Grendel Lajos
Az utolsó reggeli
(regényrészlet)
Egy fertályóra a szerelmi láz, mondta Noszlopy, amely ha kielégítetlen marad, mardossa az embert a lelkiismeretet, hajnali négy-öt óra körül, ha elnyomja az álom, teknősbékával álmodik vagy egy gödörrel, amely egy rettentő száj, magába szívja a földet meg a kavicsokat, és az ember a végén nem tud lélegzeni sem. De még mindig jobb a kielégülés, olyankor nem támadnak gyilkos gondolatai, olyankor egy fennsíkra ér az ember, és nem törődik vele, hogy mit hoz a holnap. A jóindulatú agydaganata változtatta meg? Mert attól fogva úgy gondolt a leendő gyerekeire, mint valami látomásra vagy fantasztikumra, és összerázódott a gondolattól, hogy gyereke is lehet. Most, hogy túllépett az ötvenen, egy délelőtt, mert más dolga nem volt, valóságos pánik tört ki rajta arra a gondolatra, hogy unokái lehetnek, hogy egyszer majd a fia huszonöt éves lesz, hogy egészen más lehet a világ számítógépestül, mobiltelefonostul, s mindez már a születése óta adva volt a gyereknek. Inkább nem beszélt volna a gyerekeknek a második világháborúról, a rendszerváltásról és egyéb csacsiságokról, mert az égvilágon semmi értelme nem volt. A gyerekek néztek rá, mint a holdra. A rendszerváltást Noszlopyék magukkal viszik a sírba. De szerencsere nem volt gyereke. Más szempontból ez sokkal mélyebbre van elásva! Igen. Nem akart gyereket, de nem az agydaganat miatt. Kicselezte a világot? Vagy a világ cselezte ki őt? Ő előbb-utóbb meghal. Viszont a világ marad, addig, ameddig az ész már nem tudja követni. Hiabavaló lesz a lázadása. Az idő eltapossa, még csak nem is fog fájni. Nem... Nem lesz szlovák és nem lesz magyar. Egyszerűen nem születik meg. Jobb kifogás az agydaganatnál nem is kell, gondolta egy csöpp cinizmussal.
Az agydaganat alapos kifogás volt, de Noszlopy egy napon, amikor mesésen esett a hó és akkora szélcsend volt, mintha minden kiszáradt volna minden fa, bevallotta, hogy nem is volt szó agydaganatról, meg szlovák-magyar viszonyról, meg az Isten tudja, miegyébről, csak a csöndröl, az átkozott, illatos csöndről, amelyet nem zavar meg gyereksíras, sem házastársi veszekedés, melyben fölmegy a vérnyomása kétszázra, a csöndről, melyet a világon csak ő teremthet meg, a szobában bezárva hallgatni a hó lassú esését, a létnek egy olyan pillanatát, ami túlmutat a jelen időn, ahol egy pillanatra nincs múlt és jövő, csak a szerelem, annak is egy foszlánya, a hátgerinc ívelése és a térd hajlása, a suttogás, mely mintha a jövőből jönne, és szétpattanna, mielőtt megjegyezhetné magának az ember. Hát igen, ilyen volt Viola, egykorúak voltak, majdnem hogy ikertestéverek. Viola május 8-an született hajnali egy órakor, Noszlopy meg ugyanazon a napon, de délután hatkor, és az első alkalommal, amikor megtudták a titkot, amely tulajdonképpen nem is volt titoknak nevezhető, úgy határoztak, hogy Viola hajnal előtt született, mint a titokzatos fekete rózsa, amely éjjel virágzik, Noszlopy pedig az este közeledtével, amikor már nem forró, hanem langyos a kéz, és valami nagy-nagy nyugalmat nyújt, amit az esti születésűek tudnak csak nyújtani. Észre sem vették, hogy tizenévesből huszonévesbe mentek át egy napon, csak amikor megittak két deci bort és Viola izgult, mert a mamája tizenhat évesnek nézte, és lassan közeledett a tíz óra, jutott eszébe, hogy húszéves, és elsírta magát örömében. Sokáig tartott a szüzessége, de Noszlopy sem sietett ... Egyrészt tizenhat éves korától olcsón kapott olcsó szerelmet, melyet persze eltitkolt Viola előtt.
Violával más volt, hajtania kellett, és csak hosszú távra szólt a szerelem, mert a hosszú távú szerelem az igazi szerelem. De Viola fékezte, ahogy tudta. Nemcsak olyasmit mondott, hogy ha megcsalsz, fel út meg le is út, minden nő ezt mondja, először komolyan veszi az ember, de harmadszorra-negyedszerre már jobb fülén be, és bal fülén ki. Meg nemcsak olyasmit mondott, ami a második leggyakrabban előforduló közhely (mintha nem elég közhely volna amúgy is), hogy öngyilkos leszek, vár a Duna, jobb esetben egy pisztoly. Nem! Valahányszor a mamájára terelődött a szó, azonnal átváltott hatvanéves asszonnyá, úgy csipkedte, sőt szidta Noszlopyt, hogy Noszlopy végül megunta a dolgot.
– Te nem vagy a mamád, az Úristenit!
– Viseljek miniszoknyát? Vagy rúzsozzam a számat? – kérdezte agresszívan.
– Nem. De a mama is hibás.
– Az ő hibái eltörpülnek a tieid mellett – mondta sértődötten. – Meg az enyém mellett is.
Mindamellett jó volt vele, télen is fecskék szálltak, bogarak zümmögtek, a hó nem is volt igazi hó, na, ez csak a látszat volt, de olyan jó volt engedni a látszatnak. Viszont nyáron nem tudott úszni. „Ezerszer mondtam neki, ha nem tanulsz meg úszni, még nagy baj lehet belőle.“ Mindig nyakig merészkedett a vízben, mert ott voltam én, és legfeljebb kihúztam. És őneki játszani támadt kedve. Még azt is megjátszotta, hogy fuldoklik, majd valóban fuldokolt, elkapta a Garam vize, és úgy sodorta, mint a követ a földmozgás. Szerencsére egy víz föle hajló ághoz – az megmentette. No, utoljára láttam fürödni folyóban, de az uszodában csak elővette néhányszor az ördög.
Mindent egybevetve, szép volt, de a végén már unalmas kezdett lenni. Ilonka nem volt csúcsszép, de itt-ott megfordult utána az ember, még a középkorúak is, akiknek egy feleség már gyötrelem, másikat nem akarnak, de egy-két éjszakára Ilonka megfelelne nekik. Noszlopy jól tudta ezt, egyszer bosszankodott miatta, máskor kárörvendően nézte, hogyan süti meg Ilonka a merészebbeket, jó alaposan, hogy kozmaszaguk miatt hisztizzen a feleségük. Nos, mi tagadás, Ilonka hűséges volt hozzá, nem is akarta Noszlopy elhagyni, holott már rég eltelt az az idő, amikor kavicsot dobtak a Dunába egy árnyékok szabdalta helyen (mondhatni ártéri erdő volt csupa nyárfaval és jó sok bokorral), hogy örökké tartson a szerelmük, majd a jó sok bokor közül kiszemeltek egy terebélyesebbet, és lefeküdtek, és szerelmeskedtek, és az ég kék volt, világoskék, mint Ilonka kombinéja. Már nem hajoltak a víz fölébe, már nem jártak a Dunához, helyenként csúf eső esett, és ágyban, párnák között esett meg, egyre rutinosabban, de még mindig fölajzottan, ha néha megfeledkeztek a csúfondáros hétköznapokról. „Megsimítottam a kezét, főleg amikor aludt, és mit ad Isten, halványan elmosolyodott. Pedig csak a képzelet játszott velem. Nem volt az már semmilyen mosoly sem.“
Rózsit, hogy úgy mondja, az utcán találta, szörnyen ómodi volt, szőke haja nagy és hosszú varkocsba fonva, mely egészen a háta aljáig, csípőig ért, de a lába meg a hosszú és olcsó nadrágját is, hogy úgy mondja, kicselezte, mert a lány sokkal kívánatosabb volt meztelenül, mint állig begombolkozva, az arca pedig üde volt, mint a tavaszi szellő, némi orgonaillattal, mely csak úgy csiklandozta Noszlopy orrát. Magyarán, begurult, mint soha korábban. Szembeállt vele a lány, a Rózsi, és a palócos, de borzalmas szlovák hangján megkérdezte:
– Nem tudja, hogy hol a Miloradská?
–Tudom – mondta magyarul Noszlopy.
Rózsinak elkerekedett a szeme.
– Nahát... – és még mindig nem akart hinni a szemének. – Hogy ebben a szlovák városban mindjárt magyarba botlom! Nem hiába áll az őrangyalom mellettem.
– Ha akarja, elkíserem – lovagiaskodott Noszlopy, pedig ezúttal nem jól állt neki.
Ettől a naptól kettő volt neki. Igen furcsa volt kettővel járni, mert az az igazság, mintha egyikkel sem járna, noha Rózsi előtt mintha Violával járt volna, de ez furcsa módon megszűnt, jobban mondva, unta Violát, de még Rózsit sem szokta meg egészen. Mintha váratlanul légüres térbe került volna, és úgy szálldogalt a légmentes örvényben, mint valami hajléktalan. Hol ide fogadták be, hol oda fogádták be, de innen is meg onnan is kinéztek. Ez addig tartott, amíg rá nem jött arra, hogy arany dolga van. A két nő nem tudott egymásról, Rózsi délelőttös volt, majd a következő héten délutános, és Noszlopynak ügyesen ki kellett kerülnie, hogy a két nő találkozzon. És úgy ment, mint az új biciklilánc. Ha Rózsi délelőttös volt, délután ötre-hatra elment hozzá, és mivel Strkovecen lakott, jó messzire a belvárostól, ahol senki sem ismerte őket. Olyan biztonságban érezte magát, mint a dalmát trónörökös, aki Anglia vizeit nem háborgatja. Violanak gyanus volt a kétheti kimaradása. De Noszlopy meggyőzte. Úgy hazudott, hogy az egyszeregyet sem tudta jobban fújni, és nem lankadt a szexuális ereje sem, mert Rózsi nem adta magát könnyen, sőt kezdetben egyáltalán nem. Végül is szép, nem háborgatta senki sem, nem kérdezte senki sem, hogy hát Isten nem kedveli különösebben a dolgot, mert az egyneműség híve, mivel hát nem tudtak a dologról semmit, mintha Noszlopy átöltözött volna, és egészen más ember lett belőle, kicsit nagyvonalú, kicsit dúskált a pénzzel, mikor a Rózsival volt, és ez a Rózsinak igen tetszett. Mert megváltozott Noszlopy is. Jobb pillanataiban gúnyosan pirongatta magát, de a gyomra körül jólesett neki, mintha az ösztön egy pillanatra legyőzné a kulturális embert. Ezentúl kétféle ember küzdött egyik a másikában, illetve Noszlopyban.
Egy magára is, önnön becsülére is adó büszke ember, meg egy taknyos, húszeves forma fiatalember, akinek vélhetőleg sosem nő be a feje lágya. Ha Rózsival volt, hanyagul öltözködött, mert Rózsi mellett nem tudott elegáns lenni, az úgy nézett volna ki, mintha Rózsi a kitartottja lett volna. Néha elfelejtett átöltözni vagy csupán lusta volt, ilyenkor mindig megkapta Violátol a magáét, hogy úgy öltözködik, mint egy tizenöt éves srác, holott régen elmúlt már harminc.
Pedig Noszlopynak még alig őszült a haja, ezért jó dúsra növesztette, a homloka közepén szétválasztotta, s a sötetbarna hajtömeg belepte a teljes vállát. Rég volt, igaz sem volt. Viola és Rózsi azonban marta a lelkiismeretét, holott a hölgyek figyelme már rég másmilyen irányba fordult. De akkor még együtt voltak, és hajszálon múlt, hogy egyszer nem derült ki az igazság. Noszlopyt még most is kirázta a hideg, pedig hát két évtized telt el azóta. Az évre nem is emlékszik. Semmire sem emlékszik, a húsz év távolság szürke lepellel vonja be az időt, csupán hogy Viola es Rózsi ott állnak egymás mellett az élelmiszerboltban, nem ismerték egymást, csupan ő ismeri mindkettőt, és halált vert a szíve. A bolt bejáratánál állt, mert nem akaródzott bemenni, és cigarettázott. Hogy hol volt ez, már nem is tudja? A Duna utcán? A Priorban? Mégis a Duna utcán. Az eladó lassan dolgozott, minden olyan lassú volt. Lassabban éltek az emberek? A nők álltak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Négyen vagy öten voltak előttük. De ez máshol volt? A fene tudja most már. Viola aztan a Rózsi... Viola megkérdezte szlovákul a Rózsit, pedig mindketten magyarok voltak.
De nem ismerték egymást. És ott van a harmadik, a Noszlopy, elég lett volna csak hátrafordulni... Minden lelepleződött volna, az is hogy mind a hárman magyarok, de ez alighanem nem segített volna rajtuk. Noszlopy kétszázas vérnyomással elmenekült, majd azt hazudta Rózsinak, hogy hasmenése volt. Egy hasmenés mindig megbízható. És a hazudozás is. Violának nem lehetett hazudozni, a hazudósak azonnal lelepleződtek. Noszlopy megfigyelte, hogy a hazudós ember füle akkor is piros lesz, ha a legtökéletesebben, a legnagyobbat hazudja, abszolút szuverénül. De a füle elárulja őt! Az ösztön mindig győzedelmes, és ezt a Viola vagy tudta vagy csak jó irányban tapogatódzott. Rózsinak viszont akkorát lehetett hazudni, hogy leszakadt az ég. Egész máshol volt az ő fortélya. Misztikus volt! Vagy babonás! Nem mosakodott három napig, mert az jobban biztosította az egészségét, mintha örökké fürödne. Noszlopyt rávette, hogy a spenót fogyasztható étel, és leszoktatta a cigarettáról legalábbis, amíg ott volt nála. Ha néha nála aludt (ez a munkásszállóban hol sikerült, hol nem), reggelig ébren volt és úgy távozott, mintha a legnagyobb öröm érte volna, mintha az óra megállt volna a jövetele pillanatában, tegnap este.
Már háromnegyed éve jártak együtt, amikor Rózsi, nagy óvatosan, föltette a kérdést:
– Talán most már együtt lakhatnánk. Olyan szép lenne együtt kelni föl.
De Noszlopy már várta a kérdést, és jó előre fölkészült rá.
– Szép lenne, szép – mondta Noszlopy, és még sanyarú arcot is vágott hozzá, hogy hihetőbb legyen. – De a lakás a mamáé, a mama pedig megtűr engem. No, nem rosszból mondom. Ha meg egy lány ideköltözne, pokollá tenné az életünket. A mama nem rossz, csak babonás. Rád nézne, és megölné az irigység. Hogy az ő fiatalságán túl is vannak fiatalok. Hogy a halálát kívánnánk.
Rózsinak megszorult egy kicsit a torka.
– Ilyen szörnyeteg az anyád?
– Dehogyis – vigasztalta Noszkopy. – Csak tudni kell bánni vele. Mostanság éppen nem alkalmas a beszélgetésre. Kedélybeteg.
– Kedélybeteg? Mi az, hogy kedélybeteg?
– Folyton rosszkedvű – mondta a türemetlen Noszlopy, mert véget akart vetni a diskurzusnak. – Ha kitavaszodik, talán jobb lesz.
Rózsi néman bólintott, mert teljesen elvette a kedvét, Noszlopy meg sokat mondóan sóhajtott, mintha ez a sóhaj jelezné, hogy itt az ideje befejezni a beszélgetést. Játszott az idővel, a helyzetekkel, játszott magával a játekkal is, és közben mintha delíriumba volna, egyszer sem esett le a szakadékba, mint egy madár vagy egy sötét pillangó. A játék örök, gondolta, ha megszűnik a játék, tulajdonképpen megszűnik az élet is. A lényeg az, hogy nem akart férjhez menni, mondhatni az idő múlásával házasság elleni fóbiája meg is erősödött. Kettős életet élt, egyszer Viola a másik pillanatban Rózsi, és ehhez úgy hozzá szokott, mint az esti leveshez. Este egyedül szeretett lenni, éjfél és hajnal között, bogarakkal és denevérekkel. Noszlopy elmerengett, így hozta a sors! Még nem egészen értette, hogy minden relatív, még csak sejtelmei voltak róla, melyek a következő években és évtizedekben oly erősek lettek, mintha durva spárgával megkötözték volna, és a spárga egy ponton túl nem engedett. Violának is elmondta, hogy szívesen odaköltözne hozzájuk, de sajnos nem bírja az anyját, úgyhogy vagy otthagyja, vagy pedig örökke jegyben fognak járni. Szóval hazudott. Tudta ő jól, hogy harminc nehéz munkában töltött év várna rá akkor is, ha férjhez menne, mert Noszlopy félig-meddig szabadúszó, és az Istennek sem akarná föladni a státuszát. Hitegette Violát, és hitegette Rózsit, és közben a gyomra tájékán időröl időre furcsa nyomást érzett, melyet lelkiismeret-furdalásnak nevezett el, mely éppen a gyomorban foglal kényelmesen helyet. A lelkifurdalás hol jelenkezett, hol nem. Többnyire nem, mert nem is volt rá szüksége. Ha esténként denevérek mutatkoztak, becsukta az ablakot. Minden relatív, gondolta, és egészen barátságos lett tőle a hangulata. „Az anyám es a Viola anyja csodalatos teremtmények, el fognak élni nyolvan-kilencven éves korukig, és addig nem vár Viola sem és Rózsi sem“. Hála Istennek, mondogatta, mert úgy félt a házasságtól, mint a vízbe fúlástól.
De olykor meggyötörte a relativitás-tudat. Hogy minden egyszerű és mégis túlbonyolult, hogy az anyja tulajdonképpen tébolydába való, pedig rendszerszerűen tudja az egyszeregyet és normálisan kommunikál – néha. Hogy Viola anyja öreg volt, amikor megismerte és ráadásul házsártos vén picsa, akit legszívesebben becsukna az élés kamrába, és szomjan halatna. Ehelyett lassan hal meg, mint a varjúk vagy a teknősbékák, teleszórja a szomszédokat undok pletykákkal, és a szomszédoknak a szomszédjai maskarába öltöznek és halálra rémítik a fiatalokat, mint őt, a fiatalt, pedig már harminc éves is elmúlt. Igen, folyton húszévesnek érzi magát, pedig csak egy pillantas a tükörbe – a derék ősz hajszálak lassan befonják a fejét. Minden és mindenki meghal és feltámad más alakban, vagy sohasem támad föl, ez csupán illúzió, beteges papok feltámadási illúziója, mintha lenne bűn és erény, holott semmi sincs, ami megragadható volna. Nézegessük mindenfelől a semmit! Rózsival moziba ment, aztán mentek vacsorázni és olyan volt az éjszaka, mint egy langyos szellő, és olyan volt az ágy, mint egy mézes-cukros takaró, aztán – már Rózsi délutános volt – lementek a Duna-partra egész Dévény határáig, és csókolództak és szerelmeskedtek napnyugtáig Violával, viszketett a sok szúnyogcsípés, és a szerelem csúcspontján az izzadság belefolyt Noszlopy szemébe, úgyhogy egy pillanatig nem látott, de az élvezettől, mely a csúcspontjan volt, nem is bánta hogy nem lát. – Igen, elmúlt, mintha sose történt volna meg! Amitől úgy izgult, mint a születés előtt öt perccel a 140-et verő szív, már régesrég az óceán habjai mossák hidegre. Minden elmúlt, mintha sosem történt volna meg. Ez az igazság, gondolta Noszlopy, és ha nem lett volna ott Szmirnov, még talan sírva is fakadt volna.
A pisla fénytől még nagyon jól lehetett látni a harminc-negyven év előtti pompát és az annak megfelelő drágaságot. Mindazt, ami elveszett belőle. A hotel fokozatosan ment tönkre, mondhatni, a társalgó után, látványosan. Egy pizsamás úriember zavarta meg őket, kövér volt és a lábszára meztelen, mint egy malacé.
– A mosdó? – kérdezte.
– Nem. Semmi sem lehet olyan fontos, mint a mosdó ezen a helyen – gúnyolódott Szmirnov. – Parancsoljon, uram, csak át kell mennie a titkos folyosón. Igaz, az az ellentétes irányban van.
A pacák nem mozdult a megfelelő irányban.
– A titkos folyosó? Miket beszél, uram?
Szmirnov kőkeményen diktált, afféle tollbamondásszerűen.
– Jobbra van egy titkos folyosó. Azért titkos, mert olyan szűk. Azon átmegy, és jobbra nyílik egy ajtó. Csodás kilátás van az udvarra. De nappal. Éjszaka sötet van, mint a seggben. Föl kell gyújtania a villanyt. Azonnal megtalálja a pisiscsészét.
A malaclabú pasas nem győzött bocsánatért esedezni. Már tudom, már tudom.
– Vadkender és álom – szögezte le Szmirnov, és ezt viszont Noszlopy nem értette. –Prosztatanagyobbodás. Magának nincs?
– Úgy tudom, hogy nincs.
– És ezek szerint sohasem volt szerelmes? – kérdezte a meglepetéseket tovább sorolva Szmirnov.
Noszlopy sóhajtott, mint akibe beleszorult a levegő.
– Előbb-utóbb engem is utolért.
Helyesbíteni akarta a helyzetét, mert innen, ötvenöt éven túl, már nem is volt szerelem, csak egy furcsa érzés, amely elmúlik, mint a tavalyi hó. De, Noszlopy úgy érezte, becsapja magát, ha mást mond. Igen, szerelmes volt. Igen, ő volt, csak valahogy olyan messzire táncolt a Gabi, hogy elveszett a női forgatagban. Vagy csak ő hunyta be a szemét? Egyszer Gabiról azt írta, hogy úgy élt, mint moha a víz alatt. Vagyis a leglehetetlenebb körülmények között is tudott élni, mohák, ezek a zöld színű, spórás növenyek, ücsörögnek az ágacskákon, mint a szárazvillám, amely világít, de nem árt senkinek sem. Gabi szlovák volt. Nem tudott egy büdös szót sem magyarul.
– Maga mindenféléről ír? Naplót ír?
– Hát nevezzük úgy, hogy naplót.
Szmirnov először csodálkozott el, és Noszlopy nem hitte, hogy a csodálkozása hamis.
– De hát kinek ír?
Megjelent a Bárka 2012 / 6-os számában.
