Szalontay Tünde és Friedenthal Zoltán Pintér Béla Szutyok című előadásában
Kelemen Orsolya
Kortárs, dráma, fesztivál
Néhány nappal ezelőtt ért véget a Kortárs Drámafesztivál. Elszánt szervezők, színes program, külföldi vendégek, teltházas előadások, még ha sovány büdzséből is. Gyűlölet, előítéletek és sztereotípiák színpadon innen és túl.
A fesztivál szervezői valószínűleg nem számítottak arra, hogy az idei, immár kilencedik alkalommal megrendezett programsorozat bizonyos politikai események miatt túllép eddig megszokott keretein. És részvételi szándékuk megerősítésekor a külföldi meghívott vendégek sem sejthették, hogy a nálunk töltött egy hét alatt a hazai kortárs színházat nem csupán szakmai oldalról, hanem ennél jóval összetettebb kontextusban is lesz módjuk megismerni. A fesztivál közepén zajlott ugyanis szélsőséges parlamenti pártunk Nemzeti Színházhoz szervezett, a színház igazgatójának leváltását követelő tüntetése, és az ezzel párhuzamos megmozdulás, a színházi szakma legjelentősebb képviselőinek jelenlétében. A színházi szakma nem csupán a jelenlegi igazgató szakmai tevékenységéhez kapcsolódó szimpátiáját szerette volna kifejezni, hanem ezúton kívánt protestálni a kormány közelmúltban meghozott illetve tervezett, a színházak művészi színvonalát és szabadságát veszélyeztető döntései ellen.
A fesztivál - szakmai válogatók javaslatai alapján összeállított - hazai programjában szerepelt a Nemzeti Színház produkciója, az Örkény Színház egyik előadása, látható volt két vidéki, egy nyíregyházi és egy kaposvári produkció, egy ifjúsági- és a különösen veszélyeztetett VI-os kategóriába tartozó előadás is. E produkciók (az adott válogatási szempontok alapján) az elmúlt színházi évad legjobbjainak tekinthetőek, így a külföldi meghívott vendégek is szembesülhettek azzal, hogy - egy-egy előadás tetszési indexétől függetlenül - a hazai kortárs színház helyzete valóban drámai. Lehet, hogy ilyen előadások a következő évadban nem is jöhetnek majd létre.
A fesztiválon a hazai előadások mellett szerepelnek egy meghívott ország előadásai, és immár hagyománynak tekinthető a felolvasószínházi program, ahol most a lengyel drámáké volt a főszerep. Az előadásokat szakmai beszélgetések, workshopok, különféle kísérőprogramok egészítik ki, és a Visitors' Programme vendégei számos plusz információhoz juthatnak a magyar színházról: megnézhetnek ajánlott, a showcase-programban nem szereplő előadásokat, találkozhatnak és beszélgethetnek az előadások alkotóival. A szervezők fantáziájának és szándékainak komoly határt szabnak az anyagiak, büdzsé függvénye, hogy milyen előadásokat tudnak meghívni, és előfordul, hogy pénzügyi okok miatt kell lemondaniuk egy-egy tervezett programról: idén elmaradt egy dramaturgoknak tervezett workshop. Ugyanakkor az anyagi tényezők csak részben jelenthetnek mentséget arra, hogy a fesztivál honlapján a magunkról oldalon és egy másik menüpontban 2009-es programok és információk szerepelnek.
Az Isten hozott a semmiben című road-movie
A Kortárs Drámafesztivál eredeti szándékai szerint a kortárs drámaírás eredményeinek áttekintését tűzte ki célul. Egy-egy évadban azonban nem került színpadra annyi kortárs dráma, hogy egy ilyen fesztivál életképes legyen, így az évek során sokat változott a fesztiválszervezők stratégiája, lépésről lépésre rukkoltak elő újdonságokkal, míg kialakult a most is működő, beváltnak tekinthető programstruktúra. A változékonyság és folyamatos megújulás képessége egy ilyen fesztiválnak alapvető jellemzője, hiszen nehezen választhatná nevéül a kortárs fogalmát egy korábbi színházi struktúrákhoz és elképzelésekhez mereven ragaszkodó programsorozat. A Kortárs Drámafesztivál megnevezés - legyen bármilyen jól ismert és bejártott márkanév - nem fedi pontosan a fesztiválprogramot, hiszen a műfaj hagyományos értelmében vett drámával nem találkozhattunk, legfeljebb a kísérőprogramban szereplő, kortárs lengyel és hazai drámákból válogató kötetek könyvbemutatóján. A kortárs jelző pedig elsősorban a színpadi megvalósításra, az új vagy szokatlan alkotói módszerekkel létrejövő előadásokra értendő, és nem magukra a drámákra vonatkozik, hiszen kortársnak Ödön von Horváth vagy Thornton Wilder csak némi túlzással tekinthető. A vendégország-program fókuszában idén az USA szerepelt, bemutatkozott New York egyik produkciós műhelye, a kísérletező jellegű, színházi konvenciókat félresöprő Performance Space 122, és csupa színházi műfajhatárokat feszegető előadást láthattunk. Projektorok és képkeretek segítségével háromdimenzióssá váló film-performanszot vagy videó-installációt Szent Johannáról, és egy nyugtalanító, ugyancsak filmes eszközökkel működő road movie-t elveszettségről és útkeresésről. Az amerikai program kakukktojása Reggie Watts, a new yorki zenész-komikus volt besorolhatatlan műfajú előadásával: beatboxos-zenés stand-up comedy, koncert és színház, egyszemélyes talkshow. A hazai programban a nézők a színészekkel testközelben nyomozhattak Oidipusz királlyal a gyilkos után; vásári hangulatban szórakozhattak a válság miatt (és anélkül is) problematikussá váló kapcsolatokon a Kasimir és Karoline kukucskáló-színházában; elmerenghettek báb-tinédzserek kisiklott életein; szembesülhettek azzal, mi történhet az Európai Unió három részre szakadása után a nyíregyházi hátköznapok sivárságában; vagy épp hatalmi szituációk működését tanulmányozhatták egy swinger klub kulisszái mögött.
A fesztivál legizgalmasabb előadásai az említett társadalmi-politikai szituáció metaszintjeit teremtették meg a színpadon, furcsa párhuzamot létrehozva a valósággal, a színpadon kívüli eseményekkel. Több előadás központi témája volt az előítéletesség, az idegengyűlölet, a másságról való gondolkodás, így egy-egy amerikai és hazai előadás különös párbeszédbe kerülhetett egymással. A Pintér Béla Társulat produkciója, a külföldi vendégek nagy elismerését kiváltó Szutyok című előadás egy gyerekeket örökbefogadó falusi házaspár története, mely az örökbefogadott lányok sorsán keresztül (az egyik viselkedészavaros, a másik cigány) - amolyan pintérbélásan, szociografikus érzékenységgel, népies énekbeszéddel és közhelyekből építkező poénokkal - karikírozza előítéleteink működését, fájdalmas aktualitással állítva középpontba az értékrendszerek viszonylagosságát. Ugyancsak a nézők bőrszínhez és származáshoz kapcsolódó előítéleteit provokálja Young Jean Lee társulatának A szállítmány című produkciója. Az igazi csattanó a három részes előadás utolsó részében hangzik el: a tévésorozatok játékstílusában előadott jelenetben egy születésnapi partit láthatunk, ahol a harminc éves ünnepelt összes frusztrációját az ugyancsak problémás magánéletű vendégeire igyekszik áthárítani. A kínos és kellemetlen ünneplés társasjátékkal zárul: ekkor derül ki, hogy a fekete színészek fehéreket alakítottak. Egy fekete nem örült volna egy ilyen (feketéket ócsároló) játéknak. És a lényeg - mely relativizálja az addig látottakat - az utolsó elhangzott mondat: attól függ, hogy milyen az a fekete. Más aspektusból, vásári játékok stílusában, groteszk humorral mesél az előítéletek és a személyiség alakulásáról a Nemzeti Színház Mein Kampf című előadása. A Harcom Hitlere szerencsétlen és komplexusos, művészi ambíciókkal rendelkező figura, aki az őt felkaroló zsidó könyvárus, Schlomo Mintz végtelen szeretetétől és törődésétől válik még inkább problematikus személyiséggé.
A szervezőknek talán már vannak ötletei arra, hogy milyen újdonságokkal szeretnének következő évben bemutatkozni. Biztosan átgondolják majd, hogy pontosan kiknek szánják a rendezvényt, kiket látnának szívesen a meghívott vendégek között, és hogy pontosan milyen céllal kezdik szervezni a következő fesztivált. Csak az a kérdés, hogy lesz-e még egyáltalán kortárs színház, ahonnan minőségi előadásokat lehet válogatni.
