Cserna-Szabó András
Legenda a bárányfejlevesről
Vészesen közelgett a megváltó húsvét, és nyugdíjas hírlapíró nagyapámat megint elkapta a székely hübrisz. Lófrált a hatalmas Szegedvárosban, cikázott ide-oda, nem találta szegény a helyét. Mintha a tér fürdőkád lett volna, és ő kiesett volna a térből. Pár szál hajával huncutul játszott a szellő, szürke átmeneti kabátja nyakig begombolva. Megivott egy cukor nélküli szimplát a Virágban, hírlapot vett, ücsörgött vele a padon a Kárász utcán, aztán megint nyakába vette a várost. Hivatalosan nagyanyámnak keresett Max Factor bronz púdert, nem hivatalosan azonban valami góbéságon törte a fejét, csak éppen még nem tudta pontosan, hogy min.
Ment, mendegélt, s ahogy a Szent István téri hentes mellett szédülten elhaladt, valami szokatlant pillantott meg. Visszalépett, megállt, nézte hosszan a valami szokatlant, aztán végül rájött, mit lát. Felcsillant a szeme. Jókora bárányfej hevert lustán a vérfoltos üvegpult tetején. Szája mosolyra görbült, sárga fogai kissé kuszán sorakoztak, vidám szemei nyitva, bőre sima, akár egy csecsemőé. Nagyapám meg is esküdött, hogy a halott bárányka bal szemével rákacsintott, vigyél magaddal.
Kolozsváron láttam ilyen pompás darabot utoljára, talán negyvenegy tavaszán, gondolta az öreg, és ettől kezdve nem lehetett bírni vele. Bement az üzletbe, hosszan vizsgálta a fejet. Elég nagy a koponyája, idősebb választott bárány lehet vagy ifjabb toklyó, méregette. A mélyhűtőláda tetején egy keletnémet, Ziphona Decent 306 márkájú, hordozható lemezjátszón csillogó, fekete korong forgott: „Csodaszép a világ, mennyi pompa, fény, akáclombos kisfalum, nem adlak érte én.”
Honnan való? – kérdezte nagyapám.
Szatymaz – vágta ki a hentes büszkén.
Nem maga! A bárány.
Mit tudom én, tata, a legelőről, a gémeskút mellől. Nem kértük el a személyijét, mikor behozták hozzánk, csak fogtuk, és szétcsaptuk. Alkatrészeire dobtuk, már csak ez van meg, a hülye feje, a többit elvitték. Szétkapkodták. De ez meg nem kell senkinek – mondta gondterhelten a kopasz, vézna, jávorpálos bajuszt viselő hentes.
Tökkelütött magyarja, mindig a legfinomabb falatot hagyja ott, gondolta nagyapám, azzal megvásárolta az állati főt, amit a hentes egy átlátszó nejlonszatyorba tett. Nagyapám hazavitte a fejet, vagyis csak vitte volna szegény.
Max Factor? – kérdezte nagyanyám, mikor ajtót nyitott.
Nagyapám szégyenkezve nézte a gang kövét. Nagyanyám persze rögtön kiszúrta a zsákmányt.
Azt a dögöt ide be nem hozod, annyi szent. Múlt héten egy füstölt malacfarok, azelőtt borjúagyvelő, kakashere, marhanyelv, sertésláb, birkavér, elegem van, Bandika, elválok – szólt határozottan nagyanyám, és minden teketória nélkül bevágta nagyapám előtt az ajtót. Megremegtek az ablakok.
Az öreg kis ideig tanácstalanul ácsorgott a gangon, várta, hátha nagyi meggondolja magát. De nem gondolta meg. Ám nagyapám ekkor sem esett kétségbe, azért vannak az embernek gyerekei, hogy a nehéz pillanatokban segítsenek, gondolta, és a Mars (Marx) téri buszállomásra sietett, hogy a Napfény városából Szentesre induljon, nőgyógyász fiához.
Azt a dögöt fel nem hozza a buszra, tata, hacsak nem a testemen keresztül – mondta a borostás, de aftershave szagú sofőr almazöld, műszál mellényben, és felhangosította a Videoton autómagnót, üvöltött a lakodalmas rock, „hallod, rózsám, kellesz te a fenének, nem vagyok én bugyi, amit minden este cserélnek”.
Székely szarta a magyart, ette is volna meg, amit szart, gondolta nagyapám, de nem vitatkozott, esélye sem lett volna túlüvölteni a mulatóst, inkább egy százforintos bankót csúsztatott a sofőr kezébe, s már röpültek is a fejjel a kietlen alföldi pusztán át az öreg, köhögő Ikarusz autóbuszon. „Ezekkel a sofőrökkel baj van, baj van, pláne, hogyha a kocsiban csaj van, csaj van.” Nézd csak, mutatott nagyapám a határban legelésző birkákra, ott vannak a tesóid. De a fej nem válaszolt. Pedig nagyon értelmesen nézett, nagyapám szerint még a nájlonon keresztül is látszott, hogy a bárány szemei kifejezetten okosak. Megvolt annak az állatnak a magához való esze, még akkor is, ha nem székely füvet evett, jelentette ki róla az eset után évekkel.
Azt a dögöt be nem viszi a kórházba, mondta a szentesi ispotály portása, egy elhízott, rémisztő vízilabdás, miközben a SANYO kismagnóból lágyan hömpölygő muzsikára csettintgetett, „Ürményházán vettem egy malacot, van nekem malacom már”. Nagyapám közölte, ő nem beteg, nem is beteget jött látogatni, ő a Szabó főorvos apja. Még egy ropogós százasába került a bemenet.
Apuka, a kurva életbe, hogy jött be azzal a döggel? – kérdezte apám, mikor kilépett a műtőből, és megpillantotta öreg nemzőjét a patyolatfehér folyosón kezében a véres fejjel. Mert addigra nagyapám már kivette a nejlonszatyorból a bárányfőt, és mint egy dicső trófeát, mint a Bajnokok Ligájának kupáját tartotta büszkén maga előtt.
Ez nem dög, fiam! – ellenkezett az öreg.
Hát akkor mi a szent szar? – fortyant fel apám, mert azt gondolta, ha valamihez ért, tán az élőt a halottól meg tudja különböztetni.
Ez maga az élet. A nagybetűs. Ez az, ami ember és ember között különbséget tesz. Ez az, amiből a tejfölös-tárkonyos bárányfejleves készül.
Megint kezdi, apuka, megint? Nem hiszem el... Eszter kihajít, egyszer tényleg kihajít maga miatt. Azt mondják, minél öregebb valaki, annál könnyebb neki jónak lenni, de maga csak nem akar megjavulni – sápítozott apám.
„Hogy mi lesz a vége, nem tudom, meghalok egy züllött hajnalon” – dudorászta egy izmos műtőslegény, miközben elhaladt a folyosón nagyapám mellett.
Eszter meg az anyám, a köjálos, Higiénia bálványimádója. Rajta kívül soha senki nem léphetett be a konyhájába, mert az köztisztasági szempontból nem lenne decens. Ha valaki felgyújtaná a házat, csak legyintene, ő dolga, de ha valaki akár csak egy kávécsészét ellögybölne a konyhájában, azzal minden kapcsolatot megszakítana, örökre.
De hát szegény apám nem tehetett semmit, nagyapám lelkén már ott ült a székely hübrisz, és nem engedett a negyvennyolcból. Vagy a negyvenből. Esetleg a tizennyolcból. Na jó, ebbe most ne menjünk bele.
Apám beültette a vérvörös Daciába az apját, a zöldségeshez indultak. A langaléta, atlétatrikós, Iron Maiden-sapkás eladó ugyan nem értette, mi a fene az a murok, de aztán meglett minden, gyökér és tárkony, hagyma, házi tejföl és a többi.
Apuka, hagyja abba, nincs korpacibere, de nem is kell nekünk. Ne csinálja a fesztivált, apuka, engem itt ismernek...
„Az este vártalak a kerti fák alatt, mikor kinyíltak a begóniák” – énekelte a zöldséges, majd prózában folytatta: – Zacskót kérnek?
Délután négy óra volt, mire apámék nekiálltak végre a tejfölös-tárkonyos bárányfejleves elkészítésének. Apám zöldséget pucolt, nagyapám feltette anyám legnagyobb zománcos lábosában a vizet a tűzre, gyorsan dolgoztak, hátha be tudják fejezni a nagy művet anyám érkezéséig.
Én addig nem tudtam, hogy az anyám szép, csak a nagyanyámtól hallottam folyton, mert az ember nem vizsgálja, hogy az anyja szép nő-e vagy sem, az anya az anya, nem nő, de amikor azon a napfényes délutánon anyám hazajött, olyan gyönyörű volt, hogy elállt a lélegzetem. Levette a kabátját, felakasztotta, és belépett a konyhájába. Az ő privát konyhájába, ahova soha senki rajta kívül. Éppen abban a pillanatban érkezett, mikor még élő apai ági felmenőim a bárány fejét a lobogó vízbe kívánták ereszteni. Szikrázott a harag anyám szemében, arcát elöntötte a düh, úgy festett, mint egy bosszúra éhes görög istennő. Két Héra volt a konyhában ekkor, anyám és a gáztűzhely.
Azonnal elhagyjátok a konyhámat azzal a döggel együtt, most azonnal – üvöltött anyám, mire
nagyapám a fia fülébe súgta: most légy férfi, kisfiam, később már késő lesz.
Apám állt a konyha közepén, tanácstalanul, kezében a bárány fejével, és érezte, az élete válaszúthoz érkezett. Most le kell tennie a garast.
Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete – súgta luciferi nagyapám a fiának.
Csönd lett, végtelen csönd, olyan, ami csak kocsmában tud lenni, ha megölnek egy legényt. Apám és anyám farkasszemet nézett.
Nagyapám kihasználta a bénult pillanatot, kikapta apám kezéből a fejet, és a vízbe hajította.
A kocka el van vetve – nevetett gonoszul. – Éljen soká Erdélyország! – kiáltotta.
Anyám undorodva hajolt a lábas fölé, és látta, ahogy a bárány néz ki a vízből az okos szemeivel. Röhögött az a dög, nyitva volt a pofája, láttam a sárga fogait – mesélte később. Bőgve futott ki a saját konyhájából. Azt hittem, örökre elhagyott minket. A barna bőrtasakos Sokol meg csak danolt a konyhaablak kilincsére akasztva: „de ha egyszer, drágám, nem bírom tovább, ezt a fájó bús emlékezést, elmegyek én akkor, továbbállok én, mert a szívem magányos, szegény”.
De tíz perc múlva édesanyám újra megjelent. Már nem volt bosszúéhes görög istennő, csak pici, védtelen, szerelmes és kisírt szemű asszony. Kezében fogpaszta és kefe, letérdepelt apám elé, és könyörgőre fogta.
András, az Isten szerelmére, legalább a fogait engedd megmosni a dögnek – rimánkodott. Csak a bárányra gondolhatott szegény anyám, mert nagyapámnak akkor már nem voltak fogai. Csupán egyetlen, árva foga volt. Ezért is evett minden másnap körömpörköltet puliszkával.
Megjelent a 2012/4-es Bárkában.
