Elek Tibor
Mi a viszonyunk a haza fogalmához?
Beszélgetés Markó Bélával a Csatolmány című kötete kapcsán
Igazán termékeny alkotói korszakodnak lehetünk tanúi, az erdélyi költők között talán a legtermékenyebb vagy napjainkban. Az elmúlt években sorra jelentek meg újabb köteteid, előbb gyerekirodalmi könyvek, majd szonett-kötetek, haikukötetek, novemberben a Bookart kiadónál a Csatolmány című, egészen más jellegű verseket tartalmazó kötet, de korábban három nagyobb veled készített beszélgetés-kötet is, s a különböző lapokban esszéiddel, publicisztikáiddal is rendre találkozhatunk. Valahol nyilatkoztad is, hogy szinte nem telik úgy el nap, hogy valamit ne írnál, ha nem verset, akkor esszét, publicisztikát. Belülről hogyan látszik ez a termékenység, s vajon miből táplálkozik? Túl sok mondanivalód szaporodott föl abban a nagyjából tíz évben, amíg nem írtál, az akkori íráshiány, írásvágy tart ki mindmáig? Vagy újabban esetleg már a közéleti szereplés pótléka is az írás, hiszen politikusként kevésbé vagy már jelen, de ezekkel a szövegekkel mégiscsak a nyilvánosság elé lépsz?
Nem mértem be, de még az is lehet, hogy vers dolgában valóban én vagyok a legtermékenyebb mostanában. Tréfásan azt is mondhatnám, hogy mindannyian megcélzunk valamilyen leg-eket, s ha már más nem sikerül, legalább legyen az ember a legtermékenyebb. De természetesen nem erről van szó. Nálam sokat számított, hogy a költészet, de a többi írásbeli műfaj is, folyamatos reflexió a körülöttünk lévő világra. S ez a folyamatosság egy időszakra megszakadt, elég sokáig hiányzott a reflexió, s ezt valahogy valóban szerettem volna pótolni. Érzem, hogy sok kimondanivalót elmulasztottam, sok mondandót elhalasztottam. Másrészt, az is igaz, hogy szeretek írni, szeretek a nyelvvel bánni, keresni a legfeszesebb, legmegfelelőbb kifejezésformát. Azért is a kedvemre való például a szonett, mert az jellegzetesen egy ilyen kihívás: találd meg a rendelkezésre álló szókincsből, nyelvtani-szerkesztési lehetőségekből azt, ami legfeszesebben beleillik a szonettformába. Tehát, hiányzik valóban nap mint nap az írás, olyan értelemben, hogy reflektálni kell mindarra, ami körülöttünk van, és általában is van egy ilyen hiány ma, mert az értelmiségiekkel valahogy elhitettük, hogy a reflexió nem annyira fontos.
A megfelelő forma keresése kapcsán kérdezem, hogyan találtál rá az új, Csatolmány című köteted versformájára, a versek többségére jellemző, inkább hangsúlyos, ütemező, népies(kedő), négysoros, félrímes strófavilágra? Amely formavilágban (a legutóbbi köteteidtől eltérően) család- és nemzet(rész)történeti, illetve közéleti témákat dolgozol föl, a nemzethez, a hazához, a magyarsághoz való viszonyodat fogalmazod meg (illetve újra) aktuálisan. Mennyire kell ezt a formát komolyan vennünk? Az a fajta ironikus modalitás, amely az egész kötetet átjárja, benne van-e ebben a formaválasztásban is?
Igen, benne. S az is igaz, hogy amikor néhány éve nagy lendülettel újrakezdtem a versírást, elsősorban a szonettek írását, akkor szinte tudatosan kerültem, hogy a verseknek valamiféle átkötésük legyen a politika, a közélet, a körülöttünk lévő társadalmi mozgások felé. Persze, nem volt ez erőszakolt, hiszen a meditáció, a nagy létkérdések, amiről én is beszélni próbáltam, az mégiscsak a középpontjában van a költészetnek. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy próbáltam a vers és a közélet, a vers és politika közé egy éles határvonalat húzni, mintha én is elfogadtam volna azt a tételt, hogy a kettőnek egymáshoz semmi köze nincs. Az új kötetben nyilván azért is kellett bekövetkeznie egy formai váltásnak, mert ezekben a versekben úgymond beismerem, hogy engem továbbra is izgat, mi van azzal, hogy haza, nemzet, mi van a közelmúlt történelmével, amelyik mögöttünk van, mi van ezen belül a családom történetével. Hagytam, hogy ez az élményvilág áttörje a falat, amit mesterségesen húztunk föl tulajdonképpen. Viszont ezek a versek nem feltétlenül patetikus versek, nem feltétlenül úgy viszonyulnak ezekhez a témákhoz, ahogy emlékeink szerint a 19. századi költőink viszonyultak. Akiktől ugyanakkor csak az életmű egyik felét szoktuk olvasni. Arany Jánostól például nem nagyon olvassuk A nagyidai cigányokat vagy az Elveszett alkotmányt, Csokonai Vitéz Mihálytól a Békaegérharcot még kevésbé, pedig ezek zseniális művek. S ezekben irónia is van, nem a nemzet, a haza fogalmával szemben, hanem annak egy közkeletű, fellengzős, patetikus és sokszor demagóg értelmezésével szemben. Van ezekben is, és az én verseimben is, pátosz és szenvedély, éppen annak érdekében, hogy bontsuk le ezt a demagógiát, ezt a hamis magasztosságot ezekről a fogalmakról, és tisztázzuk, hogy nekünk, erdélyieknek mi a viszonyunk a haza fogalmához, van-e nekünk hazánk. Amikor írtam ezeket a verseket, például rá kellett jönnöm, hogy számomra ez a szó egyelőre csak egy szótári tétel. Rájöttem, hogy ezekről a kérdésekről versben is lehet beszélni, kell is, s hogy mennyire válik verssé ez a beszéd, ebben a forma sokat számít. Van ezekben a versekben is átkötés a jambikus szonettek felé, mert ha egy kicsit megkopogtatom őket, akkor a jambikus ritmus ezekben is ott van, de ironikusan, egy ilyen népies, félrímes formában, amely rátelepszik a mögötte többnyire ott rejtőző jambikus ütemre. Tehát tagadhatatlanul igazad van, amikor azt mondod, hogy itt iróniáról van szó.
De miért érezted éppen ezt a versformát adekvátnak, ehhez a mondanivalóhoz, s hogyan találtad meg?
Visszautalhatnék ifjúkorom költészetére is, a sajátomra, és az előttem járó generációéra, Farkas Árpádék, Király Lászlóék nemzedékének a költészetére. Akkoriban írtak, írtunk hasonló, lazán kötött, de népies ritmikájú, félrímes verseket. Onnan jöhet ez a forma talán nálam is, s jellemző módon azok a versek is többnyire népi, közösségi, közéleti tematikájúak voltak. Ez a forma később aztán eltűnt. Most pedig azért jött elő sokkal feszesebben, fegyelmezettebben és többnyire jambikusan, mert formában is visszavisz ahhoz a világhoz, amely képileg itt van ezekben a szövegekben. Képileg a mi saját történelmünk dominál ebben a kötetben, a saját hőseink, Petőfi, Kossuth, Rákóczi, illetve a saját családtörténetem, amely szintén jól elhelyezhető ebben a formavilágban. Szinte magától értetődően adódott számomra, hogy erről a világról ebben a formában kell írnom.
Nem is olyan régen, a Látó 2003/7. számában jelent meg az Anyapityóka című esszéd, amelyben többek között ezeket olvashatjuk: „ami 1989 előtt történt vagy nem történt, mégis fel kellene dolgozni egyszer. Versben, regényben, esszében, tanulmányban, memoárban, bármiben. Nem másnak akarok feladatot adni, csak magamnak.” (…) „Hogyan értelmezzük hát ezt az egész szőnyeg alá söpört múltat, ezt az erdélyi hepehupát, amelytől úgysem szabadulhatunk? Mi van a föld alatt valójában?” (…) „De a félig felszívódott múlt, ország múltja, Erdély múltja, irodalmunk múltja itt a lábunk alatt, nekünk csak ez van, beszélni kellene róla.” Fogadhatjuk úgy ezt az új kötetedet, hogy a magad módján, megkezdted, illetve az Egy irredenta hétköznapjai című köteted után folytattad, immár költőként, ennek a programnak a végrehajtását, a mulasztások ledolgozását?
Abban az értelemben igen, hogy ezekben a versekben, vagy a versek egy részében azokhoz a témákhoz próbáltam hozzányúlni, amelyekkel kapcsolatban nekem is hiányérzetem van. Érdekes jelenség, hogy az utóbbi időben fiatal prózaírók egymás után dolgozzák föl az 1989 előtti időszakot, regényben, novellában. Tehát elkezdődött a hiánypótlás, de nem feltétlenül azok részéről, akik az életük jelentős részét abban a korban élték le, mint én is, hiszen 1989-ben én 38 éves voltam, s olyan tapasztalatom van nekem is, az én nemzedékemnek is, amit el kell mondanunk. Olyan tapasztalatunk van, s nemcsak az anekdoták szintjén a szürke diktatúra ricsajos színeiről, hanem számos olyan morális dilemmáról, drámai helyzetről, amelyeket mindenképpen kötelességünk földogozni. Nemcsak versben és prózában, hanem memoárban is, nekem személyesen már az 1989 utáni időszakkal kapcsolatban is – ami máris hosszabb, mint a két világháború közötti időszak volt –, van ilyen mulasztásom. Mégsem merném azt állítani, hogy ezekkel a versekkel elkezdtem az én adósságtörlesztésemet, legfennebb csak a családommal szemben. Ami ugyanakkor egy erdélyi történet, voltak is barátaim, akik megjegyezték egyik másik verset elolvasva, hogy azokat az élményeket maguk is hasonlóképpen élték át.
Szükségszerű, hogy az új köteted kapcsán a költészet és a közélet általános, elvi, elméleti és gyakorlati kérdéseiről is beszéljünk. A régebbiekről és a maiakról. Tudom, hogy ez téged régóta foglalkoztat. Tehát úgy is feltehetném a kérdésemet, hogyan látod ma például azt, amit jó negyven évvel ezelőtt a Vers és magatartás című (Igaz Szó, 1973. 1. 38-41.) Petőfire emlékező esszédben többek között így fogalmaztál meg: „a vers mint fórum, mint magatartás, a vers mint a közéleti harc eszköze”; „A költészetnek a politikum elidegeníthetetlen része, hiszen – már volt szó róla – a költő társadalommal szembeni magatartása a vers; „A forradalmár költő, aki csata előtt verseivel lelkesíti a katonákat – anakronizmus. De nem anakronizmus, hogy a vers tett is legyen egyben”?
Hogy vállalom-e ma ezt a kvázi ars poeticát? Igen is meg nem is. Volt olyan időszaka is a pályámnak, amikor azt mondtam volna, hogy már nem vállalom, ma viszont igen is és nem is. Ha visszagondolok, milyen helyzetben születhetett ez a Petőfit idéző szöveg, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy diktatúra körülményei között megfogalmazott ars poetica. Le lehetne tagadni, hogy az irodalomnak akkor a képzelt határain túlmutató szerepe volt, de nincs miért letagadni. Egy olyan diktatórikus rendszerben, amikor nemhogy politikusai nem lehettek egy adott közösségnek, de még az újságíró sem írhatta le, mi is a valóságos helyzet, s ha megkockáztatta, hogy leírja mégis, például azt, hogy nincsen paradicsom a zöldségboltban, abból is baj lett. Tehát ilyen körülmények közepette azokra a közszereplőkre hárult mindenféle üzenetnek a megfogalmazása, akiknek egyáltalán volt valamilyen lehetőségük szólni a közönséghez. Nagyon sokszor az irodalom és a vers ilyen, egyébként kimondhatatlan, dolgokról szólt. Ez az ars poetica ilyen közegben született, és egyáltalán nem lóg ki azok közül, amelyek az erdélyi írókat akkoriban jellemezték. Volt később egy időszak, amikor ezt már egyáltalán nem vállaltam volna. 1989 után azt mondtam én is, hogy megváltozott a világ, s ma már sok mindent meg lehet fogalmazni a parlamentben vagy akár újságcikkben, és nincs már arra szükség, hogy valaki versben írja meg ugyanazt. Csakhogy különbséget kellene tennünk a két dolog között. Ha ma valaki azt mondja, amit az a fiatal költő akkor, hogy a költészetnek feladata van, kötelessége van, mert a költőnek kell megmondania, merre kell mennünk, akkor az óriási hiba. Isten őrizzen attól, hogy feladatokat adjunk a költőknek. De ugyanígy hiba, ha azt mondjuk, hogy a költészetnek az égvilágon semmi köze nincs a közélethez vagy a politikához, és hogy a költőnek nem abból kell merítkeznie, ami körülötte van. Vagyis a magánélet, a szerelem kimeríthetetlen forrása a költészetnek, de az is fontos, hogy meghasonlottan él egy társadalom, hogy mi van a nemzeti identitásunkkal stb. Bármi, ami az életünkhöz tartozik, versbe vihető, s ha úgy érezzük, hogy versbe kell vinni, akkor tegyük is meg. De Isten őrizzen attól, hogy feladatot adjunk a költőnek – ilyen szempontból ma már másként gondolok erre a viszonyra –, ne adjon feladatot senki, s azt hiszem, ezt a jogot ki is vívtuk.
Markó Béla és Elek Tibor Marosvásárhelyen
A kötet versei, a dátumozásból láthatóan 2011. szeptember 8-tól 2013. március 15-éig ívelően szépen időrendben követik egymást (ha csak nem cselezett a szerző). Miért érezted szükségét annak, hogy ezt az időrendi versfolyamot három ciklusra tagold, és azokat egy-egy más formájú ciklusnyitó verssel (Magyar kert, Magyar sors, Magyar bánat) is ellásd? S ezek a ciklusnyitó versek mikor készültek, utóbb, a kötetszerkezet koncepciójának megszületése után vagy készen voltak már akkor?
Ez valós kronológia, nem csaltam ezúttal. A szonett-kötetek esetében, amelyeket szintén naplószerűen írtam, előfordult egészen kivételesen, hogy újradatáltam, mivel belejavítottam egy-egy szonettbe. Még az is előfordult, hogy felcseréltem egy dátumot, néhány nap különbséggel, mert két szonettet túlságosan hasonlónak éreztem egymáshoz, és betettem egy harmadikat közéjük. Itt még ilyen apró, a lényegi kronológiát nem érintő módosításokat sem végeztem. Olyannyira nem, hogy van például egy a nyár hevében született vers, amelyik téli borzongást idéz fel. A belső időjárás egészen eltért a külsőtől ebben a kötetben. De hát a mi belső időjárásunkkal amúgy is baj van, mondhatnám. A cikluskezdő versek valóban különböznek a többitől. A legelső, a Magyar kert előbb született, mint a ciklusban szereplő versek, a másik kettőt viszont hozzáírtam a ciklusokhoz, alkalmi versek abban az értelemben, hogy a ciklusok elé írtam őket. S azért, mert magam is végigkövettem, hogyan változik a versekben a közéletre, a történelemre való saját reflektálásom. Kezdődik indulatos, valódi közéleti versekkel, s a végére eljutok a Magyar bánatig, ahová én valójában nem is akartam eljutni, mert sok bajom van azzal a bizonyos magyar búval, de mégis eljutottam odáig. A harmadik ciklus meditatívabb, már-már létverseket tartalmaz, majdnem ugyanabban a ritmusban, mint az előzőek.
Az elmúlt években a kortárs magyar lírában megszaporodtak azok a versek, amelyekben szerzőik a magyarsághoz, a nemzethez, a hazához s egyúttal közéleti, politikai kérdésekhez való viszonyukat fogalmazták meg aktuálisan. Ugyanakkor az Élet és Irodalomban lezajlott vita a politikai költészetről és az Édes hazám című antológia bizonyította, hogy ez nem is annyira új jelenség, ha a tematika újabb keletű megélénkülésről beszélünk, akkor is legalább húsz évvel érdemes számolni. Mennyiben hatott rád a vita és a hazafias tematika legutóbbi évekbeli megélénkülése, tekinthetjük-e az új kötetedet egyfajta hozzászólásnak ehhez a vitához, a saját álláspontjaid versbeli megfogalmazásának?
Jó lenne most képmutatóan azt mondani, hogy nem, az ember megy a maga útján, de ez nem ilyen egyszerű, igen, valamiképpen mindarra akartam reagálni, amit említesz a kérdésedben. Persze, nem úgy, hogy most ráébredtem én is, hogy lehet közéleti verset írni, hiszen arra már ráébredtem régen, nem is csak 1989 előtt, de a kilencvenes évek elején is. Kevés ilyen verset írtam akkor, de azok között van két-három számomra nagyon fontos és tagadhatatlanul közéleti ihletésű szöveg. Viszont ebben a kötetben valóban benne van az én hozzászólásom is az említett vitákhoz. Az első két-három vers mindenképpen arra a közéleti költészetről lezajlott vitára is reflektál. De fordítva is meglehetne közelíteni, úgy látom a magyar irodalomértelmezésben is megérett az idő arra, hogy beszéljünk egy kicsit ezekről a kérdésekről. A kilencvenes évek úgy teltek el, hogy szemérmesen hallgattunk a költészet és a közélet viszonyáról, s most kiderült, hogy ezt nagyon rosszul tettük.
Nemcsak az első versek, de az egyik utolsó vers, a kötet egyik legfontosabb verse a Láthatás című is azzal kezdődik: „Hozzád, hazám, most verset írnék, / mert látom, újabban divat,” és a vers három mottója közül az egyik éppen Kemény István Búcsúlevél című verséből való…
Igen, igaz, vissza is tértem, és eléggé hangsúlyosan visszatértem ehhez a vitához egy idő elteltével. De azt gondolom, hogy ez a vita még folytatódik, nem zárult le. Nemrég egy koltói konferencián elmondott szövegemben a közélet és költészet viszonyát próbáltam én is körüljárni, bennem sem zárult még le ez a dilemma.
És lezárult-e már benned a cselekvő és a reflektáló ember közötti vita. Régebbi szövegeidben is többször beszéltél erről, most is a reflektálás szerepének a fontosságát hangsúlyoztad. Eldőlt-e már benned véglegesen ez a vita?
Nem, és nem is fog, úgy érzem. Ez a másik vitám önmagammal, és másokkal is akár. Én cselekvés nélkül például nem nagyon tudnék létezni, persze, kérdés, hogy mit értünk cselekvésen. Gondolom, azt az aktust, s ez lehet egy esszé, egy tanulmány, egy cikk, bármi más, ami azért születik, hogy közvetlenül hasson arra, ami az adott pillanatban körülöttünk van. A vers nem azért születik, akármiből vétetik az anyaga, hogy másnap a csúnya politikusok, amilyen én is voltam, vagy vagyok, ne azt csinálják, amit addig tettek. A vers nem erről szól, de egy publicisztika igen, mert azzal az illúzióval születik, hogy másnap ezt valaki megszívleli. Amikor ezt, ezt is cselekvésnek gondolom, akkor én ettől nem tudok, és nem is akarok szabadulni, mert az utóbbi időben rájöttem, hogy nincs is miért szabadulni. Többször elmondtam már, hogy Európának ebben a részében elég nagy fényűzés az értelmiséggel elhitetni azt, hogy üljenek csak otthon a könyvtárszobájukban és meditáljanak, mások pedig majd intézik a sorsunkat. Nem vagyok a meditáció embere, még a kizárólagos reflexió embere sem, nem tudnék ülni otthon a könyvtárszobában, és könyvek közé menekülni attól, ami körülöttünk van. Nem baj, ha valaki így él, de én erre nem vagyok képes. De most már a másik végletre sem, hogy csak cselekszünk-cselekszünk, s közben nem ülünk le, és nem gondolkozunk el a saját létünkről, létbe vetettségünkről.
A napokban került föl a Bárkaonline Megkérdeztük rovatába egy interjú a Pozsonyban élő kiváló íróval, Grendel Lajossal. A Négy hét az élet című regénye kapcsán mondja: „Dani, az egyik mellékszereplő, tudatosan hagyja el az országot. Keserűen állapítja meg, hogy Szlovákia nem a hazája, de már Magyarország sem az. A kisebbségi magyar embernek nincs hazája. Ezt nem tudhatják a magyarországiak, mert nincs hozzá személyes tapasztalatuk. Ez számomra a legfontosabb tanulság a rendszerváltozás óta. De minden kisebbségi ember tanulsága, még ha nem is így mondjuk.”Beszélgetésünk kezdetén, Te is úgy fogalmaztál, hogy a haza számodra egy tétel a szótárban. Hogyan viszonyulsz a grendeli mondatokhoz, konkrétan ahhoz az állításhoz, hogy a kisebbségi magyar embernek nincsen hazája?
Ha a haza szó fosztóképzős változatát használjuk, hogy hazátlan a kisebbségi magyar ember, akkor nem értek vele egyet, de azt gondolom, hogy Grendel Lajos sem így értette. Merem állítani, hogy felvidékiek, erdélyiek, vajdaságiak nagyon sokszor ugyanazt értik ugyanazon szavakon, s ezért azt hiszem, hogy ő is ugyanarról a közérzetről beszél inkább, amiről én is a verseimben, például éppen az említett Láthatásban. Van otthonunk, van szülőföldünk nekünk is, de mi nem tudjuk teljes átéléssel azt vallani a saját országunkról, hogy ez a hazánk, és csakis ez a hazánk, mert ez az ország sokat megtett a múltban, és még ma is megtesz egy-két dolgot azért, hogy ezt ne vallhassuk teljes szívvel-lélekkel. Én örülnék a legjobban, ha saját országunk nem próbálna az ellen cselekedni, hogy hazánknak mondhassuk. Magyarországot pedig, azt az országot, amelytől elzártak minket, és amely után annyit sóvárogtunk l989 előtt, hogyan mondhatnánk a szó szótári értelmében véve hazánknak, amikor nem ott születtünk, nem ott éltünk, s ami engem illet, ezután sem akarok kitelepülni, annak ellenére, hogy egy nemzethez, egy kultúrához, egy irodalomhoz tartozunk. Talán Grendel Lajos is valami ilyesmire utalt. Én itt akarok élni Erdélyben, és itt akarok olyan helyzetet teremteni, hogy tartalma legyen ennek a szónak. Nem érdemes erről túlságosan sokat filozofálni, sok más nyomorúságunk van. Nem deklarálnám tehát, hogy mivel ilyen helyzetbe hozott a történelem, nekünk soha, semmilyen körülmények között nem lehet hazánk, csak ha innen elmegyünk. Nem, ezt az országot kell hazává tenni, sikerül, nem sikerül, meg kell próbálni hazává tenni, ha az egészet nem is lehet, legalább Erdélyt. De nem folytatom, mert a végén még átcsapok politikai szónoklatba, s ezt nem akarom.
A hazának azonban, miként a nemzetnek is, a konkrétan létező államiságok mellett lehet egy szellemi, lelki régiókban létező értelmezése, egy légiesült formája is, hogy ne mondjam, haza a magasban. Azt a hazát, gondolom, Te is a magadénak vallod, annak a hazának rendületlenül híve vagy …
Természetesen. De senki félre ne értse, itt most nem arról beszélek, hogy esetleg a mostani Magyarország kinek tetszik, kinek nem, és hogy csak a „haza a magasban” tart össze minket, az az eszményi haza, amelyről a Szózat is beszél, és amelyről nem lehet vitatkozni, hanem egyszerűen szeretni kell. Én azt próbálom ezekben a versekben is fölmutatni, inkább közvetve persze, hogy mivel mi történelmileg és kulturálisan nem idegenben születtünk, hanem egy olyan helyen, amelyhez minden szempontból jogunk van, ezt kell hazává tennünk valahogy ismét, a maga mindennapi valóságában. Miközben nyilván mindannyian hívei vagyunk, én is, te is, államiságtól, hovatartozástól, jogi státustól függetlenül az eszményi hazának.
Megjelent a Bárka 2014/1. számában.
