Temesi Ferenc
Ások, mint mások
Na, mostan, tisztölt hallgatóság, azt tudni köll, hogy barátom, Veszelka Attila, akit meg kéne ide, Gyulára hívni, nem csupán a legjobb költő Szegeden, de filozófus, pilóta, gitárművész, gombaszakértő és egy Jetski nevű szánhúzó kutya gazdája. Valamiből élni is kell: ő gyászbeszédeket mond. Fontos szolgáltatás ez, mert az elhaltak többsége nem volt igazi, templomba járó hívő (a kort ismerve, nem csoda), így aztán felekezetük papjai nem temetik el őket.
Veszelka története az is, amely a tavalyi választás napján történt. Mikor is, Szegeden, hajnali ötkor hívta telefonon egy nyugdíjas bácsi a halottszállító ügyeletet, hogy jöjjenek, mert a háznál meghalt a mama, vagyis a felesége.
Mikó tudnak gyünni?, kérdezte az ügyeletes szállítós srácot. Két óra múlva, felelte az. Mire az öreg: Az jó, mer' akkó e' tudok mönni előtte szavazni.
Úgy is tett. A halottszállítók már vagy fél órája ott toporogtak az ajtaja előtt, amikor végre megjött a kisöreg, csokornyakkendőben, öltönyben, egyenesen a szavazófülkéből. Köszönt, és végre beengedte őket a lakásba, ahol az ágyon feküdt a halott mami, türelmesen várva, hogy férjeura visszatérjen a választásról. Az asszony már megszokta: egész életében türelmesen várt a férjére.
Új katolikus pap érkezett Szegedre, szimpatikus, művelt ember. A baj csak az volt vele, hogy a határon túlról jött, és igencsak törte-zúzta a magyar nyelvet. A történet napján végképp elhagyta védőangyala. Kezdődött azzal, hogy nem volt víz a szenteltvíz hintőben, amikor a koporsót be akarta szentelni. Pedig nagyon be akarta, aminek az lett a vége, hogy az erőteljes rázástól leesett a szenteltvíz szóró gömbfeje, és szépen végigpattogott a koporsó fedelén. A ravatalozós emberek ezt még valahogy eltűrték, az arcizmuk se rándult. Még azt is elnézték, amikor az elhunyt mama főzőtudományát kezdte dicsérni az atya: a palacsintát például pulcsinak mondta. Hanem, amikor odaért, hogy a család mennyire szerette a dédit, nem bírták tovább, a röhögéstől szertefutottak. Ugyanis a pap szegény, azt találta mondani: És tudja az egész város, hogy a családban mindenki nagyon szerette a didit.
Hát igen. Ez egy ilyen család volt. Szívták magukba az információt. De tényleg.
Mostanában mindenki hazaviszi az urnát, mert olyan drága a temetés, mondja a barátom. Ám az elvitelben is vannak különbségek. A múltkoriban egy tata eljött feleségének hamvaiért a temetkezési irodába, hogy hazavigye. Az ügyintéző nő nyújtotta neki az urnát. Mire a tata: Ez mind az?! És az urnára mutatott. Igen, jött a válasz. Neköm nem köll ennyi, mondá az öreg, és elővett a szatyrából egy fajansz cukortartót, majd átnyújtotta az elképedt ügyintézőnek: Ezt tőccsék mög, a többive' csinájjanak, amit akarnak. Átvette, és szigetelőszalaggal akkurátusan ráragasztotta a cukortartó tetejét - ki ne jöjjön az asszony -, besuvasztotta a szatyorba, és elköszönt.
Megkereste a múltkoriban egy nő Veszelkát, (akinek Rúzsa Sándor hajdani jobb keze volt az ükapja), hogy meghalt a férje, búztassa el. Rendben, válaszolta a mindig fekete ingben, fekete farmerban járó, hajdanában fekete hajú barátunk. Mire ő: De én, uram, vidám gyászbeszédet szeretnék. Hogy nevessenek rajta az emberek. Olyat én nem tudok, mondta barátom a nőnek. Mire az alkudozni kezdett. Jó, akkor ne legyen vidám, csak olyan vidámabb egy kicsit, jó? Mire költőnk: Én olyat sem tudok. Kérem, asszonyom, próbáljon meg szomorúan kibírni tíz percet! Na, jó, mondta egy nagy sóhajjal a nő. De van még egy kérésem. És mi az, kérdezte gyanakodva Veszelka. No, hát, engem akaratom ellenére vett el az uram, aki különben boszorkány volt, hiszi vagy se. Százszor is megígérte, ha egyszer meghal, fölássa magát a koporsóból a felszínre, és kísérteni fog, egész hátralévő életemben. Na, de mit akar maga?, kérdé a gyászbeszédíró. Megfizetem a sírásókat, csak temessék el függőlegesen, fejjel lefelé. Hadd ásson kedvére, az öreg, lefelé. Lefelé!
A múlt héten a szegedi Dugonics temetőben kellett elbúcsúztatnia valakit a barátomnak.
Meghalt százkét évesen. A jók korán halnak, mondta a füle hallatára egy gyászhuszár. Esett az eső, és barátom behúzódott a sírásók bungalójába. Az egyik vezető állású férfiú (vagy ezren vannak a keze alatt, ugyanis ő kaszálja a füvet a temetőben), mivel tudott Veszelka irodalmi munkásságáról, nekiszegezte a kérdést:
Attila, hogy löhet versöket kiadatni? Nehezen, felelte a költő. De ha van pézöd, akkó' könnyen.
Ezzel a beszélgetés abbamaradt.
Később, mikor a szónok a gyászmenet élén haladt (előtte a sírásók, mögötte a koporsó a gyászmenettel), csak felhorgadt benne a kíváncsiság. Megkérdezte a gyászhuszárt:
Té Kálmán, talán verseket írsz?
Írok hát.
Aztán mikó' írsz?
Mikó' mérögbe gurulok.
És mióta írsz verseket?
Három napja.
És hány versed van?
Három.
Hozd el őket, holnap is jövök.
Jó.
Attila alig bírt magával másnapig. Végre elérkezett az újabb temetés, ami a hullaeltakarító szakmán belül kicsit másként látszik, mint kívülről, és Ibolya Kálmán, sárásó átnyújtotta verseit költőnknek. Mind a hármat. Ibolya Kálmán elmondta, hogy már művészneve is van.
Mi az?, kérdezte Attila.
Charlie. Charlie Ibolya Kálmán, mondta az ifjú gödörmélyítő.
Ímé a vers, betűhíven olvasom. Hadd szóljon, zengjen-zúgjon az opusz 1! Mi lenne más a címe, mint:
A Temető
Megtelt a város öreg temetője
aGyevi.
Nemtudnak a halotak egymástól
elférni.
Kétszáz hosszú év ide Fér mindenki.
Szerszámját letéve örökre mindenki.
Az új halotaknak gondnok új hejet keres.
Most ot gyülnek a Fejfák és ő sikeres.
Mostanában egyre több a halot,
sírásóknak ekor jönnek a bajok.
De a gondnoknak hiába mondjuk,
veszi a testet szakadatlanul.
Vankinek a sírkövére az lesz írva.
Iten nyugszik Marok Marcsa,
Mindenki ismerte a városba
A kő azér van hogy lenn tarcsa.
Ötven év mulva nem lesz it Temető.
Kövér kalászt arat majd a Szántóvető.
Ekkor megy a plébánia csődbe,
nem lesz Három bolond ki dolgozon hejette.
Charlie Ibolya Kálmán
Na, mindéggy. Így mögy ez. Ha a játéknak vége, a király mög a paraszt ugyanabba a dobozba kerül. A költők, írók éhön halnak, a sírásók mög tollat ragadnak. Előbb persze mindig az olvasók halnak éhön, ez majdnem szabály. Hatékonyságba szédült társadalmunkban a kultúrának nincs helye. Balga, aki nem látja. Akinek pénze van, az még a pornó videónál tart, mint én, akinek nincs. Az unokáira nem várhatok.
Az írás mint foglalkozás megszűnőben van. Munkanélküli író - elvben - nincsen, csak pénz és állás nélküli van. Nem lehet mindenki a kuratóriumi kúrós kórus tagja! Se előleg, se utólag - ennyit a honoráriumokról. Írjak újságba? A számlákra se elég.
Mindennek fittyet hányva én regényt írok. A regényírásban egy alapvető szabály van: nem szabad éhen halnunk; míg le nem pöttyentettük az utolsó pontot a már - halványan - megírt kottába. Én azért írok tovább, amiért a tyúk sem hagyja abba a tojást.
Nem nektök tartozom vele, honjaim, ti tösztök erre. Ti is mög akartok élni, én is. Csak én még éggy kicsikét többet is szeretnék a puszta mögélhetésnél. Szerénytelen dolog, tudom. És nem szórom rátok az átkot, mert nem tudtok könyvet vönni. Nem vösztök könyvet jó' van - én nem töhetöm mög, hogy né vögyelek titöket. Úgy fogom föl az egészet, mint valami váratlanul rám szakadt szabadságot. Végre eljött a remekművek kora.
Ezerszáz éves országunkban sokszor nem jutott szóhoz - ma csak az ő hangját hallani. Én már tudom, hogy a pénz beszél. Hallottam, amint azt mondta egy könyvesbolt előtt ácsingózónak: Isten hozzád!
Végül két jó tanács: Vigyázzatok, ha möghaltok, mer' ezzel életötök éggy fontos része mögy veszendőbe. Mindig mönjetök e' mások temetésire, mer' különben ők sé gyünnek el a tiétökre.
Neköm mög, nincsenek kívánságiam arra az időre nézvést, amikó' mán nem löhetnek.
Ások, mint mások, ez a kedvenc mondása Charlie Ibolya Kálmánnak, a poétának.
Megjelent a 2011/5-ös Bárkában.
