Kovács Viktor – Kovács Dominik
Stiglincz Vilma
Harmatkövek Országában, a sok akácos között volt egy szép almaerdő is, abban állt a nevezetes Tengelicpalota. Egy előkelő asszonyság lakott benne, akit mindenki csak Ciframadárnak gúnyolt. Ciframadár, ciframadár, mérgelődött magában sokszor, merthogy valójában Stiglincz Vilmának hívták. Nemigen szolgált rá a csúfolódásra, Harmatkövek Országa sokat köszönhetett neki. Szárazság idején szárnyával gyakran hasogatott fel esőfelhőket. Ha pedig énekét meghallották, még a legszomorúbbak is jókedvre derültek:
Énekem fény, cifra folt,
Derülj hát, Nap, derülj, Hold!
Egy fia volt Stiglincz Vilmának, Lángszökő. Az idő elteltével kíváncsi, okos úrfi vált Lángszökőből, szinte minden idejét a könyvtárban töltötte, vagy az egeket rótta, hogy a csillagok állását figyelje. Nem óvtak még úgy fiókát Harmatkövek Országában, mint ahogyan Vilma vigyázta Lángszökőt: énekkel keltette, énekkel altatta, almakását, somlekvárt készített neki. Mindig így beszélt hozzá: vigyázz, emberkő el ne érjen!
Egy napon megjelent Mályvaszem, a néma lány. A Tengelicpalota környékén szálldosott. Fakónak látszott. Azt hitték róla, csak füst, semmi más. Ám valójában a diónyi világ volt. Tudta, miért sziszegnek a kígyók, miért tarkák a fácánok, miért kell óvakodni a héjáktól meg a kőhajítóktól.
– Szeretem Mályvaszemet – mondta egy napon Lángszökő az anyjának.
Vilma megrázta tollait. Hangja végigfutott az almaerdőn, a sok akácoson, egész Harmatkövek Országán. Kinek fog ő esténként dalolni, kinek főz somlekvárt? Csendben őszülök majd, egyedül, gondolta magában.
– El innen! – kiáltotta Mályvaszemnek. – El a palotámtól!
Bezárult a Tengeliclak ajtaja, az öreg almafák fenyegetőn dörmögtek, Mályvaszem rémülten tovaszállt.
– Mályvaszem csendes eső! – szólt Lángszökő engesztelőn az anyjához.
– Csak veríték, keserű veríték! – beszélt Vilma.
– Mályvaszem könnyű szél!
– Csak füst, fakó füst!
– Mályvaszem alkonyulat!
– Kopár éjfél, dérszitáló!
– Vele megyek akkor is! – mondta Lángszökő, s elszállt a Tengelicpalotából, az almaerdőből, egyenesen Mályvaszem nyomába. Vilma magára maradt. Hiába fénylett körülötte a pompázatos Tengelicpalota minden aranya, minden ezüstje, nem vigasztalta semmi. Egyedül volt egész fiókakorában, ifjan vált özveggyé, s most Lángszökő is magára hagyta.
Lángszökő és Mályvaszem ide-oda szálltak Harmatkövek Országában. Egy galagonyabokor tetején raktak fészket.
Stiglincz Vilma hasztalan hívogatta Lángszökőt. Alkonyatkor a palotához közeledve eszébe jutott, milyen boldogok voltak, mikor Lángszökő apjával fészket raktak az almaerdő közepén. Egész nap csak egymásnak daloltak, s együtt hasították az esőfelhőket.
A vigasztaló emlékezés közben besuhant a magányos palota ajtaján, és elszomorodott. Belátta, milyen igazságtalan volt Lángszökővel.
Bús dalom, szállj a szél hátán,
Jöjj el, fiam, jöjj el hozzám.
A galagonyabokor mellett irigye lakott Stiglincz Vilmának, a Pókkirály. Hálót szőtt Lángszökő fészke fölé, tekervényes hálót, aminek húrjai, ha Vilma éneke rázta őket, hamisan így zengték vissza a dallamot:
Lám, elhagytál, galád kópé,
Nem bocsájtok, ne jöjj többé!
A Pókkirály a Tengelicpalota tornyára is hálót rakott, abból meg Vilma ezt hallotta:
Büszke gyermek, büszke, hiú,
Ne remélj, nem jön a fiú!
Csöndben telt az idő. Lángszökő nem jött. Úgy érezte, nem kerülhet anyja színe elé sosem. Elszállt az év, elszállt Vilma cifrasága, dala is alig szólt már. Csak Mályvaszem, aki számára diónyi volt a földkerekség, csak ő tudta egyedül, hogy ármány áldozatai lettek. Szálldosott, szálldosott, tolla színesedett, s egy hajnalon némaságát feledve énekbe fogott:
Ármány volt csak, gyertek elő,
Stiglincz anyó, s te, Lángszökő!
Elszakadtak a pókháló-húrok. Lángszökő már tisztán hallotta Vilma halk dalát.
Bús dalom, szállj a szél hátán,
Jöjj el, fiam, jöjj el hozzám.
Mindketten Mályvaszem mellett termettek.
Lángszökő magához szorította az anyját, a megöregedett, fakó énekesmadarat.
– Tősarjasztók, felhőszakasztók lettetek ti is – mondta az apró öregasszony.
Soha többé nem bántották egymást. Még mindig ott élnek Harmatkövek Országában, dalolnak, mosolyognak sok éve már.
