Sümegi György

 

Lipták Pál ébresztése a békéscsabai Munkácsy Múzeumban

 

Lipták Pálnak (1922–2007) a tűnő, az időben távolodó alakját éppen itt, Békéscsabán érdemes talán fölidézni, ahol a legjobban emlékezhetnek rá, ahol közvetlenül a legtöbben ismerték. Ezt a szándékot a költő, Lakatos István versével támogatott fölismerés is erősíti: „Éveid nem sötétbe vesznek.”[1] „Olajosbarna arcú, lassú modorú, nagyon megnyugtató ember” – jegyezte föl naplójába megismerkedésük napján, 1951. október 17-én Fodor András. Kass János szerint: „súlyos, erdélyi fejedelmeket igéző alkat, súlyos és nehéznek tűnő, akár a békési fekete föld. Az is! Mert hordozza mindazt a gondot-gyötrelmet, amit az évszázadok, évtizedek teherként a széles vállára raktak. (…)

Lipták Pál békési nemes, krőzus, virilista, az első magyar sponsor, aki semmiből könyvtárat, könyvkiadást, kiállítások sorát teremtette meg.”

Saját, Liptákot őriző emlékeimben mozgásában és mozdulataiban is megfontolt, komoly, amit hirtelen fölcsapó nevetése oldott gyakran. A szeméből tükröződő enyhe bizonytalanság, vagy talán így pontosabb: félszegség, ellenére bizalmat sugárzó, stabilátást árasztó alkat. Vezető vidéki értelmiségi. Bocsánat, álljunk meg egy pillanatra. Finomítani kellene ezt, mert a vidéki jelzőhöz pejoratív íz is tapadt az elmúlt évtizedekben. Itt teret jelöl csupán, jelentése: nem a fővárosban lakó. Ám Lipták békési fővárost, egyedi vonásokkal megszentelt kulturális centrumot hozott létre a szülővárosában. Könyvtárat teremtett, újat épített, (és megye szerte) gyerekbibliotékát, artotékát, kölcsönözhető grafikákkal. Kiterjedt könyvtervezői, tipográfusi munkájával kapcsolatban – szerénységére jellemző – nevét egyetlen maga szerkesztette kiadványában sem tüntette föl.

Számára alapvető becsülete a manuális, jól végzett, színvonalas munkának volt, aminek eredménye örömöt, megnyugvást hoztak neki. A nyomdai betűszedőt, a könyvkötőt, a kerámiáit virágozó, a butéliáit – a békésiekről önálló könyvet is csinált – huncut szövegekkel is körbeíró fazekast, vagy a finom mívű bokályok mesterét ugyanúgy a munkája által becsülte, mint a takácsokat, hímvarrókat, pásztorkészségek alakítóit. Mert nagyon mélyen, a zsigereiben lüktetve megélte mindenben: gyümölcsfát oltani, szemezni, szőlőt metszeni, könyvet előállítani ugyanolyan fontosságú teremtés, mint festéket készíteni, vagy a festésre alkalmas hordozót (kartont, farostlemezt, fatáblát, stb.) előkészíteni, festeni, műalkotást létrehozni. Könyvtárosi, könyvtervezői és kiadói, kiállításrendezői munkája – talán mindezek együtt képezik életműve fundamentumát.

 

 

Mindezek mellett is Lipták a saját önképe szerint festő- és rajzoló volt elsősorban, hivatása tehát: képzőművész. Erre a békéscsabai szabadiskolában, főleg a 40-es évek második felében, a világháború utáni, még szabadnak tűnő periódusban készült föl. Az elején természetesen modell után – akár emberi, táji vagy városi/építészeti volt az – dolgozott, majd egyre elvontabb és összefogottabb lett a formanyelve és a színkultúrája is. A konkréttól az elvontig, a motívumtól a tiszta faktúráig, a színek önálló beszédéig jutott el. Útjának, a XX. század közepétől induló fél évszázados pályájának újabb és újabb lépcsőfokai fontos tanulságokat hordoznak. Rajzfüzeteiben a közvetlen, városi környezetének rögzítése kapta a legfontosabb szerepet. Ezekben az olvasónaplóiban szöveges, fontos gondolatokat tartalmazó megjegyzések kísérik a csabai házak, jeles épületek, utca- és városképek, piaci jelenetek rajzait. Például: „Minden formailag sikerült templom: egy-egy világmodell, s a templomtér az univerzum egy parcellája, a város szíve.”[2] Lipták képzőművészeti oeuvre-jéhez szervesen hozzátartoznak szellemes-ironikus aláírásokkal megnevezett szobrai, jel-együttesei is.

A grafikusművész Kass János fönti meghatározását folytatva: Lipták „képíró mester, festőművész, égő színeit a tűztől orozta el. Feketéi a sarat idézik, amit taposunk, s koloncként keserítik létünket”. Való igaz, hogy Lipták színvilága is egyéni, egyéniségéhez idomított, hiszen nem csillogó felületeket látni a festményein, hanem azok visszafogottak, fénytelenek. Festett világában az állandó vonásokat, a stabil jellemzőket kutatta az ecsetjével. Tájban, tájképeiben a békésit, az alföldit kereste. A táji és környezeti változások miatt egyre inkább csupán emlékeztető lett számára a természeti környezet. Keserűen fakadt ki emiatt: „elrabolták a motívumaimat.” Festőállványa kihívásában is elsősorban magát vallatta, önmaga szándékait és habitusát próbálta kivetíteni. Olvasónaplóit a 80-as évektől vezette, s ekkortól elevenítette képeire is a régi csabai világ emlékezetes embereit, helyszíneit, házait, utcáit és történeteit. Főként a csabai városközpontnak az 1930-as, 1940-es évtizedekre is visszautaló lüktető hétköznapjai, jellegzetes alakjai öltenek testet a festményein. Képei differenciált perspektívájú tereiben jelennek meg a sajátosan gesztikuláló, pihenő vagy szemlélődő, gyakran jelképivé növesztett alakok.

1984–1985 körül merész lépést tett egyfajta új festőiség felé, amely a figurativitást mellőzi, és jobbára tárgy nélküli. Nagyobb képméreteken szabadon, vagyis a korábbiaknál szabadabban jártatta az ecsetet. Ezen új hangú művei mögött a rejtőzködés izgalma ugyanúgy jelen volt, mint a meglepetés, a meghökkentés tudatos akarása, a színekben tobzódás öröme, áradó gyermekkori élményeinek a fölidézése. Az élmény közvetlenségét ekkorra már fölváltja az emlék, az emlékezés, az emlékképpé szublimálódás. A festő emlékidéző önkénye sokadszorra, gyermekkori emlékeit is átszűrve, egyre átírtabban rakja össze folyóból, házakból, terekből, templomokból szeretett városa belső képét. Azét a városét, ahol a nagytemplom tornyának az árnyékából alig-alig kilépve peregtek le élete és művészete évtizedei. Ott, ahol az állandóságban a legkisebb változást, a rezdüléseket, a legapróbb mikro-módosulásokat is észrevette.

 

 

Lipták festő munkássága tanulmányozására, a vele való közvetlen találkozásra kitűnő alkalmat teremt a Munkácsy Mihály Múzeum és Hajdú László műgyűjtő kollekciójából összeállított, A világ kisebb boldogságai mondattal indított, katalógussal kísért (írta és összeállította a tárlat kurátora: Gyarmati Gabriella) kiállítás.[3] Itt most először kerültek közönség elé az életmű szempontjából fontos, nagyméretű kompozíciók, amelyeket Lipták adományozott a gyűjteménynek, mintegy legfontosabb művei közül valókat, múzeumi megőrzésre általa érdemesítetteket. Hajdú László műgyűjtő kollekciójának speciális vonása, hogy egy-egy művésztől nagyobb, akár az életművük bemutatására is alkalmas mű-együttest őriz. Így van ez Lipták műveivel is, most a festmények mellett unikális Lipták-plaketteket is bemutat, a szobrokat is tartalmazó œuvre-höz újabb plasztikai adalékokként. Ezek a bronz plakettek is először szerepelnek kiállításon, a nyilvánosság előtt.

Lipták Pál sokágú tevékenysége a szülőföld, a szülőváros rajongó szeretetére ugyanúgy fontos példa lehet, mint közösségének kulturális és művészeti gazdagítására végzett máig ható munkálkodása. Keresztury Dezső neki ajánlott versével: „tenni úgy érdemes, ha célja van”. Domokos Mátyás szerint pedig „amit tett, maradandó, és a hitetlen Tamások számára is kézzelfogható bizonyossága a kínai mondás igazságának, miszerint »jobb egy szál gyertyát gyújtani, mint átkozni a sötétséget«”.