Megteheti, egy könyv ennyit megtehet, de többet nem árthat egy meghűlésnél. Én magam belebetegednék, ha a saját könyvem ennél többet ártana. Még ez is sok. Nem akarok ártani. Nem akarom, hogy valaki megbetegedjen azért, mert olvas tőlem valamit. Uramisten. Egy könyvemmel én egészen mást … Kérem, adja meg a címét, folyamatosan fogok Önnek meghűlés elleni teát küldeni. Ahogy kifogy, maga jelzi, én küldöm. A kínaiak nagyon tudják, melyik tea segít ilyenkor. Én meg igyekszem tovább: olyan könyvet írni, amelyiktől nem beteg lesz az ember, hanem amelyik felemeli, reményt és méltóságot ad neki, segítségére van, hogy elviselje az életet. Amelyik vigasztalja őt.

       Azért nem volt az akkora baj! No meg, a betegség nem is feltétlenül rossz, feltétele a gyógyulásnak, ami után tovább lehet lépni. Lépjünk is: vakít az Akropolisz és nem lehet kibírni a Krisztuskép látványát a velencei képtárban. Mégis, mintha ez a fény lenne a vezető az elbeszélések labirintusaiban. Lassan olvastam a könyvet. Némely elbeszélést, úgy, mintha gyerekként, félálomban hallanám a felnőttek beszédét, valami biztonság, valami jó és szép megoldás ígéretével. Az Il ritorno in Perugia olvasása közben például valóban lassan bekúszott tudatomba a Mária festmény, először csak a színek, aztán minden egymás után, végül a novellában is megjelent a kép. Olvasásban is jelen volt az a fajta vezetettség, amiről Ön korábbi könyve, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó kapcsán beszélt. Hogyan sikerül Önnek az írás szolgálatába állítani ezt az erőt?

       A kérdés kínzó, mert épp az a kérdés mindig, hogy sikerült-e. Ezt egyáltalán nem tudom. A vezetettség rám is vonatkozik, úgyhogy ha az ember ilyesféleképpen ír, mint én, ő maga is irányított lény – valamerre, arrafelé, amerre sejti, hogy van ez a fény, amiről Ön beszél. Nem látom ezt a fényt, ha erre gondol, de nagyon szeretném látni. Vakon megyek egy sejtés nyomán, állandóan eltévedek, igazítok a dolgokon, másik utat választok, újra eltévedek – egy marha nagy bolyongás az egész. Csak egyre kell vigyázni, hogy az ember soha ne csapja be magát. Ne higgye el, hogy „ez az erő”, ahogy Ön kifejezte, megvan benne. Nincs meg benne! Kegyetlennek kell maradnia önmagával szemben. Nem lesz belőle király, mert nincs birodalom. Csak hiányzik, hogy nincs. És ez a hiány erőt ad.

       A történetek az aranymetszés szabályai alapján követik egymást, jelzik ezt a szövegek előtti Fibonacci-számok, és létrehoznak egy láthatatlan ívet, meg egy láthatót is, amennyiben rárakódnak az érzéki tapasztalatok. Mi ez, és miért van így? – kérdezhetnénk gyermeki ártatlansággal, miképpen az arab építészet különös emléke, az Alhambra is kiváltja szemlélőjéből ezeket a kérdéseket. (Távoli felhatalmazás, melynek mottója „Rejtve lényegében, kifejezve látszat szerint.”) Fibonacciról annyit tudok, hogy a magasabb létezés mintázata foglalkoztatta, neki köszönhetjük a szakrális geometria legmélyebb titkait feltáró felfedezéseket. Akár a napraforgó tányérján a magok, úgy csavarodnak a hosszú mondatok az Ön könyvében. A sok kis mag valami rendben alkot egy egészet, és ezekből a magokból valami kinőhet – vagy nem –, de a lehetőség lehetséges. Könyvének láthatatlan főszereplője Fibonacci. Miért éppen ő?

       Különös, szép gondolat. Hogy Fibonacci volna a láthatatlan hőse a könyvnek? Benne vagyok, de elárulom, hogy én magam nem akartam ezt. Én úgy gondoltam, és gondolom ma is, hogy Fibonacci egy a megszállottak közül, akikkel tele van egyébként ez a regényes elbeszélés, egy közülük, akik azért jelennek meg itt, mert mindannyiukat ugyanaz vonzza mágikus erővel: egy birodalom, ahol a tökéletes szépség az úr. A hibátlan rend, a lét kristálya, a megmagyarázhatatlan üzenet, amely elér minket. Minket, akik el akarjuk hagyni ezt a földet. Akiknek elege van abból, hogy valami nem ma, hanem eredendően elromlott az emberi életben. A piszokból, a valóságos piszokból és a spirituális piszokból. Elvágyakozunk innen, már több ezer éve, mióta tudjuk az eszünket. Mert fáj, hogy annyira elérhetetlen. Fáj, hogy annyira piszkos, amit itt, a Paradicsomból történt kiűzetésünk után, találtunk. Mi magunk vagyunk persze ez a piszok. Mi teremtjük egyedül. S ezzel telik, de nem múlik az idő: teremtjük a világot, amelyet nem bírunk elviselni, és teremtjük a vágyat, hogy el innen, ebből az elviselhetetlenből.

       Önt mindig is foglalkoztatta a tökéletes rend, Az urgai fogolyban például így ír erről: „az öröklét nem más, mint az őrületig hevített teljes és végzetes szimmetria, hogy az öröklét nem egyéb, mint az ismétlődés dermesztően eszményi, feldúlhatatlan tökéletessége.” Milyen stúdiumok vezették ehhez a felismeréshez?

       Elég szokatlan stúdium volt. Egy óriási vízesésnél zajlott le. Schaffhausennél nagyon közel lehet menni a vízeséshez, annyira közel, hogy az ember látja a vízcseppeket. Pontosabban: látja is őket, meg nem is. Mert épp ez volt annak a stúdiumnak a tárgya: belátni, hogy ami van, az nincs. Ez így csak egy sületlen mondatnak hangzik. De én láttam, hogy a schaffhauseni vízesés cseppjei vannak is, meg nincsenek is. Mert csak az egész van, gondoltam. De az még csak az első óra volt azon a stúdiumon. Még sokáig jártam arra a stúdiumra, amíg megsejtettem, miről van szó. Ha egyáltalán ez sejtelem volt, és ha helyesen sejtettem meg. Schaffhausenben megtanultam azonban valamit, túl a sejtelmeken. Hogy közel kell menni a vízesésekhez. Nagyon közel kell menni. Különben esélye sincs az embernek.

        A 34-es számú novella a legtitokzatosabb, (amiben megtalálható a kötet címadó mondata: Seiobo járt odalent), de van benne egy csavar, mert akkor értjük meg, hogy az eleje tulajdonképpen a színházi előadás leírása, amikor a híres no színész életéről olvasunk a továbbiakban, és minden, ami titokzatos volt, személyes riportban konkrét lesz. Mindegyik elbeszélésben van valami ezotéria. Nem akarom összehasonlítani műveit a manapság oly népszerű ezoterikus könyvekkel, nem is lehet, mégis megkérdezném, mi a véleménye arról, hogy akkora dömpingje van az ezoteriának?

       A hülyeségnek mindig dömpingje volt, és dömpingje van ma is. Hogy éppen ezen mit értünk, az az adott korszak alacsonykultúrájának állapotából, véletlen összetételéből s a magaskultúra lefelé is sugárzó, összefüggéstelen nyalábjainak a tartalmából következik. Minél inkább visszamegyünk az időben, természetesen annál kevesebbet tudunk arról, mi folyt a mélyben, hogy az alacsonykultúra légterében milyen volt a levegő íze, hullámzása. De azt hiszem, mindaz, amit mi ma ezotérikus irodalom s miegyéb címen megnevezünk, mindig megvolt odalent – vagy idelent. Nem a transzcendencia iránti igény valamiféle pótlékáról van szó. A hülyeség örök.

Ez egy különös útikönyv. Jellemző valamennyi helyszínre a hangulat, a hely szellemének sodrása, hangszínben, ritmizálásban is. Mindegyik másért kedvencem. Legjobban tetszik talán az Alhambráról szóló, de a barokkzenei előadás is nagyon jó a vidéki művházban, meg a Milói Vénusz teremőrének lelkét bemutató elbeszélés… Önnek melyik a kedvence?

       Maga a kedvencem, aki ilyeneket mond meg kérdez.

       A történetek íveinek szerepét átveszik a korok és kultúrák közötti szellemi ívek. De az olvasó is találhat magának íveket, amennyit csak akar. Játékból (véletlenül) például összeolvastam néhány szót, ami a különböző elbeszélésekben csupa nagybetűvel van írva, s ezt adta ki: MINDEN  ISZONYATOS ÁLLAGMEGŐRZÉS. Ez a három szó akár jellemezhetné a világ jelenlegi állását?

       Jellemezhetné, igen! Micsoda elképesztő ötlet! Honnan jutott az eszébe? Hihetetlenül jól hangzik. És hát, igen, nagyon találó is, mert valahogy tényleg erről van szó. Magyarázattal. Mert érthetem úgy, hogy minálunk itt a földön csak az fontos, ami állagmegőrzés cím alatt zajlik, kizárólag csak az, minden más lényegtelen! És érthetem úgy is, hogy a kozmikus rend nem egyéb, mint egy állandóan szétesni készülő gigakristályszerkezet, ahol ahhoz, hogy létezzen, aminek léteznie „kell”, iszonyatos erőfeszítésre van szükség, az állag megőrzésének iszonyatos koncentrációjára. A Buddhának híres és félrefordított, mert félreértett, döbbenetes közlésére utalok: a szenvedés fogalmára, arra, hogy az univerzumban a létezés peremén táncoló dolgok „individuuma” elszenvedi a rá támadó dolgok mérhetetlen tömegét, mérhetetlen nyomását, hogy adja fel a létet, de ő iszonyatos esetlegességgel tartja magát, tartja az állagát ezen a peremén a létezésnek. Egy az idővel nem mérhető pillanatig.

       Mandelstam szerint a vers lélegzéssel teli lépés: Ön is mondta egyszer, hogy „…lélegzetre írom ezeket a mondatokat.” Finomak, szinte anyagtalanok, lehet, hogy ezek az elbeszélések tulajdonképpen versek? Sokszor az az érzésem, hogy igen, csak több rétegűek, van például egy hétköznapi szöszmötölés rétegük, az aprólékos tevékenységleírás, meg például a morcos turista zsörtölődése, a teremőrök, útbaigazítók, beengedőemberek ábrázolása, s mindig megjelenik a gigantikus egység. Miféle prozódia szerint működik ez a próza?

       Nehezen beszélek erről. És ennek az az oka, hogy nem vagyok biztos benne, vajon  módomban áll-e megítélni, mit csinálok. De ha mégis akarok válaszolni, és akarok, akkor azt mondom, de tényleg a legnagyobb bizonytalanságban, hogy ez nem próza – ez nem próza már! Hogy micsoda, azt megint csak nem tudom, és szerintem senkinek nem is kell tudnia, aki olvassa, ahhoz, hogy át tudja adni magát neki, ha át tudja adni, vagy át akarja adni. Ha azt mondom, közelebb áll a lírai formákhoz, hát, nem is tudom … A líra belülről: más. Ha azt mondom, lirizált próza, csak elkenem a dolgot. Mindenesetre: nyelv, és én csak ezen a nyelven tudok beszélni. Olyan nyelv talán, amilyen egyszer már volt ez a nyelv: de olyan is ugyanakkor, amilyen még egyszer sem volt nekünk. Nem én találtam ki, valami rávezetett, és tudomásom szerint csak én használom. Egy mise nyelve ez, azt hiszem. Olyan miséé, amelynek nincs se temploma, se egyháza, se katekizmusa, semmije nincs. Még papja se, én nem vagyok az. Én csak laikus vagyok, aki a sivár pusztában áll, és mondja, mondja – amíg teheti.

       Az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényének spanyol kritikájában azt írják, hogy a magyar Krasznahorkai László úgy ír és ábrázol, mint az angyalok. Mit szól Ön ehhez?

       Hallgatnom kéne most, mint a sír. Mert honnan tudják, hogy írnak az angyalok?! Nem is írnak! Először is!!!

       A könyvből azt szűrtem le magamnak, hogy semmi értelme nincsen semminek, ha nincs legalább valami halvány remény, hogy kapcsolódhassunk a teremtő erőkhöz. Ebben a könyvben mintha nem lennének „igazi” történetek, mintha csupán egy rezignált, regisztráló figyelem szervezné a dolgok menetét. Amit közzétesz, az például a szakrális favágás a templom építése előtt, a szertartások részletes leírása, a reneszánsz festékkészítés meg a no színházi maszk készítésének rejtelmei. Mintha azt akarná sugallni ezzel, hogy az alkotási módszerek, a mesterségek precíz gyakorlása az ember egyetlen lehetősége visszatalálni a teremtés vágyott szakrális rendjéhez. Így van?

       Röviden: így. Részletesebben: azt kívánja ábrázolni ez a gondolatmenet, hogy egyfelől van olyan remény, hogy ez a visszatalálás a „dolgok szakrális rendjéhez” a legfontosabb, másfelől, hogy van még értelme reményről beszélni, illetve hogy egyáltalán: van a dolgoknak „szakrális rendje”. Nem mindenki vélekedik így. Viszont mi, akik egyszerűen csak éljük az életünket, nem tehetünk mást, mint hogy a hagyománynak megfelelően kiműveljük mesterségeinket, s azt olyan tökéletesen, ahogy csak tudjuk, gyakoroljuk – és nem teszünk mást, csak ezt, például nem gondoljuk, hogy mi tudjuk, mi ez a szakrális rend, meg hogy van-e, és így tovább. Nem tudom, érthető-e ez így. Nem gondolkozni a végső dolgokon, mert abból csak rosszul jöhetünk ki, pusztán végezni a dolgunkat – valami effélét jelent ez.

       „… A figyelemnek ez a védtelen és fölösleges művésze nem hagy kétséget afelől, hogy ez a figyelem benne valóban szakadatlan, teljesen mindegy, hogy jön majd hal.  …mit is csinál  az a nagy fehér madár ott moccanatlanul, miközben nyakát, fejét, csőrét előrenyújtva mereven nézi az elcsobogó vízhab felszínét.” – idézem a Kamovadászt. Az író is ilyen, nagy fehér madár?

       Hát, rossz lenne. Én legalábbis nagyon bízom benne, hogy nem valami nagy fehér madár vagyok. Persze, még jöhetnek meglepetések … De a kérdése komoly, ne viccelõdjünk itt: a szakadatlan figyelem mûvésze, nos, ez egy ideális állapot a mûvészetben, pontosabban, ez az ideális jelenti egyedül azt, hogy egy ember mûvész. És azt is jelenti, hogy aki nem ezzel a megszakítatlan, megszállott, oszthatatlan figyelemmel létezik, az nem mûvész. Az a  szórakoztatóiparban dolgozik.

        A Sátántangóból és a Kárhozatból Tarr Béla filmet készített. Látásmódjuk különbözőségét Ön egyszer úgy jellemezte, hogy amikor a Kárhozatban a hordár kinéz az ablakon, Tarr Béla szerint a lelke mélyére néz, Ön szerint meg kinéz, de kint nem lát semmit. Ez érdekes, együttműködésük mégis gyümölcsöző. Készülnek új filmmel? Egyáltalán Ön írás közben már gondol rá, hogy ebből film lehet?

       Írás közben nem gondolok semmire. Én írás közben egyáltalán nem gondolkodom az írásról. Ez képtelenség. Nem gondolkodom. Hanem írok. Ez két teljesen különbözõ dolog – ha most mûvészetrõl beszélünk. Ami a filmet illeti, én teljesen másként vállaltam szerepet a filmkészítésben, mint azt általában képzelik. Tarrnak segítettem. Odaadtam a könyveimet, odaadtam azt a világot, amit a mondatokkal létrehoztam. Odaadtam, és nem vártam érte semmit. Segítettem, hogy azt a filmet csinálja meg, amelyet õ ebbõl az inspirációból meg akar csinálni. Ehhez meg kellett mindig értenem, milyen filmet akar. És úgy már talán tudtam segíteni. Nem a forgatókönyveimmel, nem a könyveimmel, melyek – úgymond – az alapját szolgáltatták Tarr ’85 óta forgatott filmjeinek, hanem azzal, hogy vázolni igyekeztem neki folyton azt a világot, amelynek az ábrázolása, hogy arról õ filmet csináljon, például velem az oldalán, úgy véltem, fontos. Csak olyan filmben segítettem neki, amely filmnek a megteremtése elengedhetetlenül szükséges volt. Ha hiányzott a létezésbõl, a létezésünkbõl az a film, akkor megérte kínlódni érte. De csak a filmért érdemes kínlódni, a filmrendezõért nem. Nem királyt kell csinálni, hanem filmet. A film a fontos, nem az, aki csinálja. Az nem fontos. Az, a személy, sajnos, lényegtelen. S amíg ebben egyetértettünk, addig nagyon jól megértettük egymást. Mióta inkább arrafelé kacsintgat a huncutja, hol a trónja, engem már nem érdekel a dolog, ráadásul rendkívül veszélyes ez az állapot az ember ítélõerejére nézve. Ennek ellenére most õ még az én forgatókönyvembõl kezd forgatni. Mindenesetre az utolsót, amiben – egy forgatókönyv s egy esszé erejéig, amelybõl ezt a forgatókönyvet írtam –segíthettem neki.

       Bölcsesség bölcsességet ér az elbeszélésekben, felfoghatók ezek, mint mottók, aforizmák, koanok. Az egyik kedvencem, amit a no színész mond: „attól fordulnak a dolgok jóra, hogy az embernek helyes elképzelése van a jelenről” – mert ez tulajdonképpen minden tevékenységünket előreviszi. Koan, mottó, aforizma: vannak-e példaképei ezekben a műfajokban?

        Abban az értelemben, ahogy Ön gondolja, nincsenek, de persze rengetegen vannak, akiknek nem egy-egy mondata, hanem a világa – örökre fontos nekem. És ezek a művészek vagy tudósok természetesen mondtak olyan mondatokat olykor, hogy az embernek hirtelen megszakadt és megszakad a szíve, gondoljon például Thelonious Monkra, a zongoristazsenire, aki egyszer azt találta mondani, hogy „vagy sötét van, vagy nincs szükségünk fényre”. Korunk egyik legnagyobb írójára, Thomas Pynchonra is nagy hatással volt ez a mondat. És én is, alázattal, új könyvem mottójaként írtam az első oldalra.

       „Én Magyarországon nem találom a helyem – mondta egy korábbi interjúban. – Gyakran megyek száműzetésbe Amerikától Kelet-Ázsiáig bárhová, lassan, sok évnyi kényszerű vándorlás után egyre határozottabban azt súgja valami: nincs hely sem, ahová érde­mes lenne elvágyódni. Hogy nincs már sehol semmi. Itthon tehát egy negatív vonzás, külföldön pedig egy pozitív taszítás.” -  Hogy áll ezzel ma? 

       Sejtheti, hogy nagy változások nincsenek ebben a dologban. Az ember nem dobálózik az ilyen mondatokkal csak úgy. A baj abban van, hogy v o l t  egy idális elképzelés bennem, még kisgyerekként, és azt magától értetődően elveszítettem, de soha nem gyógyultam meg a veszteségtől, hogy Gyula az én városom. Kisgyerekkoromban nagyon szerettem Gyulát, rajongtam érte. Aztán amikor megértettem, Gyula micsoda, összetörtem. És nem gyógyultam meg, nem is fogok. S aránylag keveset segít, hogy ebben a városban, az egyedüliben, ahová egykor tartoztam, ahol otthon éreztem magam, semmiféle nyomot nem sikerült hagynom, mint művész. Amerikában, vagy Japánban, Spanyolországban, vagy Németországban jobban ismernek, mint Gyulán. Nem fáj ez, csak nem segít. Meg őszintén szólva: nem is értem. 

       Gyula, Kína, Pilisszentlászló, Berlin – mi a különbség alkotói szempontból a különböző helyszínek között? Hogyan telnek a napjai most Berlinben? 

       Gyulát akkor tehát kihagyhatjuk, megjegyezvén, hogy ez volt az egyetlen, ahová tartoztam valaha, a többihez nem tartoztam soha, mindig idegen voltam ezeken a helyeken, meg ahol a felsoroltakon kívül még éltem, de megszoktam ezt, az ember végül szomorú, vizes síkra ér, ott bérel egy lakást, fizeti a telefont, mosat, alszik, haragszik, örül, pontosan olyan az egyik, mint a másik, mindegyik idegen, én megszoktam, tizennyolc éves korom óta élek így, már hogyne szoktam volna meg, ráadásul koncentrációs készségemnek egy sajátos vonása miatt bárhol tudok írni, teljesen mindegy tehát ebből a szempontból, hogy hol vagyok, úgyhogy most Berlinben minden ugyanolyan, mint Kyotóban vagy Pilisszentlászlón ezelőtt, szar és jó, ha megbocsát a talán túl tömör kifejezés miatt.

       Végül Önt idézem: „Vajon olyan biztos-e, hogy tényleg nem lehet ecset nélkül festeni, hangszer nélkül zenélni, és nemhogy számítógép, de papír és toll nélkül írni, és így tovább.” – igen, értjük ezt, ha nagyon muszáj, ám akkor mi lesz az Ön „társtalan, törődött, megsebzett” olvasójával?

       Egyszer be kell fejezni úgyis. És hát hagyok itt néhány könyvet ennek az olvasónak, talán nem darálják be azonnal, ahogy meghalok, de ha mégis, a mondataim tovább fognak élni, újrahasznosított papírként, olyan világ van és ez csak még olyanabb lesz, ahol örülhet a művész, ha a mondatai egy újrahasznosított papírszatyor anyagában fenn maradnak. Maga például elmegy bevásárolni a Lidlbe vagy a mit tudom én melyikbe, egyforma mind, kenyér, paradicsom, kis felvágott vacsorára, és a zacskó anyagában, amiben hazaviszi ezeket, ott lesz néhány szó, vagy betű, vagy egy-két betűdarab Az ellenállás melankóliájából, a Sátántangóból vagy éppen a Seiobóból. Ki tudja. Maga környezetbarát.