Ménesi Gábor
A regényírás állandó készenlétet kíván
Beszélgetés Oravecz Imrével
2007-ben látott napvilágot Ondrok gödre című regénye, de már a tíz évvel korábbi Halászóember tematikája és struktúrája megelőlegezte egy esetleges faluregény létrehozását. Valójában mikor fogalmazódott meg önben egy nagyobb lélegzetű prózai mű megalkotásának igénye?
Az Ondrok gödre az Egyesült Államokba irányuló, 19. század végi, 20. század eleji, tömeges, magyar kivándorlásról szóló regény első része. Már én is kivándorlásnak nevezem, mert belefáradtam annak magyarázgatásába, hogy nem kivándorlás volt, hogy honfitársaink nem azért mentek ki, hogy kint maradjanak, hanem hogy munkát vállaljanak, pénzt keressenek. Az ilyeneket ma vendégmunkásoknak nevezzük. Az más lapra tartozik, hogy sokuk, így az én történetbeli családom sem tér vissza. Az, hogy én ilyen tárgyú regényt írjak, sosem fogalmazódott meg bennem, de hogy kellene, az foglalkoztatott, már évtizedekkel előbb is, mi több, néha úgy éreztem, erre egyenesen meghívásom van, hiszen ilyen családból származom – az én nagyszüleim is elmentek –, de hogy én, aki addig szinte kizárólag verset írtam, egyszer valóban erre adom a fejem, azt még álmomban sem gondoltam volna.
Milyen alkotói állapot indította el végül, a hosszas készülődést követően éppen akkor a regénymunkálatokat?
Fogalmam sincs. Ez is titok, mint maga az írás. Én legalábbis nem tudom, milyen az alkotói állapot. Betöltöttem a 62. évemet, nyugdíjas lettem, nem kellett tovább tanítanom, az óraadást is abbahagytam, úgynevezett rendezett viszonyok között éltem végre, továbbá több – nem mondhatnám, hogy szabad – időm is lett. És egy napon engedtem a kísértésnek, elképzeltem, hogyan kezdődne egy ilyen regény, és leírtam. De nem azért, hogy folytassam is, hanem csak úgy, kíváncsiságból. Az igazsághoz tartozik még, hogy előtte azért sokat gondolkoztam felőle, és rájöttem, hogy nem szólhat csupán arról, mi történik kint hőseivel, hanem az itthoni előzményeket is meg kell mutatni, azt, ami távozásra készteti őket. Úgyhogy ez az első mondat az Ondrok gödre első mondata lett, de a második regény címe, a Kaliforniai fürj már akkor létezett. Lehet, hogy ez az egész, több évtizedes játék a gondolattal készülődés volt, de az anyaggyűjtés csak azután következett, hogy úgy döntöttem, nekivágok.
Hogyan vélekedik arról, milyen viszony áll fenn a Halászóember, az Egy hegy megy című, tárcákat felsorakoztató könyv és a nagyregények között? De ugyanúgy említhetném A megfelelő nap bizonyos verseit, vagy jóval korábbra visszagondolva a hopi versvilág kiépítését. Milyen módon segítették az Ondrok gödre, majd a folytatás kihordását a korábbi szövegek megírásának évekre, sőt, évtizedekre visszanyúló tapasztalatai? Valóban előtanulmányokról beszélhetünk?
Én inkább egy regényről beszélnék, egy regény két részéről. Az Egy hegy megyhez annyi köze van a két könyvnek, hogy az is próza. A Halászóember verseket tartalmaz, erősen epikus jellegűeket is. Vannak benne bizonyos epizódok, történések, amelyeket szerepeltetek a regényben is, motívumok, amelyeket itt is felhasználok, de nem egy-az-egyben, hiszen némelyeket kibontok, némelyeket meg redukálok, arról nem is beszélve, hogy olykor az összefüggések is mások. És az is lényeges különbség, hogy a regényben konkrét időrend van kezdettel és véggel, évszámokhoz köthető eseményekkel. A Halászóemberben a történéseknek, az utolsó ciklus kivételével, csak végpontjuk van, és ez lényegében az 1960-as évek, a kezdet a régmúltba, az idők homályába vész. A hopik könyve – versvilágát nem nevezném hopinak, hiszen nem állt rendelkezésemre hopi minta – pedig még távolabb van a regénytől, noha nyilvánvaló, hogy a földműves hopi kultúrán keresztül találtam vissza eleimhez, a megsemmisült magyar paraszti kultúrához, vagy ha úgy tetszik, önmagamhoz. Hogy segítettek-e ezek, vagy mindaz, amit előtte írtam? Közvetlenül nem. De az embernek van egy útja, és ennek az útnak művek, könyvek az állomásai.
Milyen kondíciókat, hozzáállást, szellemi készenlétet igényel a regényépítés a versek vagy a tárcák megírásához képest? Gyakran küzdött nehézségekkel, ütközött akadályokba munka közben, vagy pedig nagyrészt viszonylag könnyen íródott a regény?
Regényt, kivált nagy terjedelműt egészen másként kell írni, mint verset. Állandó készenlétet kíván és folytonosságot, mert állandóan csinálni kell. Vele kelni, feküdni, enni, inni, élni, mert belül is íródik az emberben, és figyelni kell rá. Néha csak úgy, hogy nem feledkezünk meg róla, néha úgy, hogy egyéb teendőink végzése közben lejegyzünk, rögzítünk egy-egy szót, egy-egy mondatot, vagy eszünkbe jut egy új cselekménymozzanat, esetleg megvilágosodik előttünk egy egész cselekménysor. És mást, verset vagy egyebet nem szabad mellette írni. Én legalábbis nem merek, mert félek, hogy kiesem belőle, elveszítem. Kárára megy, még akkor is, ha nem tudom folytatni, mert éppen elakadtam. Nem vállalok közben semmit, minden felkérést elutasítok. Lehet, hogy ez amatőrségem jele, de én így vagyok vele. Akadályok, persze, mindig vannak, itt is voltak, kivált, hogy anyagot kellett gyűjteni, hogy forrásokra voltam utalva, búvárkodni, kutatni kellett, sok dolognak utánanézni. És vagy kiderült, amit tudni akartam, vagy nem, vagy nem is volt forrás, vagy volt, de hozzáférhetetlen. És maga az élet is olyan, hogy minduntalan akadályokat gördít az ember elé. Az eszményi állapot az lenne, hogy rendben van bennünk, köröttünk minden, van egészség, ennivaló, fedél a fejünk felett, család, barátok vesznek körül, és csak a feladatra összpontosítunk. Ám többnyire nem így van. Mindig hiányzik valami, vagy akkor bánik velünk a sors a legmostohábban, mikor a legnagyobb szükségünk lenne, ha nem is kényeztetésre, de nyugalomra, békére. Nekem például közben összeomlott újabb házasságom, elvesztettem a kisfiamat, magamra maradtam, és olyan sem volt a közelemben, akinek időről-időre megmutathattam volna, amit csinálok. Egyébként is nehezen, lassan írok, de voltak napok, mikor megbénultam, és úgy éreztem, hogy semmi nem lesz az egészből, feladom.
Az Ondrok gödre kapcsán csaknem minden kritikus megkerülhetetlennek gondolta, hogy számot vessen a regény műfaji sajátosságaival, s ennek megfelelően a család- és fejlődésregény kézenfekvő műfaji kódjai mellett a faluregény olvasási lehetőségei is érvényesnek bizonyultak. Hogyan vélekedik a regény műfaji érintettségéről?
Nem elemzem, amit létrehozok. Nem az én feladatom, és nem is nagyon érdekel az elmélet. Mint irodalomtanár, tanultam, tanítottam irodalmat. Tudom, mit nevezünk regénynek, melyik volt az első mai értelemben vett regény az európai irodalmakban, mik követték, milyen a kortárs regény, hogy állítólag válságban van. Magam is olvasok regényt, de nem válogatás nélkül, van olyan, amelyet képtelen lennék elolvasni. Tudom, hogy vannak fajtái, bár a faluregény elnevezés – mea culpa, a Halászóember alcímében magam is használom – nem szerencsés, mert azt a látszatot kelti, hogy akkor van város-, tanya-, ház-, sőt, szobaregény is. Jó, legyen az Ondrok gödre fejlődésregény, de lehet családregény is, vagy történelmi regény, mint a második rész, amelynek ideje szintén a távoli múlt.
De ha mégis faluregényt említünk, akkor ennek kapcsán óhatatlanul felmerül a parasztábrázolás kérdése is, amely viszont elkerülhetetlenné teszi az összehasonlítást Mikszáth, Móricz vagy Illyés és a népi írók parasztfelfogásával. Hogyan határozná meg viszonyát az említett elődökhöz? Fontos volt-e egyáltalán írás közben, hogy valamilyen viszonyt alakítson ki az általuk képviselt tradícióhoz, akár úgy is, hogy távol tartsa magától és regényétől?
Van viszony, viszonyulás, de jobbára spontán. A népi írók parasztfelfogásáról szerintem nem lehet általánosságban beszélni, ha csak nem arra gondol, hogy némelyikük, de leginkább az utánzóik mitizálták a magyar földműves alakját. Én Peteleit, Tömörkényt, Mórát is hozzátenném a három klasszikushoz. Szeretem, olvasom őket – Illyésnek csak a prózáját – újra és újra, szembenéznem azonban csak Móriczcal kellett. Ő az, aki igazán beemelte a magyar parasztot az irodalomba, és aki radikálisan újszerűen ábrázolta. Két dolog vált világossá előttem. Az egyik, hogy irálya, mint minden óriásé, folytathatatlan, és maradnom kell a magaménál, hőseimet még tájszólásban sem beszéltethetem. A másik pedig, hogy én nem a nincstelen zsellérekről, vagy kevésföldű parasztemberekről akarok írni, hanem a tekintélyes birtokkal rendelkező módos gazdákról, a parasztpolgárról, akit ő okkal, ok nélkül többnyire felfuvalkodott, korlátolt, önző kényúrnak láttat. Úgy írtam tehát, mint addig, mint a Halászóembert, ugyanazzal a tárgyilagossággal és érzékletességgel, ami pedig a parasztpolgár típusát illeti, az is adott volt, hiszen nem is nagyon ismertem mást. Szajla, a régi Szajla gazdag falu volt, még gyerekkoromban, az 50-es években is, a gazdák többsége 30 vagy annál több holddal bírt, így dédnagyapám is, aki ennél fogva a falu első emberei közé tartozott.
Feltűnhet az olvasónak a mindentudó elbeszélő beszédmódja, aki nem reflektál beszédhelyzetére, nem problematizálja szerepét. Mindennel tisztában van, ami a regény szereplőivel kapcsolatos, és ismereteit aprólékosan át is adja, sokszor pedig szenvtelenül, bármiféle kommentár vagy állásfoglalás nélkül rögzíti az eseményeket. Kezdettől fogva egyértelmű volt ez a narrátori pozíció? Mit kellett megfontolnia ennek kialakításához?
Narrátori pozíció? Nem szeretem és nem is nagyon értem a posztmodern kritikai terminus technicusokat. Tehát az enyém, az elbeszélőé? Igen, egyértelmű. Az ember csak egyféleképpen tud megszólalni, a tulajdon hangján, és az addigra megvolt. És ha voltak is kételyeim ennek alkalmasságát és úgy általában az elbeszélést illetően, azokat megtartottam magamnak, mert azok nem tartoznak a tárgyhoz. Egy ilyen beépített kétkedés nem szolgálja a célt. Ez ódivatú felfogás, de az elbeszélés alapja mégis a beszéd, az emberi érintkezés, az, hogy közölni akarok valamit. Ha átszaladok a szomszédhoz, hogy jöjjön, mert tűz van nálam, segítsen oltani, azt úgy kell tudomására hoznom, hogy azonnal és világosan kitessék belőle, mit akarok. Hogy szenvtelen is lennék? Lehet, de a szenvekről, az egyik legnagyobb szenvről, a honvágyról, amelyről végső soron a Kaliforniai fürj szól, én csak így tudok hitelesen beszélni. Állásfoglalás azért van, és kommentálok is bőségesen – némely kritikusom ezt az ismeretterjesztés kategóriájába sorolja – de az ellen tiltakozom, hogy mindent tudnék. Nem mintha az bűn lenne. Csak azt tudom, ami kell, ami szükséges.
Az első regény egy életforma, egy paraszti közösség hanyatlását, felbomlását követi nyomon, amit a falusiak tömeges kivándorlása tesz még nyilvánvalóbbá. A könyv azzal zárul, hogy Árvaiék, Anna és István két gyermekükkel útnak indulnak Amerikába, a Kaliforniai fürj pedig itt veszi fel a történet fonalát, és hőseink hamarosan megérkeznek Toledo városába, majd Kaliforniába, Santa Paulába költöznek. Milyen kihívást jelentett a szajlai világ és életforma rekonstruálása után a Kaliforniai fürj megalkotása? Az ábrázolt közeghez és élethelyzethez alkalmazkodva módosultak az ön által használt poétikai eljárások, a történetalakítás, a narráció, az időkezelés, a nyelvhasználat módjai, vagy pedig az első regény poétikai és nyelvi sajátságait látta folytathatónak?
A Kaliforniai fürjet megírni könnyebb is volt és nehezebb is. Könnyebb, mert az idő, a 20. század eleje mégiscsak közelebb van hozzám, nehezebb meg azért, mert a tér egy másik ország, egy másik földrészen. Volt azért hasonlóság, kedvező és kedvezőtlen egyaránt. Jól jött, hogy a helyet, ahová hőseimet helyeztem, legalábbis a kaliforniait, majdnem olyan jól ismerem, mint az itthonit. Hátrányos volt viszont, hogy ugyanolyan nehezen tudtam kideríteni, hogyan éltek az öntőmunkások, az olajbányászok annak idején, mint amennyire dokumentálatlan az, mi történt Szajlán a 19. század második felében. Nem vártam naplókat, memoárokat – a kétkezi emberek ott sem írtak ilyeneket –, de meglepett, hogy az amerikai történészeket, szociológusokat se nagyon érdekelték sem a toledói gyárak, sem a dél-kaliforniai olajmezők munkásai. Hogy mi változott technikai szempontból az Odrok gödréhez képest, nem az én dolgom kideríteni. Én úgy látom, hogy ugyanazokkal az eszközökkel éltem. Újdonságok legfeljebb elemek szintjén vannak. Be kellett hoznom például a kinti magyarok magyarját, a hunglisht, és magát az angol nyelvet is, amelyet Árvaiék kezdetben nem értenek, hiszen csak később sajátítják el.
Többször beszélt már arról másutt is, hogy semmivel sem volt könnyebb az anyaggyűjtés az Ondrok gödréhez, mint az új regény esetében, ugyanis a levéltári iratok Magyarországon harminc-negyvenévente jórészt megsemmisülnek. Bár rövidebb-hosszabb ideig három alkalommal is élt az Egyesült Államokban, az feltételezhetően mégis megnehezítette az előkészületeket, hogy regényében egy jóval korábbi világot ábrázol, amelyről ugyancsak kevés dokumentum állt rendelkezésére. Hogyan kell az olvasónak elképzelnie az író által végzett kutatómunkát?
Olyan világot, kort megjeleníteni, amely már nincsen, régen elmúlt, amelyben az ember nem élt, tehát nem tapasztalta meg, csak úgy lehet, ha kideríti, amit nem tud, vagyis anyagot gyűjt. Az anyaggyűjtéssel viszont az a baj, hogy írás közben dől el, mi kell és mi nem. Utánanéz ennek is, annak is, rengeteg dolognak, de esetleg éppen annak nem, amire szüksége van, szüksége lesz. Ha a lelőhely, a forrás közel van, gyorsan visszatér oda, és pótolja a mulasztást. De ha olyan távol van és olyan költséges az odajutás, mint ebben az esetben, ezt nem mindig teheti meg. Ilyenkor az sem segít, ha különben jól ismeri az országot, az ország kultúráját. Hogy hogyan nézett ki a kutakodás a gyakorlatban? Mielőtt hozzáfogtam volna az új haza-részhez, elmentem Ohioba, Toledóba. Felhajtottam a régi vagy későbbi magyarok néhány leszármazottját, faggattam őket a szülőkről, nagyszülőkről, jártam az utcákat, fényképeztem, azonosítottam, amit még azonosítani lehetett, például a nagy üres területet a Maumee folyó partján, ahol a temperacélöntöde működött, a telket, ahol a ház állt, amelyben a nagyszüleim laktak. De legfőképpen azon fáradoztam, hogy betájoljam magam, hogy érzékeljem a teret, az irányokat, az elhelyezkedéseket, fekvéseket, hogy milyen lehetett, teszem azt, amikor nagyapám hajnalban kilépett a házból és munkába indult, vagy szabadidejében felpattant a biciglijére – kellett, hogy legyen biciglije, mert úgy döntöttem, hogy Árvai Istvánnak lesz –, és kikerekezett a városrészből kelet felé, amerre a szántóföldek voltak. Hogy mit érezhetett, hallhatott, láthatott közben, kikkel találkozhatott, mire gondolhatott. Ezt évekkel azelőtt is megtehettem volna, mikor először jártam ott, de akkor még nem ez a cél vezérelt, csak afféle turista voltam, kíváncsi a városra, amelyben egykoron a nagyszüleim éltek. Nem tudtam mindent kideríteni, ami érdekelt. A legjobb az lett volna, ha valaki összegyűjtötte volna a magyar élet emlékeit, vagy ha lett volna krónikás, aki lejegyzi, mi esett meg a magyarokkal a fél évszázad során, amíg itt voltak, amíg megvoltak. De nem akadt ilyen, csak hiányos adatok maradtak, bizonytalan nyomok, egy-két magyar nevű utca, némely ház homlokzatán elmosódott felirat, amely a néhai tulajdonos nevének kíséretében magyarul hirdette, hogy ott táncterem, kocsma, vagy húsbolt volt. Kaliforniával, a regény másik helyszínével könnyebben boldogultam. Éltem ott, ha nem is Santa Paulában, ahol az Árvai család végül kiköt, de egy hozzá közeli városban. Azért oda is csak el kellett mennem, tanulmányozni a várost, a környékét, hogy rekonstruálni tudjam a múltat, a hajdanvolt állapotokat, hogy el tudjam képzelni hőseim ottani életét. Kétszer is oda látogattam. Először, mielőtt elkezdtem írni a második részt, másodszor meg akkor, amikor befejeztem, és még bizonytalan voltam néhány részletet illetően, így többek közt meg akartam nézni, a Hopper-kanyont, ahol Árvai Istvánt legtovább dolgoztatom, hogy valóban olyan-e, mint amilyennek én itthon a számítógép képernyőjén a Google űrfelvételein látom. Első alkalommal ugyanis ez nem szerepelt a napirendemen, később, már itthon szemeltem ki munkaszínhelynek. Mellesleg nem tudtam bemenni a kanyonba, mert lezárta egy ott kitermelést végző olajcég. Így aztán lehet, hogy hamis képet festek róla, a valóságban talán nem is olyan. És az is lényeges különbség volt, hogy a helyiektől, amerikaiaktól – itt nem volt magyar kolónia, talán egyetlen magyar sem – több segítséget kaptam, használhatóbb könyvekre, iratokra és egyéb dokumentumokra bukkantam, különösen hősöm munkaadó cégét, az egykori, legendás Union Oilt és a város történetét illetően. Ingyen és bérmentve használhattam a városi könyvtárat, a cég székházából lett olajmúzeum könyvtárát. A városi könyvtárban a kutatószobában kaptam helyet, a múzeumban pedig abba a szobába ültettek, amely valaha a cég egyik alapítójának, Lyman Stewartnak a dolgozószobája volt.
Bevallom, időnként meglehetősen ambivalens viszonyom alakult ki a regénnyel olvasás közben, ugyanis néhány helyen kifejezetten bosszantottak a hosszas, részletező leírások, amelyek érzésem szerint jobban belesimultak az Ondrok gödre történetvezetésébe. Ezzel együtt mégsem tudtam elképzelni, hogy az említett szövegrészek bármelyike kimaradjon, és úgy éreztem, a lassan hömpölygő leírásokhoz igazodva a befogadó sem tehet mást, mint maga is lassítja tempóját, előmozdítva ezáltal, hogy belehelyezkedjen az ábrázolt világba. Milyen módon érvényesültek munka közben az olvasó, illetve az olvashatóság szempontjai? Hogyan gondolkodott a hatalmas tudásanyag, a szociográfiai, geográfiai, növénytani leírások és egyéb esszéisztikus betétek szövegbe ágyazhatóságáról?
Élét veszi, de ez burkolt kritika is. Nem sértődöm meg, nem az egyetlen, aki sokallja a részletező leírásokat, különösen a műszaki jellegűeket panaszolják fel. Nem tudom, hogy sok-e a leírás vagy kevés. Csak azt tudom, hogy a részletekbe kell ott menni, ahol olyasmiről van szó, amiről az átlagolvasónak aligha vannak ismeretei. A korabeli vasöntés vagy az olajbányászat ilyenek. Nem lehet igazán megrajzolni egy öntödei berakó vagy olajfúrási élező alakját, ha nem ismerjük a munkáját, annak mibenlétét, nehézségét, veszélyességét. Olvashatóság! Mi az? Akkor olvasható jól, vagyis könnyen valami, ha semmilyen szellemi erőfeszítést nem igényel. Van ilyen könyv. De érdemes-e azt olvasni? Ott vannak a nagy példányszámban megjelenő, népszerű tömeglektűrök. Jól olvashatók. De műalkotások-e? Vagy ami már magasabb, majdnem irodalom: Paul Heyse (Nobel-díjas, de mára ismeretlen német szerző), vagy a mi Zilahy Lajosunk, Harsányi Zsoltunk. Kerek, jól fésült, gördülékeny mondatok, de szubsztancia nélkül. Meg lennének hozzá az eszközeik, hogy többek legyenek, mégis csak olyanok, amilyenek. De hozhatok ellenpéldát is. Thomas Mann Varázshegye jószerével egy nagy terjedelmű értekezés, amely akár unalmas is lehetne. De nem az, hanem izgalmas regény az emberi létezésről, társadalomról, egyénről, testről, lélekről, érzékiségről, egészségről, betegségről. Mikor jómagam szerényebb eszközeimmel leírok, azt abban a hiszemben teszem, hogy erősíti a több szövegtípust, reakcióra lép, egységbe olvad velük. Legalább is ezt szerettem volna elérni, hiszen a regényben talán az a legjobb, hogy szinte mindent képes magába fogadni, ha értő kézben van.
Az Ondrok gödre végén kijelenti, hogy könyve „a képzelet szülötte, alakjai, történetei költöttek, és mindennemű egyezés élő vagy holt személyekkel vagy valóságos eseményekkel a véletlen műve”. Életrajzából, illetve különböző nyilatkozataiból azonban sejthető, hogy az ön apai nagyszülei voltak Árvai István és felesége, Anna mintái. Hogyan viszonyul egymáshoz a két regény lapjain a személyes családtörténet és a fikció?
Ezt többen szóvá tették, már az első könyv kapcsán is, kérdvén, mi ez, minek ez, de inkább valami elbeszélői trükköt gyanítva. Ez egy bevett formula. A magyar irodalomban nem nagyon használatos, annál elterjedtebb az angolszász irodalmakban. A szerző védelmét, a kellemetlenségek elkerülését szolgálja. Azt, hogy ha valaki valamely alakomban netán magára ismer, és úgy találja, hogy nem kedvező színben szerepel, ne perelhessen be azzal, hogy megsértettem a személyiségi jogait. Való igaz, a nagyszüleim vannak a háttérben. Az ember semmit nem szop az ujjából. A valóságból merít, szüksége van rá, mert az a legnagyobb szerző. Árvaiék mögött a családom van, de nem egy-az-egyben, nem úgy, hogy a nagyszüleimről mintáztam őket. Nem mintázhattam, hiszen nem is ismertem őket. Az Árvai-házaspárt részint abból raktam össze, amit kiderítettem róluk, részint pedig olyan emberekből, akik gyerekkoromban a közelemben éltek, és szerepet játszottak az életemben. Apai dédszüleim tehetős parasztemberek voltak, a nagyszüleim ennek ellenére kimentek, előbb az Egyesült Államokba, majd Kanadába, de hogy olyanok lettek volna, mint Árvaiék, az képtelenség. Egy regényben senki, semmi nem olyan, mint a valóságban. A valóság és fikció viszonya ezen túlmenően is bonyolult. Hatnak benne bizonyos törvényszerűségek, de hogy egy alak, egy helyszín, egy táj miért olyan, amilyen, az végső soron rejtély.
A fülszöveg is felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy voltaképpen hiányzik a magyar irodalomból a tizenkilencedik század utolsó harmadára és a századfordulóra jellemző tömeges kivándorlás feldolgozása. Volt-e olyan előzmény a világirodalomban, amelyet ha nem is mintaként használt, de megtalálta a kapcsolódási pontokat az amerikai történet elbeszéléséhez?
Pontosítanék. A fülszövegben az áll, és magam is ezt állítottam valahol, hogy méltó feldolgozása nincsen. Ez lényeges, mert különben van nyoma a magyar irodalomban.
Valóban, elsőként talán Tamási Áron regénye, az Ábel Amerikában juthat legtöbbünk eszébe.
Egy kritikusom szememre is veti, hogy Tamási Áron munkájáról tudok, de Csáth vagy Gárdonyi ilyen tárgyú művét negligálom. Ismerem őket, de ezek kisebb elbeszélések, nincsenek arányban a dolog jelentőségével. Különben nekem is jobb lett volna, ha ilyen értelemben van mintám, mert akkor tudok mihez viszonyítani, előre látom a buktatókat. Az angol nyelvű, az amerikai irodalomban lett volna ilyen, egy szlovákokról szóló, szlovák származású szerzőtől, de nem sikerült beszereznem. Feltehetően van a lengyelben is, hiszen Lengyelországot még nagyobb, ilyen jellegű vérveszteség érte, de ennek nem néztem utána, mert nem tudok lengyelül, a fordításokban pedig nem bízom.
A kaliforniai fürj jelenléte az amerikaiak számára teljesen megszokott, István életében azonban különös jelentőséggel bírtak ezek a madarak. „Úgy hangzott a hangjuk, mintha búslakodnának, mintha elvesztettek volna valamit, valami fontosat, értékeset, és azt keresnék. És közben vigasztalnák, biztatnák egymást, hogy meglesz, meglesz” – olvashatjuk a könyvben. Hogyan, milyen szimbólumként értelmezhető a fürj a regény terében, és miért döntött a címbe emelése mellett?
Cím azért lett, mert ez egy jellegzetesen kaliforniai madár. Ott van a tájban, mindig hallani, látni őket, mindenhol, még a sivatagban is. És azért is, mert szép, mert szeretem, mert nekem Dél-Kaliforniát jelenti. Hogy mit szimbolizál? Hogy csak egyetlen dolgot szimbolizál-e? Vagy szimbolizál-e egyáltalán valamit? A könyvet boncolgató ÉS-kvartett egyik tagja megnyugodva állapította meg, hogy hál’ Istennek semmit. Lehet. Funkciója, szerepe azonban mégiscsak van. Megtestesíti, jelképezi Árvaiék legnagyobb gondját, a haza hiányát, és azzal, hogy a hangja egyszerre búsít és vigasztal, annak kettős természetét, azt, hogy el kell, el lehet viselni, mert veszteség és nyereség is egyszerre. Nem szerencsés, hogy a kiadó rátetette a madár képét a borítóra, így, vizuálisan is megjelenítve veszít erejéből. Ráadásul a valóságban nem is ilyen dundi. Ez a példány fázhatott, mikor lefényképezték, és felborzolta a tollait, hogy a közéjük kerülő levegő növelje a szigetelőképességüket.
Közismert, és ön is utalt már arra, hogy miként legtöbben, így Árvaiék sem azzal a szándékkal indultak el otthonról, hogy hazát váltanak, csupán annyi pénzt akartak összegyűjteni, amiből hazatérve földet vehetnek. Pontosan kiderül a regényből, hogy a vendégmunkásoknak általában összeszorított foggal kellett átvészelniük a kint töltött éveket. Milyen nehézségekkel, problémákkal voltak kénytelenek szembenézni?
Erre a kérdésre választ ad a regény, bár nem kimerítőt, hiszen minden viszontagságot, gondot nem zsúfolhattam bele. A nehéz munkán, az állandó spóroláson, az amerikaiak kenyérféltésén kívül talán a gyerekeik magatartása érintette őket legsúlyosabban. Azok már nemhogy haza jönni, de magyarok se nagyon akartak lenni. Ez általános volt, és olykor képtelen helyzeteket eredményezett. Az Árvai-családban nem fordul elő ilyesmi, de tudok olyan szélsőséges esetről is, hogy a gyermek már magyarul sem tanul meg, és az Egyesült Államok hadseregébe bevonulván a szomszédon keresztül levelez a szüleivel. Azaz, angolul írott levelét az angolul nem tudó szülők lefordíttatják az angolul is tudó magyar szomszéddal, megírják rá a választ, angolra tetetik, és így küldik el a fiúnak.
A pénz végül nehezebben gyűlt össze, mint gondolták, így az átmenetinek tervezett amerikai tartózkodás egyre hosszabb lett, mígnem véglegesnek bizonyult. Árvaiék végül megtalálták helyüket Kaliforniában, farmot vettek, aholgazdálkodni kezdtek, és új otthont teremtettek. Elmondhatták, hogy „övék volt a föld, a tanya, a ház, a csűr, a kocsiszín, a kút, a ló, a tehén, a disznó, a tyúk, a legelő, az erdő, a gyümölcsös, a nagy diófa, még a gyom is az udvaron, ahol felvert”. Olyan volt, mintha „régi álmuk vált volna valóra, új, méltóbb körülmények között, holott ez nem az volt, amit terveztek, hanem csak mása, visszfénye annak, ami lehetett volna, aminek lennie kellett volna”. Vágyuk azért nem teljesült, mert mégiscsak távol a hazától, másik földrészen, másik országban kellett boldogulniuk. A Kaliforniai fürj ilyen értelemben a veszteségek regénye is, nem?
Feltétlenül. Árvaiék nyernek is azzal, hogy kint maradnak, de az emigráció alapvetően mégis dráma. A veszteség teszi azzá, egyéni és társadalmi szinten is. Van, aki belerokkan, van, aki nem. De mindenki megsínyli, mert súlyos sebet ejt a lelken, és az soha többé nem gyógyul be, sajog, vérzik élete végéig. Még akkor is, ha valaki egyébként jól veszi az akadályokat, ha beilleszkedik az új környezetbe, ha minden rendben lévőnek látszik körötte, ha, mint a szerencsés amerikai magyarról itthon mondani szokás, sikerült neki Amerika.
Már az Ondrok gödre is élénk kritikai visszhangot váltott ki, s ugyanez a legutóbbi regényről is elmondható. A Kaliforniai fürj ráadásul a Szépírók Díját is meghozta önnek. Mennyire foglalkoztatta korábban a költői művek, újabban pedig a regények recepciója? Mit jelent önnek az említett elismerés?
Az ember örül minden díjnak, mert hiú, de nem a díjért ír. Az írói teljesítményt mérik. Hogy ez mit jelent, kezdetben nem tudtam, mert a diktatúrában a megtűrt kategóriába tartozván gyakorlatilag nem volt recepcióm. Örültem, hogy egyáltalán megjelenhettem. Úgy általában Rilke tanácsához igyekszem tartani magam. Ő azt tanácsolja a költőnek, írónak, hogy ne olvasson bírálatot, mert ha azt teszi, óhatatlanul önmagán kívülre helyezkedik, ami egyenlő az öngyilkossággal. De – ezt már én teszem hozzá – ezen túlmenően is káros, mert a legpozitívabb kritikában is van valami zavaró, felületesség vagy félreértés, ami felbosszantja az embert. Mindenképpen haszontalan időtöltés, már csak azért is, mert a szerző olyan, mint a cserebogár, mondhatnak neki akármit, ha arra repül, úgyis nekimegy a falnak.
Hogyan íródik tovább az Árvai-család története? Várhatóan trilógiává terebélyesedik az Ondrok gödrével megkezdett szövegkorpusz?
Menet közben többször megbántam, hogy belefogtam az egészbe, és alig vártam, hogy befejezzem a Kaliforniai fürjet. Tehát távol állt tőlem, hogy folytatásban, továbbírásban gondolkodjam. Ám alighogy megszabadultam tőle, alighogy megjelent, legnagyobb meglepetésemre úgy határoztam, hogy ha életidőm engedi, lesz harmadik rész is. Már el is kezdtem, további anyaggyűjtés céljából már Dél-Kaliforniában is jártam. Többek közt a Wheeler-kanyonban, azon a birtokon is, amelyen a regénybeli Árvai-ranch van, és amelyet addig csak az útról láttam. Az régebben egy baszk családé volt, most egy banké. Nincs rajta tanyaház, semmi, csak fű meg fa, és szilaj tartásban marha. Megszereztem a menedzser telefonszámát, és felhívtam. Egy fiatalember, Agora Hillsben lakik és főállásban hidrogeológus. Megértette, mit akarok, kijött, kinyitotta a nagy vaskaput, és beengedett. Nagyon kedves, segítőkész volt. Azt mondta nem ér rá tovább, de nyugodtan nézzek körül, maradjak, ameddig akarok, csak mielőtt elmennék, kattintsam be a kapun a lakatot. Órákig mászkáltam – egy csoport tehén éppen delelt azon a ponton, ahol a regényben Árviék csűrje van –, jól megnéztem magamnak a lapost, a hegy lábát, oldalát, a patakpartot, még Kirkpatrickék oldalkanyonjába is bekukkantottam, korrigáltam a topográfiájáról, a méretekről, az arányokról alkotott korábbi fogalmaimat, még rajzot is készítettem. Mikor végeztem, annak módja és rendje szerint belakatoltam a kaput, de mikor másnap utoljára vitt el előtte az utam, megint megálltam és az volt a benyomásom, mintha túl kicsi lenne a szérű, mintha nem férne ott el annyi épület, mint amennyit képzeletben oda helyeztem, de már nem tudtam még egyszer bemenni.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
