Krasznahorkai László első három könyve, recepcióját, szerkezetét és nyelvét tekintve szorosan elkülönül az ezeket követő szövegeitől. Ez hamar nyilvánvalóvá válik, nemcsak az irodalommal, mint tudományággal foglalkozók számára, hanem magukban az olvasókban is rögzül. Az erre vonatkozó körülményeknek a leírása nagyon nagy feladatot ró arra, aki veszi a fáradtságot, hogy mind nyelvi, mind narrációs, mind az adott mű(vek) tartalmát tekintve kibogozza ennek a váltásnak az eredeteit, lényegét. Röviden szólva, mégis magyarázható ez talán azzal az egyszerűnek mondható okkal, hogy az a nyelvi közeg, amit megteremtett az első három könyvben, tökéletesen alátámasztotta, támogatta azt a világot, azokat a világokat, amiket a Sátántangó, a Kegyelmi viszonyok és Az ellenállás melankóliája közvetített felénk – igen magas hatásfokkal. Azonban a változás, mint olyan, nyilvánvalóan elkerülhetetlennek tűnik egy adott életművön belül, s nem egyszerűbb talán a magyarázat, hogy kilépve ebből a közegből (közegekből), megsemmisítve azt (azokat), nyelvi szempontból is egy váltásnak kellett következnie. Hiszen azon a módon csak azok a történetek voltak elmondhatóak, s egyértelmű, hogy egy, a valósághoz közeli utazást közlő nyelvi forma mindenképpen más lesz (Az urgai fogoly, Rombolás és bánat az ég alatt). Azonban mindenféleképpen – azon kívül, hogy egy adott szerzőről van szó –, összekapcsolódnak ezek a szövegek, több szinten is, s az a nyelvi átalakulás, ami megfigyelhető, mégsem teljesen egyértelmű.[1] Sokszor elhangzott már, ha csak Zsadányi Edit monográfiájára gondolunk,[2] az a gondolat, hogy a Sátántangó központi eleme – s nemcsak szerkezetileg, konkrétan helyét tekintve, de minden más, egyéb szempontból is – Irimiás beszéde, az Irimiás beszédet mond című rész, mely a szöveg második felének nyitó egysége. Azonban ezen a tényen kívül, hogy nyilvánvalóan fordulópontról van szó a szövegben, és hogy ebben az esetben a nagyjából-egészében objektív elbeszélői mód teljes mértékben átalakul; a narrátor szerepét – ahogyan az a korábbi fejezetekben is jellemző a szövegre – átveszi az egyik szereplő, természetesen ezzel egy új irányba terelve az elbeszélést. Nagyon fontos, hogy az ezt a részt megelőző „beékelt megnyilatkozások”, ha a telep többi lakóját egy csoportnak tekintjük (azt hiszem ez létező kategória), akkor ezek az orációk a semmibe vesznek, főleg ha abban a kontextusban vizsgáljuk őket, hogy Irimiás beszéde milyen hatásfokú a többi lakó szempontjából. Ebben az elbeszélői váltásban, ami több ízben is megvalósul, ez az első olyan eset, hogy az elhangzó szöveg nemcsak az adott beszélő territóriumán belül marad, hanem létező hatást gyakorol más, szintén érvelő és más esetekben megnyilatkozó személyekre. Ilyen szempontból igazán itt kezdődik maga a „mű” is, hiszen a kommunikációs közeg, a jól ismert modell szerint[3] csak adóval rendelkezett, befogadója csak maga az olvasó, akinek nincs kompetenciája, hogy maga is megnyilatkozóvá váljék. „A befogadó az olvasás során hozzászokik az információhiányos olvasás folytonosságához, végül maga is kiszolgáltatottja lesz a szöveg önkényének, amely visszafogja a kiinduló helyzet bemutatását. Ezáltal kénytelen úgy elfogadni a műveket, hogy fontos perspektívák rejtve maradnak előtte.”[4] Az olvasást és az értelmezést tekintve ez a szituáció az Irimiás-beszéddel fog megváltozni, hiszen amíg el nem hangzik ez az oráció, mely mind nyelvében, mind struktúrájában elüt az egyéb szereplők addigi megnyilatkozásaitól, addig egy felfüggesztett; érthetetlen helyzetben van a befogadó. Olyan világba csöppen, ahol „mindenki” többet tud nála, s ez, ebben az esetben azért bír különös jelentőséggel, mert ezt a szöveg – főleg a narrációs technika váltogatásával – folyamatosan megerősíti az Első részben. A kilátástalanságot, melyre folyamatosan reflektálnak a szereplők, nemcsak a történet-szövés vonala erősíti, az a közeg, melyben elhelyezi őket az elbeszélő, hanem maga a nyelvi struktúra szétszóródása, csapongó, szerteágazó rendszere is metaforizál. Balassa Péter arra hívja fel a figyelmet, hogy „A megfosztás, az elszegényítés tehát szociológiai-történelmi jelentőséggel bír, amelyet az író mintegy helyettük artikulál, hiszen a szegénység egyik legfőbb és legkirívóbb jegye az artikuláció elvesztése, amikor elhagyja őket a beszéd.”[5] Azt azonban talán hozzá lehet fűzni, hogy bizonyos megnyilatkozásokban, ahol az említett narrációs váltások történnek; ott az artikuláció révén válnak bizonyos dolgok valóságossá; az által, hogy kimondásra kerülnek: (ebben az esetben Futaki bizonyos önigazoló jellegű megnyilatkozásaira gondolhatunk).[6] Az azonban mindenképpen érdekes, ahogy arról már Tverdota György is írt,[7] miféle módozatokban jelentkezik az az elhagyatottság és szegénység, ha tetszik nyomor, ami jellemző a szereplőkre és az elbeszélő által megteremtett közeg(ek)re. Krasznahorkai írásművészetének, ebből leszűrhetően is alapvető álláspontja, hogy olyan tulajdonságokkal, ruházattal, egyedi megjelenéssel ábrázolja hőseit, ami nyilvánvalóan tükrözi, szimbolizálja lelki alkatukat. Tehát a megnyilatkozásokkal párhuzamosan, mind az elbeszélő, mind a szereplők részéről, nemcsak lelki rajzok tárulnak elénk, hanem – az egyébként bizonyos mértékben elhelyezhetetlen, s időben is nehezen meghatározható világban – hús-vér alakok bontakoznak ki előttünk.[8] Ehhez a metaforarendszerhez tartoznak azok a tulajdonságok is, melyek specifikusan jellemzőek egy adott szereplőre. Elég csak a már említett Futakira gondolni, akinek beszélő neve egyértelművé teszi testi hiányosságát, amellett, hogy ez a szöveg egyéb elemeiből is kitűnik. „(…) van egy igen fontos disszonancia a műben, ez pedig a rendkívüli feszültség, a komorrá formált világ és szerző rendkívül gazdag nyelve között. Krasznahorkai szépen tisztázta gondolatilag, hogy a Föld, s benne különösen Magyarország, a siralom völgye, ezt azonban olyan boldog, önmagában gyönyörködő nyelven írja, hogy a gondolati koncepció és a nyelv mindvégig konfliktusban van egymással.”[9] – Meg merem kockáztatni azt az állítást – merthogy ez a kijelentés Spiró György részéről nem elsősorban dicsérő –, hogy ebben az esetben pontosan ez volt a szándék, és ebben a formában válnak a már említett beékelt megnyilatkozások a szereplők részéről, a megfogalmazott módon, adekváttá. A nyelv és a mondanivaló közti távolságot ezek hidalják át, ezeken keresztül válik elfogadhatóvá, talán mégis érthetővé mindaz, amit e távolság (információhiány) első nekifutásra teremt. Ebben – véleményünk szerint – mind a Sátántangó, mind pedig Az ellenállás melankóliája merőben különbözik a Kegyelmi viszonyok Halálnovelláitól; miszerint a szereplők és a környezet viszonya alapvetően más: annak ellenére, hogy talán első olvasatra az ember azt gondolná; minden szempontból ki vannak szolgáltatva a telep lakói környezetüknek – ez nem feltétlenül állja meg a helyét. Már csak azért sem, hiszen az előzményeket legfeljebb töredékesen ismeri meg az olvasó, csak egy bizonyos utalásrendszeren keresztül sejlik fel azoknak a történéseknek a fonala, melyek a nyomorhoz, az elszegényedéshez, és az artikuláció valamifajta elvesztéséhez vezettek (Első rész). Emellett azonban meglepően gyakran támad önálló gondolata bizonyos szereplőknek, és félelmük, határozatlanságuk mellett nagyon is megvan a véleményük az őket körülvevő világról, társaikról, és ami felettébb fontos: saját magukról. A Kegyelmi viszonyok novellái esetében valahogy más a helyzet; a függés határozza meg a legtöbb esetben a szereplők jellemét. Mintha csak akkor léteznének és csak addig, amíg a függés tart, s utána (persze az elbeszélés megszakításával) egyértelművé válik, míg tart a narráció; itt egy „ideiglenes” létezésről van/volt szó. Az El Bogdanovichtól című szöveg talán a leginkább jó példa erre: az elbeszélő, szubjektív volta miatt kerül csapdahelyzetbe, ennek okán függ maga az elbeszélés és az elbeszélő léte kísérőjétől. Ehhez nyilván az az értelmezési keret is hozzátartozik, amely szerint a Kegyelmi viszonyok novellái olyan szempontból is megközelíthetőek, hogy azok a Sátántangónak (netán Az ellenállás melankóliájának) előzményei, illetve nyelvi és bizonyos értelemben tartalmi világának részei.[10] (S abban talán egyet is érthetünk, hogy a szövegek együtt-olvasása tágabb értelmezési keretet ad bizonyos Halálnovelláknak.) A Sátántangó esetében ez abban is megnyilatkozik, ahogyan kialakultak a nézőpontok magával a történettel szemben: hiszen oly módon is felfogható maga a szöveg, hogy az csak felkészülés egy újabb szöveg kialakulására/kialakítására: ezt támasztja alá a lezárás (metalepszis), mely arra irányítja a figyelmet, hogy egyrészt a Doktor írása a mű[11], másrészt, hogy azonnal folytatható, illetve be nem fejezhető maga a szöveg – és ez által az olvasás aktusa. Olyan értelmezést is megenged maga a Sátántangó, hogy a benne megalkotott szereplők „életének” csak egy részébe enged betekintést, és egy teljesen új szöveg megalkotása vezethetne tovább minket afelé, hogy megtudhassuk, a megváltás valóban része lesz-e az életüknek, vagy sem. Azt hiszem, ha csak szigorúan az adott szövegre koncentrálunk, akkor mindenképpen kialakulhat egy olyan nézőpont, mely szerint a mű első fele felkészülés a változásra. A Messiás-várás mellett nagyon is dominánsak azok a képzetek, melyek az apokalipszis eljövetelét hivatottak generálni, s a szöveg első fele nem ad egyértelmű támpontot, hogy melyik az érvényesebb és létezőbb kategória.
 

       Az egzisztencializmusra oly jellemző jegyek természetesen fellelhetők a Sátántangóban, azonban a külső körülmények miatti determináltság, a léthelyzet alapvető körülményein való változtathatóság hiánya csak részben határozza meg a szereplők életét, s maga az elbeszélői szándék is folyamatosan arra reflektál, azt mutatja meg nekünk, hogy nem csak a determináció az egyetlen lehetőség. Ebből a szempontból sorsdöntő Irimiás beszéde, mely szintén egy azt megelőző eseményből bontakozik ki. Így tulajdonképpen Estike halála vezet oda, hogy a „fejlődés” megindulhasson a Telepen. Tehát a már jól ismert El kell, hogy veszítsünk valamit ahhoz, hogy egy másik dolgot elnyerhessünk esete forog fent. Persze nyilvánvaló, hogy események láncolata vezet újabb eseményekhez, de mégis szükséges, hogy kijelölésre kerüljenek olyan gócpontok, amik sokkal erősebb hatást gyakorolnak mind a történetszerűség, mind pedig a narráció alakulására. (A harangzúgás meghatározó eleme a szövegnek. S szerepének jelentősége, mely nyilvánvaló, elég sokféleképpen értelmezhető; azonban az a szimbolizmus, melyre Radnóti Sándor is utal;[12] azt az értelmezési keretet adja, miszerint ezzel az aktussal gyűjtődnek egybe a telep lakói, megelőzve a tragédiát: halotti torra és temetésre invitálja őket a hang.[13]) Estike testesíti meg azt a típust, aki gyermeki és értelmi fogyatékos mivoltából fakadóan önkéntelen, zsigeri, ösztönszerű cselekvőnek mutatkozik meg előttünk. Ő a nem létező őszinteséget és a szeretetet keresi a telepen, és ezt egyszerű eszközökkel teszi. Az ő halála vezet ahhoz, amit Nietzsche úgy fogalmaz meg A hatalom akarása című művében, hogy „(…) a legfőbb értékek elértéktelenednek.” – mert hiszen itt nemcsak arról van szó, hogy egy gyermek kvázi öngyilkosságot követ el, hanem arról az előzetes eseménysorról, ami idáig vezetett, s melyet csak egészen töredékes formában ismerünk. Estike cselekedetével nemcsak ráébreszt az értékek elvesztésére, hanem kérdést is intéz valamiféle transzcendens hatalom felé, és egyértelműen kérdéssel s egyben válasszal is él a telep lakói számára, melynek kifejtése egy másik személy feladatává válik halálát követően. Természetes ebben az esetben a haláleset metaforikus értelmezése, főleg abban a kontextusban, ahogyan Estike felkészült, félig tudatosan, reménykedve, s közben teljesen elveszve, saját halálára, jogossá válik. Maga választotta ezt az utat, s ezzel a lépéssel bizonyos mértékben az önként kereszthalálba menő Jézussal azonosítható, aki értünk halt meg, hogy megváltsa bűneinket.[14] Áttételesen, de Estike is valami hasonló szerepet tölt be a telep életében, s cselekedete indít el egy olyan folyamatot, ami mindenféleképpen változásokhoz vezet. Annyiban mindenképpen más, hogy az ő feltámadása „csak részben” jön el, s ezt a cselekedetet, amit önkéntelenül is megtett társaiért, valaki felhasználja céljaira, bizonyos mértékben saját és a telep lakóinak igényeit is kielégítve. Ahogy Heidegger is megállapítja azt, Nietzsche „Isten halott!” kijelentésével kapcsolatban, hogy „Isten az eszmék és az eszmények tartományának neve”[15] úgy ez a kijelentés, főleg, ha alkalmat adunk magunknak arra nézve, hogy netán ebben a formában továbbgondoljuk a dolgot; mindenképpen egyezőnek látszik azzal a világszemlélettel, ami a Sátántangó szereplőinek léthez való viszonyulását jellemzi. S az is nyilvánvaló, hogy a szöveg mindennapjaiban átélhető valóság, amibe belecsöppen az olvasó, nem egyéb, mint egy mulandó, értéktelen közeg, amihez képest nincs más ezen állás szerint, s ha a telep lakói valaha is rendelkeztek ilyennel vagy birtokoltak ilyen jellegű tudást, már nem hordoznak magukban szinte semmiféle kapcsolatot, ami egy transzcendens erőre vagy metafizikai világra utalna. Létezésében feltehetőleg még bizakodnak, de semmiféleképpen sem hisznek. Egyedül Estike próbál(t) a maga módján közelebb lépni egy efféle közeghez, azonban ez csak részben nevezhető tudatos szándéknak. A tudatosság a mű második részének elején lép be a narrációba, át is véve annak lényegét és irányítását. Irimiás szerepe is nyilvánvalóan áttételes, hiszen az a tudás, aminek ő birtokában van, egy szerzett tudás, melyre ő jó időben, kellő tapasztalattal és megfontoltsággal, kellő aljassággal – ha tetszik – reagál. (Úgy is fogalmazhatunk, hogy elébük jön egy metafizikai világ, s pont az által válik azzá, hogy ők annak tekintik: s ugyan konkrétan csak Irimiás mondja ki a szövegben, de egyértelmű az utalás; „Nono, Futaki barátom! Azt hiszem, ez egy kicsit túlzás… Még hogy én… magváltás…”[16]). A hozzá beérkező információk, egykori helyzetének megváltozása, és egy szerencsés pletyka (legenda) révén előnyös pozícióból indul. A teleplakók – úgy tűnik – önkéntelenül is felruházzák olyan tulajdonságokkal, egy olyan erővel (metafizikai síkra helyezik), ami teljes mértékben föléjük emeli mind fizikálisan, mind pszichésen, mind akaratot és tudást tekintve. Azzal együtt, hogy a bizonytalanság csírája ugyanúgy megvan akár Futakiban, akár Schmidtnében, akik emlékeznek még a régi történetekre. Az a sokk azonban, amit a haláleset rájuk zúdít, a teljes mértékű tehetetlenség – mert véleményem szerint elsősorban erről van szó – felruházza az egyébként is várt Irimiást, hogy komoly hatással legyen a telep további sorsára.

       Az ezt megelőző, már említett felvezető egység, vagyis a teljes Első rész, azt a tényt erősíti vagy tartja fönn, hogy a „Semmi terjeszkedőben van.” Vagyis egyértelmű a nihilizmus jelenléte ebben a világban. Ahogy arról szintén Heidegger ír, szinte teljes mértékben egybecsengően a vizsgált szöveg bizonyos részeivel; attól még hogy valaki Istennel, annak létével vagy a keresztény egyházzal foglalkozik, nyugodtan lehet nihilista, s természetesen ez megfordítva is tökéletesen megállja a helyét: „(…) Halicsné a gondviselésben bízott, és reménykedett a tisztítótűzben. Meglóbálta a Bibliát. „Jobban tennéd – mondta szigorúan –, ha ezt olvasgatnád! Addig is!” „Én? Tudod, anyu, hogy nem…” „Te! – vágott közbe Halicsné. – Igen, te! Legalább nem ér annyira készületlenül az elérhetetlen.” E súlyos szavak nem rendítették meg Halicsot, kelletlen grimasszal azonban átvette a könyvet, mert „jobb a békesség”. Aztán elismerően bólintott, amikor megbecsülte a súlyát, s felnyitotta az első oldalon. De Halicsné felcsattant, s kivette a kezéből. „Ne a Teremtést olvasd, te szerencsétlen!” – S gyakorlottan felütötte az Apokalipszisnál. (…)”[17] – ebből a rövid részletből is megállapítható, az előzmények és a közeg ismeretében, hogy itt egy ál-hittel van dolgunk, és azok a cselekedetek, netán a hittel vagy a vallással kapcsolatos képzetek, amelyek jelen vannak bizonyos szereplők egyéniségében, lényegüket tekintve mind csak egy színjáték, egy menekülés, a képmutatás részei. Ebben a formában még inkább érvényes az, amiről már szót ejtettünk, s ami a nihilizmust nem egy adott egyén „filozófiájaként” aposztrofálja a műben, hanem mint a közegre, az adott világra jellemző áramlat jelenik mag, hatalmasodik el. S ilyen formán csak így tekinthető át maga ez a fogalom, ha rálátásunk nyílik egy adott közegre; csak utólag lehetséges megállapítani, hogy ezzel a specifikus szemlélettel vagy inkább léthelyzettel van dolgunk. Ennek a helyzetnek pontosan az a lényege; nem arról van szó, hogy alapvetően olyan személyekről, egyéniségekről beszélünk, akik alapjában véve elvetik a vallást vagy a hitet – épp ellenkezőleg. Itt lép be ismét az a meghatározás, amit Nietzschétől már idéztünk, s mely teljes mértékben eltávolít attól, amit nem nihilizmussal illetünk. Az „Isten halott” meghatározásban az „Isten” szó egy érték feletti világot jelöl, ennek elvesztése azonban nem feltétlenül előzménye a nihilizmusnak, lehetséges, hogy a következménye. A vizsgált szöveg esetében, bizonyos értelemben töredékes volta miatt, erre nehéz volna választ adni, mi miből is fejlődött ki. Az azonban biztos, hogy az értékcsökkenés, az értékek elértéktelenedése, s az erre való reflektálás csekély volta, egy ilyen közeg és léthelyzet megteremtődését indukálja.

       Rátérve a már említett szövegrészre, vagyis Irimiás beszédére, azt hiszem, hogy azonnal ellent kell mondanunk egy olyan megállapításnak, ami – véleményünk szerint – csak részben igaz, így talán kiegészítésre szorul. Zsadányi Edit arra hívja fel a figyelmet, a már említett szövegében, hogy Irimiás alakja (már csak beszélő neve okán is) egyértelműen emlékeztet a bibliai Jeremiás prófétára, s hogy beszédében azokat a textusokat hívja elő, amikben Jeremiás megjövendöli Jeruzsálem ostromát.[18] Ebben a formában talán nem is ez volna a lényeg az adott szöveggel kapcsolatban, s talán – amellett, hogy ez a kijelentés nyilvánvaló[19] – más egyéb alakok kerülhetnek előtérbe (vagy állhatnak bizonyos mértékben a szöveg mögött) a Biblia különböző részeiből. Azt azonban biztosnak érezhetjük – amellett, hogy az idézett rész[20] a Bibliából valóban részét képezi az orációnak –, hogy ha jobban megvizsgáljuk a szöveget, az az állítás, mely szerint „(…) Irimiás viszont vaktában fenyegetőzik, anélkül, hogy az emberek bűneiről akár egyetlen szó is esne.” kétséges. – Irimiás így szól a beszéd első harmadában: „Nem vádolok tehát személy szerint senkit, de… mégis, hadd tegyem fel maguknak a kérdést: nem vagyunk-e mindannyian bűnösök?”[21] – ez természetesen még nem bizonyíték arra nézve (Irimiás szempontjából vizsgálva), hogy a jelen lévők valóban bűnösök volnának, az viszont nyilvánvalóvá válik, hogy maga a probléma s annak bizonyos fokú alátámasztása a szöveg, a beszéd részét képezi. Inkább talán arról a „húzásról”, retorikai álláspontról beszélhetünk, ami az arisztotelészi értelemben egyértelműen a Törvényszéki beszéd sajátja. Annak ellenére, hogy az említett Retorikában[22] ő nyilvánvalóan elkülöníti a három jól ismert szónoki beszédmódot, itt azért mégiscsak a több szempontú vizsgálatot kell, hogy alapul vegyük, hiszen a Bemutató beszéd bizonyos sajátságai is kimutathatók a megnyilatkozásból. Főleg abban a tekintetben, amivel rendelkeznie kell a szónoknak a beszéd megtartásához; elsősorban hitelességgel kell bírnia. Ebben az esetben a teleplakók ruházzák fel szónokukat az erény különböző elemeivel: bátorsággal (Schmidtné álláspontja és vágyai szempontjából akár a szépség kategóriájáról is szót ejthetünk), igazságossággal, mértékletességgel stb. S így teljesen mindegy is, hogy Irimiás rendelkezik-e ezekkel a képességekkel, mert adva van számára egy olyan közeg, ahol személyisége csak úgy ráilleszkedik erre a pozícióra. Ezt erősíti az a szempont, amit Arisztotelész úgy határoz meg, hogy „A retorikán kívüli bizonyítékok”. Esetünkben Irimiás azt a helyzetet aknázza ki, hogy tulajdonképpen nem tud se többet, se kevesebbet a megtörtént tragédiáról, mint a jelenlévők, őt azonban kívülállása, és az a tény, hogy nem volt jelen az esemény megtörténtekor, kivonja a felelősség alól, és a lakók fölé emeli. És valójában – még továbbgondolva – ő is kirekeszti az írott törvényt, és áttételesen a természeti törvény[23] kategóriáját úgymond kiterjesztve, véletlenről beszél. Kevert stílusa egy olyan narrációval rokonítja megnyilatkozását, amelynek sajátja, hogy az elbeszélt eseményekhez tartozó, azokból következő felelősséget bizonyos mértékben magára is vállalja (vagy legalábbis részesedni látszik belőle), azonban különböző kiszólásokkal érzékelteti a kollektív bűnösség tényét. Az énről a mire fordítja a figyelmet,[24] és kiterjeszti a felelősséget – ha úgy tetszik –, szétosztja a jelenlévők között. „Rajtunk, igen barátaim, rajtunk! Kérem, ne csodálkozzanak ezen! Mert… tegyék a szívükre a kezüket, egy kis figyelemmel, egy csöpp óvatos előrelátással, egy kevés szeretetteljes gondoskodással és körültekintéssel, ugye megakadályozhattuk volna?... Gondoljanak csak arra, hogy ez a védtelen teremtés, akit most már igazán nevezhetünk Isten kivetett báránykájának[25], kiszolgáltatva az első jöttmentnek, az első országúti csavargónak, barátaim, bárkinek… egész éjjel ázott az esőben, verte a szél, az elemek könnyű prédája lett…”[26]. – ezzel a kiterjesztéssel és a felelősségtudat felébresztésével (nem is beszélve magáról a Törvényszéki beszéd igazi rokonságáról) Albert Camus A bukás című szövegének elbeszélőjével, Jean-Baptiste Clamence-szal azonosul, vagy legalábbis hozzá válik hasonlóvá. Irimiás azonban nem ennyire radikális, az ő érdekei sokkalta önösebbek – főleg, ha a beszéd második felére irányítjuk a figyelmet –, mint elődjéé. A bukás főhőse leszámolt az élettel és már csak az őszinte vallomásokat kedveli. Nemcsak eszköze, hanem célja az, hogy elrettentsen, s ebben nyugodtan belefér az, hogy ezt a leghitelesebb módon, a saját történeteivel (bukásával) szemléltesse. Sőt, csak ilyen módon képes hiteles maradni, ha porig alázza saját személyiségét, s ezen keresztül rávilágít arra a kegyetlen, de mindenképpen igaz tényre, hogy az általa megélt dolgok általánosak a világban, s hogy (gusztustalanságuk, gyomorforgató voltuk ellenére) tulajdonképpen mindenki sajátjai. A telep lakóival kapcsolatban talán azért „elégséges” az a mód, ahogyan Irimiás váltogatja a nézőpontokat, mert alapjában véve kiszolgáltatott pozícióban vannak a szereplők (A bukás szónokának feltételezett hallgatójával ellentétben), akik szintén csak eszközként használják fel Estike halálát és az azt követő megbánásra rájátszó magatartást; hogy alkalmuk nyíljon kilépni abból a közegből, amit korábbi megállapításunk szerint a nihilizmus határoz meg. Ők ugyanúgy szerepet játszanak, ahogy Irimiás teszi, csak ők előnytelenségüket próbálják leplezni, elsősorban a mély megbánás és részvét látszatát keltve, míg ismét el nem jutunk egy fordulatig, amit az oráció második fele nyújt. Előtte azonban érdemes még abban a kontextusban maradni egy rövidke időre, amit a Camus-szöveg implikál, illetve alakít(hat) ki a számunkra. A beszéd első felének lényegét ez a nézőpont-(váltás) alkotja meg, hiszen – bár nem annyira konkrét technikával –, de lényegileg Irimiás is valami hasonló játékba vonja be a telep lakóit, akik helyzetüknél fogva vevők erre a „szótlan párbeszédre” (megkockáztatom, hogy talán az első pillanattól fogva élvezik, Estike halálának tudatában is), s ugyancsak helyzetüknél fogva ki is vannak szolgáltatva a megnyilatkozónak. Amit Zsadányi Edit ír, hogy Irimiás természetesen rokon a bibliai Jeremiás prófétával, véleményünk szerint a beszéd első felében játszik igazán komoly szerepet, analógiát itt lehet felállítani. Elsőként azzal kapcsolatban, hogy honnan is származik az a szándék, mely mindkettejüket a saját megnyilatkozásuk felé terel: abban hasonlóság van kettejük közt, hogy valamiféle felsőbb hatalomtól kapják ezt a „megbízatást”. Jeremiás konkrét parancsokat követ,[27] és jellemével, magatartásával egy felsőbbrendű törvényt szolgál. Ezzel ellentétben Irimiás – ugyan ő is kiszolgálóként mutatkozik meg a hatalom irányába – egészen más, hiszen esetében nem transzcendens erőről, csak pusztán egy diktatórikus rendszerről van szó, így önös érdekeinek rendeli alá ezt a küldetést. Ilyen szempontból szintén azonosítható A bukás elbeszélőjével.[28] Aki magába épít szinte mindent, majd egyetlen húzással megszünteti azoknak érvényességét, és csak egyetlen valami marad, az ítélet, s ami bizonyos formában Irimiás tudatába is beférkőzik, a Mennybe menni? Lázálmodni? című részben: „Petrina zihált. „Te hitted ezt?” „Igyekszem elhinni.” – mondta falfehéren Irimiás. „Vajon mióta próbálgatják már? Az a gyerek majdnem két napja halott.” „Petrina, talán most érzem először életemben, hogy félek.” „Komám… kérdezhetek valamit?” „Na, mondjad.” „Szerinted…?” „Szerintem?” Szerinted… izé… pokol is van?...” Irimiás nyelt egy nagyot. „Ki tudja, lehet.” Hirtelen újból csönd lett.”[29] – Tulajdonképpen az a transzcendens erő, aminek megléte végig ott motoszkál a szereplők fejében – s talán nincs egyetlen pillanat az életükben, amikor ne játszana ez szerepet –, itt válik valóságossá, és a szembesülés, valamint az érthetetlenség által kialakuló ideiglenes bűntudat és félelem természetesen azokra sújt, akik – becsapva a teleplakókat, s mintha bármiféle kapcsolatuk is lenne vele – felhasználták ezt az erőt céljaikra. Ez az erő (akárcsak Jean-Baptiste Clamence-ban) valamilyen módon testet ölt Irimiásban is, itt azonban az elsőrendű szempont az, hogy a telep lakói miként látják vezetőjüket. Ilyen formánban azonban nem szándéka leleplezni az általa végrehajtott csalást.

       A beszéd első részének tehát fontos momentuma az a szándék, hogy a megnyilatkozó kiterjessze, szétossza a lakók közt a felelősséget, megspékelve ezt azzal a retorikai húzással, pszichológiailag ösztönző elemmel, hogy ezt a bűntettet felhasználva, terhét és súlyosságát visszaforgassa rájuk, olyan értelemben, hogy nemcsak elkövetői státuszba kerülnek ez által, de egyértelműen elszenvedői, áldozatai lesznek saját tettüknek, hanyagságuknak, nemtörődömségüknek. Ez a kettős nézőpont, úgy tűnik, tökéletesen alkalmas arra, hogy Irimiás bevezessen egy „új témát”, és megnyerje, magához láncolja a bűntudaton keresztül a lakókat: a szónok, az ismert terminológiával élve, az erény, a bölcsesség és a jóakarat meglétével lehet képes meggyőzni a hallgatóságot.[30] És nem is az talán a legfontosabb esetükben – ahogyan arról már volt szó –, hogy Irimiás rendelkezik-e ezekkel a tulajdonságokkal, hanem hogy képes bevonni a lakókat egy olyan szituációba (játékba), ami hitelessé alakítja orációjának lényegi részeit. Azokból a reflexiókból, melyeket a beszéd megszakítása után az elbeszélő közöl velünk, kikövetkeztethető, hogy a lakók egyenesen alávetik magukat Irimiás akaratának, s ez tudtukon kívül is egy bizonyosfajta továbblépést (Exodus) eredményez abból a közegből, amelyben eddig tengették életüket.

       Retorikájának alapvonásait tekintve (s talán kizárólag ebben), Irimiás orációja mégiscsak inkább Jézus[31] vagy akár Mózes néhány megnyilatkozásához áll közelebb, mint az említett Jeremiás prófétához. Tehát valamiféle vallásalapítóként jelenik meg, aki visszaemeli annak a transzcendens erőnek a jelenlétét a telep közegébe, melyről már említést tettünk (félig fenntartva jelenlétét, félig meddig meg is testesítve azt). Alapvetően próbálja megváltoztatni a vele közösségre lépők élethelyzetét, s ennek természetesen, akárcsak az Evangéliumi tanításoknál, feltétele az, hogy teljes mértékben azonosuljanak tanítójukkal. Új utat jelöl ki, melynek bejárhatósága több okból is megvalósíthatóvá válik: szimpatikus azért, mert látszólag semmit sem kér, csak Messiásként segíteni látszik azokon, aki vágynak a változás eljövetelére, de maguktól képtelenek előrelépni. Szimpatikus lehet azért, mert a teleplakóknak konkrét lépésekre kell rászánniuk magukat, mely szintén a változás konkrétságának lesz egy nagyon fontos eleme. S legvégül – talán nem elhanyagolhatóan – ott van az az esemény, mely mind etikai, mind alapvetően fizikális szempontból elviselhetetlenné és megvalósíthatatlanná teszi a maradást: az értékek elértéktelenedése. Erre utal maga a záró rész is a beszédben, mikor is a lehetőség felvillantása után, s a pénz kicsikarása és megkaparintása közben, a lelkiismeret újabb borzolgatásával, ismét megvillantja azt a tényt, hogy tulajdonképpen kinek is „köszönhető”, milyen esemény következtében állhat be a lehetséges változás: „De ne felejtsék, minek köszönhetjük ezt! Ne felejtsék! Jusson eszükbe mindig, soha ne feledjék, milyen áron! Milyen áron! Hölgyeim és uraim! (…) Mert végül is… eldönthetetlen, értünk-e, vagy miattunk… Nem mondhatunk erre sem igent, sem nemet… De a kérdés örökre bennünk marad, mint ahogy eleven marad bennünk e gyermek emléke is, akinek talán épp azért kellett elvesznie… hogy csillagunk végre emelkedni kezdjen… Ki tudja, barátaim… De ha így van, kegyetlen velünk az élet.”[32] – S a hit, ami megkörnyékezi ekkor a telep lakóit, nem is az oráció elhangzása közben gerjeszt igazán nagy energiákat (azt leszámítva, ahogyan a pénz Irimiás birtokába kerül), hanem azt követően érik őket olyan tapasztalatok, amelyek előhívják a lehetséges megváltás eljövetelét, mely ilyenformán már kezdetét vette.[33] „Halicsné még évekkel később is makacsul állította, hogy amikor Irimiás és Petrina, meg az attól a naptól fogva végleg hozzájuk csatlakozott „pokolfajzat” eltűntek a város felé vezető kövesúton a szemerkélő esőben, s ők még percekig szótlanul ácsorogtak a kocsma előtt, mert megmentőjük éles körvonala csak nem akart szétfoszlani a kanyarban, fejük fölött a leget váratlanul – honnan, honnan nem? – élénk színű égi lepkék özönlötték el, és a magasból angyali muzsika lágy hangjait lehetett tisztán hallani.”[34]