Horváth Florencia
A bánat jelképei: madarak, hidak, utak, terek
Tóth Krisztina idén tavasszal új, Bálnadal című verseskötettel jelentkezett, amelyet a Magvető Kiadó adott ki. A három ciklusra bontott szövegfolyam a költő 2017-től 2020-ig írt verseit foglalja magába. Az első – Völgyút – és a harmadik – Terek – ciklusban vegyesen olvashatunk ezen négy év versterméséből, míg a középső ciklus, a Kínai utazás, amely kizárólag haikukból áll, csak 2020-ban született műveket tartalmaz. Ezt fontosnak tartom kiemelni, hiszen nagyon friss, aktuális és éppen emiatt magunkra, élethelyzetünkre könnyen kivetíthető versek alkotják a koncepciókötetet. Még ha lazán is, de mindenképp kapcsolódnak egymáshoz a versek, ciklusokon belül főleg, de a könyvben egymástól távol elhelyezkedő szövegek közt is találunk összefüggést.
A verseskönyv egy Tandori Dezsőnek ajánlott verssel indul, amely A mégegyszer-út címet kapta, utalva a nemrég elhunyt költő A damaszkuszi út című versére. Ennek melankóliája, gyászos hangvétele végigvonul az egész köteten, az az elmúlás, ami itt még csak említés szintjén van jelen, néhány oldallal később felerősödik a Korlátban, a Babzsákban és a Holdrakétában is. Ha pedig valami nem múlik el, akkor átalakul: a lírai én gyerekkori emlékei felváltva jelennek meg az anyaság és az öregedés mellett. A kisgyerek egyszer csak felnőtt nő lesz, aki már maga is gyereket nevel. De fontos szerepet játszik a megszólalót körülölelő táj is, régi lakások tűnnek fel, folyómedrek szabályozódnak át, épületek változnak meg. Sokszor csak sejtjük ezeket a formálódásokat, máskor egészen direkten kimondásra kerülnek, például a Kikapcsolom a gépet című szövegben: „Lementem a vízig. Huszonhét / éve egész más volt a part.”
A Kínai utazás már a címénél megakasztja az olvasót, hiszen a tavalyi évben született verseket automatikusan a koronavírus okozta karanténhoz kapcsolja az ember, amire a ciklust alkotó tíz haiku is ráerősít. Majdnem mindegyikből kiolvasható az elszigeteltség, a bezártság, az emberek egymástól tartott fizikai távolsága, ami később a családi, szerelmi, baráti és szakmai kapcsolatokra is ráhúzhatóvá válik, ezeket is bekebelezi, így válik a versek beszélője magányossá. Újra felsejlenek a régi, szebb, boldogabb idők, amelyek mostanra már szinte csak álomképekké váltak.
Végül tizenöt térbe léphetünk be, többek között a Raktérbe, a Nézőtérre, a Piactérre, a Tetőtérre, az Ártérbe és a Mozgástérbe. Ezek leírása, a mindennapokból egy-egy kiragadott pillanata elevenedik meg előttünk olvasás közben. A nézőtéren egymásra találó nő és férfi, a tériszonyos kislány a játszótéri hintán, a folyóparton levelekre horgászó gyerekek, a repülőgépre szálló anya alakja tűnik fel. Ezek a versek, mint a képkockák, hirtelen egyikről a másikra váltanak, a helyszín és a szereplők cserélődnek, de aki beszél, nem vesz részt a jelenetekben, csak valahonnan a „tér” szélén elhelyezkedő megfigyelőpozícióból ábrázolja őket.
A Bálnadal kétségkívül megrendítő és sokszor meghökkentő képi és nyelvi elemeket vonultat fel. Az egész egyszerre nagyon személyes és általános is, könnyen a lírai én helyébe tudjuk képzelni magunkat. A címadó vers remekül összefoglalja a kötet hangulatvilágát: „a bálna szomorú / tömör mint önmaga / testével egy anyag / a bálna bánata”. A könyv megszólalója – aki tulajdonképpen az átlagember szerepében van jelen – egyenlővé válik egy szigonynyomokkal és hegekkel csipkézett bőrű, szomorú bálnával, akit nem értenek, és bár nagyon mélyen, a hullámok alatt úszik, mégis énekel.
Tóth Krisztina: Bálnadal, Magvető, Budapest, 2021., 64 oldal, 1999 Ft