Megkérdeztük Mayer Hella képzőművészt
Minden a családban kezdődik, így a pályaválasztásod is. Családodban több képzőművész van, édesanyád is az. Miben különbözöl családi elődeidtől, miként sikerült hatásuk ellenére egyedi utat választanod?
A családban kezdődik minden, valóban. A nők festettek. Édesanyám, nagynéném és az ő nagynénjük is. Édesanyám, Zsimbi, mindenféle anyaggal kísérletezett. Láttam őt koncentráltan krokizni, kollázsokat készíteni műhelyhangulatban, sok színes papír között, különféle textíliákra festeni a konyhában, sokszor forró méhviasz bódítóan édes illatfelhőjében. Alsó ajkát beharapva vitorlázott ilyenkor a képzelet vizein – láttam a tekintetén, hogy eltávolodott a konyha valóságától. Nagynéném, Mari, az olajfestéket kevergette előttem, és szeretett mesélni színekről és síkokról. Ő az agyagot is ügyesen formálta, nagyszerű térérzéke felismerhető bármelyik munkáján. Nagynénjük, Buba, sokoldalú művész volt. Pirosra hangolt lakásában nem csak a festményekkel borított falak árulkodtak az érdeklődéséről. A cserépkályha minden vízszintes felülete tele volt szobrokkal. Az ágyneműtartón is bronz akt borult térdeire. Nagy fekete zongorája foglalta el a nappali negyedét.
Ezek a nők nem csak festettek, hanem beszélgettek is, és olyan baráti társaságot vonzottak maguk köré, akik kreatív, alkotó emberek voltak. Sűrű füstfelhőben csevegtek az élet nagy kérdéseiről, pletykáltak és kacagtak nagyokat. A férfiak is jelen voltak, filozofálással, lélektani játékokkal színezték a hangulatot. Én szerettem ott ülni a társaság közepén, figyelni és hallgatni az éjszakákba folyó duruzsolást. Senki nem panaszkodott, hogy az a kis taknyos mit keres ott. Nagy csöndben ültem.
Így könnyű volt a művészetet választani. A varázsa nagyon korán kábított. Idővel kiderült, hogy volt valamennyi tehetségem is hozzá. Lelkesen rajzoltam gyerekként.
A családban kezdődött. Nem csak a festék és a festmények szeretetével indult. Nagymamám, Mama, félhomályos konyhájában horgolt és kötögetett, feje felett a falon harminc virágos festett tányér függött. Az udvaron volt egy kígyófejű kút és piros futórózsa, a kert maga volt a földi paradicsom sokfajta gyümölcsfával, bokorral és rengeteg zöldséggel. Színek és illatok keveredtek. Szerettem a vékony kitaposott ösvényeken bandukolni minden évszakban, különféle fényviszonyok között. Mama labirintusa volt. Ezek az élmények a mai napig meghatározzák a szívemben őrzött paradicsomot.
Fellegvár
A családban kezdődött és ott folytatódott: a beszélgetések édesapámmal, Atával, és testvéremmel, Lacival. Ezek a meghitt, odafigyelő és sokszor a lélek bugyrait vizsgáló társalgások, mint a csontváz tartják oszlopként a világomat. Összekötik az olajfesték pasztáját a vörös rózsabokorral, a gyerekkori kert májusi napsütését a mai valóságommal – és ezt a nagy keveréket álmodom tovább a fehér felülettel szembenézve. A jelenem örömei és bánatai rögzítik földhöz az álmaimat: a novemberi felhők, a leves az asztalon, eszmecsere a barátaimmal, a kollégákkal, a társam és a gyerekeim. Családdal kezdődött és azzal folytatódik.
Az átélt élmények és a fentiekben leírt megannyi hatás formált emberként és alakította a festészetemet. A gyökerek közösek voltak családom többi festőjével: hasonló értékrend, hasonló konyha, ugyanaz a szülőföld, mégis az életutunk és az azt kanyarító tapasztalatok másképp alakultak. Nem festhetünk egyformán. Abból a vízből merítünk, amit a bennünk lévő kútban találunk. Így vált egyedivé az utam is. A művészet szeretete adott volt, örököltem. (Persze ekkora dózistól megcsömörölni is lehet, de ez nem merült fel.) Kacskaringós út volt, sok utazással földön, vízen, levegőben. Néha bukdácsolás. Sok támogatást kaptam a környezetemtől, de tétlenül ülni nem lehetett.
A jókedvem érdekében sem hagyhattam abba a festést. Az egyik legfontosabb vitamin a szervezetemnek. Viszont annyi más elvárást is teljesíteni kell. Beszélhetnék arról, hogy mire van szüksége a környezetemnek. Megfelelő feltételeket úgy tudok biztosítani, ha valahogy, valamilyen mértékben az elvárásoknak is meg tudok felelni. Felelés és felelősség keveredik azzal a szabadságra való vággyal, amit a vászon előtt követelnék magamnak. Az idő és pénz, amit erre szánok, sokak szemében felelőtlenségnek és önzésnek tűnik. Az nagy öröm, ha a képek jó hatását érzékelem: ha úgy festhetek kedvem szerint, hogy gyakorlati haszna és következménye is van ennek a tevékenységnek.
Miként hat alkotómunkádra az MMA hároméves ösztöndíja? Határidők vannak, műveket várnak tőled. Két kislányt nevelsz, hogyan tudod összeegyeztetni a művészeti munkádat a családban betöltött szerepeddel?
Az MMA hároméves ösztöndíja nagy ajándék. Lehetőséget nyújt arra, hogy az időmet arra szánjam, amivel szeretek foglalkozni: a festéssel. Nagy megkönnyebbülést jelent a hétköznapok anyagi biztonságát illetően. Az elismerés felemelő. Azt remélem, hogy új, szép találkozásokhoz vezethet a művészeti életben. Az ösztöndíjas időszakra részletes tervet készítettem, saját érdeklődési körömhöz és teherbírásomhoz igazítva. Terveim szerint folytatom azt, amivel az utóbbi években foglalkoztam. Az a határ érdekel, ami a tudattalan és a tudatos között húzódik: különösképpen ezen a határmezsgyén való egyensúlyozás, átmenet, átlépés. Kifejezésmódomat is ennek a területnek az átmeneti jellege formálja. Képeim tereiben az út, a tér és a terek közötti határ hordozzák a szimbolikus tartalmakat, és alkalmazzák a teret kifejező formai eszközöket. A dolgok rendje és rendetlensége egymás mellett kápráztat. Keresem az összhangot, az ellentmondást, a játékot, a mondanivalót. Így újabb rétegek fedik le az előzőt. Részletek feltűnnek vagy eltűnnek. Fényben és árnyékban feloldódó organikus növényvilággal nonfiguratív játékot űzök, míg határozott elemek vezetik a tekintetet. Egyenesek metszenek puhán burjánzó felületeket. Árnyékok meghatároznak vagy önkényesen eltűnnek.
Témakörök köré építettem a tennivalókat. Most, ezen az őszön „Elvesztés és megtalálás” témában festek olajjal és készítek kollázsokat. Az elszakadás fájdalma és gyásza; a megbékélés és elfogadás békéje; valamint a megtalálás általi megkönnyebbülés és öröm képei születnek. Ez a melankólia passzol az ősz borújához, ami színpompával kezdődik, porrá őrlődő avarral folytatódik, ami új táplálékot nyújt az alvó természetnek.
Ez szép ebben a pályázatban: azt vállalod, amit te választasz, és erre kapod a támogatást. Háromhavonta beszámoló születik, négyhavonta találkozunk kis csoportban az évfolyam képzőművészeti ösztöndíjasaival, bemutatjuk az elmúlt hónapok eredményét. Nagyon örülök ennek az eseménynek. A műtermi munka magányos tevékenység, és ritkán adatik meg, hogy visszajelzést kapjak más művésztársaktól arról, hogy hogyan hatnak rájuk a képeim. Most ez megtörténhet.
A családdal betöltött szerepemmel a művészeti munkát egyeztetni mindig is kihívás volt. Viszont egyre könnyebb a dolgom, a lányaim nagyon megnőttek. Születésük óta inspirálnak a munkámban, múzsáim lettek. Őket figyelni olyan volt, mint átélni a gyerekkor első felfedezéseinek varázsát, ijedelmét. Ezt az érzést belefontam sok képembe az ő alakjukkal együtt. A velük töltött idő kincs. Így a megosztottság elkerülhetetlen. Okosan kell bánnom az időmmel. Nem várok ihletre, ilyesmire nincs időm. Félálomban, séta közben, a reggeli kávénál merengek képeken.
Fókuszváltás című, képzőművészeti kettős esszéket tartalmazó könyvünkben írtunk 2012-es budapesti kiállításodról, ahol Kölüs Lajos azt a címet adta írásának: Egy peregrinus Budapesten. Hogyan éled, élted meg a vándoréletet, Kolozsvártól Svédországig és Budapestig? Saját alkotói érzékenységeden miként tudod átszűrni és áttranszponálni életed mindenkori jelenét és tradícióját? Lehet-e korszerű egy ilyen, a hagyományokkal állandó, eleven és tudatos dialógusban álló festészet?
A 2012-ben született írásotok a mai napig aktuális. A gyerekkori kivándorlás Erdélyből Magyarországra meghatározó volt. Az életem gyökerestül megváltozott. Több helyen megfordultunk a családommal, mielőtt letelepedtünk volna Budapesten. Ez a vándorlás megterhelő volt: új helyszínekhez, emberekhez, iskolákhoz kellett alkalmazkodni. Arra is rájöttem, hogy sok tanulsággal jár a változás. Észre sem vettem, és belső igényemmé vált a változtatás. Felnőtté válásomkor már én döntöttem úgy, hogy útra kelek új felfedezések irányába. Ez is nehéz volt, különösen a távollét a szeretteimtől. De ez az én utam. Menni, visszatérni, újra menni, visszatérni. Lehet, hogy ott kezdődött nagymamám kertjének ösvényein a kusza utak iránti szeretetem. Vagabund vagyok az élet labirintusában. Vándorként, amint vállalom a rizikóját annak, hogy eltévedhetek az útvesztőben, egyúttal megnyílok a kiszámíthatatlan felé. Ha elvesztem önmagam, elgondolkozhatok azon, hogy ki vagyok, mit akarok, merre szeretnék haladni az életben. Elveszíthetek és megtalálhatok valamit: egy helyet, egy választ vagy egy megoldást.
Kék tó, tiszta tó 2.
Ahhoz, hogy elszakadjak a megszokottól, szükségem volt erős kötelekre a biztonságérzetemhez. Ilyen kötelék volt a család óvó szeretete és a saját kultúrámhoz való ragaszkodás. Hordozok a szívemben egy régi otthon-képet, és a lelkem mélyébe világot festettem, ami egyre terebélyesedik. A valóságban is festem ezt a világot: a meglévő, az emlék és az elképzelt keveredését, avagy a köztük lévő senkiföldjét. Ez a belső kép hordoz mindent, amit átéltem. Így szűrődik és transzportálódik át jelen és tradíció. Nem töröm a fejem azon, hogy mennyire korszerű az ilyen festészet. Nem foglalkoztat egyáltalán az, hogy korszerű legyek. Régimódi sem szeretnék lenni. Azt festem, ami kikívánkozik belőlem. Alkotáskor hagyom, hogy vezessen maga a kép és a korábbi tanulságok lenyomatai. Azt várom el a képtől, hogy belefelejtkezzek, beleköltözzek és bolyongjak ott is, amit nem látok rajta. Ha van egy kapu, képzeletben áthaladok rajta és elrévedezem azon, mi lehet mögötte. Egy mélyedés a földben vezethet fénybe, egy fekete árnyékba nyíló alagút új ösvények labirintusához. Az elbúvó, szövődő, ismeretlen utak hálóját akarom kutatni. Képsorozataim összefonódnak, mint egy történet képkockái, majd darabokra hullnak szét, mint egy történet szétválasztott és összekevert képkockái. A történet nem volt és nem is lesz összeszőve általam. A fragmentumokban nagyon személyes és nagyon személytelen mondanivaló rejlik. Helyszínek és emberek ismétlődő megjelenése képezi az elbeszélés lazán tekergő fonalát. A személyes élmény által erős motiváció hajt, míg a személytelennel bővítem a lehetőségek tárát nem csupán az értelmezés terepén, hanem a történet sokirányú elágazásának a lehetőségét is megteremtem. Az érzelmi töltetet a festői gesztus, az emberi kéz nyoma, az egyszerűsítés és az elvonás mértéke, az elemek egymás mellettisége nyújtja a választások sokaságán kívül.
(Kérdezett: Abafáy-Deák Csillag és Kölüs Lajos)
