Antal Balázs
Augusztus
Akkor már egy ideje figyelte, amikor végül kilépett a bozótosból, minthogyha véletlen járna arra, mert tovább már nem bírta mozdulatlanul, és odament hozzá. A Holland addigra majdnem feladta a kínlódást, hogy a kulccsal sem bírta meglazítani a csavarokat. Csúszó csak intett neki, ujjait a svájcisapka szegélyéhez érintve, mintha tisztelegne, meg mormogott valamit hozzá, de semmilyen nyelven nem mondott semmi igazán értelmeset. A Holland felegyenesedett és kézfejével letörölte a homlokáról az izzadtságot. Janapot, mondta a maga szokott idegen ejtésével. Defekt, bökött a fejével a hátsó kerékre, Csúszó meg bólintott, hogy látja. Akkor a Holland nekifeszült megint, de már csak hogy mutassa, nem megy. Legörbítette a szája szélét és a fejét csóválta. Csúszó megnézte a kereket, azután nyújtotta a kezét a kulcsért. Az emelőt a Holland már betolta a kerék mögé, csak még nem volt rá módja, hogy megtekerje. Csúszó fogta a vasat, és leguggolt, és ráillesztette az első csavarra, és megnyomta, azután kissé felegyenesedett, hogy rá tudjon dőlni, a Holland meg csípőre tett kézzel állt mellette, és izzadtan lihegve nézte, hogy neki sikerül-e. Amikor a csavar végül engedett és azután sorban a többi is, a Holland felélénkült. A csomagtartóhoz ment, és kiemelte a pótkereket, Csúszó meg, miután kilazította a négy csavart, matatni kezdett az emelővel, de a kulcsot közben úgy tette maga elé, hogy nagyon is kézközelben legyen neki végig. Az az, mondta közben a Holland, meg hogy Nagyon köszönöm. Leguggolt ő is Csúszó mellé a pótkerékkel, hogy átvegye, de Csúszó már végigcsinálta, ha egyszer nekikezdett. Kitekerte a csavarokat, és mind a négyet a dísztárcsába helyezte, amit még a Holland pattintott le a legelején, hogy ne legyenek porosak, azután levette a kereket, és a Holland elébe tolta, attól meg elvette a pótkereket, és felillesztette a tárcsára, aztán a Hollandra nézett, az meg őrá, és Csúszó jól megtapogatta a gumit a pótkeréken, hogy a Holland is értse, és az öklével is mutogatott. Pumpá, bólintott végül a másik, ertem, mondta. Otthon, mutogatott meg bökdösött a kocsi felett a kanyar felé, a tanyán. Csúszó egy vállrándítással jelezte, hogy neki mindegy. Felvette, és egyenként jól megköpködte a csavarokat, mielőtt becsavarta volna őket.
Amikor végzett, és felállt, és leporolta magát, a Holland adott neki egy rongyot a csomagtartóból, hogy abba törülje a kezét, azután megszorongatta a tenyerét, Csúszó meg akkor ledobta a kezéből a kulcsot, amit egész addig ott szorongatott a Holland háta mögött. Nagyon köszönöm, mondta közben a Holland. Várni, mondta aztán, és az ujjával figyelmeztetőleg mutatott. Beült az autóba, gyújtást adott, letekerte maga mellett az ablakot és kiszólt, hogy Várni és megint mutatta is, azután manőverezni kezdett, és megfordult, és Csúszó elé állt, és kinyitotta előtte az utasoldali ajtót. Jöjjön, szólt ki neki. Csúszó intett, hogy hagyja csak, de a Holland a tenyerével a műbőr üléshuzatra csapott, Jöjjön. Csúszó beült, és becsapta maga után az ajtót. Az utastérben édeskés politúrszag úszott az amúgy is fojtogató, levegőtlen forróságban. A Holland vigyorgott, és behajtott a faluba a keskeny utcán. Egyet iszik, mondta közben, és Csúszó hiába mondta, hogy nem, a Holland csak bólogatott, Egyet koccint, úgy mondjá, vigyorgott tovább, és a kocsmakert előtt az útszélre húzódott, és leállította a motort. Mutatta Csúszónak, hogy üljön le, még kint a kertben a szabad ég alatt és kérdőn nézett rá. Sör? Csúszó a fejét rázta. Palinká? Tonik. To. Nik, ismételte Csúszó tagoltan. A Holland bement, és kihozta a poharakat, és leült Csúszóval szemközt. Egesegedre, mondta a Holland, és koccintottak, a Holland ásványvízzel, Csúszó meg tonikkal. Én Jan vagyok, mondta a Holland, Berci, felelte erre Csúszó. Itt laksz, kérdezte a Holland. Úgy valahogy, bólintott Csúszó. Nemrég kerültem ide. Mit csinalsz? Autóhoz ertesz, látom, mondta a Holland mindvégig a maga szögletes, nyakatekert ejtésével. Mindenfélét, vonta meg a vállát Csúszó, s hozzá lebiggyesztette a szája szélét. Mindenfélét, az mi, kérdezte Jan, a Holland, hunyorogva. Hol ez, hol az, magyarázta még mindig a vállát vonogatva Csúszó. Ja, emelte fel a homlokát a Holland, Az jo, tette hozzá. Akkor Csúszó is elmosolyodott és bólogatott. Az nagyon, mondta ő is. Látom, érted már, mondta, és együtt nevettek.
Később hátrament az udvaron, hogy a kerítés foghíját átlépve az árokpartra vizeljen, aztán visszafordultában látta meg a fiatal férfit ott, az asztaluknál, ahogy éppen lekezel a Hollanddal, és akkor mégis leengedte lépés közben a lábát a kerítés fölül, és inkább visszahúzodott az épület sarka mögé Csúszó. Onnan nézte el a két férfit, az idősebb, kopaszodó, pocakos hollandot, meg a magas, fiatal másikat. Az utca szélén támasztotta le a bicikljiét, mintha csak menet közben ugrott volna le róla, hogy bejöjjön köszönni a Hollandnak, és már ment is tovább. Ismered Dobrót, mutatott a férfi után a Holland, amikor Csúszó visszaült, és a férfi addigra már sehol se volt. Vigyázza a tanya, mikor otthon vagyok. Én holland vagyok, mondta a Holland. Tudod, hol van Hollandia? Persze, bólintott Csúszó, Amerikában. A Holland nevetett, Ott, ott, mondta hozzá. Magyarorszag szep, mondta tovább Jan, a Holland, Relycsent szeretem nagyon. Csúszó bólintott. Amerika is szép, tromfolt rá. Egyszer én is majdnem kimentem oda. A Holland hallgatta. Festő voltam én a gyárban. A kéményt festettem odafönt. Annyit kerestem, mint az igazgató. Kis híján, no. Utána hívtak Tengizbe. Fúrótoronyhoz. Olaj, érted, kérdezte, a Holland meg bólintott. Mert jól dolgoztam. Volt magassági tapasztalatom. De nem mentem, vont vállat Csúszó. Jobb itthon. Meg aztán anyámat se hagytam. Nagyapát. Papa, érted. Pedig ott nem hogy annyit, még többet kerestem volna, mint az igazgató. Nem is jött haza egyik se, amelyik oda akkor elment. Legfeljebb látogatóba, tudod, megpakolva mindenfélével. Vagy mint te, nyaralni. Halidéj, tudod. Na és ők mondták, hogy milyen szép hely az. Akkor még én is kimehettem volna, mert fiatal voltam, de most már maradok. Hazaviszlek, mondta később a Holland. Gyere. Csúszó leengedte a poharat, az meg nagyot koppant az asztal lapján. Nem kell, bigyesztette le a szája sarkát. Még maradok. Izzadtak, egy ideje a fák már nem vetettek árnyékot az asztalra, amelynél ültek. Maradsz? Aha. Akkor jo, mondta a Holland és felállt. Köszönöm meg egyszer, mondta és kezet nyújtott. Viszontlatas.
Csúszó megvárta, míg kifordul az autóval, és elmegy a tanya felé, aztán felemelkedett ő is. Az útszélről még elnézett az autó után, de már egyáltalán nem is látta, aztán meg hazaballagott a hegyoldali kulipintyójába. Bement a szobába, és meglátta az üveget az asztalon, és megemelte, és az üveg üresen állt. Az asszonyt elkerülte, inkább a ház mögött szöszmötölt csöndesen egész délután. Mikor aztán lefeküdt, ahogy volt, ruhástul az ágyba, éppen csak a svájcisapkáját vette le a fejéről, hogy a párna alá dobja, elaludt egyből, és még mindig csak kora este, szinte egészen világos volt. Majd aztán az éjszaka közepén kelt föl, még hajnal előtt. Az asszony a földön feküdt, a matracon, a szekrény előtt, mert a szoba olyan keskeny volt, hogy nemhogy nagyobb ágy nem fért, hanem még csak a matracot se lehetett a dikó mellé teríteni. Csúszó átlépte, éppen csak a sarkával taposott rá a lábára véletlenül, amire az asszony morogni meg mocorogni kezdett, de azután abbahagyta. Kiment a fülkébe a szoba előtt, amelyet konyhának használtak, a lavórból vizet lögybölt az arcába, azután megtörülközött, feltette a fejére a sapkát, majd nagy nyikorgással kinyitotta az ajtót, és aztán becsapta maga után Csúszó. Nem tartottak a háznál órát, de odakint mindjárt látta, hogy olyan nagyon sok már nem hiányzik hozzá, hogy hajnal legyen, ő meg átaludta az egész estét meg az éjszaka nagy részét. Visszament a házba a kis fülkébe, és villanyt gyújtott, és mikor az asszony odabent a szobában morogni kezdett, a vásznat leakasztotta a szögről, és elfedte vele a két helyiség közötti ajtónyílást, azután szétnyitotta a kotyogós kávéfőzőt, és egy kanál nyelével kikaparta belőle a zaccot, és kávét tett bele meg vizet, és a főzőt a villanyrezsóra rakta, azután megvárta míg a víz kikotyog belőle. Odakint, a csillagok alatt kortyolgatta el a forró kávét, majd az üres csészét az ablakpárkányra tette, kinyitotta a kiskaput, és kiment, de aztán visszajött, a kiskaput nyitva hagyta, és elment hátra a ház mögé, és a favágatóról felvette a kisbaltát, de a konyhában a villanyt akkor se jutott eszébe lekapcsolni.
Lement a lépcsőkön az utcára, aztán az úton felkapott a hegytetőre a templomhoz, majd a túloldalon beereszkedett a lefele tartó úton. Az aljban, az elágazásnál letért a falusi útról, és a patakpart innenső oldalán a meder mentén ment tovább a kertek alatt. Ott az elején még sűrűn, a mederhez közel álltak a házak, de aztán, ahogy egyre nagyobb portákhoz ért, már csak a korai órán néptelen kertek maradtak mellette, és így aztán nem látta senki végigmenni hajnaltájban az inge alá dugott kisbaltával, ami miatt az egyik kezét úgy kellett tartania végig különben, minthogyha béna lenne. Mikor az erdőhöz ért, már jött fölfele a nap is, aztán a száraz nyári forróság lassan szétterült a lapályos partoldalon, hogy a növények végén áttetsző cseppecskékben imbolygó hajnal menten felszívódott a semmiségbe. Átlépett a meder alján sárgálló sekély posványon a két part megsűrűsödő füzesének rejtekében, de akkor már a kisbaltát kézbe kellett vennie, mert az ingébe dugva nem tudott nagyobbat lépni tőle, majd a kopár földút szélén a tüskebokrok közé görnyedve előresietett a műút felé, de akkor volt pár pillanat, amikor az ablakból közben megláthatták volna, bár olyan távolságból, szemközt a betűző vörös nappal, nehezen ismerhették volna fel. Akkor onnan a bozótból már látta, hogy több autó is áll a tanya udvarán, a lelakatolt kapu mögött, és azt mondta magában, hogy megette a fene az egészet. De azért később mégiscsak közelebb settenkedett az úthoz, majd még tovább, egész addig, ahonnan már nincsen visszafelé, begörbedve a lopakodásba, miközben már a nap is magasan járt, csak a kisbaltát hagyta a bozótban, mert most már akadályozta volna, hogyha fognia kell az egyik kezében. Az ablakok alatti kiskert oldalsó kerítésén ugrott át, az udvartól minél messzebb, a kutya miatt, és a hozzá közelebbi ablak alatt a töviskes bokor tövén meg is találta a bicskáját, és gyorsan zsebre rakta, éppen csak visszacsukta a pengét. Aztán beleskelődött felágaskodva az ablakon, megnézte a képet a falon, amely mögött a falba vágott lyukban a fémkazettát tartották, aztán a másik ablakhoz ment. Ott, az ablak mögötti szobában, egy fiatal nő álldogált majdnem meztelen, és ásítozott, és csak egy fürdőköpenyt viselt, de az elöl nyitva volt, úgyhogy kilátszott mindene. Csúnyácska volt, de Csúszó attól elnézte volna még, csak meghallotta a zár csörgését a ház másik oldaláról, amire a kutya előjött, és persze egyből megérezte a szagát, és egy nagy horkantással előrontott, és üvöltve rohant az udvart a kerttől elválasztó kis kerítés felé, de mikorra odaért, Csúszó már a drót tetején járt a másik oldalon, ahol bemászott, és át is vetette rajta magát.
Annyi ideje már így sem maradt, hogy legalább az úttesten átvágjon, és a bozótban az árokba vesse magát, mert éppen nagyon is pontosan végigmondta magában, hogy annak a nőnek, ha egy csepp esze van, már az ablakban áll, és akkor neki mindegy, úgyhogy inkább nem is erőlködött a meneküléssel. Úgy lépett a kapu elé, minthogyha megint csak véletlen járna arra, még oda is fordult, és intett az embernek, aki meg a tornácon állt a lépcsők tetején. Hej, csak én vagyok. A férfi a hálóköntösben hunyorogva méregette, mint aki elsőre nem ismeri fel, aztán látszott rajta, mikor kapcsolt. Á, jo reggelt, szervusz, kiáltotta akkor. Jó reggelt, mondta akkor ő is. De mérges kutyád van. A férfi odament a kapuhoz, és rákönyökölt a tetejére, a kutya meg jött utána, úgyhogy végig zavargatta közben. Mit csinalsz reggel itt, kérdezte. Korán, tette még hozzá. Tegnap, kezdte Csúszó, tudod, mikor a kocsit csináltuk. A férfi bólintott, és megint rászólt a kutyára. Itt hagytam valahol a baltámat. Balta, kérdezte bizonytalanul a férfi. Balta, magyarázta Csúszó. Tudod, amivel fát lehet vágni. A Hollandnak felcsillant a szeme, és egy nagyot bólintott. Tudom, baltá, már tudom. Itt hagytad, mondta. Itt. Elfelejtkeztem róla. Fat vágsz, kérdezte megint a Holland. Muszáj, vont vállat Csúszó. Jobb most, mint majd a hidegbe télen. Te vágsz mágadnak. Én hát. Más nem vág nekem. A Holland mondott akkor valamit, de a kutya beleugatott, úgyhogy megint rákiáltott. Kell neked munká, kérdezte. Te csinálsz nekem munká, én meg adok neked fa. Hát itt a fa, mutatott Csúszó a háta mögé az erdőnek. Vagy adok akkor forint neked, mondta a Holland. Csak várj, mondta, és hátat fordított, és elsietett be a házba a kutyát maga előtt terelve a tornácig, aztán mindjárt jött is vissza, a kezében a kulccsal, de előbb elkapta a kutya nyakörvét, és annál fogva valahova hátravonszolta, aztán leguggolt a fal tövén, és egy halk csörrenéssel a lánc karabinerét beakasztotta a kutya nyakörvébe, majd előrejött és kinyitotta a kaput Csúszó előtt. Gyere csak, mondta. Hát én nem tudom, mondta Csúszó. Gyere csak. Meglátod, megmondod, mondta a Holland.
Bevezette az udvarra, majd azután egyenesen föl a tornácra, a nyitott ajtóba, az autók mellett. Kicsit várjal, mondta, és próbálta keresni a szavakat, ahogy végigmutatott a hálóköntösén. Veszek valami... valami... Ruhát, egészítette ki Csúszó. Ja, bólintott a Holland. Mindjárt. Csúszó várt, és elnézelődött befele a házba, ahol valami bútorozott szoba előtt állt éppen, ami akkor ezek szerint egyenesen a tornácról nyílott a bejárati ajtó mögött. Egyszer csak bejött egy nő, nem az, akit az ablakból látott, hanem egy másik, anyaszült meztelenül, és ugyan egyből meglátta Csúszót, de csöppet sem zavartatta magát, csak áttipegett a szobán, és azután eltűnt a szeme elől. Aztán jött a férfi felöltözve, és elvitte hátra Csúszót egy nagy rakás tönkfához egy féltető alatt. Nezzed meg, mondta neki. Ezt kellene, hogy is mondjá, folytatta bizonytalanul. Felhasogatni, mondta Csúszó. Igen. Vagni. A férfi várt, és Csúszó arcát figyelte. Csúszó úgy tett, mint aki felméri a dolgot. Csípőre tette a kezét. Fejsze nincs, kérdezte. Vagy balta? Ez a Dobróé, mutatta meg a Holland. Hozzad a tied, mondta Csúszónak. Csúszó a fejét ingatta. Az nem lesz jó, mondta hozzá. Elvásik. Nezzed, mondta a Holland, és vezette tovább. Megkerülték a féltetőt, és mögötte a domboldalra felfutó kert aljába értek. A kertben megmetszetlen gyümölcsfák álltak, a burjánzó gaz meg a térdig érő fű közt. Ez is, mondta a Holland. Meg az udvar is. Minden. Rendbe tartani, aztán vihetsz fa, gyümölcs, amit akarsz. Hát az a fiú, kérdezte Csúszó, Dobró? Dobró nyaron nincsen, mondta a Holland. Ilyenkor acs. Tudod, aki tetőt csinal haznak, magyarázta. Telen vigyaz. Visszavezette Csúszót a teraszra. Közben már mindkét nő, akiket korábban látott, felöltözött. Nem hívta be a házba Csúszót a Holland, úgyhogy ott álldogált a tornácon támaszkodva, amíg a Holland elő nem jött megint, és hol a padlót vizsgálgatta, hol meg a kilátást, és közben magában többször is végigmondta a ház hátulsó részének elrendezését, hogy merre mi lehet. Na, kérdezte akkor a férfi. Mit szolsz? A kutyával mi lesz, kérdezte Csúszó. Mostantol megkötöm, mondta a Holland.
Csúszó két napig a tanyának a környékére se nézett. Harmadnap hajnalban a házzal szembeni dombon ült egymagában, egy fűszálat szopogatva. A zsebében szorongatott valamit, összezárta rajta az ujjait, aztán elernyesztette. A kutya mindenségit neki, azt mondta magában. A ház előtt autók álltak aznap is egész hosszában végig. A kaput bezárták, át kellett megint másznia a kerítésen, mert még aludtak, hanem a kutyát tényleg megkötötték. Különben csak felnézett rá, morrantott meg nyüszített, azután behúzódott az ólba, és aztán sokáig nem is bújt onnan elő. Nekiállt fát hasogatni, úgy hajnaltájban, és már magasan járt a nap, mikor a Holland előkerült a házból, úgyhogy jó mélyen aludhatott, ha egyszer a fejszecsapások hangjára se ébredt fel. Jo reggelt, mondta a Holland. Szevasz, mondta Csúszó. Koran kezded. Nem szeretek a forróságban. Ertem. Kellene a kasza. Kasza? A kertben lekaszálnám a füvet. Míg kánikula nem lesz. Ez meg ráér, bökött a fejével a farakás felé. Árnyékban van. Akkor már látta, hogy a Holland nem értette annak a felét se, úgyhogy inkább mutogatni kezdett neki, a Holland meg végül elvezette egy csukott ajtóhoz, és kinyitotta a lakatot. A csomó limlom közt megtalálta Csúszó a fenkövet meg a kaszát. A vasat teljesen szétette a rozsda, de azt azért mindjárt látta Csúszó, hogy amire neki kell, arra jó, ahogy van. Már javában vágta a rendet, munkáskabátját a derekára kötve csak úgy az átizzadt szürkéskék atlétában a fülledt dögmelegben a ház fölötti domboldalon, amelyre a kert futott, amikor egyszer, hogy a homlokáról a verítéket törölgette csak úgy a keze fejével, de a svájcisapkát akkor se vette volna le magáról, odalent meglátta a Hollandot, ahogy azt a Dobrót vagy kit kísérte ki a kapuhoz. Csúszó elnyomott magában egy káromkodást. Amikor visszament a féltető alá, az árnyékba, ahol a forróság úgy megsűrűsödött, hogy szinte kapaszkodni lehetett bele, és nem találta sehol sem a fejszét, a Holland azt mondta neki, hogy elvitte Dobró. Az öve, mondtam neked. Mért vitte el, nincs neki másik, kérdezett vissza Csúszó. Azt mondta, amit te. Hogy elkopik.
A Holland nemsokára szólt, hogy bemegy a faluba, úgyhogy odaadja neki a kapukulcsot, hogyha közben elmenne, be tudja maga után zárni, reggel meg, ha korán jön, bejöhessen vele. Csúszó csöndesen méregette az aprócska, jéghideg vaskulcsot a markában, mielőtt az ujjait összezárta. De mielőtt a Holland beszállt volna az autóba, még utánaszólt. Figyelj csak, kezdte. Mondani akarok valamit. Nem könnyű ez. A faluban senkinek ne mondd, hogy én. Érted? Ne mondjam, ismételte a Holland. Tudod az itteni csak aszongya erre, hogy cseléd, mondta Csúszó. Cseléd? Szolga. Csicska. Érted? De te nem vagy szolga, mondta a Holland. Én tudom, meg te is tudod, de ők nem tudják. Jó? Jo, bólintott a Holland. Nem mondod? Nem mondom. Jó, bólintott megint a Holland. Oké. Akkor szevasz. Csúszó kinyitotta neki a kaput, és aztán becsukta utána, aztán meg visszament szöszölni a kertbe, és jöttében-mentében messzire elkerülte a tornácnak még a környékét is. Kiment a bozótosba a kisbaltáért, ahol napokkal korábban felejtette, és közben kipróbálta a kulcsot, amit a Hollandtól kapott, és akkor meggyőződött róla, hogy valóban jó a kapun a lakatba. Jó darabig vágta a fát magában, azután fogta a kisbaltát, és menni készült, de a kapuban megállt, és aztán visszament a féltető alá, a fészerbe, és letette a baltát, aztán még egyszer visszajött, és felvette a tönkről, csak hogy aztán a kapuból visszaforduljon megint, csak akkor már nem a tönkön hagyta, hanem betámasztotta az egyik sarokba, ahol nem volt szem előtt. Aztán még egyszer visszajött a kapuból, és szemügyre vette a kutyaól környékét meg a láncot. A tápot véletlen vette észre a féltető alatt a kartonzsákban még korábban. Fogott egy marék szarszagú kekszet és a kutya elé állt, oda ahova már biztos nem érhetett a lánc, és hívta, de a kutya nem jött elő, csak kinézett. Végül odadobta elé az egészet, bezárta maga után a lakatot a kapun, és ment egyenesen az erdőnek, hogy a fák meg a bokrok között kapaszkodjon fel megint a dombra, amelyiken hajnalban is érkezett.
Még félúton sem járt hazafelé, amikor meglátta Faragót a munkásruhájában az erdészeti út szélén ülni, csak úgy, a füves partoldalon, ahogy a nagy ormótlan bakancsát próbálta kifordítani, a mocskos lábfejét meg közben feltartotta a magasba, és az is meglátta őt. Mi a faszom, mondta Faragó, Mindig összefújja a szemetet a szél. Jól van, Farkas baszod, válaszolta Csúszó, és odaért mellé, és megállt. Mi rosszat csinálsz, kérdezte a férfi, és felnézett Csúszóra, de csak hunyorogva, mert a szemébe tűzött a nap. Csúszó izzadt. Semmit, válaszolta. Még mindég gyűjtögetel? Gomba, vagy mid van? Látod, hogy nincs semmim, felelte Csúszó. Látni látom, vont vállat az ember. De az csak egy dolog. Csúszó úgy tett, mint aki nem érti, nem is nagyon a nézett a férfire, hanem a válla fölött a völgybe fürkészett le a falu felé, ahol semmi se mozdult a nagy melegben, se mögötte, ott, túl a tanyán, de arra még csak a szeme se rebbent el Csúszónak. Akkor, kérdezte tovább a férfi. Megjártad? Megjártam, bólintott Csúszó. Meg hát, mi az, hogy, ugye, nevetett fel a férfi, és akkor Csúszó is értette már, hogy mire gondol. Mit érdekel téged, kérdezett vissza Csúszó. Csak, hogy kitart-e még. Majd kibaszik veled is. Oszt mehetsz vissza. Csúszó csak vállat vont. Mit érdekel téged, azt mondta megint. Jól van, bólintott a férfi, és felhúzta a bakancsát, és most már felállt. Figi kijött, mondta Csúszónak. Meglátogatod? Nálam. Vagy inkább majd meglátogat ő, mondta tovább. Csak maradjon, válaszolta Csúszó. Fosol, vagy mi van? Te jössz, kérdezte az arcába vigyorogva Faragó. Én megyek, felelte Csúszó. Akkor jó, bólintott a másik. Megmondom neki, hogy nem szaladsz el előle. Úgy, úgy, helyeselt Csúszó. Csak mondd meg. Nem fosok be egyikőtöktől se. Faragó már indulni készült, mikor Csúszó még utánaszólt. Nem tudsz egy jó ácsot ebbe a faluba? Lassan ránk szakad a tető. Mindjárt gondoltam, hogy szaglászol te valaki után itt e, bólintott egy nagyot Faragó. Ha omlik, azért csak úgy állj, hogy a nagyja őrája dőljék.
Odahaza, amikor az asszony megkérdezte tőle, mi baja, Csúszó megmondta neki, hogy Faragóval találkozott. A kurva anyját, mondta az asszony, de ebbe mindent beleadhatott, mert csak úgy dobogott a hangja Csúszónak a fülében ott belül. Akkor voltam bolond, amikor egyáltalán szóba álltam vele. Vagy te, vagy ő, mondta erre Csúszó. Mit, kérdezett vissza az asszony. Hogy valamelyiktek biztosan, vonta meg a vállát a férfi.
Nehezen és sokára aludt el, viszont másnap már javában tartott a reggel, amikor felébredt. Felült az ágyon, és egyből észrevette a hokedlin a doboz cigit, és gyorsan kivett belőle egy szálat, és rá is gyújtott. Azután fogta magát, és a zsebébe dugott pár szálat a pakliból, és aztán gyorsan visszadobta. Aztán még egyszer kivett belőle valamennyit, és gyorsan ledobta megint. A kávéstégely üres volt, kanálhegyre való se maradt benne. Lófasz a seggébe, mondta magában. Kiment az udvarra, és megmondta az asszonynak, hogy ha megitta, akkor eredjen el a boltba, és vegyen. Szíjjá gázt, ennyit mondott neki arra az asszony.
Fönt, a hegyi úton, a falut elkerülve ment a tanyára. Míg lefelé tartott, a hegyoldalról, ahonnan mindenhova belátott, jól megnézte magának azt az utcát onnan fentről, amelyiknek az utolsó házában lakott Dobró, a fiatal ács, a helyes kis feleségével meg a kislányával. A Holland aznap délelőtt egyedül magában üldögélt a tornácon kigombolt ingben, rövidnadrágban, napszemüvegben, és szivarozott csak úgy, elnézelődve. A kapu nem volt zárva, úgyhogy Csúszó benyitott, a Holland meg a szemüvegébe tűző fényben grimaszolva ránézett, azután felállt, és kezet fogtak. Csúszó közelről soha még csak nem is látott szivart. Elmentel tegnap, mondta neki a Holland. Dolgom volt, vont vállat Csúszó. De nem vittel semmit, mondta a Holland. Mit, riadt fel Csúszó. Minek? Ami jarandoság neked. Ami kell belöle. Miből? Barmiból. Csúszó akkor legyintett, Ráér. Nem, nem, mondta a ferfi. Mibol elsz? Van neked asszony? Gyerek? Csúszó csak legyintett megint. Van, hagyd el. Gyerek? Az asszonynak van egy nagyfia, mondta Csúszó. De az most nincsen idehaza. Akkor kell neked ez s az. Nem jövö heten, honap vegen, mostan, vigyed is el. Nem beszéltük meg, ingatta a fejét Csúszó. De megbeszel, mondta rá a férfi. Végül Csúszónak meg kellett ígérnie, hogy másnap hoz magával egy kézikocsit, amiben elviheti a jussát, mert a Holland már erősködött, hogy telepakolják az autója csomagtartóját, és ő maga szállítja el a járandóságát Csúszó házához, őneki meg már csak az hiányzott volna, hogy végigfurikázzanak ők ketten egymás mellett a falun, hogy mindenki lássa. Akkor Csúszó rendes ételt igazában már négy vagy öt nap óta nem evett, és most meg már csak kávét se, amit addig legalább, úgyhogy csak a rég nem látott egy szál cigaretta volt benne, és kilátásban még az a pár, amit a zsebébe csúsztatott a pakliból. Aztán ehhez jött még, mikor a Holland megkínálta szivarral, ami nagyon jól esett, csak annyira erős volt, hogy Csúszó köhögött meg köpködött utána, de az éhség elmúlt belőle, ide vagy oda az a hiányzó reggeli kávé meg a többi hemehumi, ami amúgy hiányozni szokott az embernek, ha sokáig nem vesz magához belőle egy huncut falást se. Hát neked, kérdezte szivarozás közben Csúszó. Család? Famíli? Aj, legyintett a Holland. Megnötek. Nagyok. A feleseg meg..., hogy mondja, tanakodott és mondott valamit valami idegen nyelven. Elvaltam. Értem, bólintott Csúszó. Akkor te nem is jársz tilosban ezekkel a fehérnépekkel itt ne, kacsintott rá, de a Holland egyáltalán nem értette, hogy mit beszél, úgyhogy el kellett neki magyaráznia, hogy mire gondol. Akkor a Hollandnak felcsillant a szeme. Á, a pipihusi finomka, bólogatott és nagyon vigyorgott hozzá. Én meg aszittem, örülsz, hogy messze van Amerika, vigyorgott rá Csúszó. Husikak most nem jön, mondta aztán a száját lebiggyesztve a Holland. Nem? Nem. Par napig. Most eleg volt beloluk. Mindent meg lehet unni, mi, vigyorgott még egy sort Csúszó.
Valamikor kora délután még a rekkenő hőségben egyszer csak beborult az ég, és a fennsík csupasz sziklataraja felől fodros szélű, baljósan fehér felhő vitorlázott a völgy fölé. Csúszó onnan föntről látta az egészet, de nem várta meg, hogy nyakába szakadjon a jég, hanem az első nagy reccsenésre eldobta a kaszát a kezéből, és lerohant a lankán az aljba, ott meg beállt a féltető alá, a fásszínbe, és onnan hallgatta, hogy milyen rettegve szűköl a kutya is, de már így is jól megázott. A Holland csak akkor jött elő, mikor a jég végigvert az udvaron, akkor a tornácról kereste Csúszót a szemével, de mikor megtalálta, és integetve hívta be a házba, Csúszó csak jelzett neki, hogy mindegy, meg hogy nem tud. Aztán később mégis a feje fölé tűrte az inge szárnyát, és átfutott az udvaron, mikor már nem vert a jég, de az alatt a néhány pillanat alatt is egészen bőrig ázott megint. A Holland leültette egy puha székbe abban az első helyiségben, amely a tornácról nyílt, Csúszó meg összegörnyedve bámulta, hogy milyen fekete víz csöpög róla a kőpadlóra, és azt mondta magában, hogy a teste nem is lehet ennyire mocskos, úgyhogy biztos belülről csöpög ez a víz oda ki a kőre belőle, mert úgy már volt valami elképzelése róla, hogy mi lehet odabent benne ennyire piszkos. A házban üldögélve várta ki míg a vihar elült, a Holland közben mindkettejüknek főzött kávét, és míg azt szürcsölték, a szörnyű időjárást emlegették. Mi van a zsebedbe, kérdezte nevetve a Holland egyszer, mert Csúszó eléggé kitekeredve tartotta a kávét is, meg a cigarettát is, és csak akkor döbbent rá elsápadva Csúszó. Nincs benne semmi, mondta, de addig maga se vette észre, hogy ott tartja a kezét ökölbe szorítva és elernyesztette az ujjait és akkor eresztette el a kést is, azután szép lassan kihúzta a zsebéből a kezét. Csak a megszokás, tódította hozzá.
Utána, mikor végképp elmúlt a vihar, Csúszó visszament még a kertbe, a domboldalra, és megint nekikezdett, de nem tudta volna megmondani, hogy éppen mit csinál. Aztán meg ott topogott a fásszín oldalában, az udvar meg a kert között. A Hollandnak azt mondta, hazamegy megnézni, nem tett-e kárt a vihar a házban. A Holland mondta neki, hogy holnap hozzon kocsit, meg hogy nem kell-e neki mostan pénz. Csúszónak nem kellett, de a Holland nem engedte pénz nélkül el mégse, és a zsebébe tuszkolta az összetekert bankókat. A kapu előtt egy kicsit még megint topogott Csúszó, azután szokása szerint a patakon átkelve, az erdő alatt indult visszafelé, de félúton keresztben átkelve lejött a dombról, be a házak közé, elment oda, ahol a pincében italt mértek, és a nagy hűvösben ivott két pohár nagyon savanyú, felvizezett tablettás bort, a háziak meg közben vödrökkel meg rongyokkal a vizet szedték fel a padlóról, ami ilyen nagy esőkben újabban mindig feljött. Vett két üveg bort otthonra is, és törlesztésnek otthagyta a pénzt, amit a Hollandtól kapott. Mikor hazaért, az asszony nem volt otthon, és nem volt villany sem. Csúszó lefeküdt a rászáradt ruhában és a mennyezetet nézte egy jó darabig, csak úgy, maga fölött. Aztán felkelt, és megint megpróbálta, és még mindig nem volt áram. Akkor fogta magát, és kiment, és látta, hogy leszedték a vezetéket vagy valahogy leeshetett magától, és akkor visszadobta, majd még egyszer, és aztán újra, amíg fel nem akadt megint. Akkor zsebre dugta a kezét, és körülnézett, és fütyörészett mindehhez Csúszó. Húzott a kútból vizet, és a villanyrezsóra tette a legnagyobb kondérban. Kivette az állványból a lavórt, és a padlóra letette, aztán gatyára vetkezett, leemelte a nagy kondér vizet a rezsóról, és a nagyját belezúdította a lavórba, ő meg beleguggolt, és alulról-felülről jól megmosta magát, aztán megtörülközött a levett ingébe és kiment, hogy megszárítkozzon, és a lócán üldögélve, a hátát a falnak vetve szívta el az utolsó szál cigarettáját az aranyfényű melegben, és megkezdte az egyik üveg bort is, ott a napon sütkérezve.
Megvárta, míg hazajött az asszony, de már feküdt az ágyban abban az egy szál gatyájában Csúszó, és már sötét este volt, ám még mindig olyan meleg, hogy eszébe se jutott betakarózni, csak félrerugdosta az odvas pokrócot magáról, be a dikó meg a fal közötti résbe, ahol bogarak mászkáltak, és addigra egy üveg bornak már régen vége volt. Te még ébren vagy, kérdezte az asszony mogorván, amikor bejött, és egyből meglátta, hogy felül az ágyban Csúszó. Téged vártalak, mondta erre ő. A kurva anyádnak szíjjad el a cigijét máskor, vakkantotta oda neki az asszony, erre meg Csúszó talpra ugrott mindjárt, és egy szökkenéssel keresztüllendült a szobán, aztán meg elkapta az asszony állát, és fölfelé tolta az egész fejével együtt, jó erősen megszorítva a torkát, amitől az szép lassan hátrálni kezdett a főzőfülkében, ahol az ilyesmire úgy különben nem nagyon volt elég hely ám. Nekem nem ugatol, te ótvaros, mondta, és aztán eltaszította, amitől az asszony nekitántorodott a kisszekrénynek, amiben jól megcsörrent mind az összes semmi, amit benne tartottak. Higgadjál le, buzi fasz, ordította az asszony, és az állát dörzsölte a tenyerével, amíg a másik kezével megtámaszkodott. Arról beszénél inkább, hogy hon kuncsorogtal, ordított vissza akkor már Csúszó is. Ahol akartam, visította az asszony, Csúszó meg elfordult és visszaballagott az ágyba, az asszony meg egy kicsit még ott állt a szekrénynél az állát dörzsölve, de a nagy kenyérszelő kést nemsokára kiengedte a kezéből vissza a mosogatótálba.
Aztán már nem szóltak egymáshoz, amíg az asszony is le nem vetkezett, és lefeküdt a szoba közepén a matracra, csak előbb még megmosta az arcát, a nyakát meg a hóna alját a koszos vízben a lavórban, amit Csúszó visszatett az állványra, ahogy volt, miután megmosakodott benne, és aztán kiszállt a lavórból, bár amikor a matracon megigazította a lepedőt, amit Csúszó jól összegyűrt, ahogy az előbb átvágtatott rajta jövetbe-menetbe is, a férfi rámordult még a dikóról, hogy bassza le azt a kurva villanyt, mert különben pofán csapja megint. Arról meg már tudhatja, hogy milyen. De mikor sötét lett, és az asszony elhelyezkedett, a férfi nagy surrogással felkelt a dikóról, és befeküdt mellé a dunnahaj alá, a matracra. Akkor egy kicsit dulakodtak még, aztán sokáig kuncogtak, nevettek. Lassan megitták a másik üveg bort is, közben meg valamikor elaludtak.
Még akkor is aludt Csúszó, amikor az asszony felkelt mellőle a matracról, és kiment a kis fülkébe a szoba elé, amit jobb híján konyhának mondtak, és anélkül, hogy villanyt gyújtott volna, holott a fülke tenyernyi ablakán még csak egy fia csillag se sütött be, kitapogatta a mosogatódézsát, abban meg a kenyérvágó nagykést, kivette a vízből, és a kezével letörülte, aztán meg még le is rázta róla a cseppeket, majd két kézzel tartva a melléhez szorította, és hideg volt, azután meg erőt vett magán, és bement vele vissza a szobába, és leroskadt a matracra, ahol nem olyan régen utoljára szerették egymást Csúszóval ők ketten.
Másnap Csúszó meg a Holland ott ültek egymás mellett a tanya udvarán, és a Holland cigarettáját szívták.
El se hiszem, bazmeg, mondom, hogy el se hiszem, mondta Csúszó.
Vegul is nem törtent semmi, nem, vonta meg a vállát a Holland.
Leszúrt volna, az kurva isten.
De nem tette meg.
Hát nem. De azért gondolhatod, milyen arra kelni, hogy a fejed mellett a párnán van egy baszott nagy kés.
Ezt mar mondtad.
Kitervelte a büdös kurvája. Ezt már kigondolta jó előre.
Aztan meggondolta, hala istennek.
Meg. Nem merte. Rájött, hogy kevés ő ahhoz.
Nem hiszem. Elmult benne. Rájott, hogy te vagy oneki. Van az ugy neha, hogy.
Micsoda?
Veled meg nem volt? Ne mondd.
Micsoda?
Meg sose akartal megolni valakit? Sohase gondoltad egy pillanatra se?
Nem én, szívott bele a cigarettájába. Soha egy pillanatra se, mondta a Hollandnak Csúszó, és kivette a csikket a szájából, és egy nagy mozdulattal messzire elpöckölte, aztán meg utána köpött.
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
