Bezsenyi Tamás
Lefordított Jézus
Első fragmentum:
Apám órájára büszke vagyok, mert megvan, mert nem veszett el, azért vagyok rá büszke, ami nem az ő érdeme, hanem apámé, de őt anyám állandóan az egekbe emeli, néha úgy érzem, ő nem is ember volt, hanem legalább egy isten. Igen, kisbetűvel, mert mindennek van határa. Ezt a ketyerét apám állítólag rám hagyta, amikor meghalt, mégsem láttam soha, én még igazán nem láttam semmit a világból, persze a világ nem változott számomra, többet belőle azóta se látok. Hisz vak vagyok. Ellenben az óra mindig megnyugtatott, éjszakánként egyszerűen lehetetlen volt elaludnom, képtelen voltam, a sötét és a csönd, de az a csönd, amibe egy követ hajítasz és nem hallod, amint földet ér, szóval ezek borzasztóak voltak. Kénytelen voltam felkelni, megkeresni apám óráját, és a tenyerembe fektetve a fülemhez tartani, és mindeközben a fülemet az óra felé fordítani, mert olyan volt ez számomra, mint egy csók. Azt éreztem, tartozom valahová. E nélkül a magány képes volt egyik percről a másikra fegyvert fogni rám, lelőni, majd a saját halottjának tekinteni, nem is egyszer tette ezt meg, mindezeken felül mintha a temetési költségeket is ő állta volna, ahogy fekszem az ágyba, a koporsót eresztik le, emlékszem, hogy hallottam, hogy mindenki a halálnak gazsulál, hogy mekkora jószívű, amiért nem hagyott a mocsokban. Tudom, az időt magamtól soha nem tudtam meg, de mégis az idő múlását hallottam, és ez biztonságba helyezett. Egy irányba haladtam, és nem önmagamat kerültem meg folyamatosan. De anyám soha nem akarta nekem odaadni, mert én nem hiszek istenben. Igen, kicsi ível nem hiszek, a nagy í az egy másik kérdés. Mert apám, állítólag hitt, az órát pedig csak akkor vette fel, ha anyámmal templomba indultak, egy üveges fedelű műanyag tokban volt, addig harapdáltam, ízlelgettem, míg rá nem jöttem. Az óra állítólag aranyozott volt, de a szíja mindenesetre borjúbőrből készült. Ha velem volt, úgy érezte az örök időben vagyok, itt nem késhetek el, nem kell kapkodnom, mindenre van időm, nem úgy, mint az életemben, amit többször újra kellene talán kezdenem. Mert ott sok mindenről lemaradtam, főként egy jó életről. Talán pont az óra tévesztett meg, lehet, miatta hittem, van időm az életemre, nem kell sietni a megoldások kiötlésével. Végül csak beleszorult az ujjam a gordiuszi csomóba, és most ezt az óriási súlyú kötelet is cipelhetem. Anyám számára az óra szakrális jelentőségű volt, mint egy totem, ami istennek tetsző cselekedetek végrehajtását segíti elő. Én pusztán örömömet leltem benne, minden különösebb belemagyarázás nélkül, ami egyébként sokkal inkább anyám szokása volt. Ő amúgy se értette a viszonyomat a tárgyhoz, úgy gondolta, pusztán a barátaim előtt kívánok felvágni, előttük próbálok tekintélyt kivívni az órával, ami mintegy az óra megszentségtelenítése, hiszen mielőtt elindulok inni a barátaimmal, ugyanakkor amikor anyám templomba indul, én felteszem az órát, de ő ugyanazokat a plusz köröket, ugyanazokat a mondatpanel halmazokat mondja el, mielőtt sikítva, sírva karomba csimpaszkodik, és úgy könyörög az óra miatt. Vagy miattam. Képtelen vagyok rá hosszú távon figyelni, ez néha közönybe csúszik, ilyenkor kifejtheti fél napig is nekem mi a véleménye, semmire nem emlékszem se közben, se utána, vagy idegességre gerjeszt, ilyenkor nem hagyom végigmondani a betanult szövegét, hanem gyorsan megakasztom, üvöltök vele, amivel cseppenként eresztek ki belőle egy-egy mondatot. Ez a túlzott hit, amit megjátszik, elképesztő, művészt csinál magából, kiteljesedik, így mondja, ennek az eredménye egy általa faragott fa Jézus-szobor, amit az utcára néző ablak kereszt alakú fapántjaira erősített rá. Lássa bazd meg mindenki itt keresztényi kegyesség van, mi? Ezen felbaszom magam, és az egyetlen, ami segít, azaz óra, de ha nincs nálam, a markomat összeszorítom, és az így keletkező sűrű vérem erős lüktetése helyettesíti az órát addig, amíg elég távol nem kerülök, amíg eléggé meg nem nyugszom. Ha tudná, milyen veszélynek teszem ki mindig az órát, többször el akarták venni, meg akarták venni, sokszor majdnem összetört, de én vigyáztam rá. Apámnak nem volt nagy kunszt vigyáznia rá, de nekem igen, mert én nem heti egyszer egy misére hordom, hanem naponta a kocsmába. Anyám is csak apám halála után szokott rá a napi misére, én mindenesetre követtem őt a napi rendszeres cselekvésben, csak én a kocsma felé mentem. Nem nagy különbség, ha akartam volna, egy ideig együtt is mehettünk volna.
Második fragmentum:
Nem vagyok egy igazi tanuló, nem hiszek a tudás erejében. Mert nem vagyok képes belátni a megérteni valót, tudniillik nem látom, amikor formákról beszélnek nekem, elképzelem miként nézhet ki, aztán mutatnak egyet nekem, megfogom, megszagolom, de nem az, nem úgy néz ki. Az emberek nem ebből indulnak ki, ők látnak rengeteg dolgot, és úgy hisznek el valamit, amiről amúgy meg se bizonyosodnak, mert már úgyis láttak egy csomót, és így nem elképzelhetetlen az egyébként lehetetlen létezése is. Persze nem vagyok én filozófus vagy ilyesmi, inkább hallgatok én az érzelmeimre, azok jobban irányítanak engem, anyám megölése, ilyesmik, persze a mindennapi dolgokon túl, anyám halála erősen foglalkoztat valóban, mert nincs segítsége a földi létben, egyedül él, és én nem akarok neki a támasza lenni, ezért elvárható lenne, legalább öljem meg, ne kelljen szenvednie. Vagy nem álságos duma, belemagyarázás ez, amit anyám úgy szeret, vajon valóban kívánom a halálát, nem csak az ő érdekében? Súgva mondom az enyémben is. Szörnyű az élet vele, de milyen lenne nélküle, talán az, mindegy is, mert addig úgy se lesz, amíg ő él. Nyuszi van a kalapban, vagy csak köszönni akar a bűvész és megy is tovább. Gyerekként soha nem értettem, a kalapból nyuszit elővarázsló bűvészt, állandóan azt hittem, bejön köszönni, és azért veszi le a kalapját, és mutatja a belsejét, és ezért forgatja ki a zsebeit, mert így bizonyítja nem vitt el semmit. Hogy valójában csak egy piti tolvaj, vagy egy ártatlan áldozat, ennek eldöntéséhez asszem látnom kellene. Mi köze mindennek a nyuszihoz, ő miért kell, a lényeg, feltűnt valaki, aki a nélkül akar távozni, hogy bárki is visszatartaná és meggátolná ebben. Ez sikerülne is neki szerintem, de nagyon félhet, ezért veszi bele a nyuszit, azzal a produkcióval ott hirtelen rukkol elő, bebiztosítva a biztos távozást innen. Mert ő csak el akar menni, ahogy anyám közvetítette a történéseket, mindig kihangsúlyozta a mosolygását a legtöbb bűvésznek. De az istennek se sikerült kiszednem belőle, milyen mosolygást művel a bűvész. Szóval az én gyerekkoromból nem volt sok köszönet, nem úgy láttam semmit, nem úgy gondolkoztam, mint mindenki más. Különcnek tartottak a többiek, egy ideig az, hírlett rólam, képes vagyok a tekintetemmel, az érintésemmel embert ölni. Lázár, az egyik osztálytársam ki akarta próbálni, mert gyerekként véletlenül megvágta az ütőerét, amikor egy üvegajtón átfutott, és a csuklójából jövő vérre azt gondolta az ütőerének a tulajdona volt, biztos volt a halálában, de nem tudta ő kinek a tulajdonában volt, apja bevitte a kórházba, közben többször el akart aludni, mert jól esett volna, mondta később. Mindenesetre a kórházban bekötötték a sebét, és állítólag megdöbbentek, amikor a kis kukac megkérdezte, mikor fog meghalni. Ezek miatt neki úgymond pozitív tapasztalata volt a halálról, ezért ki akarta próbálni, igaz-e a terjedő pletyka. Én hiába hárítottam el, ő egyre csak makacskodott, mire annyira felbőszített, kénytelen voltam a földre vágni, karjaimmal a földre feszíteni fel a testét, és erősen kinyitni az elszíneződött szemeimet, amik hányingerkeltők voltak egyesek szerint. Mindenesetre Lázár megijedt, katatón állapotba került, remegni kezdett, majd elvesztette az eszméletét. Egyesek szerint a szemeim miatt, mások szerint erősen vágtam a földhöz, ezért valami felborult a lelkében. Ezután senki nem bántott, féltek tőlem, noha nem is láttam őket soha. Bár az óta egyre biztosabb vagyok benne, igazából ők nem láttak engem. Nem az arany ciráda lelkemre gondolok, hanem a kiült, seggel kitaposott karosszék csöndes megnyugtatására, ami bennem eloszlott, amikor bármit is elloptam tőlük, mert jól tudtam elcsenni bármit. Ez egyszerűen tehetség kérdése, én nem izgulok a miatt, ki lát meg, így képes vagyok nyugodtan dolgozni. Ebből kerestem magamnak zsebpénzre valót, amikor anyám rájött, kijelentette, ki kell jussak innen, a szabadságba, mert ez beszűkíti a világom. PEDIG ÉN ÉPP CSAK ÉLNI KEZDTEM.
A bűnben, közelebbről, a pokolban
mi az a csönd, megnyugtató elem,
kiűlt karosszék, mitől az arany
ciráda valóság lehet?
Pedig ki kellene hogy jussak
a szabadba, a szabadságba. Pilinszky János)
Azt mondta anyám a lopások miatt, a pokolra jutok, én pedig mindig azt gondoltam csak egy nyitva hagyott ajtón megyek be, semmi egyéb. Vagy csak nyitva felejtették? Akkor még inkább be kell mennem, mert nem lehetek benne biztos, hogy legközelebb is még mindig nyitva lesz
A pokol térélmény. A mennyország is.
Kétféle tér. A mennyország szabad,
a másikra lefele látunk,
mint egy alagsori szobába,
föntről lefele látunk, mintha
egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele
egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)
alagsori szobának ajtaján át.
Ott az történik, ami épp nekem
kibírhatatlan. Talán nem egyéb,
kibontanak egy rongyosládát,
lemérik, hány kiló egy hattyú,
vagy ezerszeres ismétlésben
olyasmiről beszélnek azzal
az egyetlen lénnyel, kit szeretek,
miről se írni, se beszélni
nem lehet, nem szabad. (Pilinszky János)
Az iskola kész gyötrelem volt számomra, a nap legjobb része az este volt, amikor anyám elment az esti misére, én pedig elővettem a sutyi cigit, a sutyi öngyújtót a sutyi helyről, és sutyiba kimentem az erkélyre dohányozni. A gázgyújtó kattanása után hallgattam a sercegő dohány szipogását, ha beteg volt, különben pedig csupán a puszta szuszogását, ha egészséges volt. Hallgattam a többi kattanást, amikor emberek kijöttek az erkélyekre. Egy idő után képes voltam megkülönböztetni, az én házamban élő emberek vagy a szembe lévő ház lakói jönnek-e ki dohányozni. Ezek a kattanások megnyugtattak, olyan volt, mint apám órájának ketyegése. A cigaretták pedig ismerősök lettek, megismertem melyik hogyan lélegzik. Ezután bejöttem a lakásba, összehúzott testtel közlekedtem, féltem talán a beszívott dohány hatására a testem térfogata megváltozott, félve közlekedtem, nehogy nekimenjek valaminek, nehogy összetörjek valamit. Szóval dohányozni jobban szerettem, mint tanulni, abba is hagytam az iskolát gyorsan. Anyám munka után küldött ezért, így egy telefonos cégnél helyezkedtem el, ahol a betelefonálóknak kellett esti mesét mesélnem. Egy idő után ezt is gépesítették, nem volt igény az élő hangra. A lopás egyre kilátástalanabb volt az iskolán kívül, muszáj volt valamiből megélnem. Tudtam, vakon anyám nélkül élni, sok pénzbe kerül. Nem is sikerült.
Harmadik fragmentum:
Ott ülök anyámmal, illetve épp külön, mint mindig. Egy óriási szoba, legalábbis szerintem, benne ez a kurva asztal, amin nem lehet rendesen enni, mert régen túl nagy volt, most túl kicsi lett. Odajön hozzám, érzem a slungot, amivel mindent elém tesz, minden eszközt, amivel megoldható az evés, plusz magát a tevékenység célját, az ételt vagy önmagát ha a tevékenység az ember életének a tönkretevése, és az étel és minden más ehhez kapcsolódó dolog csak eszköz a megvalósításhoz. Egyél, mondja, és hallom, amint az asztal másik végén magát húzza közelebb az ételhez, meghajol és a segge alatti széket megemeli, hogy semmi hangot se adjon, a padló nehogy összekaristolódjon, de én csak ezeknek a karcoknak a segítségével tudok tájékozódni, ezért is szeretek mezítláb sétálni otthon. Őt ez nem érdekli, néma marad. Meg kell tanulnom egyedül ennem, kis taknyosként, persze, segíts magadon és isten is megsegít, mindig ezt mondja, de ha már segítettem magamon teljesen mindegy isten segít-e, mert már elkezdtem csinálni, pont abban kellene segíteni, hogy elkezdjem, utána már beérik a munka, és ez isten tette(?), dehogyis, azaz én kezdeti erőfeszítéseim eredménye! Az maga, teljes valójában az isten, a tetteimnek a szerencsés következményei, épp ezért nem hiszek benne. Akkor már segítsen előbb ő, és utána majd én, akkor legalább hadd legyek az ő eredménye. Ha már a létezésem nem az ő érdeme. Tanuljak meg magamra számítani, keressem meg az asztalon az evőeszközöket, keressem meg az ételt, ő távol, velem szemben leül és fogyaszt, nem eszik, fogyaszt, mintha a kajálás is valami fajta hivatalos formanyomtatvány kitöltése lenne. Én mindent oldjak meg, mert ő is mindent megoldott apám halála után, ő is talpra állt, de ez mind kamu. Magában soha nem dolgozta fel, hanem létrehozott egy sündörgő keresztényt, aki csupa pozitív életszemlélet és segítőkészség, aztán ezt elnevezte önmagának, azt, aki pedig beleroppant apám halálába csak egy barátjának tekintette, akik mint barátok arra szolgálnak, hogy a velünk meg nem történhető halál, csalódás, baleset leírásának hű krónikásai legyenek. Pusztán ennyi. De néha felolvas ezekből, a krónikákból, minden nevető vagy vidám kiszólás nélkül monoton hangon olvas és olvas, mint valami szar miséző pap. És én segítsek magamon. Most brokkolis krém szósszal leöntött natúr csirkemellet főzött, rizzsel. A langyos, takonycsúszós öntetben, ezek a brokkolinak nevezett füvek, olyanok, mint itt a környékben, a parkban a fák környékén földből kinőtt, kutyákkal levizeltetett szétszáradt növényszerűségek. Ez a szar mindig langyos, mert már készen önti rá a húsra, ami viszont borzasztó forró, és mállós. Beleszúrod a villád, fújod, bekapod, és azonnal kiköpöd, de ha előtte vársz vele, akkor miért nem eszel édes fiam, ha beveszed a szádba és küzdesz vele, akkor miért kapkodsz, tudhatnád, hogy tűzön főtt, hát menjen a retkes ajkú mocskos picsába, az egész öntetes hús olyan, mint ő maga, bárhogy szeletelnéd a személyiségét, mindig szétmállik és nem tudod azt mondani, igen ezért utállak, mert kiforgatja a szavaidat, ha meg a depressziós öntet korszakát fogom ki, akkor pedig a keresztényi melegségre hivatkozik, ami majd felfűti őt. Az a rohadt rizs, hideg és ragadós, gombóc alakú darabokból áll, amik a villáról állandóan leesnek, és kezdődik elölről, miért szórod le. Mint ez a lakás, olyan hideg, és itt is minden ki van téve a szekrények szélére, hadd essen le, ha én véletlenül elvesztem az egyensúlyom. Mert elvesztem mindenemet, a türelmemet is, de aztán csak ülők, elfáradok a kiabálásba, mert minden egyes szúrásnál a hús szétmállik és nincs semmi, amit a villámra tűzhetnék, csak feltehetek rá dolgokat, aztán uccu neki egyensúlyozzál, de vakon bazd meg, jó hogy nem mesterlövész legyek. De akkor legalább tudnék ölni.
Negyedik fragmentum:
Anyám készülődött a templomba, a délután hármas misére, annyira tudom, amikor odatart, minden mozdulata szabályosan remeg, érzem, ahogy zihál, ahogy hullámzik körötte a levegő, kereszthuzatot csinál mielőtt elindulna, mindennek késznek kell lennie. Nem érünk rá, most azonnal. De sietni is kéne, és ne tartsalak fel ugye anya, ne tegyem rossz helyre a lábam, mert miattam esel el, ugye anya. Utálom ezt, ha ül a fotelben, és én véletlenül megrúgom, akkor miért nem figyelek, ha én ülök ott, akkor miért nem viszem arrébb a lábam, aztán egyszer csak eszébe jut, vak a fiam, és gusztustalan kedvességgel hízeleg, kiengesztelhetetlen szeretetet követel meg tőlem, az ő szemétségéért cserébe, undorító. Szabályosan várom, minél előbb tűnjön el. Persze kísérjem le a lépcsőn, mert a szomszéd néni is elesett múltkor itt, és combnyaktörése lett, és ugye én nem akarom, hogy neki is valami hasonló baja legyen. Kurva unalmas hallgatni, szabályosan megnyugszom, ha tudom, piálni megyek innen, mert itthonról elmenni önmagában felszabadító, nem keres senki, mert nem talál senki, főleg nem anyám, nincs kérdése felém, mert nem hallhatom, akár meg is halhat arra az időre, arra az időre akár én is, amíg iszom, mert teljesen más arcát mutatja a világ (hahaha), önmagával magyarázott teremtés, a részegség, elvetemülten jó érzés, szédülni, miközben nincs minek szédülnie, mert csak feketeség van, de hirtelen ebben a részegségben úgy tűnik a feketeség csak egy paraván, ami előtt mozoghat az ember, igaz máshol is ugyanolyan fekete, de mozoghatsz, de szédülsz is, és nem érzed úgy, hogy ez a sötétség a szemedre van ragasztva. Ez bassza meg, a szabadság. Innentől már csak jobb lehet, lekísérem anyámat, a gangos bérház belső folyosóin, csak a pisaszag és a hetven évvel ezelőtti festés felvizesedése áraszt magából nyirkos szagot, próbáljuk ki egy levegővel lekísérni anyámat a kapuig, addig se rá, hanem a fulladásra koncentrál az ember, a halál elkerülésére. Nevetséges, csak a halál vonja el a figyelmemet anyámról, legtöbbször képtelenség nem rá figyelni, annyira idegesítő. Végre itt az utca zaja, már hallom, itt idegen szagú minden, itt látszik az élet, itt a kérdés szaga van, a válasz helyett, itt a feladat hangja van, a többszörös javítás helyett, itt keresnek engem... talán... Persze megígérem, minél előbb fogok jönni, nem viccelek, komolyan, hát persze mama, de most már megyek, oké hello. Nincs senki, aki a kezemet fogná, nem vigyázok, belemegyek a villanyoszlopba, mert olyan jó érzés elbaszni, mint egy kisgyerek, tudom. A botommal kopogtatok, keresem a járda házak felöli szélét, ott súrolom a vakolatot a vállammal, mint egy idióta kopogtatok a betonon, nem jön senki, nem nyit ajtót senki, mint kiskoromban apámmal, húsvétkor, végigmentünk az osztálytársnőim ajtajai előtt, mindhez bekopogtatott apám, mert ez így illik, a lányok és a szüleik kivétel nélkül nem nyitottak ajtót, mert ez így kényelmesebb, még a pattanásos, libára mutált hangú Enikő is meggyőzte a családját, csináljanak tíz percre úgy, mintha nem lennének otthon. Mi meg kopogtatunk, hiába szólok apámnak, le se szar. Ugyan fiam annyi hülyeséget beképzelsz, hogyhogy nem nyit ajtót, ez nem igaz, csak egyszerűen nincsenek otthon, ilyen hozzáállással nem lesznek barátaid, persze a szemeim elé kellett volna tenni egy kurva szemüveget, hogy ne ezt a habverővel felvert kotyvalékot nézzék az emberek. Talán úgy még esélyem is lett volna. Igazából mindegy, most már csak önmagamnak kopogtatok, nem is akarom, hogy válaszoljanak, nekem kell megbizonyosodnom ezen a módon arról, hogy továbbra is jó helyen vagyok, továbbra is apám előtt állok, és hallom, ahogy apám feszeng, kitapintom a kezén a félelmet, amiért ő is érzi, ezek itt direkt elutasítanak minket, szagolom a gondolkodását, amint azon agyal, hogyan terelje el erről a gondolataimat. Több érzékszervemtől kellett volna megszabadítani. Ez talán nyerő ötlet volna, bár ki a fasz tudja. A kocsma előtt vagyok, hallom, a süket üvölt, mint a korhadt fa lyukában baszó kurva, a hangja is ilyen, ezt mindig megemlítem neki, jelezve én a fába szorult féreg kifejezést alakítgatom, mert megtehetem az eszem miatt, persze így meg úgy, anyámba szorult faszát kiráncigálja, és belém teszi, esetlen kripli szöveg. Próbál felvágni, de ő is ugyanazt a szar szöveget ismeri, amivel őt kigúnyolták azelőtt, és már az is milyen gáz lett, kivéve neki. A néma már vihog, mint a szűz, akit baszni visznek, jelzi, hogy egyetért, hülye ferde orrú fasz. Állítólag azért kezdett beszélgetni a sükettel, mert a süketet nem zavarja az ő hangnélkülisége, hisz úgyse hallaná, ráadásul a szerencsétlen meg van győződve róla, mivel nagy ferde orra van, ezért férfias hangja lenne, ha tudna beszélni, de ezt a süket egyébként se értené, engem meg egyébként se zavar, hogy elcsúnyult az arca az orra miatt. Ezért megfelelőek vagyunk, gondolja ő. Fárasztó ivócimborák, de legalább vannak. Na keressünk helyet, ha már kiszolgálnak. Mert a csapos mindig nyögve-nyelve ad, pedig engem lenne a legkönnyebb átbaszni, úgy tűnik épp a könnyű préda feszélyezi. Leülünk és iszunk, engem nem is igazán érdekel a hülye dumájuk, szarok rá. Úgyis játszani kezdenek, csak sejtem mi a lényege. Először el kezdenek dobogni a lábaikkal, erősen és minden ritmus nélkül, majd a hangzavar alatt egymás arcába köpnek, valószínűnek tartom, hogy egymás arcába, majd a nyál csorgását nézik a másik arcán, ahogy folyik és elváltoztatja a tekintetüket. Ez nevetésre gerjeszti őket, amitől én megvadulok, mert a nevetésük, és ez a dobogás mindig a gyerekként a katonai felvonulásokon vonuló katonák trappolását juttatja eszembe, amikor az ember tömeg összenyom, és vihogva nézelődik, és teljesen elvesztem apámat, és kurva nehezen talált meg mindig, de sose volt mérges, de itt egy jó pár mélyről kikormolt nevetés a többiektől, mint az autó benzintartályának belső felszínéről elégetett üzemanyag maradék, amiről nem is tudni, jó-e ha elhasználják. Mindenesetre én csak kapálózom, mint a hülye, pedig csak kussban kéne ülnöm, de akkor félelem fog el, és anyámmal félni nekem elég, itt nincs kedvem hozzá. Itt bátor vagyok, nevetnem kell, de így van. Meg is kapom, felugranak mind, és verni kezdenek, semmi közölni való fájdalom, mert maga a fájdalom közöl. A linóleumra csapódó fejemben a szám fogai megharapják a nyelvemet, a fejem hátsó részét ért ütéstől az állkapcsom zsibbad, mintha nem kellett volna elharapnom valamit, a tarkóm csak azután nyilall, és... nincs semmi, ami én vagyok, miután nem elviselhető, rögtön másra gondolok, például a zenecsatornákon éneklő hülye picsákra, akikből még egyet se dugtam meg, pedig a hangjukra is felállt, ahogy a néma és a süket, meg az osztálytársaim tudtak róluk beszélni, egyszerűen elém varázsolódtak, főleg ha otthon meghallottam őket, egyedül, ez maradt, és most szopkodom a vérem a szájüregem belső feléről. És.
Verés
Most elviselhető.
Most másra gondolok.
Most semmi sincs.
Most én vagyok.
Most minden van.
Most tűrhetetlen.
Most pedig, most és egyedűl,
itt és most, végképp egyedűl
csak te meg én. (Pilinszky János)
Kint a küszöb előtt épp elég rongyszerű lehettem, felmosott velem az összes szarfaszú, de komolyan, a belőlem kijövő folyadékot felkenték velem, piszok gazdaságos egy banda ez. Dülöngéltem és támaszkodtam, nem egy nyomorék voltam, hanem egy önhatalmúlag eldöntött hülye, mindig is ez volt a jobb, végre a fekete paraván előtt mozoghattam, és nem a sötétség volt ráragasztva a szemeimre. Így marha jó volt hazamenni, még anyám se lehet olyan szörnyű. Már hallottam a házat, ahol felnőttem. Már szagoltam a tömböt. Ekkor hirtelen, csapódás, üvegtörés, csörömpölés és üvöltözés kezdődött. Csak a hang volt ismerős, ez anyámé. Lehet, hogy meg akarják ölni, betörtek és ő rátámadt a betörőkre. Vártam pár pillanatig, amíg felmértem anyám halálából keletkező előnyöket, és ahogy ezen gondolkodtam biztossá vált bennem, ordítanom kell segítségért az ő és az én érdekemben is. Üvöltöttem többször, mire megjött a segítség. De csak rajtam segített. Még meg tudta tenni. És kimentett innen.
Infinitívusz
Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni. (Pilinszky János)
Trónfosztás
Táblára írva nyakadba akasztjuk
történeted. (Pilinszky János)
Valami öreg pali, aki már amúgy rég meghalt, és mellesleg olyan szövegekkel próbálta felhívni magára a figyelmet, mint hogy Isten meghalt, mert ilyenektől várta, hogy mindenki elájuljon tőle, szóval ez a pali egyszer állítólag azt mondta, hogy már nincs tíz parancsolat, az egész megy a levesbe, az ember számára már rég megszűnt. Ehelyett az van, hogy mindenki a saját törvényeit írja fel a saját táblájára, aztán arra akasztja fel magát. Nem tudom, tényleg létezett-e ez a fickó, mert az egészet a kocsmában hallottam egy ordítozó egyetemistától. De azt hiszem, ha létezett, ha nem, a faszinak tök igaza volt, bár ki tudnám egészíteni azzal, hogy míg az ember fel nem akasztja magát rá, addig a táblát akasztja a nyakába, és azzal jár körbe a világban, mint egy kibaszott szendvics ember, akinek az a feladata, sőt a megélhetése, hogy a saját nyavalyáját reklámozza. Anyám éppen ilyen volt, én azonban sohase. Nem is tudom, mi lehet felírva az én táblámra. Pedig ez fontos lenne, mert képletesen szólva erre akasztottam fel magamat, de talán a halálomból visszakövetkeztethetnék a táblámon lévő írásra. A halálom, pedig voltaképpen egyszerű, anyám valamit az ablaknál babrálhatott, emiatt leeshetett az ő gyönyörű Jézus szobra, és amíg ő üvöltözött, hogy jézusom mi lesz, addig az én fejembe fúródott a megváltója. Azt hiszem az én táblámra, az van ráírva, hogy a világ dolgainak nagy egésze nincs odaírva.
Megjelent a Bárka 2010/2-es számában.
