Dávid Ádám
vak töltény
az elvétett
lövés nem vész el
átsuhan a vadlibagágogáson,
krátert fakaszt a hold felszínén
leteríti a szomszédos erdőben gombászó családapát
beszakítja egy angyal szárnyát
tesz egy kört és visszamászik
a puskacső méhébe
míg anyja újra
elvetéli
net-szonett
megint ez a novemberszürke reggel
elbóbiskolnék de pittyeg a skype
fel is riaszt mint mobilon a vekker
s a szürke pötty nevednél zöldre vált
de rég tartottam kezemben két kezed
de laktató most minden hangfoszlány
hiányoztál nekem mint az ékezet
a chatből el kell menned csók offline
fotód maradt utánad könnyü desszert
szivem tovább hiába skype-ozott
a távolságot mint egy ócska kábszert
magamba lőttem én elátkozott
felsebzett ahogy hiányod markolom
vak egér mászott pixeles arcodon
tapogató
tested domborzati viszonyait
nagy vonalakban ismerem
na nem minden szegletét
épp csak annyira
hogy otthonosan mozogjak
benned
a szembogarad szárnyában verdeső titkok
jobban izgalomba hoznak
mint a kéjtől kivillanó fogaid között
átszüremlő fáradt levegő
gondosan epilált lábaidnál szívesebben
tapogatnám végig egyszer
gondosan epilált
gondolataid
tátogató
eltátogott vallomásaim
igazgyönggyé sűrűsödnek
fülkagylódban
sikamlós bókjaimba
belepirulnak
sellőpikkelyeid
lihegésünk levegőbuborékai
egymásba harapnak
lassan megikrásodsz tőlem
mint a kaptár falára kövülő
mézhártya
Anyanyelv
Ízlelőbimbók bágyadt illata,
mint a földön szétázó avar.
Felszínének fémforgács-állaga,
mint egy árva, rozsdálló csavar.
Körötte nyálbuborékok tánca,
mint hajó, vizet ha felkavar.
Táplál a nyelv tündöklő zománca,
mint hazád, mely ápol s eltakar.
Megjelent a Bárka 2009/4. számában.
