Prágai Tamás
Régi vermek
Fagyosan, mereven hullottak alá a madarak. Pihés, kemény, ökölnyi hógolyók. Nagy tél jött, számolni kellett a tűzifával. A búza jól termett, mégis attól kellett tartani, hogy kenyér nélkül maradnak.
Kozma Györgyöt karácsony előtt való nap vitték el. Két autóval jöttek, az egyik beállt keresztbe a kapu elé, a másik valamivel mögötte, az utcában maradt. Az öreg kiköpött a földre, amikor szájon ütötték. A fekete báránybőr kucsma leesett a fejéről. „Ne az unokám előtt üssetek, pribékek.” Még kettőt kapott. Másnap mindenki tudta a faluban, hogy és mi történt.
Kozma már megbánta, hogy a birtokot nem osztotta meg az unokák között. Talán akkor valami megmaradt volna. Az unokák így hívták, miután a menye meghalt: „Kozmanagyapa”. De nem csak ők. Az egész falu így hívta az öreget. Hanem a földre nagyon ügyelt. Egybe kell tartani a földet, akármi lesz, azt mondta. Miután elvitték, nagy lett a hallgatás. Megtört valami az emberekben, még a templom előtt, a kocsmában sem igen beszéltek. Most már miből, hogyan éljenek meg, a Kozmanagyapa nélkül? Meg kell hagyni, ugyanúgy dolgozott, mint a béresei, sőt, még jobban. Példát mutatott az embereknek. Legkorábban ő kelt a faluban, még hajnal előtt, mindenki tudta. Ő ébresztette a falut, ahogyan mondták. Amikor érte jöttek, már cihelődött. De a jószágot már nem tudta megetetni. Két ruszki gép volt, azon jöttek, amolyan beszervezett katonafélék. Hamar megvolt, betuszkolták az autóba, amelyik a kapu előtt állt. Már el is mentek, mire az öregasszony kijött a házból. Lerohant a kert aljába. Azt ordította, hogy ő inkább meghal, szíven szúrja magát. Erre ébredt a falu.
Az öregasszony attól fogva nem járt el a templomba. „Csúnya a vallás is, csakúgy, mint a politika, nem beszílünk róla”. Amúgy is görög katolikus volt, az anyjáról keresztelték.
Cinke, vörösbegy, veréb, barátcinege nyüzsög az etetőn. Bekészletezve a napraforgó, tíz kiló kell nekik egy télre. Ha elmegyek, a szomszédra bízom.
„Engem kövess, én a géptől adtam be a gabonámat.”
„A menyemnek ezzel a táblával kellett fényképezkedni, egy szekéren, szalaggal a hajában. Ezt a táblát melléje tették. Ez akkor volt, mielőtt az uramat elvitték.”
Mégsem az unokák, hanem az öregasszony maradt meg legtovább a házban. A portát nem volt miért elvenni, szűkösen éltek. Kozmanagyapa azt mondta, megelégszenek vele. Aztán meg már minden úgy maradt, amikor a földeket elvették. Én a házat az öregasszonytól vettem meg. Nem tudott mozogni, az egyik unoka magához vette. Nehézkesen tette-vette magát, de akkor már szeretett beszélni ezekről a régi dolgokról. Akkor már lehetett.
***
„A néném bőbeszédű volt. Aztán megbánta. Beadták a tanácsházán a részt. Volt, hogy kétszer is kérték. Kimentek érte. A gyerekeket faggatták, hol van a búza. A kéményben. Megbüntették, megverték. A gyereket megdicsérték. Még cukorkát is adtak. Akkoriban! Mert cukor a boltban nem volt.”
- Holnap jönnek. Hozzák a vetőmagot.
- A tanácsházán már nincsenek elegen hozzá?
- Újságíró jön, meg fényképész. Feldíszített szekeret kell kiállítsunk.
- Szüreti mulatság lesz decemberben?
- Így tartják jónak.
- Minden rendben lesz, mérnök úr. A szekér elé majd beakasztom az Ivánt.
- Látom a bazsajgásán, hogy gondol valamire. Ne gondoljon semmire!
- Rendben lesz, mérnök úr.
- Elvtárs, miért hívja Rettegett Ivánnak ezt a kehes gebét ez a jóember?
- Iván a neve a lónak.
- Hol tettél szert erre a göthös gebére, elvtárs? Miért ezt állítod ki? Jól tudod, hogy a Szabad Népnek fényképezünk?
- Ezt a lovat egy szovjet katonától kaptam. Emlék nekem, ajándék ez a ló. Nem göthös ez, csak kis termetű, olyan a fajtája!
Kozmanagyapa, amellett, hogy a magáén gazdálkodott, még Kéménypusztára is beakasztotta a szűrét. Még az öreg gróftól is bérelt. Nagyon ragaszkodott a magáéhoz, az övéinek se adta ki a részt. Ez még azelőtt volt, hogy elvitték.
A mérnök magához intette az emberét, és kiszűrte a fogai között. „Bátyámuram, ennyi elég volt. Vigye haza, és hozza el azt a seregesszürkét az Imre bácsitól.” Mindenki tudta, hogy a volt kocsisbéres fájlalja nagyon az elcserélt lovát. Hirtelenszájú is, nem úgy, mint a parasztok. Mert azok akkor már, bárki jött is a faluba, vagy ha csak sugdosni hallottak valamit, behúzódtak a házba. Akkoriban már az ajtót is magukra zárták mifelénk. Valami baj ne legyen. Az öregasszony így mondta: „Baj ne legyen, fijam.”
Az öreg Kozma aznap se zárta be a kisajtót, amikor elvitték. Úgy tartotta, hogy ő a magáéban van. Minek zárkózzon. Így aztán könnyen be tudtak jönni, zajongás nélkül. Már az különösebb, hogy a kutya se fogott.
A mérnök elvtárs, korábban – de a helybelieknek még akkor is inkább csak intéző úr –, akkor már vagy három hónapja nem jól aludt. Forgolódott. Lefagyott a föld, de még nem vetettek el. Honnan vehettek volna vetőmagot? Megigényelték, megsürgették. Mit mondjon már az embereknek is? Amikor maga sem értette? Miért kellett mind beszolgáltatni, ha nem ér ide időben a vetőmag?
Egy Hajrá feliratú traktort fogtak a szekér elé, azon jött a vetőmag. A régi kastélyban volt az új gépállomás. A magot a Földművesszövetkezet boltjában vehették meg a parasztok, miután a magukét beadták. Csakhogy időközben lefagyott a föld. Benne jártak már a decemberben, az adventben, amikor megjött a tél. Most meg már rögvest itt a karácsony. Most már mit csináljanak? Hogy vessenek rá a jégre? A madaraknak? Mert már olyan is volt, hogy a fagyott földre kellett vetni azt a drága magot, amikor maguknak is kevés volt. Még inkább semmi nem volt. Aztán a madarak meg összeszedték.
Csak legalább a szövetkezetében ne legyen hiány. De ha nem lesz hiány, sejtette, akkor is baj lesz. Keresgélni fognak, akadékoskodni. És akkor itt van még ez a Simon nevű újságíró is! Az még majd provokációt sejt abban a rossz gebében. És igaza is lesz.
Pedig az aratás rendben lement. Jó termés volt, hála isten. De a zsákok gyengék. Több kihasadt, gyülekeztek rá a madarak, amíg kínnal-keservesen összeszedegették. Zsákkal együtt kell beadni a búzát, de nem kapták vissza a sajátjukat. A zsákokat. Aztán ezt kapták vissza helyette, ezt a silányat.
– Elvtársam, hamarosan tehermentesítünk benneteket, már learatták az első rizstermést Tiszavárkonyban. De addig is, jobban kellene igyekezni. Nekem azt mondták, hogy terven felül nem ajánlottatok fel semmit az idén.
- Két éve nincs jó termés, kimerült a föld, elvtárs.
- Akkor a modern állattenyésztéssel járjatok elől! Nem kell a disznónak akkora hely, csináljatok ólat a karámból, több sertést tudtok beszolgáltatni!
- Volna gusztusa az elvtársnak, ha az a szerencsétlen a saját ürülékében tapos?
- Tovább a szövetkezeti gazdálkodás útján!
Az intéző, szegről végre az öreg Kozma rokona az is, maga is Kozma, korszerűtlen alak volt. Leüléskor combon megcsippentette nadrágszárat, felhúzta, a szár lábszárközépig felcsúszott, de nem térdesedett ki. Pedig lett volna nadrágja elég. Megbecsülte a ruhát. Méltóságteljesen, egyenesen ült benne, szára a bokájánál. Hallgatagon. De ha mondott valamit, jól beszélt. Három nyelven is. Megtanulta a kastélyban. Az öreg gróf maga se tudta eldönteni, hova érez. A szíve a magyar feleségéhez húzta, a gyökerei Franciaországba tartottak, de a család az osztráknak szolgált. Két urat még talán-talán, de a harmadikat hogy lehetne szívvel szolgálni?
Kozmanagyapának sem volt ura az Új Barázda szövetkezet. Nem tekintette urának. De gyorsan tanult. A volt béreseitől is. Baj ne legyen.
„Áru érkezik a szövetkezeti boltba.”
Ez lett az egyik fénykép címe. Három-négy zsák, meg üres ládák, dobozok a szekéren. Sok láda. Azokat a fényképezés után visszavitték, de a magok maradtak.
- Szípen kimérték.
Az intéző odavágott a szemével. Jó, hogy pesti létére Simon elvtárs nem értette. A szépen azt jelenti errefelé, hogy szűkön, vagyis szűken.
- Jövőre gyapotot vettek, elvtárs!
- Mi a szövetkezetben már túl vagyunk a vetésen.
Az intéző követ érzett a gyomrában. Maga sem értette, hogy jött ez a szájára.
- Majd beszántjátok, vagy mit is tudom én, mit kell azzal csinálni. De mi még készítünk majd néhány képet a vetésről.
- A vetésről?
- Arról hát. Jól fest az a képen.
Az, hogy ki volt valójában az a Simon, soha nem derült ki. Lehet, hogy csakugyan egy túlbuzgó újságíró, aki a maga szakállára sertepertélt. Később vagy áthelyezték valahová, vagy eltüntették. Nem igen hallottak azután róla.
Aznap elhalasztották a fényképezést. Várták még Korsós Ilonát. A kéménypusztai gépállomás Komszomol-traktorosbrigádjának élmunkásvezetőjét, aki majd a képen a traktor mellett pózol. A lóról kisütötték, hogy nem szolgálja a haladást. Se Iván, se a seregesszürke. Délutánra vártak még ifjúmunkásokat Pestről. Nem derült ki soha, hogy minek.
- Addig is, ne lopjuk az időt, elvtárs, ha már idefáradt a fényképész elvtárs velünk. Reggel készítünk néhány felvételt az őszi vetésről. Azután fogjuk lefényképezni a traktoros képet. Kinn a tölgyfánál, ahol délelőtt elpróbáltuk.
Szállingózott a hó, a seregélyek a magtár körül gyülekeztek csapatostól. Meg az öreg tölgynél. Az a régi tanyaközpont közelében állt. Ma úgy hívják, tanúfa, vasgyűrűvel fogták össze a törzsét. Meg az erdő fölött keringtek, leszálltak és fellibbentek. Zajos felhő. Simon elvtárs is odanézett párszor.
Fagyosan, mereven köszönt el nagypapám este. Amikor az újságíró előkészíttette a fényképezéshez a traktort és a búzát, két zsák kiszakadt. Madarak öröme. De ráállíttatta a traktort. Ne legyen a földön gabona a fényképen. De az még a próba volt csak. Terepszemle, ahogy a fotós mondta.
Akkor még nem szállingózott a hó.
- Majd felszedegetik a madarak, had hízzanak. Varjúból tudnak jó levest főzni?
Úgy érezte, eléggé megmelegedett az elvtársak között a viccelődéshez. Kínálták is eleget. Ezt már az intéző biztosította. Beosztotta órára, melyik asszony gondoskodjon a vendég italáról. A nők riadt arccal pálinkáztatták az egész bizottságot. Már szétfutott a híre, hogy jövőre gyapotot kell termelni. Másnap pedig meg kell mutatni a vetést. Ebből már az intéző úr is hogy bújik ki.
Az intéző félrehívta az öreg Kozmát.
- Kozmanagyapa. Maga most körbejár, és összegyűjti az összes lucabúzát az asszonyoktól, kiküldeti az egészet Imrével a tanyaközponthoz. Mindet, ami a faluban van, érti? Én meg majd ott várok tizenegy órakor. Mégse. Az asszonyokat is hozza az Imre, öt asszonyt.
Nagy pelyhekben esett már a hó. Gyapotpamacsok. Azok se lettek nagyobbak hópehelynél a következő évben. A seregélyek az öreg tölgyön gyülekeztek. Fölrebbentek, amikor az emberek odaértek. A lucabúzát kiemelték a cserépedényekből. A volt tanyaközpont közelében kerestek egy dombos helyet. Kis búzaszigeteket telepítettek a dombháton. A pelyhek aztán elsimították a vetést a fényképezéshez, meg se látszott, hogy ott friss volt a föld. Az intéző aznap éjjel sem aludt. Többször kinézett, esik-e még a hó, vagy nem esik-e túlságosan, hogy a „vetést” belepje.
Simon elvtárs is ébren volt. Hiába ivott, mégsem aludt el. A másnapi beszédét gondolta át. Töprengett is. Nem értette, hogy maradhatott itt meg ez az intéző a földműves szövetkezetben. Hogy lehetett ebből itt mérnök? A mérnökurazás szúrta a szemét. Miért nem mérnök elvtárs? És a tisztelet, ami mérnököt övezte. Hamar kiderült, hogy kicsoda volt itt az elvtárs azelőtt. A parasztok elkotyogták. Hiába, az egész napot együtt töltötték, meg hát ittak is. Italosan olyasmit is elmond az ember, amit nem szeretne.
Azt sem értette, hogyan hagyhatta a párt. De miért tisztelik annyira az emberek? Kíváncsi volt, de nem az volt a feladata, hogy a mérnök után nyomozzon. Hogy kiderítsen bármit is. Első mégiscsak az előmenetele. Még az is lehet, hogy belebonyolódik valamibe. Az már igazán nem hiányzik. De a maga szakállára szívesen kielégítette volna a kíváncsiságát.
Az a kis ital végül csak elaltatta. Mégis megébredt hajnalban. Épp, hogy világos volt az ég alja, amikor elindult arrafelé, amerre a madarakat látta keringeni. Lábnyom már nem volt a friss hóban a tanyaközpontnál. Ahogy világosodott, a madarak újra letelepedtek leshelyükre, aztán leereszkedtek a földre, ahol előző nap a búzászsákok kirepedtek.
Simon elvtárs tapasztalatlan, hiszékeny, félrevezethető, megfélemlíthető, alázatos és hataloméhes, de nem buta ember volt.
Az intéző nappal kelt, mint mindig, és első útja a hamis vetéshez vezetett. A friss hóban lábnyomokat talált a tanyaközpontnál, ettől újra kövek nőttek a gyomra helyén. Követte őket, de követnie sem kellett volna. Tudta, merre fognak kanyarodni.
- Jó reggelt, újságíró elvtárs! A vetést jött szemügyre venni? A fényképezéshez, úgye? Eltévedt az erdőben.
„Ennek is éppen itt kell fényképezkedni.”
Az újságíró igazolni akarta a gyanúját, de nem talált semmit. Abban viszont, hogy a mérnök megjelent a helyszínen, bizonyítékot látott.
- Láttam a lábnyomokat, gondoltam, hogy csak Simon elvtárs lehet az. Már ilyen korán a munka után néz.
- Gyanúm támadt, Kozma elvtárs! Kíváncsi lennék, hogy itt a föld alatt nem tárolnak-e valamit a parasztjaid. Gabonára gondolok. Rejtett gabonára.
- Erre, mióta a tanyaközpont bezárt, nem járnak a parasztok.
Igazat mondott. Saját maga tiltotta meg a parasztoknak, hogy erre járjanak. Kivéve kettőnek, akik a vermekre ügyeltek. Gyerekkoruktól fogva, még a gróf idejéből tudták a helyét. Már a gróf búzájából is itt „tettek el”, ahogyan mondták. Marad annak elég.
A vermek az erdő szélén voltak, nem messze a tölgyfától.
Azok ketten már jöttek is az erdő felől.
Meg volt nekik mondva, hogy amint pirkadni kezd, ügyeljenek.
A volt kocsisbéres jött elöl. Fokos volt nála. A háta mögött a másik, Imre bácsi. Imre bácsi még leeresztve tartotta a fokost.
- Induljunk vissza, Simon elvtárs. Vár a munka – mondta az intéző.
- Maguk meg csak úgy erre jártak, ugye?
- Igen. Erre jártunk.
Hamar végeztek a lucabúzánál. „Friss vetés várja a tavaszt az Új Barázda szövetkezetben.” Ez lett a kép címe. A traktoros kép volt még hátra, meg az a másik a beszolgáltatásról. A szövetkezettől, a bizottságból, de még a faluból is mindenkinek jelen kellett lenni. Hogy tömeget képezzenek. A falusiak akkor már megkönnyebbültek, hogy a lucabúzából nem lett baj.
Azután átvonultak a kultúrotthonba. Testületileg. Simon ünnepi beszédet mondott. Hagyták, hadd mondja.
- A munka termelékenysége a mezőgazdaságban is érezteti hatását, köszönjük, elvtársak – építette Simon elvtárs népszónoki pályafutását. - Sok az éhes száj a városban, a gyáripari munkáslétszám a háború előttinek közel másfélszeresére növekedett.
„És mit eszik a mezőgazdasági munkáslétszám?” – gondolta Imre bácsi. Hátul állt, nagypapám kérésére. Talán, hogy baj ne legyen.
- Ti itt vidéken, elvtárs, egész télen pihentek, nektek kevesebb is elég. De mi a gyárakban sosem állunk meg. Az őszi csúcsforgalom sikeres lebonyolítása kulcskérdése kongresszusunknak, a MÁV Járműjavító kazánműhelyének szegecsvágói a mozdonyok jó karban tartásával a te jólétedhez is hozzájárulnak, elvtárs. Eljut hozzád, amit a városi kultúra nyújtani tud. Honnan lenne itt neked traktorlóerő, ha nem etetnénk a traktorszereldét?
„Bizonyára nehezükre esik a munka.”
- Nálunk a munka nem kényszer, hanem becsület és dicsőség dolga – vett új lendületet Simon. - Apropó, elvtársak, vége a hosszú, unalmas téli estéknek, az ötéves terv végére minden lakott helyiségben lesz mozi.
Ekkor azért már valaki közbeszólt:
- Nem unatkoztunk mi eddig se, burzsoá népeknek való az.
- Kozmanagyapa. Most kell megnyitni a vermet. Kivenni a télre valót.
- Mostan?
- Ennél jobb alkalom nem lesz. Az egész elöljáróság, mindenki itt van egybe. Látja, hogyan dajdajoznak. Imre a régi kútból húzza fel a zöldséget is. Induljon vele Bakonszegbe. Hamar járja meg. A zeitungokat hozza el, de elő ne vegye az este előtt.
- Igazad van, fiam.
- Én meg visszamegyek közéjük, nehogy keressenek.
Kozmanagyapa elküldi Imrét, mintha csak a sütőház felé menne, hogy utánanézzen a kínálni valónak. Imre soha nem tudott megbékélni Magyarország Új Arcával. Néhány év múlva, amikor azt hallják, „valami forradalom van Pesten”, leveri az ötágú csillagot a tanácsházáról. Elviszik, nem hallanak többé róla.
***
A madáretetőbe csak a kis termetű énekesmadarak férnek be. A feketerigóknak fenn hagytam néhány almát. Ha elcsipegetik, majd újakat lógatok föl. Szépen túlélik a telet, egyre többen vannak. Szerencse, hogy a szomszédra tudom bízni őket, ha nekem el kell mennem. Nehéz időszak a tél a madarak számára.
Kozmanagyapát másnap hajnalban vitték el, alig hogy a rejtett búzát kimerték. De akkor az már jó helyen volt, szét volt osztva. Találgatták a faluban, hogy a lucabúzás csíny, vagy a rejtett búza miatt vitték-e el. De aztán nem derült ki. És az intézőért nem jöttek. Vagy nem a búzáról volt szó, vagy Kozmanagyapa nem vallott rá. Ő maga viszont soha nem került meg, még ötvenhatban sem, amikor egypáran megszabadultak a börtönökből.
Megjelent a Bárka 2012 / 6-os számában.
