Kritikák

 

 Szentmártoni Szabó Géza

 

Vég-Gyula várának

1566-os ostroma a ponyván

 

Jócskán megkésve ugyan, de Szigetvárhoz hasonlóan a vele egyidejűleg ostromlott Gyula várának is kialakult a maga hősi mitológiája. A nehézséget csupán az okozta, hogy a kortársak által gyűlölt, s az utókor által is megvetett Kerecsényi László várkapitány személye alkalmatlan volt a hősképzésre, jóllehet ő, a magyar hadtörténelemben példátlanul hosszú ideig, csaknem harmadfél hónapig, sikerrel védelmezte a török ostromlóktól Gyula várát.

Kerecsényit már 1561-ben, kapitánysága kezdetekor rossz színben mutatta be egy Bugacipuszta környéki portyázásról szóló ének, amely így kezdődik:


Emlékezzünk az király végházárúl,
Körös mellett az Vég-Gyula várárúl,
Vég-Gyulában gyulai vitézekrűl.

 

A vár feladásának okát firtató írók között akadtak olyanok, akik némi megértéssel beszéltek Kerecsényiről. Forgách Simon azt hallotta az egyik megmenekült várvédőtől, Ghiczy Jánostól, hogy a várkapitány „mind az ifjú feleségét, Tersáczky Klárát emlegette; ha az nem volt volna, talán nem kívánkozott volna ki”. Kerecsényi ekkor valóban friss házas volt, hiszen 1566. március 3-án tartotta lakodalmát Frangepán Klárával.

Pázmány Péter pedig ekként mentegette Kerecsényit a Kalaúzban (Pozsony, 1637, 539.): „[Szolimán] basáival Gyulát megvéteté 1566. esztendőben. Mely erős végházat, Bebék György praktikájából, azért áda török kézbe a sógora, Kerecséni, mert Bebékkel elhitették vala, hogy János királynak kezébe bocsátja Szolimán, valamit elvehet Maximiliántúl.” Valójában nem Bebek, hanem Báthory Kristóf volt a várkapitány sógora, aki még az ostrom előtt tette ezt az ajánlatot, ám a Miksa királyhoz hűséges Kerecsényi azt akkor visszautasította. Az érsek által említett II. János királyt, azaz János Zsigmond erdélyi fejedelmet, 1566. június 29-én, hűbéreseként fogadta a Belgrádba érkezett Szulejmán szultán.

Az elítélő vélemény Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmében (Pars II, 54–56.) jelent meg nagyon erőteljesen:

 

Harminckétezer török megszállá Gyulát,
Petraf bésáncolá az maga táborát,
Negyven ágyúval kezdé törni bástyáját,
És földre rontani szép fejér kűfalát.

Kerecheni László volt benne kapitán,
De kapitán nevet nagy gyalázatosan
Hordozta, Gyula várát hitre megadván,
Magát is, nemzetünket is meggyalázván.

De vette érdemét rossz emberségének,
Meglátá igazságát Petraf hitinek:
Vitézivel együtt fogságba vetteték,
Melyből szabadságokot soha nem érék.

 

A „Gyulai veszedelem” csak Zrínyi barokk eposza után másfélszáz esztendővel öltött irodalmi formát, amikor 1807-ben Szegeden megjelent egy hódmezővásárhelyi asztalosmester, nemes Vörös Mihály (1759–1830) páros rímű tizenkettesekben írt, 1510 sorból álló, verses históriája, A bajnokok Vég-Gyula várában. A szerénykedő népköltő művének függelékében így mentegetőzött:

 

Szerzett verseimbe ne nézd a hibákat,
Vizsgáld inkább benne a költött munkákat,
Mert csak tíz holnapig jártam oskolákat,
Kevéssé esmértem a szelíd Múzsákat.

 

SztMartoniVegGyula.jpgEz a história a 19. század egyik legnépszerűbb ponyvaolvasmánya lett, s 1807 után, a szerző neve elhallgatásával, Toronyi Tamás, avagy a bajnokok Vég-Gyula várában címmel, Nagyváradon, Szarvason, Aradon, Debrecenben és Hódmezővásárhelyt többször is megjelent. 1866 nyarán, a gyulai vár ostromának 300. évfordulója idején, a Pesten kiadott Képes Újság folytatásokban tette közzé a históriát.

Ebben a népies eposzban nem a várkapitány, hanem Toronyi Tamás lett Gyula várának legnagyobb bajnoka. A gördülékenyen folyó történet Toronyinak a törökök ellen korábban viselt dolgait, híres párviadalát, végül Gyula várának 1566-os ostromát, majd feladását beszéli el. Az ízes szavakkal megírt történetben kiemelt szerepet kapott Toronyi vitéz szolgája, Vastag Balázs. A ponyván árult könyvecske 1844 körüli, nagyváradi kiadását Arany János is olvasta, s Toldijában alighanem ez a vitéz szolga adott számára követendő példát Bence alakjának megformálásához. Petőfi könyvtárában pedig megvolt a história első kiadása, és egy címlap nélküli, másik kiadás példánya. Az 1844-ben szerzett János vitéz harci jeleneteiben jól érzékelhető ennek a népies olvasmánynak Petőfire tett hatása.

Vörös Mihály művét, amelynek forrásértékére már a történész Márki Sándor (1853–1925) is felfigyelt, Eckhardt Sándor (1890–1969) tanulmányának köszönhetően, 1952 óta az irodalomtörténet is számon tartja. A Balassi-kutató tudós állapította meg azt, hogy a 19. századi szerző bizonyosan 16. századi előzmény alapján dolgozott, hiszen olyan dolgokat ismert, amelyekről a publikus történeti források hallgatnak, ám amelyeket a bécsi hadilevéltárnak csak kutatók által feltárható adatai teljes mértékben igazolnak. (Egy 17. század eleji ének nótajelzése egy Gyula veszedelme című, mára elveszett históriás énekre utal.) Eckhardt Sándor derítette ki azt is, hogy a népeposz főszereplőjét, Toronyi Tamást, a valóságban Thorny Tamásnak hívták, és akiről Kemény János erdélyi fejedelem önéletírásában, mint nagyapjáról emlékezett meg:

„Édesanyám volt Tornyi Zsófia, kinek atyja, Tornyi Tamás, Gyulában lakott, igen híres vitéz s nagy főember volt. Első halálos kopjatörése, bajtviadalja, akkor Aradban lakott Deli Huszain, híres törökkel, tizennyolc esztendős korában szerencsésen volt; azután is sok jeles dolgai. Onnan hívattatott bé Erdélyben lugasi és karánsebesi bánságra, adván melléje az pusztakamarási, magyargáldi, akkori időben szép jószágokat néhány falubéliekkel. Az anyámnak anyja volt Toldi Petronella, Istvánnal egy volt, kiből való az híres Toldi família, kik közül való volt amaz nagy erejű, híres vitéz Toldi Miklós.”

A Szentesen és Derekegyházon birtokos Thorny Tamás, a gyulai vár hivatalos összeírásai szerint, Bánffy György vezénylete alatt, 1562-ben öt, 1564-pedig hat lovasával teljesített szolgálatot. Egy kémjelentés, amely a Magyar Kamara Archívumából került elő, azt igazolja, hogy 1565 augusztusában valóban megtörtént Tornyi Tamásnak a népeposzban elbeszélt és Kemény János által említett, híres párviadala Eligánnal, azaz Deli Huszain aradi török vitézzel. A népeposz igen érzékletesen, 66 verssorban beszéli el a bajvívás részleteit, amelynek itt csak a végkifejletét idézzük:

 

Mikor már hetedszer öszvenyargalának,
A törökök szörnyen elsivalkodának,
Mert Toronyi szörnyű riadást okoza,
Húsz fontos botjával, mit vele hordoza,
A vitéz Eligánt mellybe úgy hajítá,
Hogy a sebes ütést tovább nem állhatá,
Hanem a nyeregben kezde ingadozni,
Tagjai reszketvén kezdtek lankadozni.
Azonban a Fakó elugrott mellette,
És egy talpon állva már visszatermette.
Hegyestőrt ragadott Toronyi kezébe,
Eligán is esvén jól keze ügyébe.
Sebes fordultában lórúl levetette,
S húsz font buzogánnyal a fejit béverte.
Lerántá Toronyi dölyfös vitorláját,
Fejére felfűzött patyolat csajmáját.
Kétegyházi mezőn omla ki a vére,
Rút kevélységének e leve a bére.

 

Vörös Mihály népeposza néhol a Szigeti veszedelem eposzi fordulatait és nyelvezetét is utánozni igyekezik. Az alábbiakban néhány további részletet idézünk a műből. A gyulai vitézek az ostrom során három alkalommal ütnek ki a várból. Az elsőnél Kerecsényi László így szólítja a harcra Toronyit Pertaf pasa török serege ellen:

 

Én szíves barátom, Toronyi Tamásom,
Ki mindenkor voltál az én kedves másom,
A harcnak mezejét te emberségedre
Bízom hűségedre s nagy vitézségedre.
Kevés számú népünk vezesd ki csatára,
Harcolj a pogánnyal erős Márs módjára!
E szóra Toronyi felugrott helyéből,
Scithiai kardját rántja hüvelyéből.
Megesküdt az égnek minden seregére,
Hogyha kerítheti fegyvere élére
A dühödt Pertafát, veszett seregével
Küldi a poklokra őt minden népével.

 

A második kiütéskor Toronyi hű társával, Vastag Balázzsal együtt harcol:

 

Mert vitéz Toronyi háromszáz magával,
Mint a mérges sárkány Vastag Balázsával
Rohant a spáhikra, szaggatta, bontotta
Ferhátes seregét ölte és rontotta.
Ezt látván Ferhátes, nékirugaszkodott
Vitéz Toronyinak, s hozzá huzalkodott.
Fejébe akarta sisakját rontani,
Mint Morónyinak is, vérét kiontani.
De midőn Ferhátes dárdáját emelte,
Tamás buzogánnyal úgy fejbe ütötte,
Hogy lovával együtt a földre ledőle,
Vérivel lelke is kíméne belőle.

 

A sok dicső hőstettet végbevivő vitéz a népeposz szerint hősi halált halt, amikor az ostrom idején egy bástya ráomlott.

 

Rettenetes harcot jancsárokkal tettek,
A vár őrizők is a várból kijöttek.
Mind setét estvéig vár alatt harcoltak,
Sok nemes vitézek itten meg is holtak.
Ami fájdalmasabb minden eset felett,
Egy török vitézzel a nagy bástya mellett,
Aki csak aznap jött Nándorfejérvárból,
Származását vette a Kis-Ázsiából,
Ez onokája volt erős Ferhátesnek,
És kedves gyermeke vitéz Pertafesnek,
Harcot indított ez Toronyi Tamással,
Nem is állott szembe senkivel is mással.
Amidőn dühösen ketten viaskodtak,
A nagy bástya alatt szörnyen vagdalkoztak,
Bástya leszakadván, őket úgy ütötte,
Hogy mindjárt megholtak, s a fal eltemette.
Ezzel a harcnak is mindjárt vége leve,
Mihelyest a halál ilyen nagy kárt teve.
Vastag Balázs urát felette siratta,
Gyászos kimúlását felszóval jajgatta.
Tulajdon kardjába beléereszkedett,
Éltének ekképpen ő is véget vetett.
Így végeződött ki e két magyar vitéz,
Sok száz esztendőkig szem ilyeket nem néz.

 

A valódi Thorny Tamás, miként azt Kemény János fentiekben idézett önéletírása is tanúsítja, nem vesztette életét Gyulán, mert talán ott sem volt az ostrom idején. Forgách Ferenc (c. 1510–1577) történetíró szerint sok régi katona és főbb ember nem tűrte a várkapitány kapzsiságát és jogtiprását, hanem még az ostrom előtt Erdélybe ment. Ezek között lehetett Thorny Tamás is, akit a népeposz fiktív módon emelt be a harcban valóban résztvevő vitézek sorába. Az egykori gyulai vitéz sokra vitte Erdélyben, hiszen az 1570-es évek közepétől haláláig, 1587 karácsonyáig, lugosi és kaSztMartoniVegGyula2.jpgránsebesi bán volt. Ebben az időben készült róla az a kisméretű, színes portré, amelyet ma a Magyar Történelmi Képcsarnokban őriznek.

Akadtak azonban olyanok is, akik az ostromot túlélve kerültek Erdélybe. Háportoni Forró Pál Curtius Rufus-fordításának (Debrecen, 1619.) ajánlásában Bethlen Gábor fejedelem apjáról, Bethlen Farkasról (?–1590) a következőket írta:

„Felséged boldog emlékezetű édesatyjának is, az tekintetes és nagyságos Bethlen Farkasnak azonképpen, kinek noha szemei régen elhunytanak, mindazonáltal az tőle viseltetett jeles dolgoknak szép emlékezeti az embereknek elméjekben még most is halhatatlanul él, és égő szövétnek gyanánt fínyeskedik. És hogy legelőször is virágzó ifjúságabéli, avagy inkább többire gyermek állapatjabéli csudára méltó próbáját hozzam elé, Gyulán laktában az ellenséggel még tizenhét esztendős korában kopját tört volt, és azon az földön az magyar nemzet mellett vitézül sokat csatázott. Ki, minekutána az török azon Gyulát megszállotta volna, belészorulván, fő vitéz emberekhez illendő sok jeles próbák után, onnat az mindenekre gondot viselő Isten csodálatoson kiszabadította.”

Istvánffy Miklós történeti művében Fekete Demeter, a népeposzban azonban Ghiczy János (1525–1589), Erdély későbbi kormányzója, igen különös módon menekült meg a vár feladása után:

 

Vitéz Géci elébb bement a korcsmába,
S tokaji bort hozott egy nagy butellába,
Melynek maga felét elébb kihörpölte,
A többit a lova torkába töltötte,
Mondván: Igyuk meg most Gyula áldomását,
Mert már török vészi benne a lakását.
Kedves jó paripám – szóla jó lovának –,
Mondjunk jó éjtszakát Vég-Gyula várának!

- - - - - -

De Géci hogy elébb lovát megitatta,
Olyan nagy kedve lett, hogy alig tarthatta.
Ekkor felpattana hirtelen hátára,
S még aznap benyargalt könnyen Szalontára.
Utána törökök sokan eredének,
De néki nyomába ezek sem érének.
Onnan a hírt vitte mindjárt Nagyváradra,
Hogy Vég-Gyula vára jutott pogány kardra.

 

Vörös Mihály népeposza, amelynek 1961-ben, 1967-ben, és 2005-ben jelentek meg új kiadásai, a gyulai várostrom mostani, 450. évfordulóján is hagyományt építő olvasmányul szolgálhat, s egyúttal nagyban hozzájárulhat Gyula vára, a Körösök, a Maros és a Tisza által övezett térség; Szentes, Hódmezővásárhely, Szeged városok; valamint két megye, Csongrád és Békés 16. századi történetének megismeréséhez.[1]

 


[1] 1 Vörös Mihály, A bajnokok Vég-Gyula várában, sajtó alá rend. a jegyz. és a bibliográfiát készítette Szentmártoni Szabó Géza, kiad. a Békés Megyei Levéltár, Gyula, 2005. (Gyulai Füzetek, 15.) – Digitalizált változatát lásd a Hungaricana Közgyűjteményi Portál adatbázisában.

 

Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.


Főoldal

2016. október 24.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Arany János szépirodalmi és esszépályázatPályázatot hirdet a Színházi Kritikusok CéheHét ország írói szerepelnek a tizedik Margó Irodalmi Fesztivál és KönyvvásáronKönyvtárlat VII. – Játékos évad
Versek
Kiss Ottó: Állatok, erdő, bátorságFilip Tamás verseiFarkas Wellmann Éva parancsolat-verseiTurai Laura versei
Prózák
Onyanyi munyu, avagy bevezetés a kútológia elméletébeAutóink egészsége mindannyiunk érdekeHajós Eszter: Virágot gyógyítaniFerdinandy György: Portréfilm
Kritikák
A csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túlHáta mögött délPárkapcsolati kórkép
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA