Prózák


Potozky László


Földalatti lélekmétely



Hármat mutatott az órája, mire fölért a tetőre. Lerogyott a földre, egy percig ki sem nyitotta verejtéktől vörös szemeit, minden lélegzetével az után a korty levegő után kutatott, amely végre eloltja légszomját. Lassan kipihegte magát, felült. Elnézte a távolban kéklő hegyeket, végigjáratta tekintetét az alattuk fekvő medencén. Nyugodt volt a táj, szinte érintetlen. Mintha az Isten csak úgy odaszottyantotta volna teremtéskor, és az óta tán feléje sem nézett többé.

Szendvicseket vett elő a hátizsákjából, falatozni kezdett. Elfúló harangzúgást hozott a szél, azon kívül csak a kenyér közé tett zöldpaprika hersegését hallotta.

Épp összecsomagolt, amikor távoli ugatásra lett figyelmes a háta mögül. Ellentétes irányba indult el - jó lesz kikerülni a nyájat -, úgy tervezte, egy darabig még a gerincen halad, csak aztán ereszkedik alá.

Negyedóra sem telt belé, ismét meghallotta a csaholást, most közelebbről. Nem létezik, hogy egy nyáj gyorsabban haladjon, mint ő! Az is eszébe jutott, talán egy, a pásztortól elszakadt falka követi. Feléjük fújhatott a szél, és megérezték a szagát.

Némi öngyőzködés után valahogy eloszlatta szorongását: képtelenség, hogy utolérjék, s ha sikerül is nekik, és körbeveszik, hát majd megkóstoltatja velük a botját. Egy kell a fájdalomtól elvonítsa magát, és máris hanyatt-homlok menekül az egész bagázs. De erre biztosan nem kerül sor, nem fogják megtámadni.

Egyre erősödött mögötte az ugatás, hevenyészett nyugalma gyorsan elillant. Ezek már loholnak utána!

- Hahó! - kiáltotta. Reménykedett, hogy pásztor is van a kutyákkal.

Fenyegetően közeledő ugatás, emberi hang sehol.

- Hahó! - ismételte.

Semmi válasz.

Megállt, fülelt. Most már szemből közeledett a csaholás. Háta mögött csend.

Csak akkor eszmélt rá, amikor feltűnt az első a láthatáron - kibabrált vele a visszhang.

Öten voltak.

Nem mert mozdulni. A kutyák egy vakkantás nélkül nézték.

Eléjük dobta hátizsákját, volt benne még kevés ennivaló.

- Egyétek meg! -  Hangja rekedtes volt a félelemtől.

Aztán, látván, hogy rá sem bagóznak az adományra, elkeseredetten marokra fogta a pálcát.

Ha az étellel nem, hát majd a bot fejével alkusznak.


Még csak nem is morogtak. Behúzott farokkal, kimért léptekkel közelítettek. Talpuk alatt alig zizzent a fű. A szemébe meredtek, mintha bénítani, hipnotizálni akarnák. Egyenes sorba fejlődtek fel, háromlépésnyire tőle megálltak. Egyikük körbeszimatolta a zsákot, majd visszahúzódott a sorba. Többre fájt a foguk.

Mintha kitervelték volna, szervezetten, bármilyen előzetes jel nélkül rontottak neki. A pálcát markoló kéz jóformán még a levegőbe sem emelkedett, máris elejtette fegyverét a köréje záruló fogak szorításában. Egy másik a szabad kéznek ugrott, kettő a lábakat kapta el - a lábikrába, a combba martak. Az utolsó egy erős rugaszkodással leteperte a földre. Nem keresgélt, nem kísérletezett, egyenest a nyakba harapott. Pofáját elöntötte a vér. Sikoly nem hallatszott, csak elhaló, a tusa feladását jelző nyögés. A test rövid ideig vonaglott, aztán elengedte magát, az izmok elernyedtek, az idegek abbahagyták a tüzelést.

Vonakodva láttak hozzá. A sok zsendice, kenyérhéj, szíjas puliszka után először idegennek, szinte ellenségesnek hatott a hús édes, a vér savanyú-sós íze. De hamar rákaptak. Nagy cafatokat szakítottak, lefetyelték a kicsorduló vöröses lét. Azóta nem faltak ilyen jót, mióta leválasztották őket anyjukról.


Lódult a pásztor lába.

- Menj már arrébb, az anyád keservit!

A kutya kelletlenül bár, de engedelmeskedett. A többi is félrevonult, nem kívánták gazdájuk csizmáját a bordáik közé. A fenyítéstől való félelem legyőzte mohóságukat.

Körös-körül alvadt vér, nehezen csócsálható inak. A pásztor a test fölé hajolt. Talán ki kéne tapogatni az érverését, gondolta, de szerencsétlennek már nyaka sincs. Fénytelen szemei az égen, pupilláiban feneketlen mélység.

Hátat fordított a tetemnek, a kutyákra pillantott. Lógó nyelvük vörös, orruk barna volt a vértől.

Füttyentett.

- Hozzám! - parancsolta. Hangjában elfojtott düh vibrált.

Csak egyik emelkedett fel fektéből, és indult el sunyítva. Mihelyt kartávolságon belül került, a juhász elkapta a láncán függő bottól, és magához rántotta. Felemelte, majd ugyanazzal a lendülettel földhöz csapta. A többi kutya moccanni sem mert, csak nézték társukat, amint vinnyogva négy lábra tápászkodik.

- Kuss! - ordította a pásztor. Leült a földre, háttal a testnek. Így várta Mihályt, aki hátramaradt a juhokkal, míg ő a kutyák után csatangolt.


Késő délutánra hajlott a nap, mire feltűnt a nyáj a másik pásztorral. A gerincen várakozó felállt és kihúzta magát, mintha vállaival el akarná takarni a látványt.

- Na, Bálint, megkerültek? - kérdezte az érkező.

- Meg.

A kutyák felpattantak, felszólítás nélkül körbekerítették a juhokat. Szempillantás alatt emberevőből pásztorkutyává vedlettek vissza.

- Még sose csináltak ilyent. Merre kóricáltak?

- Itt találtam rájuk.

- S mit csináltak?

Bálint oldalra lépett. Mihálynak először csak a furcsa színezetű fű, meg a feléje néző bakancstalpak tűntek fel. Lassan tudatosította magában, mi is történt.

- Az mi az isten? - rebegte, miközben elindult a tetem felé. - Talán... - A folytatást elnyelte a néhai író nyaka helyén tátongó mélyedés.

- Az már biztos nem - mondta Bálint.

- Hogyan

- Rossz helyen járkált.

- De a kutyák

- Ki voltak éhezve egy kis húsra.

- Élt-e

- Biztos nem. Te nem látod, hogy nincsen nyaka?

Mihály elnémult. Hátracsúsztatta kucsmáját, verejtékező homlokát dörzsölgette. Pattanásig feszült a csend, míg végre kifakadt.

- Azt a jó keserves úristenit!

- Mit császkált errefelé? - vonogatta a vállát Bálint.

- Hogyhogy mit császkált? Nem jártunk volna így, te barom, ha nem éhezteted úgy ki a kutyákat!

- Ezek pásztorkutyák!

- És?!

- Hogy akarod, hogy rámenjenek a farkasra, ha jól vannak lakva?

- A keservit, de ilyen még sem történhet meg! Nézd meg, darabokra szedték! Nem ellenségként látták azt az embert, hanem eledelként!

- A kutya, az kutya!

- Ne kutyázz itt nekem, a kurva anyádat, mert nem én fogom vállalni a felelősséget!

- Na állj meg! Csak az enyémek ezek a dögök? Csak én parancsolok nekik? Csak az én seggem védik a medvétől?

- De a medvét nem ennék meg! - üvöltötte Mihály. Látszott, akar még mondani valamit, de csak némán tátogott, arcára értetlen kifejezés sápadt.

Összegörnyedt, hányt. Bálint hozzálépett, finoman oldalba bökte a lábával.

- Lenyugodtál egy kicsit?

Mihály a száját törülgette, nem emelte fel tekintetét, úgy bólintott.

- Ahelyett, hogy itt ordítozunk, inkább azt fundáljuk ki, mit csináljunk - folytatta Bálint.

- Nézzük meg, van-e nála valami irat - rebegte Mihály.

- Neked elment az eszed! Tényleg meg akarod tudni, ki volt? Már nem több egy rakás húsnál, csontnál!

- Azért mégis meg kéne nézni.

- Minek? Hogy éjszaka, ha nem tudsz aludni, s rágondolsz, akkor a nevén szólongasd? Vagy hogy tudd megnevezni a rendőröknek, ha netán odajutnál?

Mihály hirtelen felegyenesedett, és ökölbe szorította a kezét.

- Mi van? Ha ÉN odajutnék? Te miért ne jutnál oda?

- Egyikünk sem kerül oda, barom!

- Nem a faszt!

- Egyikünk sem kerül oda! - Bálint csendes, magyarázó hangon folytatta. - Senkinek sem kell megtudnia, mi történt vele. Tűntek még el emberek a hegyekben.

- Keresni fogják!

- Itt fent már nem. A fakitermelés jóval lennebb folyik. Épeszű ember ritkán jön fel a gerincig.

- De tán mégis jelenteni kéne. Ki tudja

- Neked, úgy látszik, viszket a segged a börtön padja után. Ha megtudnák, mi történt, mindkettőnket bezárnának.

- S akkor mit akarsz csinálni? - kérdezte Mihály.

Könnyű szél támadt. Bálint levette a kucsmáját, lábszárához csapta, majd visszatette a fejére. Összeszűkült szemei a semmibe révedtek.

- Szerintem kéne hagyjuk, hogy befejezzék, amit elkezdtek - mondta színtelen hangon.

- Mit akarsz?

- Csak azt mondom, a legtisztább az volna, ha

- Hagynánk, hogy teljesen felfalják - fejezte be Mihály.

- Van elég hely a belükben.

- Te meghülyültél!

- Jut eszedbe jobb?!

- A nyavalyába, hát azt akarod, hogy rákapjanak az emberhúsra, s maholnap minket is kikezdjenek?

- Ha olyan okos vagy, találj ki valamit te!

Mihály ledobta a subáját a földre.

- Elássuk - mondta elsötétül arccal.

- Elássuk! - röhögött fel Bálint.

- El.

- Hát ez csuda! Itt, ebben a szent helyben kaparunk neki egy lyukat. Jó púposra hagyjuk a hantot, s még keresztet is teszünk a fejéhez!

- Nem úgy gondoltam.

- Ennyi erővel felkaphatnánk a vállunkra, s besétálhatnánk vele a faluba, hogy feladjuk magunkat!

Mihály eleresztette füle mellett a gúnyolódást.

- Elvisszük innen a subámban. A karámban ássuk el. A földet meg letapodják a juhok.

Bálint arcvonásai meglágyultak. Szótlanul lehajolt, és összeszedegette a szanaszét heverő ruhacafatokat, hátizsákot, botot, majd segített a testet a subára emelni és belegöngyölni. A suba szinte teljesen befödte, csak a megcsonkolt lábak lógtak ki belőle térden alól, fent meg néhány megkérgesedett hajtincs.

Alaposan eltaposták a véres füvet, majd felemelték a tetemet. Bálint fogta fejtől, Mihály lábtól. Füttyentettek, a nyáj a kutyákkal együtt elindult. Lassan haladtak, ügyeltek, nehogy elejtsék terhüket.

Szürkülődött, a nap már a hegyek ormain könyökölt.

- Imádkozz, hogy baj nélkül érjünk haza - fordult hátra Bálint.

Mihály a lemenő napba hunyorgott.

- Azt sem tudom, mit kérjek. Bonyodalom nélküli elvonulást és elrejtést, vagy bűnbocsánatot.

Azelőtt sosem volt ilyen ékesszóló.


Jóval sötétedés után értek az esztenára.

Lerakták a göngyöleget, Bálint beszaladt a viskóba. Rövidesen ásóval meg égő viharlámpával tért vissza. Az akolba ment, a földre tette a lámpát, majd odavonszolta a subába forgatott tetemet.

- Te ügyelj az állatokra, míg én elkaparom - szólt oda társának.

Mihály leült egy fatuskóra, onnan figyelte a „temetést".

Könnyen ment az ásás a porhanyó földben, Bálint hamarosan derékig állt a gödörben. Ennyi elég lesz. Kimászott, lábával beletaszította a hullát, majd sebes mozdulatokkal elföldelte.

- Terelheted befelé - mondta.

A juhok összetorlódtak a karámban. A kutyák, látván, hogy aznapra nem vár rájuk több feladat, elvonultak a fásszín mögötti vackukba.

- Ezeknek se kell vacsora - nézett utánuk Bálint.

Mihály nem felelt. Tekintetét arra a helyre szegezte, ahol a bucka domborodott, s most birkák tapodtak.

- Legalább egy koporsót összekalapálhattunk volna - dörmögte.

- Jó annak a báránybőr is.

- Mégse ugyanaz - sóhajtott Mihály, és bement a kunyhóba. Bálint követte.


Másnap reggel szokásos teendőik után néztek. Bálint fütyörészett, szórakozottan tett-vett, Mihály azonban komor volt, szótlan, görnyedt a bűntudat alatt. Nem volt képes félvállról venni a történteket, vagy nem álcázta olyan ügyesen zaklatottságát, mint társa.

Bálint éppen fát hasogatott, amikor Mihály szólította a fejőházból.

- Hej! Gyere ide egy kicsit!

- Mi a baj? - kiáltott vissza Bálint.

- Gyere már, a hétszentségit!

Bálint belevágta a fejszét a tuskóba. A nyél fogásán érződött, lesz még ma dolga a szerszámnak. Megkerülte a fásszínt, és belépett a fejőházba.

Mihály kurta, háromlábú széken ült, kezében vödröt forgatott.

- Mit akarsz? - kérdezte Bálint.

Társa feléje nyújtotta a vedret. Abban vagy háromujjnyi, rózsaszín folyadék lötyögött.

- Ez meg mi a fene?

Mihály felemelkedett a székről, kezét egy másik, kopott zománcú vödörbe mosta.

- Vér van a tejben - mondta.

- Beteg a juh?

- Ezek szerint.

- Hadd lám, a többivel mi a helyzet.

- Nem ez az első, amelyikből fejtem.

- És?

- Mind ilyent adott.

- Sebes a csicsük?

- Nem.

- S vonakodnak, amikor húzogatod?

- Tűrik. Nem fáj nekik.

- Mennyit fejtél ki eddig?

- Háromvedernyit.

- S mind ilyen?

- Mind.

- Pedig be voltak oltva rendesen - mondta Bálint.

- Úgy látszik ez valami más nyavalya.

- Nem baj. Kifejjük az egészet, s elöntjük. Aztán holnapig hátha elmúlik a bajuk.

- Nem szokott ezeknek olyan futó bajuk lenni - morogta Mihály.

...nem akarták kimondani...

Jó három órába telt, míg az összest megfejték. Valahányszor újat állítottak a fejővödör fölé, titkon reménykedtek, hogy ennek a teje fehér lesz, de megannyiszor csalódtak.

Az akoltól jó ötvenméternyire öntötték el a véres tejet. Csak az utolsó vedret kímélték meg, azt a kutyáknak adták, így legalább megtakarítják a ma estére nekik szánt puliszkamaradékot. Az ebek körbeszaglászták a rózsaszín folyadékot, majd mohón lefetyelni kezdték, mintha rég megszokott táplálékot kaptak volna.

A két pásztor megebédelt, utána pedig leheveredtek szunyókálni egyet.


Bálint felkeléskor sehol sem találta társát, hiába szólongatta. Úgy döntött, folytatja a faaprítást.

A tuskóban csak az él nyomát találta, a fejsze sehol.

Aznapra nem tervezték, hogy kihajtják a nyájat, mégis úgy döntött, megjárja magát egyet a juhokkal. Szólította a kutyákat, kiterelte az állatokat, és nekivágott az egyik dombnak. Nem megy messze, két óra múlva már vissza is tér, addig hátha Mihály is előkerül.

De vajon egyedül lesz-e?


Mihály fejszével a karja hajlatában, combvastagságú fatörzset vonszolva lépett ki a sűrűből. Olykor megbicsaklott járása, látszott, halálosan kimerült, de nem állt meg pihenni, míg az esztenához nem ért.

Behúzta a rönköt a fásszín mögé. Fejsze a tuskóba, vésőt, kalapácsot vett magához. A kérget nem hántotta le, úgy kezdett a faragáshoz. Gyöngyöző homlokáról a szemébe csurgott a verejték, de ő csak dolgozott rendíthetetlenül. Kihegyezte a rönk csúcsát, egymást keresztező, egyenes vonásokat vájt a fába.

Bő órán keresztül dolgozott egyhuzamban, míg végre szünetet tartott. Előment inni. Javában kortyolta a vizet, amikor meghallotta a hangot. Először azt hitte, csak a fülében dobol a vér, de a zaj azután sem szűnt, hogy hideg vízzel megnedvesítette a halántékát.

Honnan jöhet?

Tompa, mégis mindjárt beszakítja a dobhártyáját. Sűrűn dübörög, mint bádoglapon az eső. Mintha jég verné a földet.

A földet!

Letérdelt, fülét a földhöz nyomta. Üreg van valahol a mélyben, valami (valaki?) bennerekedt? De ő nem tud semmi ilyesmiről. Nem.

NEM!!!

Nyöszörögve kúszott a karám felé. A dübörgés egyre erősödött. Ő lesz az. A vér a tejben. Most pedig ki akar jönni, nem nyugszik bele, hogy csak úgy elkaparták.

Szaporán, el kell készülni a kopjafával, attól talán megenyhül!

- Sietek, sietek! - kiáltotta.

Hangja azonban nem hatolt a mélybe, a zaj nem szűnt.


Így akadt rá pár perc múlva a juhokkal visszatérő Bálint.

- Állj félre hülye, mert szétlapítanak! - rikkantotta.

Mihály szepegve arrábbmászott, de nem állt talpra.

Társa behajtotta a juhokat a karámba, majd feléje indult.

A kutyák, szokásukkal ellentétben, nem vonultak vissza a fásszín mögötti vackukba. Fülüket hegyezve figyelték a két férfit.

- Mi lelt téged? - hajolt le Bálint.

Mihály a földön hasalva hebegett.

- Hallom. Hallom, ahogy öklével-fejével veri a földalatti világ boltozatát.

- Neked elment az eszed.

- Hallom. Azt üvölti, kopja kell neki, addig nem tud lepihenni. Fenti fából akar ágyat magának.

- Mihály, kelj fel a földről! - mondta hangjában lappangó fenyegetéssel Bálint. Megrémítette társa viselkedése. Ki tudja, mit tett a félnótás?

- Menj, siess, hozd a fásszín mögül! - kérte Mihály. - Egy részét már kifaragtam.

Bálint hátrament a szín mögé. Észrevette, a kutyák nincsenek a helyükön. Csak akkor eszmélt rá, egész idő alatt őket lesték!... De a fenébe a kutyákkal! Fontosabb dolga is van! Magához vette a tuskóban várakozó fejszét. Hasítani fog vele, csak nem fát. A félkész kopját otthagyta.

Mihály térdre ereszkedve bámult a karám felé, amikor társa visszatért. A kutyák már egészen közelről vizslatták, de egy hangot sem adtak ki.

- Nem fog megbocsátani - sopánkodott Mihály. - Bealkonyult. Nem tudtuk neki kopjára tűzni a napot.

- Állj fel, és fejezd be! - mondta csendesen Bálint, mintha társát egy nagy nyilvánosság előtti megszégyenüléstől próbálná megóvni.

- Hol van a kopja?

- ...

- Nem hoztad magaddal? Nem fogja látni, hogy akartam! Én tényleg akartam!

- Elég!

- Sosem nyerünk feloldozást! Most már nem!

- Csend legyen!

- Ott fogunk megrohadni mellette! Magával viszi a juhokat, s minket is! - A kutyák közelebb léptek. - Most már fel kell adnunk magunkat! Törvénytől és Istentől kell bocsánatot nyernünk!

Bálint feje fölé emelte a fejszét. Ezzel egyidőben a kutyák is felugrottak.

Mire Mihály hátába belevágódott a súlyos fémdarab, Bálint torkát már át is harapták.

Mihály feltápászkodott. Érezte, minden lélegzetvétellel vér tolul ki a lapockája alatt tátongó sebből.

- Jó kutyák - hörögte.

Elhamarkodta a dicséretet. Épp csak kitépték Bálintból az életet, máris neki szöktek. Néhány másodperc alatt vele is végeztek. Egymás mellé húzták a két férfit, és letépték róluk a ruhát. Mintha asztalt terítettek volna. Nekiláttak. Tépték a lucskos húscafatokat.

A néhai pásztorok üveges szeme az égre meredt. Egyikben sem volt világosság, csak a hold félszeg tükörképe.

 

 

 

Megjelent a 2010/5-ös Bárkában.

 


 

2010. november 11.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png