Egressy Zoltán
Szaggatott vonal
(regényrészlet)
A fiatal pár még mindig nem jut szóhoz, pedig a mesebeli figura már a pultnál áll, nem szólalnak meg, a lány kezében fonnyadt rózsaszál, le se tette az asztalra, előttük a rég lejárt szavatosságú mogyoró, két boros pohár, és egy harmadik, ami ott maradt, ki sem ürült egészen, a virágárus öregemberé, aki őrmester, beállós, cipészinas, bokszoló, bundázó szélső, határőr, kurvafuttató és előadóművész is volt pár perc leforgása alatt, bár a stricis rész kicsit zavarosnak tűnt, csendben hallgattuk végig a pultnál, ott akkor összenéztem a halőrrel, nem világos, Sala bá talán csak a szobát biztosította a kurvák főnökének, aki tehát semmiképpen nem lehetett ő. A csend, amely beállt a közeli asztalnál mesélt történet alatt, még tart, angyal repült át a kocsmán, vagy több is, mindenki figyel, a gyilkos is, mondhatni feszülten, lekötött minket a műsor, ez az igazság, csak a főhős nem áll saját maga hatása alatt, ostobán pislog, keresi szemeivel a pincéreket, akik hátul pakolnak. Nem indul rosszul a nap, máris eladott egy rózsát és egy csomag mogyorót, kapott két deci bort, teljesen mindegy, vörös volt vagy fehér, akkor is mindegy volt, most még inkább az, túl van rajta, ez már a múlt, ami nem érdekes. A fiút és a lányt - akinek tényleg mosolygó luk van az arcán -, egy perc múlva már nem ismerné meg. Elmondaná nekik ugyanezeket a történeteket, lehet, hogy nem pont úgy, ahogy az előbb. Sala bácsi nagy pszichológus: ha félelmet vagy bizonytalanságot lát valakinek a szemében, leül és mesél. Kizárt, hogy vagy italt ne kapjon, vagy virágot ne adjon el. Nem láttam még példát ilyen esetre, illetve egy alkalommal igen, ezek szerint törlődni akart az emlékezetemből, egyszer nagyon durván zavarták el az asztaltól, pedig látszólag békés bolondok mellé telepedett, a helyzet gyorsan veszélyessé vált, kocsmában nem nagy ügy, az egyik borjúszemű vendég majdnem megütötte, érdekes módon a közelben kérdezősködő Menta mentette meg, a pulthoz tolta az idős árust, aztán tudakolt tőle valamit, az egyik pincér közben szintén megszánta, letett elé egy pohár szódát, lihegve itta meg. Nagyon megijedt, pedig nem fájt volna neki, ha orrba vágják.
Lehetne az is, hogy itt vagy és beszélgetünk, mint ezek itt mellettem, akkor látnád te is ezt. Lehetett volna, hogy együtt sörözzünk. Nem, te boros voltál, akkor hogy borozzunk. Boroztam volna veled. Úgy mondom neked ezt magamban, mintha tényleg hallanád, és így is van, tudom, most beszélgetünk, tudom.
Ezúttal egyébként nem hibázott az öreg, ügyesen szúrta ki, kikhez üljön le, jól is alakult minden, nagy baj ma már nem lehet, csak az jelentős kudarc, ha egyetlen szál virág sem fogy. Halló, csapatfőnökség! Kocsmárosok!, kiabál be hátra, végre köszöntik őt a kijövő pincérek, neki nem jár kézfogás, köszönés igen, és egy kis mosoly, ő nem tudja, hogy rajta, nem neki, fontosnak tartja, hogy kommunikáljanak vele a fiúk, néha még azt is megkérdezik tőle, hogy van, kedvesek nagyon, helyes srácok. Nem kér semmit, ezzel nem okoz meglepetést, viszont van némi problémája, legközelebb öt órakor kell bevennie a gyógyszert a fájós fogára, a háromból fáj az egyik, addig még van harminc perc, megvárná itt, ha kaphat megint ingyen szódát, néha szokott, ez rendes hely, ti rendesek vagytok, fiúk, máshol nem ilyen egyszerű. Elmehetne a virágokkal addig, dolgozhatna, de fáj a lába, meg most a foga is, inkább csak itt bent teszek egy kört, nyilvánvalóan nem lesz több vevő, hacsak nem mesél újra valamit, de nem, ma már nem fog, fáradt, pedig az sajnos tény, hogy anélkül nehéz vásárlásra bírni az embereket. Egy mesterségesen megteremtett agresszív helyzettel valamit kezdenie kell a vevőjelöltnek, az emberek nagy része ilyenkor megadja magát, most is csak azért vett a fiú rózsát az arcra szép fejű csinos lánynak, mert muszáj volt, más kérdés, hogy nem bánja, ha úgy alakul, ahogy szeretné, este együtt teszik majd kádba a lánynál, miután visszavágtak a végéből egy centit sréhen. Sala bácsi már a sarokban ül, az óráját nézi, nehezen telik majd el ez a fél óra, hacsak a halőr meg nem szánja egy fröccsel, vagy én esetleg, vagy valaki más, a pincérek biztosan nem, ez nekik gyakorlatilag tilos, joggal merülne fel bármikor, miért nem kap, ha máskor kapott, az ingyen szódát is elrontották annak idején, azóta nincs visszaút, mert ami egyszer járt, az már jár, ha fáj a fog, ha nem.
A fiú és a lány most lehet itt először, vetek rájuk még egy barátságtalan pillantást, olyan kis átlagos, nem idevaló fejek, valahogy erre vetődhettek, majdnem tiszta a tekintetük, aztán majd mi lesz belőlük is, mit akarhatnak egymástól, hol tarthat ez a kapcsolat, idegenül fészkelődnek, pedig nem tűnnek egymás új ismerőseinek, csak a hely nem való nekik. Amikor bejöttek, azonnal felmérhették, hogy jobb lenne egy cukrászda, a lány legalábbis biztosan gondolt rá, de kellemetlen lett volna kifordulni, a fiú meg vagánynak akart tűnni, ha már ez a látvány tárult a szeme elé, és lám, nem is lett baj, sőt, mi minden történt, fel kell dolgozniuk a friss élményt, ebből is látszik, hogy bármi lehet. A bor jólesik, húszévesek se lehetnek, a fiú komolyabbnak érzi magát, mint amilyen, talán úgy gondolja, máris bennfentessé vált, próbál grimaszolni ránk Sala bácsi felé intve, összekacsint, megkísérli a beilleszkedést, ezt nem teszi jól, nincs partnere, én is elnézek róla, gyakorlatilag viszolyogva, jó érzékkel hagyja abba a küzdelmet, nincs értelme, jobban teszi, ha a lányra koncentrál. A befogadás nem ilyen egyszerű, óvatosnak kell lenni, ráadásul akadhatnak itt olyanok, akiket idegesít, ha másokkal látszólag minden rendben van. Túl rendezett a fiú feje, szerencséje van, most szelíd a vendégsereg, senki nem fog belekötni, de nem jön ide többé, ebben majdnem biztos vagyok.
Érdekes, az emberek mindenképpen mások közé akarnak tartozni, jó, te nem akartál, de létezik ez a görcs általában mégiscsak, biztos észrevetted, általános jelenség, olyan, mint hogy magaslatra vágyik mindenki, az evolúciós pszichológia meg tudja magyarázni, miért, évezredes dolog, fentről jobban látni az ellenséget, azt is, akitől tartanod kell, meg azt is, akit megölsz majd. Nem veszed észre, és önkéntelenül felfelé mész mindig, hegyet mászol, kilátót keresel, emeleten akarsz lakni. Jó, te nem. De te meg középen szerettél lenni, az is ugyanez valahol, hogy tisztán körbe láss, vagy nem tudom, nem vagyok evolúciós pszichológus.
A fiúnak jól jött a közjáték, a lánynak is, éppen ettől kezdenek felengedni, nehéz beszélgetés várt volna rájuk, mindig borzasztó, ha valami felé dönteni kell, mintha esetükben erről lenne szó, kitalálni, mit akar a másik, most már sínen vannak, megy a diskurzus, nem biztatom a srácot a tekintetemmel, amikor időről időre rám néz, ellenkezőleg, azt sugallom, hogy leszarom őt, ettől függetlenül szurkolok neki, nincs rossz helyzetben, van téma, erről sokáig lehet majd beszélgetni, felidézik majd később, milyen meleg volt, emlékszel, azon a délutánon, amikor a tökkelütött öreg leült a rózsáival és beszélni kezdett minden hülyeségről, igen, akkor kaptam a virágot tőled, és emlékszel arra is, miket mondott, mennyi baromságot, igen, és este aztán végre együtt aludtunk.
Ha nagyon elszüttyögöm az időt, nem lesz kondizás, a Vidámpark kimaradásának gondolata is egyre erősebben fáj, mintha régen tervezett programok maradnának el, pedig utóbbi például eszembe se jutott évek óta, sose szerettem, oda családok járnak, fájt a szívem, mikor láttam, kemény volt, fájt a kemény szívem, amikor egy-egy haverommal elmentem néha és néztem a családokat, kompenzálásként ordítoztam, igazi hülye kamaszok voltunk, de ez már később történt, kiskoromban még anyával voltam ott, talán ha kétszer összesen, veled meg soha, te nem vittél el, elvihettél volna azokon az egy napokon. Amikor találkoztunk. Minden évben két napot. Ezt hogy gondoltad, hogy egy nap karácsony és egy nap nyár, tényleg? Még szerencse, hogy utáltam a Vidámparkot. Öt éve kimentem egyszer a feleségemmel, az elsővel, akit még te is láttál, és rájöttem, hogy én a mesecsónakot szeretem egyedül, ott nem lesz hányingerem, belém se jön senki, csönd van, csobog picit a víz, de elbaszta a feleségem, mert mindenképpen csókolózni akart.
Ma kifejezetten szívesen mentem volna, nagy kár, hogy elment a szőke, nélküle most már olyan lenne, mint a mojito a salsás csaj nélkül, ez lett volna a délután értelme, tricepsz helyett Vidámpark. Ilyen nyakkal, ilyen szőkeséggel csak úgy kimenni, apa és fia tehet róla, egyértelmű, mindketten bűnösök, vagy talán mást kellett volna mondanom az angyalokról, attól ijedhetett meg a lány, nem arról van szó, hogy bolondnak nézett, bolondból látott ő eleget, inkább tudja, hogy úgy van, ahogy mondtam, és nincs rendben a lelkiismerete, ezért menekült el. Pedig már ma meglehetett volna, az azért látszott, én lettem volna a szamár a ló helyett, a ló itt áll mellettem, nem hiszem, hogy jobban néz ki nálam, nyálas a feje, először mégis ő jött be a szőkének. Még arra se válaszolt, fáj-e a tetoválás, egy holdat én is tetetnék magamra, sokszor gondoltam rá, elmesélhette volna, hogy megy ez, hogy megy a tű a bőr alá, elnyaltunk volna egy vaníliafagyit, aztán meglehetett volna simán, már ma, a mesecsónakban, menyasszony létére.
-
Nem reagáltam az anyagyilkos vallomására, jól jött a sör, ami a kezem ügyében volt, nyertem néhány másodpercet, míg megittam, Sala bácsi is pont jókor kezdett bele félhangosan a történeteibe, kitűnő alibi volt a rá figyelés, egyébként sem értem még mindig, mit vár tőlem ez az ember, bólogassak megértően vagy háborodjak fel, miért lennék kíváncsi az okokra, az végképp nem hiányzik, hogy fürkészve vizslassa az arcomat, akkor már jobban érdekel a fia, ő mit gondolhat erről, de az se igazán, nem fogom megkérdezni, nem akarok mélyebben belefolyni, semmi közöm hozzá, nem kisebb az én problémám se veled, nem érek most rá angyalokra, gyilkosokra, ez a délután a miénk, nyilván látszik rajtam, hogy nem vagyok partner a családi dráma kibeszélésében és feloldásában, az öreg csalódottan WC-re indul, Isten tudja, hanyadszor már, a fiatal kérdőn néz, de újra a sört választom, lehajtja a fejét.
Felébredtem a halálod pillanatában. Hat óra volt hajnalban, pontban hatkor pattant ki a szemem, kilenckor volt az első fuvarom, nyolcra terveztem az ébredést, de ellentmondást nem tűrően kidobott az ágy. Történt valami rossz, ezt tudtam, nem ez volt kérdés, hanem hogy mi, sejtettem, hogy veled kapcsolatos, tizenegy felé telefonáltak, addigra túl voltam két szállítmány kézbesítésén. A harmadik munkát lemondtam, épp a Szugló utca felé robogtam egy kis csomaggal, már majdnem ott voltam, amikor megcsörrent a telefonom, fel sem merült, hogy egy negyedik munka lesz, tudtam, hogy veled kapcsolatos a hívás, kérdezték, én vagyok-e a fiad, baj történt, menjek be a kórházba, ahová téged már halottan szállítottak be, nem lepődtem meg, hagytam a Szugló utcát, órákat késett az a kézbesítés. Néztem hosszan a holttestedet, az első ember vagy, akit holtan láttam, a nő, aki megmutatott, kérdezte, miért nevetek. Vigyorogtam, képzeld, álltam a tested fölött és állítólag vigyorogtam, ahogy néztelek, egy pillanat alatt szakadt rám minden, talán ezért, kínomban, nem tudtam róla. Ott ült rajtam ezer tonna, az, hogy most már nem lehet rendbe hozni semmit, addig taktikázik az ember, míg elfogy az idő, rám szakadt, hogy elfogyott, nincs idő már semmire. Az én számomat hívták, különös, miért engem értesítettek, hogy lehet, megtalálták valahol a mobilszámomat, nem értem, nem kérdeztem meg, eszembe se jutott, csak utólag, miután érzelemmentes, higgadt arccal végighallgattam, mi történt veled, vigyáztam, ne áruljon el semmit a tekintetem, próbáltam hivatalos képet vágni, orvosilag rendkívül érdekes eset, mondta a nő, később az újságok is megírták, szívednek minden hajszálere összeroncsolódott, ezt írták, az egész tönkrement, úgy, ahogy volt, nem maradt ép része, alig látni ilyet, ezzel kerültél bele az újságokba.
Két gomb hiányzott a télikabátodról, neked, aki pedig korábban kényes voltál az ilyesmire. Velem ugyan nem törődtél, de azzal igen, hogy hordjak sapkát, ezt karácsonykor mindig elmondtad, minden évben elmondtad egyszer, ne legyen csupasz a fejem, nehogy agyhártyagyulladást kapjak, meg a hajam, hogy ne hulljon ki, te szerencsétlen, hát ez volt a legfontosabb neked, inkább a kezemet fogtad volna meg, olyankor megfogtad persze, kétszer egy évben, de nem úgy értem, nem szó szerint értem. Ideadták a ruháidat, a kabátod zsebében egy pár rossz kesztyű volt, és néhány forint. Néhány nappal korábban mesélted el, hogy húszévesen valami Nórát szerettél, az is ki a franc lehet, nem ő lett az anyám, dühből lett neked az anyám, kit büntettél, magadat vagy őt, azt a nőt, esetleg engem, nem tudod te se, az a Nóra ki lehet vajon, él még egyáltalán? Három órákat aludtál éjszakánként, és egyáltalán nem álmodtál, mint a tanárköltő, aki a sarokban azóta is a sorokat rója, nem pihen, még mindig abban a nagy versben lehet, látni rajta, ahogy lelkesedik befelé, csak annyi időre száll ki a munkából néha, amíg rendel egy-egy újabb kisfröccsöt, ne basszatok falhoz, én hét éve nem álmodom, mondta pár hete, amikor mindenki elmesélte itt élete legrosszabb álmát. Olyan történeteket hallottam, olyan álmokat, hogy muszáj volt nagyon berúgnom, csupa pokol-látomás, kivert a víz, indulnom kellett dolgozni, egy-két sör mindig belefér, de akkor súlyosan ittasan indultam csomagot szállítani, nem probléma, ki szondáztat meg egy motoros futárt?
Minden jel jelentheti az ellenkezőjét is, ilyen bágyasztó, olcsó bölcsességeket osztottál meg velem az utolsó heteidben, semminek tartom ezt, semmit nem jelent, jobb nem mondani ekkora közhelyeket, az volt csak furcsa, hogy láttam a szemeden, halálosan komolyan gondolod. Nem lettünk barátok, mint ezek itt - közben kijött a WC-ről a gyilkos -, visszamentek a helyükre, csalódtak bennem, jobb nekik kettesben, mint velem, összebarátkoztak, mi nem, épp csak elindult valami köztünk, mindenesetre meséltél már a záróvonalas éjszakáidról, hogy valamiért el kell indulnod hajnalonként a Tabánba, végig a Rákóczi út záróvonalán, a Kossuth Lajos utcán, a hídon, mindegy, milyen az idő, hőség van vagy fagy, mész valami érzésért, nem akartad ennél pontosabban elmagyarázni, ez lett a végzeted, ez az út, azon a januári hajnalon nem értél haza belőle, mi történhetett veled aznap a hideg Tabánban, egyszer majd elmondod, ha akarod.
Lennél te fecske?, kérdeztem tőled hülyeségből, az orvosi váróteremben ment a rádió, együtt hallottuk, mikor bemondták, hogy egyre kevesebb van belőle Magyarországon, már nem szeretik annyira az emberek őket, mint régen, leverik a fészkeiket, ezt mondták, míg vártuk, hogy szólítsanak vérvételre, miért ment rádió egy orvosi váróteremben, erre nem is gondoltunk, dehogy utaznék én annyit a szárnyaimmal, válaszoltad, ez volt az egyetlen összenevetésünk, nem bánom, hogy nem volt több, még elérzelgősödött volna a szívtelen kapcsolatunk, egyik rosszabb mint a másik, középutat nem találtunk volna, még a végén összeölelkezünk, vagy valami efféle történik, azt inkább ne, talán majd egyszer, lesz rá időnk ott, ahol vagy, oda kerülök én is, meglátod, ha rossz helyen vagy, oda, ha jón, oda. Egyelőre még nem érdekel, milyen módon történik majd, úgy vagyok vele, mint a károsanyag-kibocsátással, leszarom ezt is, azt is, nem érdekel, mi lesz, mik a következmények, a helyzetek visszahozhatatlanok, a mérgezések meg kikerülhetetlenek, figyelsz rám, jól van,, figyelsz, érzem, mindjárt iszom még egy vodkát veled.
Egy Lara Fabian nevű nő énekli, a címe az, hogy Je suis malade. Tekintsd meg a youtube-on, és ha nem tetszik, menj a picsába, mondtam egyszer itt valakinek, akivel valamiért hosszasan beszélgettem, legalább tíz perce magyaráztam neki akkordokról, harmóniákról, míg lassan rájöttem, hogy nem vagyok zenész, nem nevezném tudathasadásnak, inkább olyasmi ez, mintha mélyen belül tudnám, hogy annak kéne lennem, ahelyett vagyok valami más, futár, de esetleg zenész lehettem valamikor, az angyalok jobban tudják, meg tudnák mondani, ha érteném őket, így sajnos nem, nincs rá bizonyíték. Mindenesetre félelmetes volt, mintha nem is én lennék, aki vagyok, van egy ruhám, a testem, meg van tudatom magamról, de mi van, ha ez az egész becsapás, nem ez a valóság, nem kell ezoterikus fasznak lenni ahhoz, hogy érezzen néha ilyet az ember, én legalábbis, ami persze nem jelent semmit, nekem a fülem is zúg, amit senki más nem ért.
Ez egy sanzon, a Je suis malade, beteg vagyok, azt jelenti, igazságtalan voltam, miért kéne, hogy tetsszen másnak, nem kell senkinek elmennie a picsába, bár idegesít, ha valaki érzéketlen a finom mollok iránt, a baltaarcú dílernek mondtam egyébként, akinek szintén van lelke, ő a környék ellátója, hacsak nem durva rágalom ez, még soha nem láttam kábítószert nála, de van egy feje, ami mindent elképzelhetővé tesz, és vannak barátai is, itt találkoznak néha. Amikor megjön, köré sereglenek, aztán kis idő múlva feltűnően megvidámodnak, nem kizárt persze, hogy más az oka, nem a fű. Én egyszer lettem hirtelen nagyon jól, egy ilyen ébredésem volt, gyümölcsnapot tartottam, egyetlen egyszer életemben, annak a végén történt.
Egész nap almát ettem, banánt, narancsot, körtét, estére olyan rosszul lettem, mint még soha, a legdurvább másnaposság sehol nincs ahhoz képest, pedig megittam négy liter vizet, ahogy kell, mégis, abszolút elviselhetetlennek tűnt az érzés, éjfélkor nem bírtam tovább, ettem három szem kekszet, más nem volt otthon, éjszaka ezzel együtt egyáltalán nem aludtam, hányingerem volt, fájt a fejem, a szemem, meg akartam halni, hajnalban aludtam el, talán hatkor, kilenckor meg euforikus boldogsággal ébredtem fel, érted te ezt? Ahogy kinyílt a szemem, elöntött valami körülírhatatlan, ok nélküli, könnyű boldogság, mintha nem is földi öröm lett volna, hanem valami több, és egyáltalán nem a büszkeség miatt, hogy megcsináltam, mert hát mi ez, egy nap gyümölcsökkel, nem tudom, mi volt, sírni kezdtem, de úgy, hogy majdnem egy teljes órán át folyt a könny a szememből, nem akartam gátat szabni neki, semmi konkrét nem jutott eszembe, csak sírtam, annyira, hogy tetőtől talpig lebénultam tőle, aztán elfogytak a könnyek, ittam egy kávét két cukorral, ahogy szoktam, lezuhanyoztam, és elkezdődött egy ugyanolyan nap, mint a többi.
Megjelent a 2011/1-es Bárkában.
