Megkérdeztük

 

Zalan_meret.jpg

 

Megkérdeztük Zalán Tibort

 

 

Beszélgetésünk apropója, hogy csaknem egy időben három könyved látott napvilágot. A rettentő görög vitéz után megírtad A rettentő magyar vitéz kalandjait. Mi ragadott meg Háry János alakjában és történetében? Miként láttad elbeszélhetőnek a magad eszközeivel?

hary.jpgA három könyv megjelenésének időbeli egybeesése gyakorlatilag véletlen. Hogy ez jó-e, vagy sem, ezzel talán ne is foglalkozzunk most. A rettentő görög vitéz váratlanul sikeres volt mind a színpadon, mind könyv formájában. Előző sorra megkapta a legjelentősebb díjakat, bemutatójának évében még a legjobb új magyar dráma döntőjében is sorompóba lépett, előadták már nagyszínházban és játszották alternatív társulatok is, utóbbi a könyvlisták élére került. Várható volt valamilyen folytatás, de ezt a témát nyilván alaposan ki is merítettem. Ráadásul a Stúdió K és Fodor Tamás, a Rettentő szellemi atyja, más jellegű darabok írásával bízott meg. Így aztán a Pagony Kiadó volt most az ötletgazda. A Háry nagyon adja magát – nekem, rettentő magyar vitéznek. Abonyi volt Garay legendája szerint, én is abonyi vagyok, szeretett nagyokat mondani, néha én sem tartóztatom meg magamat, csodás kalandok sorát élet-hazudta át – hát, én is tudnék mesélni. Háryban nem a nagy hazudozó fogott meg elsősorban, hanem a hihetetlen mesék hihetetlenül mesélő figurája. Az eszközökön nem kellett sokat gondolkodnom, úgy írtam meg, mint a Rettentőt, csak nagyon is tudatosan – másképp. A szövegképzés alapja a makáma-verselés volt itt is, amin aztán ott csavartam, ahol csak tudtam. Kíváncsian várom, meglesz-e a műnek a fordított karrierje, mint a Rettentőnek, azaz, lesz-e színház, amelyik lát benne fantáziát, fölkerül-e színpadra a rettenetes magyar.

 

Revizorr című darabodat a Tiszatáj Alapítvány jóvoltából nyomtatásban is olvashatjuk. 2007-ben a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház mutatta be a művet. Hogyan jött létre az a változat?

Szabó K. István rendezőben vetődött föl az ötlet, aki akkor a temesvári színház főrendezője volt, hogyzalan_revizorr.jpg csináljunk egy Revizort náluk. De ne olyat, amilyet számtalanszor megcsináltak már, csavarjunk egyet a történeten. Csavartunk. Nem csak egyet, de legalább kettőt. A legalapvetőbb változtatás az volt, hogy Hlesztakov, és barátja, Oszip, nem két fiatalember, hanem két hatvanas hajléktalan. A városi „hatalmasokat” annyira elvakítja a lebukástól való félelem, hogy egyikükben, a szimatoló, rossz öltözetű idegenben a rettegett revizort vélik felfedezni. Hőseink természetesen semmit sem értenek az egészből, de mert a félreértésből csak jó származik a számukra, örömmel mennek bele a játékba. A játék azonban, mint minden játék, egy idő után komolyra fordul. Persze, a szerző és a rendező dolga, hogy ezen a komolyra forduláson is csak még nagyobbat nevessen a néző, esetünkben az olvasó.

 

A címbéli szójáték is utal arra, hogy Gogol másik szövegét is felhasználtad.

Igazából nem használom fel Az orr című novellát, csak utalok rá. A hajléktalan Hlesztakov minden nap átsétál a városka legjobb vendéglőjén, és jobbra-balra szimatol, az orrába gyűjti az ebédlők asztalaitól hozzá szivárgó ételszagokat, hogy azután Oszipnak minderről úgy számoljon be a padon, amely életterükként funkcionál, mint aki maga fogyasztotta el a jobbnál jobb ételeket. Ez a szimatolás téveszti meg elsősorban a városka notabilitását. Az orr még egy helyen kap generális fontosságot a darabban. A városka egy hatalmas orr-szobrot készíttet Hlesztakov tiszteltére, melynek éppen az avatásán lepleződik le a főhősünk. Mivel Oszip már korábban kiderítette, hogy a hatalmas orr-szobor belülről üres, ebben sikerült kiszöknie – a sokaság keltette zűrzavart kihasználva – a teremből az álrevizornak.

 

Korábban és azóta is több klasszikus drámát átformáltál. Mikor beszélhetünk átiratról és mikor saját darabról? A Revizorr esetében miképpen gondolkodtál erről?

Egy példával tudom a legjobban megvilágítani a kérdést. Nemrég a békéscsabai színház számára készítettem egy Bánk bán-átvezetést. Az eredeti Katona-szövegnek, szerintem, közel a kilencven százalékát átírtam, saját mondatokkal és kifejezésekkel helyettesítettem, úgy, hogy mindent megtartottam – a húzásokat leszámítva –: a jelenetezéseket, a cselekménymenetet, a szereplők megjelenéseit. A kritika ebből csak annyit érzékelt, hogy Zalán alaposan leporolta a művet. Egyedül Szűcs Katalin vette észre, hogy egy új Bánk bán-verzió született, ezt le is hozta a Criticai Lapok idei első számában, illetve aki egy egész tanulmánykötetet szentel ennek a szövegkönyvnek, és az előadásnak. Ebben az esetben természetesen nem tüntettem fel magamat társszerzőként sem, hiszen egy Katona által írt drámát dolgoztam, korszerűsítettem át nyelvileg. Más kérdésként merül fel az, amikor műnemet változtatva, drámai művet készítesz egy prózai alkotásból, vagy verses-prózai műből. A Mario és a varázsló, a Toldi vagy a Bolond Istók esetében természetesen társszerzőnek tartom és tüntetem fel a színlapon magamat, hiszen sem Thomas Mann, sem Arany János nem írt ilyen címen drámát, az itt felsorolt művek egyike sem az. Így lesz majd a legnépszerűbb magyar regények egyikének, az Egri csillagoknak a színpadra alkalmazásánál is a Nemzeti Színházban, ketten jegyezzük a színpadon megjelenő darabot, Gárdonyi és én. A Revizorr egészen más tészta. Úgy is gondolkodtam róla, mint egy egészen más tésztáról.

 

Úgy látom, elsősorban nem arra törekedtél, hogy mindenáron aktualizáld az orosz klasszikust. Hol húzódnak saját felfogásodban a határok? Mi az, amit változatlanul hagytál, s mi az, amit a mai szokásokhoz, nyelvhasználathoz igazítottál?

A Revizorr esetében annyi minden változik az eredeti darabhoz képest – ma játszódik, a mai visszásságokat és technikai viszonyokat tükrözi a munka (külön aktualizálások nélkül), megváltozott szereplői életkorokkal, így viszonyokkal – hogy, bár megtartom a Revizor című Gogol-kisregény haladási irányait, a saját verziómnak tekintem a művet. (Nos, az alcímben utalok Gogolra, hát persze, hogy utalok…!) Nem szeretem aktualizálni a klasszikusokat, inkább modernizálom őket. Ha jó a mű, mindenféle erőszakos beavatkozás, aktualizálás nélkül is aktuális tud lenni bármelyik jó klasszikus. Nem tudom, hol a határ a klasszikusok átvezetésében, akár adaptációjakor. A Reviziorrban látszólag változatlanul hagytam a viszonyokat, valójában nagyon is megváltoztattam, elmozdítottam őket, modern környezetben drasztikusan és anakronisztikusan meghagytam a hajdani szokásokat, a nyelvhasználatot viszont nagyban közelítettem a maihoz, hiszen mai kifejezések, megnevezések kerültek a szövegbe, néhány fontos „régiesség” meghagyásával. Ha olvasod a darabot, látod, hogy a szereplők nevei is fordított logikával jelennek meg a szövegben a megszokott nagybetűs névkezdetekhez képest, ami mindösszesen azt szolgálja, hogy az olvasó valahányszor torpanjon meg az olvasásban, és kénytelen legyen átgondolni, átrendezni magában a világot és az addig olvasottakat – fordított világgá, fordított olvasattá.

 

A B2-páholyban azokat a tárcáidat teszed közzé, amelyek eredetileg a Napút folyóiratban jelentek meg. Milyen lehetőséget adtak a megszólalásra ezek a pillanatfelvételek? Hogyan lett belőlük könyv?

b2paholy.jpgNem tudom, mikor, talán öt éve, talán egy évtizede már, hogy Szondi György, a Napút főszerkesztője megkínált azzal a lehetőséggel, hogy folyóirata minden lapszámának belső borítóján (B2) amolyan tárcaféléket írjak, arról, ami épp foglalkoztat. Így aztán viszonylagos rendszerességgel megírtam ezeket a leginkább irodalmi tárcáknak tekinthető rövid szövegeket. Nem volt ismeretlen számomra ez a fajta munka, írtam hasonló szövegeket hajdan a Jászkunság (Körmendi Lajos) B1 és B4 oldalaira (nyitó és hátsó borítójára), az Iskolakultúra (Géczi János) állandó fülszövegére, a régi Magyar Hírlap tárcarovatába (Szále László), de írtam ezeknél nagyobb lélegzetű tárcaszerű szövegeket az ÉS-nek (Dérczy Péter), ebből állt össze a később Artisjus-díjas Göncölszekér, és a Bárka folyóiratnak is (Elek Tibor). Impressziók, elvarázsolt pillanatok, hangulatok, föltoluló érzelmek, indulatok, bolondságok, leginkább tűnődések formájában. Ezekben a munkákban azt élvezem a mai napig a legjobban, hogy olyan dolgokat írok meg bennük, amelyeket egyébként nem írnék meg, mert vagy időm nem lenne hozzájuk, vagy kis formájuk miatt – helyüket nem találnák irodalmi orgánumokban. Mostanra gyűlt össze annyi szöveg, hogy egy könyvtestet meg lehetett velük tölteni. Jó visszhangokat kapok az olvasóktól, kíváncsian várom, a kritika fölfigyel-e rá, vagy mással, másokkal lesz elfoglalva.

 

Három kötetről is hírt adtunk, de azok az olvasóid csalódhattak egy kissé, akik új verseskönyvet várnak tőled, vagy épp a regény folytatását. Őket mivel biztathatjuk?

Nekik valóban csalódást okozhattam. Az igazság az, hogy a vers egy ideje kiszámíthatatlan jövevény az életemben. Tavaly, a nyári dragéi tengeri nyaralásunkkor, körülbelül tizenöt verset írtam, már szinte szégyelltem is, hogy annyira megy, vagy jön belőlem a vers, és nem vicc: gyanús voltam saját magam számára. Nos, az idén visszakaptam mindent, persze, teljesen negatívban, mert egyetlen verssort sem sikerült leírnom az ott eltöltött két hét alatt. De ez az év egyébként sem kényeztetett még el jó versíró időszakokkal, sajnos. A költő mackónadrágban kezdetű szövegen (és ennek két variánsversén) kívül a fél kezemen meg tudom számolni az új termést. Ezzel a tempóval, sajnos, elég lassan jön össze még egy vékonyka kötetre való vers is. Ami a Papírváros negyedik kötetét illeti, az biztosabb ügy. Mivel az NKA ösztöndíjat adott a megírására, és az ösztöndíj-szerződés megírási határidőt is tartalmaz, szinte egészen biztos, hogy jövő év végéig megjelenik a könyv. Néhány vékonyka részletét már közöltem két folyóiratban... Amúgy, ahogy mondani (hazudni?) szoktam, rajta vagyok, dolgozom vele, megvagyok a vázlatokkal, az íveket alakítom ki a különféle síkok között…  A valóság ennél jóval prózaibb. Ahhoz, hogy a negyedik kötet szerkezetét ki tudjam alakítani, hogy az eddigi kötetekhez hasonlóan a három fő cselekmény-síkot ki tudjam választani, illetve a regényben szereplő alakokat, történeteket kiválasztásuk után valami történet köré tudjam rendezni, el kell olvasnom az eddig megjelent könyveket, mert nem emlékszem pontosan arra, mit írtam már meg az előző három könyvben abból, amit szándékom (volt) megírni. Ez azonban nagyon is aggályos történet lesz ez én esetemben: soha nem olvasom el újra a könyveimet a megjelenésük után…


Kérdezett: Ménesi Gábor


Főoldal

2017. augusztus 23.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Marno János verseiCsontos János verseiZalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjei
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Nyilvánvaló - Szakács István Péter novelláiról „Szemétdomb az egész világ”Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bál
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA