riasztó egyre hangosabb, ahogy közeledik feléje. Évike és Katinka néhány méterrel távolabb halad a nyomában. Zombori Gyula megmarkolja a zsebében lévő tárgyat. Aztán megáll. Farkasszemet néz a sárga vijjogóval. Kiveszi a kezét a zsebéből. Évike és Katinka ijedten veszik észre, hogy az előléptetésekor kapott papírnehezék van nála. Zombori Gyulához azonban nem lehet most szólni. A kettes posta főnöke céloz. Majd dob. A két nő felsikolt. A kő telibe találja a riasztót. Üvegszilánkok zaja. Majd csend.
Zombori Gyula megkönnyebbülten felsóhajt.
Hát, hát… – mondja, aztán udvariasan visszatessékeli kolléganőit a postahivatalba.
Megjelent a Bárka 2013/3-as számában.
