Beszélgetések

 

elek nadasdy ketten

 

Elek Tibor

 

„kimegyek a rétre Shakespeare-rel”

 

Beszélgetés Nádasdy Ádámmal

 

A Shakespeare Fesztivál egyik záróakkordjaként beszélgetünk, tudom, hogy idén sokat nem láthattál az előadásokból, de nyilván követted most is a fesztivált, és az elmúlt évek során többször jártál itt, figyeltél arra, hogy miket mutatnak be Gyulán. Mi a véleményed a Shakespeare Fesztiválról, mi az értelme, jelentősége szerinted?  

 

Kiváló a véleményem, és boldog vagyok, hogy van, és annyira színes, annyira sokféle! Van­nak nagyon jó előadások, vannak, amik nekem nem tetszenek, de érdekesek. Olyan, mint egy nemzetközi ételbemutató: nem mindegyik étel felel meg az én ízlésemnek, de örömmel nézem, hogy ilyen is van, olyan is van, végig lehet kóstolgatni. Én konzervatív ízlésű vagyok, a legjobban azt szeretem, ha csak egyszerűen eljátsszák a darabot elejétől végéig: bejön a színész, elmondja, kimegy. De ez egy idősebb embernek a véleménye, és nyil­ván mindennek megvan a maga önmozgása, mindenben kell az újat is keresni, és erre ez tökéletesen alkalmas.

 

A moszkvai Vahtangov Színház előadását mindketten láttuk, arról mi volt a véleményed?  

 

A Szeget szeggelt adták elő, nagyon jó volt. Ebből a darabból még ilyen jó előadást nem láttam. Nem sokszor láttam, mert nem nagyon népszerű darab. Nem is nagyon jó darab, az az igazság. Furcsa az egész alaphelyzet, nem lehet tudni, hogy ki a főszereplő igazán, van egy fiatal pár, de azok keveset szerepelnek, a vége rettenetesen zavaros, hogy ki milyen levelet ír kinek és hova... Mondjuk, egy regényben ezt jobban lehetne; a színpadon csak össze-vissza kavarodik. De nagyon érdekes pillanatok vannak benne, főleg a csábítás: a beképzelt, magát nagyon szenteskedőnek beállító Angelo végül is meglágyul – megromlik? – a szép lány csábításától, ezt nagyon szépen adták elő, erősen stilizálva, néha olyan lassított mozgással, mint mikor a futballt visszajátsszák, és nagyon dicséretesnek tartottam, hogy egy olyan színpadon, ami nekik ismeretlen volt (pár napja jöhettek nyilván), ezeket a nagyon kiszámított mozgásokat belekombinálták annyira, hogy – mivel jobb oldalon ajtó nincs, hanem csak egy pincelyuk van – ha valakinek jobb oldalon kellett távozni, egyszerűen kibújt a lyukon, mint egy egér, csak néztem, hogy milyen gyorsan jönnek-men­nek...  

 

És a szinkron-tolmácsolással, fordítással hogy voltál megelégedve? A szünetben elárultad nekem, hogy még nem fordítottad ezt a darabot, viszont készülsz rá, miért is?

 

Ez igaz, a budapesti Centrál Színház rendelte meg, Puskás Tamás rendező-igazgató, hogy készítsek új fordítást a Szeget szeggelnek, és karácsonyra kell kész lennem, és jövőre lesz a bemutató. Amit kivetítettek, az érzesem szerint az orosz szövegnek a magyarra való vissza­fordítása volt, meglévő fordítások (Mészöly Dezsőének meg régebbi fordításoknak) a fel­használásával, de látszott, hogy kapkodva készült, és néha mást is kivetítettek, ami nem hangzott el, és fordítva, de ezt nem lehet felróni: egy este kedvéért, azt hiszem, hősies munkát végeztek.  

 

Kicsit sztereotípnak tűnhet a következő kérdésem, de nem úszhatod meg te sem, mindenkitől meg kell kérdeznem, aki itt ül ilyenkor: milyen is a te személyes viszonyod Shakespeare-hez? Bután hangozhat a kérdés az angolnyelv-professzorhoz, fordítóhoz, de mégis arra kérlek, hogy próbáld meg összefoglalni, a pályád során változott-e a viszonyod hozzá, és ma, akár az újabb és újabb fordítások során változik-e, mit keresel, mit találsz még Shakespeare-ben?

 

Apám színházi rendező volt, Nádasdy Kálmán, és amikor én kisfiú voltam, az ötvenes években, rendezte a Nemzeti Színházban a III. Richárdot. Major Tamás volt III. Richárd, és én is ott voltam az egyik előadáson vagy a premieren, sose fogom elfelejteni: rémisztő volt. Pláne, akkor még volt díszlet, súlyos kövek és csöpögött a vér, és egy idős színésznő, talán Tőkés Anna jött be, és átkozódott mint vénasszony, az anyakirálynő – erre máig emlékszem. Otthon a Shakespeare név sűrűn elhangzott, mintha apámnak egy kollégája lett volna, és ők mindeig e-vel mondták (sekszpír), és megszoktam, én is úgy mondom, bár mint angoltanár tudom, hogy “séjkszpír”-nek kellene mondani, de úgy érzem, hogy ez magyarul “sekszpír”.

De nem akartam az apám nyomdokába lépni, vagy árnyékában lenni pláne, ő sem bátorította ezt. Aztán volt Beatles-korszakom, meg hippi-korszakom, 60-as évek, és akkor elhatároztam, hogy én ezt az egész magaskultúrát nem csinálom. Annyira, hogy – most be kell vallanom – kegyelem-ket­tessel engedett át Shakespeare-ből, a Shakespeare-vizsgán Kéry László professzor, miután rávezetett arra, hogy Shakespeare nem írt Falstaff című darabot. Szóbeli vizsga volt, azt mondta, hogy beszéljen Falstaff figurájáról. Én persze mondtam, hogy a reneszánsz életöröm egyfelől, egy mély szomorúság másfelől, és az idősödő férfi problémája, hogy a szerelem meg stb., és – mondom – a darab során... Ő hallgatta, és azt kérdezte, hogy melyik darabról is van szó? Először nem is értettem, hogy akkor most mondjam még egyszer, hogy a Falstaff? S egyszer csak rájöttem, hogy úristen, nincs ilyen című darab, csak ilyen című Verdi-opera van. Ez kitolás, mert a többi Verdi-operáknak az a címe, ami a Shakespeare-da­rabnak. Ez volt az én viszonyom Shakespeare-hez.

És nem találtam fogódzót rajta, egészen addig, amíg a Hair című musical-ben meg nem hallottam, és el nem olvastam a lemezborítón: egy nagyon szép vokális szám van a két főszereplő fiú – Berger és Claude – duettben énekli azt, hogy “I have of late, – but wherefore I know not – lost all my mirth, és így tovább". Vagyis: az utóbbi időben, nem tudom, miért, mindentől elment a kedvem, szokásos dolgaimat nem gyakorlom, és ez a csodálatos ég fölöttünk és ez a gyönyörű föld nekem csak mérgező gőzök elegyének tűnik, mondja Hamlet. Ez benne volt a Hair-ben. És valahogy hirtelen úgy éreztem, hogy ha őnekik szabad szeretni Shakespeare-t, akkor ezt lehet szeretni, akkor van olyan út is, ami talán nem a papámon vagy Major Tamáson meg Kéry professzoron meg a márványlépcsős, nagybetűs Irodalmon át vezet, hanem oldalt, valahogyan a Hair-musical világán keresztül. Hogy ez mindenkinek tud adni valamit. Aztán elolvastam Jan Kott-tól a Kortársunk, Shakespearet, és úgy éreztem, hogy jól van, akkor van közöm. És, mivel nyelvész vagyok, nagy örömöm volt Ruttkay Kálmán irodalomtanáromnál, aki aztán, már ötödéves koromban, megtanított a versmértékre, hogy hogy kell skandálni, hogy jön ki igazából a metrum, és hogy ha látszólag több szótag van, akkor hol kell elnyelni egyet, ahogy a Fazekas Mihály: Ludas Matyiban is meg kell tanulni, hogy Há-rom-szor ve-ri ezt ken-den Lú-das Ma-tyi visz-sza! – és akkor kiderül, hogy gyönyörűen és szabályosan megvan. Ez nekem nagyon nagy segítség volt, és bevallom, most is, ha dolgozom Shakespeare-rel, hangosan skandálom, rendesen, például, hogy: "I come - to bu - ry Cae - sar not - to praise - him" (Temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni), jó, ezt még nem fordítottam, de példának ez is megteszi. És úgy éreztem, hogy lehet szeretni Shakespeare-t. Egy napon Gothár Péter fölkért, hogy a Szentivánéji álmot fordítsam le a Katona József Színház számára. Ezt az ötletet ő onnan kaphatta, egyfelől, hogy egyszer gyorsan meg kellett csinálni egy Goldoni-vígjátéknak (én olasz szakot is végeztem,) a fordítását Kaposvárra Ascher Tamásnak, akit ismertem barátitársaságból. Ugyanis ott egy más darabot akartak bemutatni, de azzal befulladtak, és elő kellett venni valamit, amit egy pár hét alatt színre lehetett vinni: Goldoni, azt hamar meg lehet csinálni, ez a Velencei terecske (Il campiello) című darab volt, és ezt megcsináltam. Gothár ezt tudta, látta egyfelől; másfelől akkor már verseket publikáltam, és vannak versek, amik a Szentivánéji álomra és Oberon figurájára, a tündérkirályra utalnak. Feltehetően ez a kettő állt össze az ő fejében – soha nem mondta el nekem, nem is kérdeztem, de gondolom, így van – mert egy napon föl­hívott, hogy fordítsam le a Szentivánéjit, és akkor ő ezt a Katona József Színházban Pesten meg is rendezte. Ez volt az első Shakespeare-fordításom.

 

S miért is ez a legkedvesebb Shakespeare-fordításod mindmáig?

 

Nagyon szeretem a darabot magát, egy remekmű. Annyi minden van benne: igazán emelke­dett, nagy drámai monológ (mikor Titánia arról beszél, hogy ő és Oberon össze vannak veszve, és emiatt a világ rendje felborult, az évszakok már nem a szokásosak, árvizek vannak stb., és azt mondja, hogy "a nyavalyáknak ezt a seregét a mi vitánk, a mi harcunk okozza"), aztán van benne nagyon sok rímes rész, ami nehéz, de egy boldogság ("az Acheronnál is feketébb köddel a csillagos eget sietve född el", meg ilyenek). Továbbá van a mesterembereknek az a kis darabja, amit a végén előadnak, az egy élvezet, amikor bele lehetett zsírozni a hülyeségbe... "e közjátékban úgy áll a dolog, hogy én, Lavór Tamás, egy fal vagyok, méghozzá olyan az elképzelés, hogy van rajtam egy hasadék vagy rés".

 

Milyen a mai viszonyod Shakespeare-hez, hogyan tudnád az ő mai jelentőségét megfogalmazni?

 

Nem vagyok irodalmár, és nehezen beszélek igazán irodalmi kérdésekről. Ha azt kérdezed, milyen a viszonyom Shakespeare-hez, akkor azt válaszolom, hogy én benne a szótagokat, a sorokat látom, az igéket, a főneveket... Olyan, mintha egy építészt arról kérdeznél, hogy mi a véleménye a katedrálisokról, és akkor ő azt mondaná, hogy nagyon érdekes, mert csúcsíves, meg hány oszlop van és milyen vastag a fal, és kívülről mivel van megtámasztva... Ő is tudja, hogy ott lakik a Jóisten, de mint építész, erről nem szokás beszélni. És talán nem is baj, mert ez nem az én dolgom. Mert ha nagyon beleengedném ezt, akkor belerendeznék a fordítások­ba. Akkor elébe vágnék sokszor annak, ami a rendező dolga, vagy a színészé. Be kell valla­nom, ez néha megtörténik, óhatatlanul... Például Polonius figuráját, én úgy vettem észre, és mondták mások is, sokkal normálisabbra fordítottam; nem olyan vén hülye, mint más fordításokban... Mert úgy gondoltam, hogy igaza van, hát ha nekem lányom lenne, abban a helyzetben én is azt mondanám: "Kislányom, vigyázz, ne legyél a trónörökös kurvája, az nem egy jó szerep, nem fog feleségül venni, te csak bárónő vagy, ő pedig a herceg... “

 

Szerinted mégis, miért játsszák olyan sokat ma a színházak Shakespeare-t Magyarországon is és világszerte, miért kérnek fel a színházak téged egymás után, hogy fordíts újra darabokat? Miért van a világ több pontján Shakespeare-fesztivál, miért olyan népszerű szerző?

 

Én azt nagyon szeretem benne, hogy a jeleneteket milyen ügyesen sorakoztatja, tehát nagyon jó dramaturg. Egyrészt tudja, hogy milyen hosszú legyen egy jelenet, mikor beszéltek eleget, mikor van nekünk elegünk abból a két vagy három emberből, hiszen a figyelem egy idő múlva lankad, és akkor azokat kiküldi – ez az egyik. A másik, hogy milyen ügyesen oldja meg, hogy kik jönnek be azután. Hányszor van az az érzésem (pedig sokszor láttam sok darabot), hogy jé, tényleg, ezekkel közben mi történt?, na, jöjjenek csak, és mondják el... Ha tetszik, egy kicsit úgy dolgozik, mint egy filmrendező, a vágások nagyon jól vannak megcsinálva; ez egy állandó örömforrás; az előadhatóságot is nagyon segíti. Emellett van a dolognak egy öngerjesztő folyamata: igenis a márkanév, hogy Shaekespeare, szeretjük azt mondani, hogy megyünk Shakespeare-re, ezt lehet sznobizmusnak nevezni – nehéz elválasztani a sznobizmust az őszinte kultúra-tisztelettől vagy hagyomány-továbbadástól. A szülő azt mondja a gyereknek: "Fiacskám, most már elég nagy vagy, viszlek Shakespeare-re." Ez olyan természetes. Sokfélét írt – azért ez is számít: harmincvalahány darabot írt, abból nem mindegyik népszerű, nem mindegyik igazán jó, de akkor is... Londonban elég gyakran megfordulok, és hát ott a West End-től kezdve a Nemzetiig, tehát a kommerciálistól az államilag támogatottig estéről estére mennek a darabok, és az emberek lélegzetvisszafojtva figyelik; jó, annak a közönségnek, aki oda elmegy, annak nem túl nehéz ez a szöveg. Nekik olyan, mintha nekünk, mondjuk, Pázmányt olvasnának föl: magyarul van és gyönyörű, azonban Pázmány nem írt egy tucat nagyon jó színdarabot, ezért sokkal ritkábban találkozunk Pázmány szövegeivel, de ha estéről estére el lehetne játszani, akkor már nem ijednénk meg úgy tőle. Szerintem minden színháznak jót tesz, hogy azt mondhatja: Shakespeare, igenis, a márkanév-használat, a népszerűség...

 

Ha az angoloknak jó (Magyarországon is elterjedt az a tévhit, hogy az angolok is "újrafordít­ják", újraírják Shakespeare-t, de tőled is, másoktól is lehet hallani, hogy ez nem így van) az eredeti Shakespeare, akkor nálunk miért kell újabbnál újabb fordításokat készíteni? Szerinted a színházak miért kérnek tőled is újabbakat? Tudom, hogy rendelésre dolgozol: nem azért mert neked kedved van valamit újrafordítani, hanem, mert megbíznak ezzel a munkával.

 

Mert lehet. Mert a fordítás az nem az eredeti. Akkor miért ne lehetne még egy fordítás? Ha van egy, miért ne lehetne még egy? Hiszen a Hamletet Kazinczy Ferenc lefordította; aztán Vajda Péter, a kiváló színházi szakember 1840-ben megint lefordította. Hallatlanul népszerű volt, őtőle van, hogy "lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés" vagy "valami bűzlik Dániában", minden színház­ban megvolt, tudták a színészek. Jött Arany János, csinált egy egészen másikat, berzenkedtek a színészek, hogy nehezebb meg igényes meg már a Vajda-féle megvan, miért kell, de aztán lassan átjött. És aztán Telekes, Czigány Árpád, Eörsi, Mészöly, Jánosházy György meg jómagam... De hát ez nemcsak Magyarországon van így: Franciaországban, Németországban stb. Somlyó György, a híres költő és műfordító írt egy érdekes tanulmányt, melyben azt mondja, hogy a műfordítás valahogy romlékonyabb anyagból van, mint az eredeti. És hogy azon egy pár évtized után érezni lehet, hogy elöregedett. Ez az eredetinél nem így van.

 

Akkor, ha jól sejtem, ez lesz a válaszod arra, hogy miért fordulsz az eredetihez? Különféle fordítói magatartások és mentalitások vannak... Példál, akik a Hamletet az elmúlt évtizedek­ben újrafordították, azok használták a korábbi fordításokat is Arany Jánost és másokat te pedig, úgy tudom, hogy többnyire ezeket mellőzöd, és az eredetit fordítod a saját tudásod és kedved szerint.

 

Nekem így érdekes a feladat: hogy mit tudok én csinálni? Úgy szoktam nevezni, hogy zöldmezős beruházás. Tehát kimegyek a rétre Shakespeare-rel, és fölépítem a magamét. Talán mert egy már meglévő félrevisz... Persze, mikor lefordítottam, akkor megnézem a konkurenciát, és néha azt mondom, hogy "a fene egye meg, mennyivel jobb, amit ő csinált". Máskor meg fordítva; azt mondom, juj, én nagyon jót csináltam... De átvenni, azt tiltja a büszkeségem, rátarti vagyok. Az egy más kérdés, hogy a színházban aztán mit csinálnak... Nem csak velem, szegény Arannyal is, Babitscsal is, mindenkivel. De az más, az már színház. Elmegyek a premierre, és egyszercsak hallok két sort Vörösmartytól...

 

És a befogadóra, az olvasóra vagy az előadás nézőjére nem gondolsz ilyenkor? Nagyon hozzászoktak az olvasók, színházba járók egy-egy mondathoz. Szállóigeszerűvé váltak Arany János mondatai, például a Hamletből: "Kizökkent az idő ó, kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!" Nálad ez így hangzik: "A világ szétesett, és hihetetlen, hogy összerakni éppen én születtem". Itt is elhangzott, a Tószínpadon, a Zsótér-féle előadásban, a színiegyete­misták mondták, és meg is hökkentem, megmondom őszintén, nekem az Arany Jánosé jobban tetszik. Valahogy ahhoz szoktam hozzá, abban nőttem föl. És nem azt mondom, hogy rosszul esett, de valahogy nagyon fura volt, hogy nem azt hallottam.

 

Ez igaz. Elmondok egy kis anekdotát. A Hamletet Debrecenben rendelte az akkori igazga­tó-főrendező Lengyel György 1999-ben, meg is rendezte. Ott voltam egy-egy próbán, és mondta némelyik színész csalódottan, hogy “ha másik fordítás lesz, akkor én nem fogom mondani azt, hogy... és azt, hogy...?” És akkor jött hozzám a rendező. Amire mondtam, Gyurikám, ha akarják, mondják... Ez már a ti dolgotok, ami a színpadon történik. Én egy beszállító vagyok, úgy fogom fel a feladatomat, mint aki nyershúst szállít egy étteremnek: nekem az a dolgom, hogy friss legyen, egészséges legyen. Hogy mit főznek belőle, az tulajdonképpen az ő dolguk. És ott voltam a következő próbán, mondta Aranyt a színész, és egyszer csak megállt, és azt mondta, hogy "te Gyuri, miért mondok én hirtelen Arany János-idézete­ket egy színdarab kellős közepén?” Kilógott a szövegből, úgy hangzott, mintha idézőjel volna előtte-utána, mintha kiszólna a nézőknek, hogy "tudják, most van az, hogy...". Végül azt mondta, hogy ez nem illik bele, ez nem az a szöveg.

De most komolyra fordítva a szót, mint angoltanár: nézzük a Hamlet két sorát: “The time is out of joint; O cursed spite, / That ever I was born to set it right!” Fontos, hogy "the time" van itt, s aki tanult angolul, az tudja, hogy az idő angolul csak “time”, zérus névelővel; míg "the time" azt jelenti, hogy "az alkalom, a pillanat, a periódus, az időszak". Hamlet ezt mondja: ez a mostani időszak, amióta van Claudius, meg apám meghalt, ez a mai idő (persze, magyarul lehet az idő szóval játszani); de nem arról van szó, mint hogyha ez egy filozófiai megállapítás lenne, mert Aranynál ez úgy hangzik: "kizökkent az idő" – nem az idő zökkent ki, az idő megy rendesen a maga útján, az "out of joint" kétségtelenül azt jelenti, hogy kificamodott, azaz "ez a mostani periódus ki van ficamodva", mondja Hamlet. Akkor én miért írjam azt, hogy “kizökkent az idő”, ha szerintem nem az van az eredetiben? Ezt tiltja a fordítói becsületem. Utána azt mondja: "o cursed spite", ezt lehet "ó, kárhozat"-nak fordítani, de a"cursed spite" akkoriban csak annyit jelentett, hogy "a kurva életbe", egyszerűen egy erős káromkodás. A mai magyar színpadra nem lehet ezt behozni, mert erős és nem az én stílusom. Azért írtam azt, hogy "ez hihetetlen", mert ezt szoktuk néha nagyon erős bosszúsággal is mondani...

 

Ahhoz képest nagyon erős eufémizmus...

 

Jó, rímelni is kellett, szótagszám is kellett... Ráadásul Arany kényszermegoldáshoz folyamo­dik, mikor azt írja, hogy "én születtem helyretolni azt" – mit keres ott az az "azt"? Már ne haragudj, minden tiszteletem a mesternek, de én úgy mondtam volna, hogy "én születtem helyretolni" – ez súlyos germanizmus, mit keres ott? Tudom, hogy mit keres ott, mert én is a műhelyben dolgozom, a szótagszám meg a rím... De most igazán nem az a feladatom, hogy kritizáljam mások munkáját, csak ha már így rákérdeztél... Részben az értelme nem ugyanaz, részben a megoldását egy kicsit kényszeredettnek találom, részben a “kárhozat”-nak nincs ilyen jelentése, akkor már a “hihetetlen” is jobb. És még valami, igaz: szándékosan is csinálom, hogy egy kicsit megpiszkáljam a nézőt, hogy fölkapja a fejét, hogy micsoda? mit mond? Mint amikor egy jólismert szobrot egy szokatlan szögből fényképezek, és azt mondhatja, aki a fotót nézi, hogy: "jé, ennek ekkora könyöke van?" Hiszen ha már tőlem megrendelik, akkor megmutatom, hogy ebben még más is van, hogy Hamlet nem az időről beszél például, mint filozófus – azt majd fogja mondani ("lenni vagy nem lenni") –, hanem "the time", ami most zajlik, éppen.

 

A fordítás és a színpadi játék viszonyáról beszélgetünk már egy ideje. Azt mondod, ha jól értem, hogy téged tulajdonképpen már nem érdekel, mit csinálnak a fordításoddal, nem akarsz beleszólni, és nem is tudsz beleszólni, s hogy ez egyrészt már a dramaturgokon, másrészt a rendezőn múlik. De még egy aktuális példát engedj meg: a már általam említett itteni, gyulai Zsótér-előadásban a fiatal színészek egy meglepő nyelvi fordulattal éltek. Amikor az rész van az egérfogó-jelenet után, hogy a király eltűnik, és hosszú ideig nem kerül elő, akkor Hamlet kérdezi egy párbeszédben, hogy hol van, "berúgott?" – legalábbis te így fordítottad, de az előadásban nem ez hangzott el, és nekem föltűnt, épp amiatt, amit az előbb mondtál, hogy a szlenges fordítások nem igazán a te stílusod. Tudod, mi hangzott el? Az, hogy: "bebaszott?"

 

Szégyen, gyalázat...

 

Ez, ott, az adott helyzetben humorforrásként is működött; ha azt mondja a színész, hogy "berúgott?", valószínűleg nem nevetett volna a közönség, de mikor ezt mondta, akkor elég nagy közderültséget váltott ki. Mit szólsz te ehhez?

 

Ha a Magyar Királyi Színművészeti Főiskolán ilyenek hangzanak el, akkor az azt jelenti, hogy a hatás kedvéért bármit lehet csinálni. Egyetértek és elfogadom. Nem tudjuk, hogy Shakespeare idejében mennyire mentek el a trágárságban, valószínűleg elég messzire, de nekünk csak nyomtatott szövegek maradtak fönn, és abban már nem lehetett, nem akarták kinyomtatni. Hogy mit kentek még bele az előadások során? Komoly szerzők mondják, hogy lazább volt sokkal, nem volt olyan szövegpontos, tehát nagyon is el lehet képzelni, hogy ennek megfelelő dolgok hangzottak el. A trágárság olyan, mint a meztelenség, azzal is nagyon kell vigyázni. Ha a megfelelő pillanatban jó, akkor nagyon hatásos lehet, de vigyázni kell, mert visszaüt, és van úgy, hogy az embert inkább elriasztja.

 

Magadat hova helyeznéd el a kortárs Shakespeare-fordítók mezőnyében? Mondjuk: Mészöly, Eörsi, az erdélyi Jánosházy György, Varró Dani...? Tudsz-e erről beszélni, hogy miben különbözik a te fordításod az övéiktől, miért lehetsz

te a legkapósabb?

 

Igyekszem mainstream lenni, tehát valahol középvonalon mozogni. Mészöly egészen kiváló mester, de az én ízlésem szerint (és sok mai színházi ember szerint) túl bársonyos, túl zenei, túl oldott, ha szabad így mondanom. Remekül csinálja, amit csinál, de sokan azt mondják, hogy ez nem az, ami kell ide. Varró jóval fiatalabb nálam, és megnyomja a ceruzáját, hallatlanul szellemesen ömlenek belőle a poénok, talán egy kicsit több is, mint kellene, vagy legalábbis több, mint énnálam. Jánosházy nagyon sok Shakespeare-darabot lefordított, nagyon jól, megbízhatóan dolgozik... érdektelen. Valahogy semmilyen. Szoktam őt használni, amikor valamit lefordítottam, rögtön megnézem, mert nagyon megbízható. Amit ő ír, az úgy van. De kicsit olyan, mint a krumplipüré: nagyon tápláló, de hát magában...

 

És a te fordításod…?

 

Hogy én milyen vagyok, azt nem tudom...

 

Itt a kezemben a harmadik Shakespeare-fordítás köteted, idén tavasszal jelent meg: három dráma van benne: Hamlet, Szentivánéji álom, Lear király – az az érdekes, hogy az első kettő már a korábbiakban is benne volt: az első kötetben a Szentivánéji álom, Tévedések vígjátéka, Makrancos hölgy, a másodikban a Rómeó és Júlia, Vízkereszt, Ahogy tetszik, A vihar, és most a Hamlet, Szentivánéji álom, Lear király. Egyrészt a kérdésem az, hogy miért jelenik meg újra a Hamlet és a Szentivánéji álom, másrészt, hogy mi jön még, mire készülsz még?

 

A Magvető Kiadónál vagyok, és ők azt mondták, hogy van kereslet, népszerűek a fordítása­im, hát akkor kiadják, papírhátú, kicsit olcsóbb formában, és a két legnépszerűbb darabot teszik bele, a Hamletet és a Szentivánéji álmot, és még egyre van hely. Én mondtam, hogy akkor a Rómeót tegyék bele, de közben elkészültem a Lear királlyal, amelyik az első két kötetben nem volt benne, s azt mondták, hogy beleteszik a Lear királyt, hogy az is nyomtatásban megjelenjen. Így történt ez.

A Szeget szeggelt kell elkészítenem karácsonyra, és nagyon kíváncsi vagyok, mert ahogy már említettem, nem igazán szeretem a darabot, talán nem is elég jó, de el kell kezdeni foglalkozni vele nagyon alaposan, és akkor mindig kiderül, hogy milyen érdekes.

 

És aztán, amit kérnek a színházak...

 

Igen, egy napon aztán megcsörren a telefon vagy az e-mailben ott van, és akkor – ha el tudom vállalni – örömmel csinálom.

 

elek nadasdy mosolygos

 

A fordítás-irodalmadat látva feltűnő, hogy többnyire klasszikusokat, régieket fordítasz, kortársakat kevésbé; tudsz erre valamilyen magyarázattal szolgálni?

 

Igen. Számít, hogy nyelvész vagyok. Van érzékem a régebbi nyelvhez, megvannak ehhez a szótáraim, mint ahogy más kollégának a mai nyelvhez van érzéke, a szleng-szótárai megvannak, rajta van a Facebook-on, az interneten, tudja, hogy teg­napelőtt Oregon államban ezt a szleng szót valaki használta, és akkor érti. Ez meg énnekem nem megy. Tehát bizony én valahol 1920-nál leállok, Bernard Shaw-t fordítottam, a Szent Johannából volt a pesti Nemzetiben egy szép előadás, Alföldi Róbert rendezésében, csinál­tam a Warrenné mesterségét is Shaw-tól, Oscar Wilde-ot fordítottam, meg Shakespeare-t... A lábjegyzetektől nem ijedek meg, az apróbetűt kifejezetten szeretem...

 

Isteni színjáték fordítás-részletekkel találkozhattunk már, abból is jól látszik... Hol tartasz vele?

 

2015 tavaszán szeretném, ha megjelenne az egész Divina Commedia. Száz énekből áll, és eddig 57-et csináltam meg. De minden fordítás mindig egyre gyorsabban megy, ahogy közeledünk a vége felé. Az ember egy csomó döntést már meghozott, meg amikor látja a végét, akkor begyorsít; úgyhogy remélem, hogy ez most is így lesz.

 

A nyelvésznek és a költőnek a tapasztalatai, háttérismeretei mennyiben segítik a fordításai­dat, és viszont: a fordításaid mennyiben termékenyítik meg a költészetedet (gondolok például az Oberon versekre, de másokra is)?

 

A fordítás a költészetet kevéssé. Az Oberon-versek hamarabb születtek, mint hogy csináltam volna a Szentivánéji álom fordítását. A fordítás eléggé megcsapolja a költői vénámat, hiszen tucatjával, százával írom a verssorokat mint fordító, mivel ezek a régebbi munkák inkább versesek.Valahogy nem akaródzik ilyenkor verset írnom; jönnek a folyóiratoktól felkérések, hogy írjak verseket, de úgy érzem, hogy én már annyi verssort írtam az elmúlt hetekben, hónapokban... Az igazság az, hogy inkább kárára van a költészetnek. De hát, nem lehet mindent.

A nyelvészeti ismeretek segítenek, mert eligazodom jobban. Mondok egy apró példát. Tényleg annyira jó az Arany János Hamletje; egy igazi hibája van, amin igazán meg vagyok lepve. Amikor megöli Hamlet Poloniust – tévedésből átszúr a függönyön, és akkor látja, hogy ki az, és azt mondja: "I took thee for thy better", én vettelek/hittelek téged a te "jobb-odnak", "minőségibb-ednek". Arany pedig azt írja, hogy "különbnek gondoltalak/hittelek", csakhogy ott van az a kis "thy" szócska, "a te"... Itt a nyelvészi agyamban egy kis piros lámpa elkezdett pislogni, hogy itt valami nem stimmel nyelvtanilag, mit keres ott a birtokos névmás? márpedig ha ott van előtte a birtokos névmás, akkor a "better"-nek főnévnek kell lennie: "Én azt hittem, hogy te a te "better"-ed vagy”, szótár megnéz, better: "feljebbvaló"... Tehát: “Azt hittem, hogy a főnököd, annak képzeltelek”, borzasztó fontos mondat. Én így írtam: "azt hittem, hogy a gazdád ". Ez talán az egyetlen igazi hiba Aranynál.

 

Nemrég egy interjúban azt mondtad, hogy “Nagyon szubjektívvé vált a költészet. Azt hiszem, ma már az érdekes költészet csak a szerzőről magáról tudósít, és ez persze, hogy kisebb közönséget vonz. Szerintem ez ugyanígy van Dániában, de Angliában is.” Mi lehet erre a magyarázat szerinted?

 

Nem lehet, hogy egy nagy ingamozgást mutat ez? Hogy vannak korok, amikor nagyon privát, mint mondjuk Balassi, úgy tudjuk, hogy ki se nyomtatta, szépen lemásolta, szétküldte a bará­tainak, azok olvasgatták, megbeszélték, hogy ez jó, aztán voltak korok, mint a romantika, Petőfiék, amikor mindenki egymásnak idézgette, és társadalmi kérdésekre is mérvadónak tekintették, hogy mit csinált... És most minthogyha visszalengene az inga, és miért is gondol­nánk, hogy Marno Jánosnak, az egyik legjobb élő költőnek van társadalmi értelemben bármi foganatja, annak, amit ő mond, attól eltekintve, hogy azt mondja: van ilyen, hogy szép, van ilyen, hogy költészet, van ilyen, hogy elvont élvezet/gondolkodás, hogy lehet ilyesmit csinálni, de hát hogy balra menjek vagy jobbra menjek, hegynek fel vagy völgybe, arról nem beszél...

 

Te viszont beszélsz a legutóbbi versesköteted (Verejték van a szobrokon, 2010) fülszövegében is, és azt mondod, hogy "A világról, országról, boldogulásról sok mindent gondolok, de ezek nekem ritkán verstémák. Istenről is szoktam írni, úgy érzem, van vele kapcsolatom (remélem, ő is így érzi.)" Előtte pedig azt mondod, hogy "Fiatalon sokáig nem akartam írni, mert meleg vagyok, és nem mertem ezzel előállni, pedig a szerelemről van a legtöbb mondanivalóm.” Ebből is az derül ki, meg ha valaki ismeri a költészetedet abból is, hogy talán a két legfonto­sabb témád a szerelem és Isten. Úgy gondolom, hogy ez a két legfontosabb élmény az életed­ben, hogy a szerelemben találtál önmagadra, és az Isten megtalálásának élménye is olyan fontos, hogy erről kell leginkább beszélned. Jól fejtem-e meg,vagy tudod mással magyarázni?

 

Jól fejted meg, és azért szinte minden nap megkérdezem Istent, azzal, hogy meleg vagyok, és ilyennek teremtett, azzal mit akart? Akart valamit, vagy ez egy véletlen, vagy egyáltalán nem akarta, és én vagyok egy gazember, hogy ilyesmit csinálok, és hagyjam abba, de nem tudom abbahagyni, vagy ellenkezőleg: valami célja volt ezzel, hogy énrajtam megmutassa, hogy többet kell kínlódni. Nem könnyű ez, s főleg nem volt könnyű fiatalon, senki melegnek nem könnyű átesni, hogy miért jó ez neki, hogy mit akart ezzel?

 

Miért érezted úgy, hogy neked is részt kell vállalni a hazáról írott versek sorozatában? Hogy Kemény István és Térey János és mások versei után neked is versben kell véleményt nyilvání­tanod, gondolok itt a A hazafiúi hűségről című versedre, ami így kezdődik: “Hazánkban, fiúk, nem szabad csalódni, / mert olyan az, mint az édesanyánk.”

 

Mert szeretem a hazámat, és ezt azért ki akartam nyilvánítani, és valahogy azt is meg akartam mutatni, hogy persze számomra – mint annyi más – ez egy nagyon érzelmi valami, nagyon személyes dolog. És hogy ez az ország olyan, amilyen...

 

Végül kapjon egy kérdést a nyelvész is. Prédikál és szónokol címmel jelent meg már elég régen, 2008-ban a legutóbbi válogatás a nyelvművelő, nyelvészeti írásaidból, publicisztikáid­ból, esszéidből, de ebben a kötetben olvashatjuk azt az előadásodat is, amelyet a Mindentu­dás Egyetemén adtál elő 2003-ban, Miért változik a nyelv? címmel. Romlik vagy változik a nyelv? Ebben a kérdésben megengedőbb vagy, mint más nyelvészek... Amikor te kevésbé ítélsz el bizonyos mai nyelvi jelenségeket, és nem mondod rájuk, hogy nyelvromlás, akkor ennek mi az oka?

 

Az, hogy nyelvész vagyok. A nyelvészek nem foglalkoznak ilyen kategóriákkal, hogy rom­lás, mert annak nincs kritériuma, hiszen akkor mondhatnám, hogy a mai olasz nyelv a romlás netovábbja a 2000 évvel ezelőtti latinhoz képest. És azt, hogy Bibó prózája romlottabb lenne, mint Kazinczy prózája, azt egyáltalán nem lehet mondani... Sőt, őszintén szólva: sokkal szebb, sokkal gazdagabb, hajlékonyabb. Én nagyon konzervatív vagyok, és szeretem a régieskedő nyelvet, én csak azt kell hogy hirdessem, amit minden nyelvésznek kellene, hogy a nyelvről való ítélkezésnek nincsen nyelvtudományos alapja. A nyelvész csak regisztrál. Érdekes, hogy ez engedékenységnek jön le, holott nem az. Freudot is sokan azzal vádolták, hogy azt mondta, hogy mindenki keféljen, amennyit akar. Holott ezt ő nem mondta, de tény, hogy valahogy annyit és olyan semlegesen beszélt erről... 

 

Megjelent a Bárka 2013/5-ös számában.

 


 

Főoldal

 

2013. november 13.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Gyerekirodalmi íróképző indulHírek a Tokaji ÍrótáborbólArany János korától vizsgálja a magyar irodalom változásait a 45. Tokaji Írótábor Elhunyt Kántor Lajos
Versek
Vörös István: Hermész-szonettekBertók László szalmaszál-firkáiHorváth Veronika verseiGömöri György versei
Prózák
Beck Tamás prózáiAndrássy József: NagyszombatElmaradtGaraczi László: Hasítás
Kritikák
A kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: TörekValóságok között - Bogdán László könyvérőlAz emlékezés szerkezete
Esszék, tanulmányok
Halmai Tamás: A Gangesz rabbijaArany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA