Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlatok Zordok életére *
Egy szerencsés baleset
Amikor szemem felnyitottam, egy fehér ruhás női alak hajolt fölém. - Jól van? - kérdezte, majd egy tűt szúrt a vénámba. Minden belégzés után éles fájdalom hasított végig mellkasomon. Felnyögtem. Fejem oldalra fordítottam. Anikó ült mellettem. Arcát kezeibe temetve sírt. Próbáltam összerakni magamban a történteket. Pár perc múlva kilépett a folyosóra, hogy ott várja meg, amíg lejár az orvosi vizit.
- Ne haragudj, amiért elhanyagoltalak, igyekszem javítani, de most figyeljünk a lovaglásra - kérte Zordok Anikót. Átölelte, megcsókolta és fenekét gyöngéden megpaskolva lóra segítette a nőt. Csendben ügettek a hatalmas fenyők alatt. Jó negyedóra múlva a mének zavarttá váltak, és nyerítve ugrálni kezdtek. A két lovas nyeregben maradt, de Anikó nyakához nem volt zsinórra odakötve a kalap, amelyet a szél lekapott fejéről, és az erdőbe repített. A harcos megállította ménjét, leugrott róla, hogy a kalap után rohanjon. A nő az idegesen horkantgató lovak kantárszárait kezében tartva várt. Zordok mintegy harminc méternyit haladhatott befelé a rengetegben, amikor ágrecsegésre lett figyelmes. Fejét felkapta. Oldalra pillantott. Háta mögött morgást hallott. Ahogy megfordult, dermesztő látvány tárult szeme elé. Egy hatalmas medve rohant felé. A harcos szíve a torkába dobogott, amikor a nagyvad hátborzongató hörgése megütötte fülét. Az ifjú bíró hiába próbált menedéket keresni a vékony fenyőtörzsek között, a szörnyeteg megállíthatatlanul rohant utána. Zordok egyre beljebb haladt a sűrűben, hogy biztos legyen benne, támadója nem fordul Anikó és a lovak ellen. Amikor már sarkában érezte a vad fújtatását, agyán átvillant: a találkozás elkerülhetetlen. Szembefordult a medvével, amely most két lábra ágaskodva, félelmetesen ordított. A harcos számára szaggatottá váltak a mozdulatok. Tekintetét végighordozta a vad apró fülein, ijesztő, széles homlokcsontján, tágra nyitott szájából elővillanó hatalmas szemfogain, a mellkasán sötétből világosbarnába játszó szőrzeten, és a nagy mancsaiból késként előremeredő karmain. Mögötte somfordáló bocsait már nem láthatta. Elszántan nézett a feldühödött állat feketén csillogó szemeibe. Látta: a barna óriás nem fog hátrálni. A következő pillanatban a medve mancsa Zordok felé indult. A harcos leguggolt. Feje fölött elsuhantak a karomtőrök. Amikor újra felegyenesedett, a szörnyeteg bal mancsával eltalálta mellkasát. Eszméletét vesztve zuhant a fövenyre. Az üvöltő nagyvad visszaereszkedett négy lábra. Hátralépett, szájába vette Zordok jobb lábszárát, és húscafatokat tépve ki belőle, húzni kezdte áldozatát a talajon. Anikó a látványtól ájultan zuhant lovak elé. Kutyák érkeztek, élükön egy szibériai juhászkeverékkel. Mögöttük Pista, a lovászfiú rohant lélekszakadva. Az ebek körbevették a medvét, amely elengedte a harcos véresen gőzölgő lábát, és zavartan himbálni kezdte nagy fejét. Pista hatalmasat cserdített a kezében levő ostorral a hozzá legközelebb eső fatörzshöz. - Szentségit a fajtádnak, mész arrébb azonnal?! - bátorította magát fogait összeszorítva. A kutyák hangosan csaholva hajtani kezdték a hatalmas medvét, amely lassú léptekkel oldalgott el, mígnem eltűnt a sötét rengetegben. Bocsai most előtte haladtak, riadtan pillantgatva az őket ugató ebekre. Amint elvonult a veszély, Pista Zordok fölé hajolt. Tenyerét a szaggatottan lélegző fiatalember halántékához szorítva még jobban megrémült. Életében nem érzett ilyen heves pulzust. Még fülében is hallotta, mint küzd a fiatal bíró szíve az életben maradásért. Letépte az áldozatról az inget. Kétségbeesetten szisszent fel, amint meglátta a mellén tátongó hosszú sebet. Halálra rémülten cibálta le Zordokról a nadrágot, amelyet átitatott a széthasított lábszárizomból a boka felé tóduló mélyvörös vérfolyam. Pista ezt látva eltakarta szemeit. Igyekezett erőt venni undorán. Kulacsából vizet csorgatott az áldozat arcára. Próbálta végiglocsolni Zordok egész testét, de az edény hamar kiürült. Éppen futni készült vele a közeli forráshoz, amikor lódobogásra figyelt föl. A lovarda tulajdonosa érkezett.
- Hova a francba tűntél el, ennyit tart neked a csikóbehajtás?! - kiáltott
mérgesen a fák közül előrohanó Pistára, ám amikor meglátta lovásza kétségbeesett tekintetét, és az előtte aléltan heverő lányt, szótlanul ugrott le a nyeregből. Zordok felé már telefonnal a fülénél lépkedett. Jó félóra múlva mentőautó szirénája verte fel az erdő csendjét.
- Önt az égiek védik, nem érték el tüdejét a medve karmai. Lábszárát azonban műtenünk kell, farizmából pótoljuk a hiányzó részeit - biztatott az orvos. Magatehetetlenül feküdtem a kórházi ágyon. Homlokomról patakzott az izzadtság. Arcom Anikó simogatta, mellsebemre egy igen csinos ápolónő tett friss borogatást. Féltékenyen pillantgattak egymásra, én meg a legnagyobb szenvedéseim közt is arra gondoltam: soha nem voltam még egyszerre két nővel. Mindketten önkéntelenül elmosolyodtak, amikor észrevették tekintetemben a fájdalom mellett a vágyat.
Zordok először bíráskodik felnőtt versenyen
Tiszta szerencse, hogy nem történt semmi bajotok. Azt azonban elvárom, hogy az autómat megjavíttasd - jelentette ki Dani Zordoknak, aki időnként meg-megremegett, ahogy felidézte a történteket. - Ennél pillanatnyilag sürgősebb mondandóm - folytatta Dani -, a Mester kért, hogy feltétlenül adjam át üzenetét: holnap versenyünk van egy közeli városban, mindkettőnknek bíráskodnunk kell...
Zordoknak csupán egyetlen kurta éjszakája maradt, hogy kiheverje a balesete okozta megrázkódtatást. Másnapra igyekezett elfelejteni, aminek akaratlan részese volt. Mintha mi sem történt volna, ott állt, mellén a harcbírói jelvénnyel, nyakkendőben az első felnőtt küzdelmen, a két versenyző között. Egyikük egy harminc évesnek látszó, szikár, magas férfi volt, nem túl nagy, de annál kidolgozottabb izmokkal. Ellenfele egy hasonló korú köpcös, kerek arcú feltűnően rövid hajjal - akár egy birkózó. Zordok, ahogy a rend kívánta, elmondta röviden a szabályokat. Szinte a gonggal egy időben kiáltott: - Harc!
A lelátókon a szurkolók tapssal bíztatták kedvencüket. A hangzavarban nemigen lehetett tudni, ki kinek szurkol. Az ifjú harcbíró a Mester arcára pillantott, aki rezzenetlen arccal ült az első sorban, majd az egymást felmérni próbáló versenyzőket figyelte, akik ökleiket fejük előtt tartva sétáltak körbe a küzdőtéren. A szikár nem váratott sokáig, oda ugrott a köpcöshöz, és jobb köríves rúgással támadott. Éles sípcsontja fentről merőlegesen vágódott ellenfele combjába, aki erre balegyenessel válaszolt. Az első találatok után felgyorsultak az események, szaporán záporoztak az ütések és rúgások, míg meg nem szólalt a szünetet jelző csengő. Az első menet végén korántsem látszott még, melyikük van fölényben. Ám a második menet olyan meglepetést hozott, amire ritkán van példa a küzdelemben. Alighogy Zordok felemelte a kezét, jelt adva a harcra, a szikár férfi valósággal belegyalogolt a köpcösbe, aki ugyan el tudott hajolni az első ütésektől, de egy olyan erős jobb egyenes találta el állát, hogy azonnal elnyúlt a padlón. Edzője nem is várta meg a rászámolást, tüstént bedobta a törülközőt. Zordok két kezét a magasba emelve jelezte: a mérkőzés véget ért. A tömeg éljenzése, ütemes tapsa ellenére a szikár egykedvűen, önuralommal várta meg győzelmének hivatalos bejelentését. A következő összecsapást Zordok a Mester mellől nézte végig. Ezúttal Dani bíráskodott. Két azonos testalkatú harcos küzdött egymással. Zordok barátja öt kemény menetet vezethetett le, amikor a két versenyző közül az egyik jelezte: nem bírja tovább. Újabb lelkes rivalgás közepette hirdették ki az eredményt. Ekkor a Mester Zordokra nézett, aki elmélázva pillantott maga elé a földre.
- Ismét te következel.
Hogy szándékos volt-e a döntés, amely sorozatosan az első küzdelmet megnyerő szikár férfival egyszerre küldte őt a ringbe, erről sejtelme sem volt. A higgadtságát mindvégig őrző versenyző sorozatosan, hol könnyebben, hol nehezebben diadalmaskodott, mígnem a közönség a döntőben találta, szurkolói nem csekély örömére.
Zordok némi lámpalázzal lépte át a köteleket. Életének első olyan döntője volt, amelyen két felnőtt harcában kellett bíráskodnia. A szikár rokonszenvessé vált számára, okáról nem tudott számot adni, talán alkata, talán visszafogott magatartása, talán pontos mozdulatai miatt. Érzelmeit igyekezett palástolni, már csak azért is, mert látta: a Mester és Dani egyaránt árgus szemekkel figyelik, képes-e bíróként megőrizni pártatlanságát. A rokonszenvessé lett harcossal szemben egy hatalmas termetű, kigyúrt küzdő lépett a szorítóba. Feltűnő volt magabiztossága, árulkodott róla, mennyire tudatában van erejének. Olyan férfi benyomását keltette, aki semmit nem szeret a véletlenre bízni, s ha kell, erőszakosan tör céljai felé. Sötét szemeivel élénken tekintett körbe, szinte szuggerálta rajongóit, hogy becenevének skandálásával teremtsék meg harcának hangulati hátterét. Gyönyörű barna lány hordozta körbe az első menetet jelző táblát, de bájait ezúttal nem csodálhatta Zordok. Saját hangját sem hallotta, amikor jelt adott a küzdelemre. Mindkét döntős azonnal robbant: ütéskombinációkkal estek egymásnak. Egyikük sem tudott elérni olyan találatot, amely képes lett volna két percen belül eldönteni a harcot. A kigyúrt férfi levegőért kapkodott a szünetben. A szikár szintén lihegett, arckifejezésén azonban látszott: minden erejével igyekszik nyugalmat parancsolni magára. A barna hölgy feszes farát billegetve mutatta fel a táblát: a második menet következett. Az utolsó másodpercekben a kigyúrt ütéssorozata egy bal horoggal végződött, amely váratlanul érte ellenfelét. A szikár hanyatt vágódott a padlón. Ellenfele tovább rohant rá. Zordok oldalról derékon ragadta a férfit, aki nem akart megállni, elegáns mozdulattal fordította meg saját súlypontja körül, majd elengedte, hogy a lendülettől mellel a szemközti kötélnek essen. A közönség derűvel és vastapssal jutalmazta a fiatal bíró mozdulatát. Rendreutasító technikáját követően mindössze ötig kellett számolnia, a szikár máris talpon volt, és folytatni kívánta a mérkőzést. A szünetet jelző gong után az edzők csorgatták sarokban ülő tanítványuk arcára, nyakára, hátára a vizet. Idegesen gesztikulálva próbáltak tanácsokat osztogatni. A harmadik menet a rúgásoké volt. A küzdők most csak ijesztésre használták kezeiket, kemény combrúgásokkal próbálták megtörni a másik ellenállását. Mintegy másfél perc telhetett el, amikor a kigyúrt remekül kivitelezett fordulatos sarokrúgást hajtott végre. A szikár gyomrához kapva zuhant a köteleknek, de ökleit feje elé kapva jött vissza, és ügyesen táncolt el a következő rúgások elől. A negyedik menetben vált érzékelhetővé mindkettőjük fáradtsága. A kigyúrt csak ököllel támadott, de már az első másodpercekben valósággal ringen kívül küldte csapottjaival a szikárt, aki a kötelek közül kiesve elnyúlt az első sorban ülők előtt.
- Egy! Kettő! Három! Négy!
Zordok nem folytathatta a számolást, a versenyző, miután hihetetlen szívósággal vett magán erőt, felállt, és visszalépett a küzdőtérre. A nála egy fejjel magasabb kigyúrt önelégülten pillantott a lelátók felé. Immár nemcsak a bíró szurkolt magában a szikárnak, egyre többen kiabáltak be, bíztatva a láthatólag gyengébbet, akit az újabb csengőszó mentett meg a kiütéstől. Az ötös táblával peckesen körbe lépkedő csinos barna lányra már csak a kamerák figyeltek. A tömegből áradó hangzavar elnyomta az edzők utasításait. A szikár kivette fogvédőjét, hogy vízzel öblíthesse. Amint visszahelyezte szájába, megszólalt a csengő. Felálltak. Zordok jelt adott. Fáradtan sétáltak körbe a ringben. A harcbíró nem számított arra, ami történt. Úgy hitte, mindkét harcos erőt tartalékol ebben a menetben, és egy következőben akarja döntésre vinni a küzdelmet. De a kigyúrt mintha hirtelen új erőre kapott volna, rárohant a szikárra, akinek ellenfele jobb és bal horga elől még sikerült elhajolnia, de ezt követően a kigyúrt férfi egy hatalmas fordulatrúgással vitte döntésig akcióját. Sarka villámsebesen siklott teste körül a levegőben, és a szikár állkapcsába fúródott, aki ettől erőtlenül rogyott össze.
- Egy! Kettő! Három! Négy! Öt! Hat! Hét! Nyolc! Kilenc! Tíz!
- Részrehajlás nélkül bíráskodtál, de végig láttam
szemeidben a rokonszenvet a gyengébb versenyző iránt - vetette oda később szigorúan a Mester Zordokhoz.
- De hát magamban, titokban, belül sem szabad szurkolnom?
- védekezett halkan a harcos.
- Amikor úgy állsz a kötelek között, hogy nem te küzdesz, magadban,
titokban, belül sem...
Zordok és a fenyves
Kerülő úton igyekezett a tábor melletti erdőbe. Leheveredett a fa tövébe, ahová a csomagot rejtette.
Verőfényes napra ébredt. Nyújtózkodott. Pár méterre egy erdei rigó kutatta csőrével a fövenyt. Párja türelmetlenül hívta vissza fészkükbe. Ördögbordák lengedeztek a reggeli szellőben. Mellettük kéknefelejcs-terítőre vetült a fény. A földre hullt apró gallyak szomszédságában szirmait széttárva fogadta a dongót a harangvirág. Énekesmadarak zenebonájától visszhangzott a környék. A hatalmas fenyők alatt vadmacska kereste óvatosan az élelmet. Szinte hangtalanul lépegetett előre, fejét körültekintően forgatta ide-oda. Sóvár szemekkel nézett fel a szorgoskodó fakopáncsra. Nem messze apró patakocska csobogott, medrében hatalmas agancsú szarvas szürcsölte a kristálytiszta vizet. A parton szamócák vöröslöttek. Egy vastag törzs moháján mókus mászott lefelé. Amint elérte a talajt, két lábra állva néhány pillanatra mozdulatlanná vált. A fák fölött két szirti sas körözött. Szinte egymás után csaptak le a mélybe. Élénkülni kezdett a szél. Zordok felkelt és elindult. Lábai alatt recsegtek-ropogtak a száraz ágak. Egy számára ismeretlen madár vészjeleket adott az erdőnek. A rigók felröppentek. Arrébb a vadmacska megállt, és szinte láthatatlanná vált. A szarvas elbődült, és rohanni kezdett. A mókus eltűnt. A harcos újra és újra hátra tekintett. Mögötte ott sötétlett a fenyves. Lehajolt. Kezébe vett egy tobozt. Gyönyörködve nézte arányait. Oldalra fordult. Lábai előtt ibolyák illatoztak. Óvatosan húzta végig mutatóujját száraikon. Felállt, és beleszippantott a levegőbe.
- Mindenütt vendég vagyok. Mégis: otthon érzem magam a vadonban, a
nagyvárosi kocsmákban, kopár albérletemben és az edzőteremben egyaránt - gondolta, miközben bedobta a csomagot egy bokorba, és kifelé ballagott az erdőből.
Nem tudom, miért, de közelebb érzem magamhoz a fenyveseket a lombhullató erdőknél, noha az utóbbiak inkább bővelkednek állatokban és növényekben. A homályban ég felé törő fenyők olyanok, akár egy-egy gótikus katedrális. És a csend, a hegyi vidék csendje, amelyet már gyerekkorom kezdetén élveztem. Mintha beleszülettem volna. Sokan rettegnek attól, hogy egyedül maradnak ebben a csendben, mások itt találják meg a békéjüket. A rejtettség új távlatokat nyit. Amióta megtámadott a medve, gyakran térek vissza oda, ahol találkoztunk. Fényképezőgépet viszek magammal. Egy lest tákoltam össze azon a helyen. Magamra zárom, és órákig ülök töprengve egyedül, amíg lemegy a nap. Az elején elkísért egyik-másik barátom, aztán elmaradtak. Nem is baj, zavart a csendben, ahogy korgott a gyomruk, és mocorogtak. Vadat idáig csak egyetlen alkalommal láttam - az erdész segítségével, akivel szembementem egy délután. A közeli faluból lótetemet hozott ki a kedvemért, és kikötötte a lessel szemben a fenyő törzséhez. Fejem kezeimbe temetve elaludtam. Ébredéskor azt hittem, álmodom. Egy világosbarna mackó lakmározott a dög beleiből. Mintegy tizenöt méterre lehetett tőlem. Óvatosan körülnézett, kiszakított egy jókora darabot a ló combjából, és hirtelen eltűnt vele a rengetegben. Nem értettem, miért sietett oly nagyon. Kisvártatva megfagyott ereimben a vér. Egy hatalmas fekete medve ereszkedett befelé az oldalon. Cammogó járásával mintha oldalmozgást is végzett volna. Kétszer akkora lehetett, mint az előle menekülő. Lehajolt. Orrát a tetem gyomrába mélyesztette. Hideg futott végig hátamon a csámcsogás hallatán. Fejét felemelve a les felé nézett. Úgy éreztem, mintha engem figyelne. Szemeim lesütöttem. Egy perccel később a fényképezőgép mögül néztem vissza rá. Az exponáló hangra újra felkapta fejét a nagyvad. Idegesen fújtatva rohant el, én pedig arra gondoltam: fenyők között még a marcona medve is megszépül.
* Részletek egy készülő regényből
Megjelent a 2010/6-os Bárkában.
