Elek Tibor
„A világ változik, de a költészet nem”
Születésnapi beszélgetés Király Lászlóval
Közelgő hetvenedik születésnapod, az idén megjelent két köteted, a Székely Könyvtár sorozatban kiadott Válogatott versek és az új verseidet közzé tevő gyűjtemény (Készülődés Pazsgába) alkalmat ad arra, hogy pályád egészét áttekinthessük, de a legújabb fejleményeire is rákérdezhessek. Már csak azért is, mert az új kötet első sorai így hangzanak: „Írtam mostanában / néhány régi verset”. Számomra a kortárs magyar líra egyik legmegbízhatóbb alkotója vagy, akire évtizedek óta (immár öt évtizede) számíthat az olvasó, a kiadó, aki nem okoz csalódást, rendületlenül dolgozik, de korántsem grafomán, ír szépen, tempósan, öntörvényűen a maga útját járva, egyenletesen magas színvonalon, folytonosan átalakítva, megújítva a költészetét, de meg is őrizve sok mindent abból, abban. Akarsz-e, tudsz-e erre valamilyen életrajzi vagy benső, alkotás-lélektani magyarázattal szolgálni?
Olyan ősöktől származom, akik között nem voltak semmittevők – legalábbis a családi legendárium szerint. Sem tékozlók. Nem tudok lustákról, munkakerülőkről – lett légyen szó egyéni vagy közösségi feladatokról. Ettek, ittak, mulattak, háborúba mentek a fejedelem hívó szavára, „ki-kilengtek” némelykor, de csak módjával, és nem mindnyájan. És dolgoztak irigylésre méltóan. Azt is akarom mondani: valamiféle egyensúlyérzéket örököltem tőlük, s azt a képességet is, amivel ezt az egyensúlyt meg lehet tartani. Ha nem is állandóan, de alapvetően. A félmunka, félöröm, félharag sem jellemezte őket – s ezért tisztelni s szeretni lehetett e társaságot. Igaz is: ha hittel s meggyőződéssel elkezdünk valamit, illik is végigcsinálni azt.
Már pályakezdésed, a később második Forrás-nemzedékként elhíresült rajban (épp a Te első köteted, az 1967-es Vadásztánc megjelenésétől számítják a nemzedék indulását) is egyéni és karakteres volt. Tudom, hogy nem örülsz az efféle kérdéseknek, mégis fel kell tennem, hogyan látod, hogyan tudnád megfogalmazni ma annak az írói csoportosulásnak a jelentőségét, akár irodalomtörténeti szerepét?
Erről ennyit itt és most: talán nyíltabbak voltunk – a meggondolatlanságig akár – naivabbak és „felelőtlenebbek”, mint az egy-két nemzedéknyi idővel előttünk járók. A minőség? E kérdéssel hozzáértő fórumokhoz kell fordulni. Ma már jól látszanak a vonalak, a formák, a színek, a még készülő vagy már befejezettnek tekinthető életmű-épületek. Kínálja maga-magát egy-két következtetés, amely azonban nem az én tollam hegyén fog megszületni, nem az én számat hagyja el.
Hogyan emlékszel vissza az akkori személyes költői, írói ambícióidra, törekvéseidre?
Minden vágyam az volt – természetesen! – hogy alkossak valami figyelemre méltót, s miért ne? maradandót. Az álmaim nyilván arról szóltak, hogy egyszer talán ott ülhetek a Szent Magyar Költészet nagy asztalánál, s nem szegény rokonként. Vagy arról, hogy egyszer talán adományozója lehetek a magyar irodalomnak, és nem kérelmezője. Most úgy tűnik: kellőképpen tudatában voltam annak is: mindezekért dolgozni kell, s nem akárhogyan, és hogy sok minden egyébről le kell majd mondani – sokak ámulatára – az Oda vezető úton. Uram, mi minden lehetett volna belőlem!... De ezt vállaltam. Vállalom. S nem bánom, hogy élek.
Az ösztönös késztetések mellett, milyen tudatos megfontolások voltak részedről abban, hogy szinte kezdettől törekedtél a hagyományosabb költői megszólalásmódokat, népi lírai, balladisztikus szemléletmódot és modernebb, avantgárd kifejezésformákat, szerkesztésmódokat termékenyen ötvözni? „Összeér bennem valahol / az ostor cserdülése / visongó rezes kürtök ritmusával // Nagy szemű néger trombitás / bámulja lógó bajuszú csordapásztor-testvéreimet / Egyik oldalamon mészfehér ösvény / másikon sejthető rakétaív” írod már a korai Virradat című versedben.
Ami a verscímben van, az van bennem is, és fordítva. Nem kedvelem azt az irodalmat, amiből semmit sem lehet megtudni. A sorsom úgy alakult, hogy nem kellett „félsüketen”, „félvakon” vagy egyszerűen csak tapogatózva járnom a magam választotta utat. Nagy szégyen lett volna megmaradnom „igazi tehetségnek” akinek azonban kevés fogalma van a harcmezőről, ahol az ütközetek folynak. Én szeretek tanulni, ma is, nálunk szégyen volt a nem-tudásba való belenyugvás. Isten tehetséget sok embernek ad, de használati utasítást hozzá senkinek. Ez a mi munkánk. Aki ezt nem ismeri fel, könnyen rajta veszít, sok a példa rá.
A költészetedet ismerők számára evidencia, hogy mennyire meghatározza azt a szülőföld, az Anyaföld, az Anyanyelv s mindaz a nemzeti és transzilván szellemi és történelmi örökség, amelyet rendre számon tartasz, megidézel. A 2005-ös száz szerelmes vers válogatás (Szentivánéji álom) után, 2010-ben meg is jelent egy olyan válogatás a költői életművedből, Akasztóhegy címmel, amely a „szülőföld-verseidet” tartalmazza. Ha valakire illik az „erdélyi költő” meghatározás (aki ugyanakkor egyetemesen magyar), akkor szerintem rád mindenképpen. Mégis megkérdezem, hogy az erdélyiség mint irodalmi, esztétikai fogalom szerinted értelmezhető-e napjaink irodalmával összefüggésben? Az erdélyi költő kifejezésnek van-e valamiféle sajátos, a földrajzi hely megjelölésén túli jelentése, és tudod-e például magadra vonatkoztatni?
Én erdélyi magyar költő vagyok. Sőt, két álmodott költőm: Al. Nyezvanov és Csang vej maguk is erdélyiek. A teóriák kevésbé vagy egyáltalán nem érdekelnek. Kós Károly híve voltam és vagyok, mióta apám kezembe adta a Varjú nemzetséget. Hogy ez mit jelent, annak csak utánaolvashat az, aki nem érzi át, vagy legalább nem érti.
1996-ban, itt Békéscsabán, az ún. határon túli magyar irodalmakról rendezett konferencián beszéltél arról, hogy „egy jó erdélyi versben, legalábbis, amióta az erdélyi magyarság kisebbségben él, legalább két vers van. Van egy leírt vers, és van egy vers a sorok között. Ezzel a vers gazdagabb és szegényebb is.” (Bárka, 1996. 3-4. 32-33.). Hogyan látod ma a hetvenes, nyolcvanas évek verseit, főként a sajátjaidat ilyen szempontból? S az a helyzet termékenyítőbb volt-e egy költő számára, mint a politikai változások utáni elmúlt két évtized helyzetei?
A politikai változások nem befolyásolják a költészet minőségét, bár szeretnék. Állást foglalni bizonyos kérdésekben – ezt volt nehéz megkerülni, s ezért látványosabb volt egy-egy rendhagyó alkotás megjelenése, mint ma. Könnyebb volt „fasza” fiúnak lenni, vagy annak tűnni, hogy Bajor Andort idézzem. Ám én az előtt is írtam, az után is, mert erre esküdtem. Valódi művésznek nem létezik nem-termékenyítő idő, vagy ha igen, az igazi okok nem kívül keresendők.
Hogyan éled meg költő és közössége viszonyának megbomlását, de legalábbis lazulását, változását, sokak szerint a költő magára maradását, ha az 1990 előtti és utáni időszakra gondolsz? Azért is kérdezem ezt, mert téged mindig is foglalkoztattak a közösségi kérdések is (jól látható ez a 2011-es A kővadászok klubja című harmadik válogatáskötetedből), és vállaltan, tudatosan nem magadnak írtál sohasem.
A világ változik, de a költészet nem. Nagy birodalmak enyésztek el, de a Költészet ma is él és virul. Most is Róla beszélünk. Én még nem voltam magamra maradva, és valóban: soha sem írtam csupán magamnak. A férfiak tudják, mire gondolnék, ha azokról a költőkről kellene jellemzést írnom, akik – amint voltál kedves kifejezni – maguknak írnak.
Azért is kérdeztem rá minderre, mert a három legutóbbi új verseket tartalmazó köteted (Míg gyönyörű késemet fenem, 2007; Nyitott könyv, 2008; Készülődés Pazsgába, 2013) alapján úgy láttam, hogy foglalkoztat ez az új költői helyzet. Mindig is jellemző volt viszont költészetedre a visszatekintő, emlékező hajlam, de az említett utóbbi önálló kötetekben még inkább fölerősödik ez, és mintha az összegezés, a számvetés igényével is társulna. Az új kötetben már régi hősöd-alteregód, az „álmodott költő”, Al. Nyezvanov is Hagyatékot ír. Az elégikus mellett ugyanakkor igen hangsúlyos az ironikus, önironikus hangnem. Ez segíthet bennünket az „eltaknyolt történelem”-mel és a személyes sorssal való szembenézésben?
Csak a múltból tudok tanulságokat levonni, a jövőből nem. Csak a múlt értelmezése segíthet mindenféle művészi szembenézést. Mikó Imre írta talán: A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk. Rajta állunk. Csakis a múltnak van mélysége számomra. Sokat bolyongok benne, s vannak kedvenc, otthonos századaim: a tizenhatodik és a tizenkilencedik. De erőt is a múltból nyerek, egyedül. Ebből a jelenből bizonyosan nem. S ki tudja: hátha valaki egyszer merít egy szemernyi erőt abból, amit írtam. Ha nem hinném ezt, bizonyosan idejekorán abbahagytam volna ezt az – életet és szabadságot adó – foglalkozást.
Ha a Henrik királyodra, a Shakespeare-verseidre s főként a régebbi verseid drámai lüktetésére, többszólamúságára gondolok, meg arra, hogy a hetvenes, nyolcvanas években a drámaírás milyen népszerű volt Erdélyben, s milyen nagyszerű eredményekre vezetett (emlékezzünk csak Páskándi Géza, Székely János, Sütő András, Kocsis István, Csiki László, Lászlóffy Csaba és mások műveire), rá kell kérdeznem arra, neked alkotóemberként milyen a viszonyod a drámai műnemhez, s miért maradt ki a saját munkásságodból?
Nem tudom, miért maradt ki... Egy-két kiváló példát is említettél a felsorolásodban. S általában igazad van.
Tudod, hogy igen nagyra becsülöm a prózaírói munkásságodat is, elismerem a Kék farkasok (1972) című regényed erényeit, s a Jogod és hatalmad, Az örök hó határa, a Hallani a furcsa muzsikaszót, a Fény hull arcodra, édesem című remekbe szabott elbeszéléseidet örök antológiadaraboknak tartom. Van-e válaszod arra a kérdésre, hogy a sikeresen indult prózaírói életmű miért nem teljesedett ki, miért nem születtek újabb elbeszélések, regények a nyolcvanas években s akár később is? Miközben, ahogy az Utak című szép versedben írod: „Pedig volna egy-két gyönyörű történetem”. Miért versekben írtad meg ezek jó részét is?
Nem vagyok igazi prózaíró. A gondolkodásom, a „kapcsolásaim”, a türelmem s a hosszútávfutói hajlam hiánya belőlem – mind ezt igazolják. A prózába elmentem szerencsét próbálni. Lett szerencsém, de mégis a vers „az emberi szellem netovábbja” (számomra is). Így fogalmaztam egyszer: „A próza az ingem, a vers a bőröm.” A történet pedig – nem cselekményről beszélek! – igen szeret versekben is megjelenni. Hosszú tapasztalatsor – szerkesztői is! – mondatja ezt velem.
Tudom ugyanakkor, hogy régóta készül a műhelyedben egy nagyobb lélegzetű prózai alkotás, Sókert címmel. Hol tart ez a mű, és mikor vehetjük kézbe?
A Sókert sorsa számomra is titokzatos. Ezt a beszélgetést Te is egy bizonyos életkor kapcsán kezdeményezted velem. A Sókert is ennek a függvénye – többek között.
Több mint négy évtizedes szerkesztői múlt áll mögötted, a legutóbbi időkig bejártál a Helikonba. Több utánatok induló generáció kibontakozását volt módod segíteni. Ma milyennek látod a magyar irodalmat Erdélyben? S hogyan látod a XXI. században az erdélyi irodalom, egyáltalán az irodalom esélyeit, lehetőségeit?
Mondtam már sokszor: hit és remény nélkül egy sort nem írtam volna. Gondolom, a minket követő fiúk-lányok java sem. Akikben különben igen nagy a bizalmam, s akik közé – büszkén mondom – két fiam is tartozik. Én éppen most nem féltem annyira a jövőnket, mint igen sokan. Az irodalom pedig úgysem másokból kapta az igazi esélyeit. Önmaga teremti azokat, vagyis mi magunk. Ne féljetek!
Megjelenik a Bárka 2013/6-os számában.
