Kiss László
Te, a nyelv, meg a világ
Beszélgetés Tóth Krisztinával

– Egyszer egy átmulatott éjszaka végén a tévét bekapcsolva, egy kulturális műsorba botlottam, amelyben többedmagaddal beszélgettél az A38-as hajón. Lírai pillanat volt, mögöttetek a sötéten hullámzó Duna, arrébb a kivilágított híd…

– … és piszok hideg…

– …ez nem látszott, mindenesetre nekem akkor az a nyilván közhelyes gondolat jutott az eszembe, hogy mennyire jó és hasznos, hogy benne vagy a tévében, hogy lehet látni – még ha ennyire késői órán is – kortárs költőket ebben az agyonhasznált médiumban. Hogy nem kell föltétlen a szélesebb célközönség számára idegen és ismeretlen irodalmi lapokban nyomozni utánuk, mert itt vannak, jelen vannak, láthatók és hallhatók. Az esetedben a tévészerepléshez jönnek a Nők Lapja-beli kisprózáid, internetes oldalad, a www.tothkrisztina.hu, vagy például a tizennyolc közül a legutóbbi szakmai elismerésed, a Márai-díj. Azaz növekvő olvasótábor és a szakma kitüntető figyelme – hogyan éled meg ezeket a sikereket?

– Nagyon röviden annyit tudnék mondani: örülök neki. Igazából annak örülök, hogy esetleg olyanok is elolvassák a verseimet, akik nem gyakorló versolvasók, és a prózán keresztül jutnak el oda, hogy verseket olvassanak, ami szerintem nagyon szerencsés dolog. A Nők Lapjával kapcsolatban érdekes, hogy amikor megkértek bennünket, csináljunk egy sorozatot, akkor azt mondták, hogy azt írunk, amit akarunk, nyugodtan vigyünk olyan szövegeket, amilyeneket egyébként irodalmi lapokban publikálnánk. Ez, mondjuk, egyértelmű is volt, enélkül el se fogadtuk volna a felkérést, az ember nem kezd el mást csinálni, mint amit egyébként szokott. Kicsit aggódtam, mi sül ki belőle, ugyanis nem vagyok nagyon termékeny alkat, nekem havonta egy szöveget megcsinálni igazán komoly teher, akármilyen rövid szövegről legyen is szó. Aztán meg az jutott eszembe, hogy előtte egy évig a Beszélőnek kellett havonta letenni az asztalra egy írást, és az jó volt, mert rászoktatott a rendszeres munkára. Ilyen szempontból teljesen mindegy, milyen fórumon folytatódik, nekem ebben a finom külső kényszer a lényeg, ami megszabja a ritmusomat és nem hagy elúszni. Az persze kétséges volt, hogy az irodalmi közeg ezt hogyan fogadja, mert a Nők Lapja nem kimondottan irodalmi lap, de közben arra is gondoltam, hogy voltak a magyar irodalom történetében időszakok, amikor ez egyáltalán nem jelentett problémát, sőt. Szerintem nyugodtan lehet bárhol publikálni, az a lényeg, hogy az ember tartsa magát valamihez, tehát ha tudok hozni egy elvárható színvonalat, és azt csinálom, amit egyébként is csinálnék, akkor teljesen mindegy, hol jelenik meg. Egyáltalán nem szabad „lenézni” az olvasókat, nagyon örülnek ezeknek a szövegeknek, és semmifajta befogadási probléma nem volt. Nem mondom, hogy nem kaptam felháborodott olvasói leveleket, de nagy átlagban pozitívan fogadták a szövegeimet. Két dolog verte ki a biztosítékot. Az egyik írás önéletrajzi jellegű volt, arról szólt, hogy a gyermekemmel múmiát készítünk csoki mikulásból. Erre kaptam egy hosszú levelet, amit úgy írtak alá, hogy Egy felháborodott óvodai tantestület. Nem reagáltam rá, mert az ember vagy írja alá a nevét, vagy ne írjon levelet. A másikban a női test öregedéséről, pusztulásáról írtam, és nagyon jellemző, hogy egy páran megbotránkoztak rajta, mert hajlamosak vagyunk idealizálni ezt a dolgot. Volt egy mondat ebben a szövegben: „A látás megfakul, a bőr megereszkedik, nyolcvanéves kor fölött a hüvely kifordul.” Ez láthatóan sok volt, de én azt gondolom, hogy fokozatosan lehet emelni az ingerküszöböt.

– Olyan durva volt ez a mondat, mintha a Vonalkódból (Magvető, 2006) emelted volna ki, amelynek épp az az egyik látványos jellemzője, hogy a költőien emelkedett nyelvet nagyszerűen ötvözöd az iszonyúan nyerssel, vulgárissal, helyenként obszcénnal. Mire szóba került a „kifordulás”, már nem ott járt a prózanyelv, ahonnan elindult.

– Igen, ráadásul folyton arról van szó, hogyan kell a női testet karbantartani, hogyan legyünk szépek, egészségesek, fittek, ezért is nagyon nehéz azzal szembesülni, hogy bizony nem leszünk azok. Az ilyen ellentétek tükrében talán még inkább felerősödik, hogy hiába próbálunk meg bevetni mindenféle trükköt, a végeredmény ugyanaz.

– Mindent összevetve, a te ízlésednek is megfelelt a szóban forgó felkérés.

– Persze. Hajlamosak vagyunk bizonyos olvasói elvárásokat bizonyos fórumokhoz társítani. Tehát azt gondoljuk, hogy aki, mondjuk, női magazinokat olvas, az irodalmilag biztosan csak ponyvaregényeken szocializálódott, ott van az elvárás-szintje, képtelen befogadni mást, nem fogja elolvasni, nem fog neki tetszeni. Igazából ez nem így van. Ha színvonalasabb irodalmat tálalnak az embereknek, arra is vevők.

– Fel is vetődhet a kérdés, mi az, hogy igény. Az, amit valójában akarnak az olvasók (tévénézők stb.), vagy az, amit adnak nekik.

– Elenyésző volt az olyan leveleknek a száma, amilyeneket idéztem, az olvasók többsége nagyon pozitívan reagált. Minden szám után van egy-két olyan nekihevült olvasó, aki beír, de ez tényleg a legkevesebb.

– Kedvező fogadtatásban részesültek a Vonalkód novellái is. Végigolvasva a kötetet, feltűnő, hogy a könyv tizenöt története közül tizennégy egyes szám első személyben szól, egyedül a radikális Take Five az, amit egyes szám harmadik személyben írtál meg. Nehéz ezek után nem rákérdezni arra, mi ennek az oka, de mielőtt ez megtörténik, hadd mondjam el, hogy ahányszor olvasom a könyv szövegeit, mindig a te arcodat és a te karakteres „felolvasó” hangodat képzelem hozzájuk.

– Ez szerintem legtöbbször így van szerzőkkel. Én ha ismerem a kötet szerzőjét, és hallottam felolvasni, ráadásul jellegzetes a hanghordozása meg a stílusa, akkor attól kezdve nem tudom más hangon hallani a szövegeket. Ez nálam is így rögzül.

– És ha nem ismered a szerzőt?

– Akkor érdekes módon nem érzem szükségét, hogy hangot társítsak hozzá. De mondom: ha ismerem, nem tudok elvonatkoztatni.

– Nem nyomasztó érzés? Nem olyan, mintha nem tudnál függetlenedni, szabadulni tőle?

– Nyomasztónak nem nyomasztó, inkább furcsa, nehéz vele mit kezdeni.

– Például A tolltartó hősét „látva”, elképzeltelek, amint iskolaköpenyben állsz, vagy máshol amint a kertben bóklászol, míg a többiek békát fognak a vízparton.

– Kétségtelen, az egyes szám első személyben írott szöveg nagyon földobja a labdát, hogy a narrátori hangot azonosítsuk a szerzőével, de szerintem ez egy csapda. Engem például megdöbbentett az is, hogy míg a verseket nagyon kevesen olvassák önéletrajzi lenyomatként, addig a prózai szövegekhez, a Vonalkód darabjaihoz, de legalábbis ezek nagy részéhez többen mint önéletrajzi írásokhoz közelítettek. Holott azért ez nem ilyen egyszerű.

– Miközben persze igen súlyos és megkerülhetetlen a bennük megrajzolt referenciális háttér, az iskola és környezete, a lakótelepi miliő.

– Merthogy ezeket mindnyájan ismerjük, ez közös élmény. A helyszíneket vagy történeteket pedig az ilyen mozaikokból rakjuk össze, s így konstruálunk olyan sztorikat, amelyekben a történetvezetés az igazából mesterséges elem. Ehhez kell ez a bizonyos tapasztalati anyag.

– Ez azt is jelentheti, hogy egy-egy karakter akár – „igazából” – négy-öt karakter vonásait is magába sűrítheti.

– Igen, és sok hasonló történet is egymásra kopírozódik, amiért a történetek dramaturgiai lényege, vezetése adja a sztori fő vázát. Ez a hasonlóság akkor is szembetűnő, ha összevetem a gyerektörténeteket a felnőtt-történetekkel. Törekedtem is rá, hogy a kiszolgáltatottság és a megalázottság motívuma mindkét szituációban fölmerüljön, hogy a helyzetek forgatókönyve megfeleltethető legyen egymással. Ez érdekelt leginkább, amikor a novellákat írtam, azok a történetek foglalkoztattak, amelyek beilleszthetők voltak ebbe a sorozatba. Biztosan te is tapasztaltad azt, amikor valami foglalkoztat prózaíróként, hogy ha kiéleződik a látásod vagy a hallásod valamire, akkor megtalálnak a történetek és a képek, tehát ami abba beleilleszthető, az formát is kap.

– Úgy kezd beszélni a világ.

– Igen, azon a nyelven.

– Valószínűleg a fentiek magyarázzák azt, hogy ennyire erős motivikus tartás van ebben a kötetben. Az olvasó lépten-nyomon a ráismerés örömét érzi, mint pl. a Miserere című írás olvasásakor, amelyben a szöveg elején kibelezett béka látványa, a naturalisztikus leírás, a szájon át kicibált belsőség látványa a novella végére párhuzamba állítható lesz az apa szenvedésével.

– Sokan szóvá tették, szemrehányásként is, miért pont ez az írás van lekerekítve, kvázi miért büntetem meg a végén szereplőt, mondván, ezzel egy olyan hamis egyensúly teremtődik az elbeszélésen belül, ami idegen a kötet természetétől, hiszen a novellák többségében nincs „megoldás”, nem futnak ki valahová. Be kell valljam neked, hogy ennél a történetnél nem tudtam megállni, hogy ne büntessem meg ezt a szereplőt – legalább az utolsó novellában engedjem meg magamnak, hogy kicsit helyreálljon a világ rendje.

– Ennek ellenére kegyetlen dolog volt. Én meg voltam győződve, hogy csupán arra törekedtél: az apró mozaikok tükrözzék, hordozzák magukban az egészre visszavezethető tapasztalatokat, a kicsik a nagyok felé haladva mutassák fel az emlegetett ismétlődést, párhuzamokat.

– Én tényleg nagyon szerettem volna, ha ezzel az emberrel ilyen történik a végén, a többi írásban ugyanis valóban nincs meg az ilyen jellegű egyensúly, nyitva vannak hagyva a sztorik, nem tudjuk meg, van-e „igazságszolgáltatás”, kifut-e oda a történet, ahová szeretnénk, hogy kifusson. Itt viszont megtörténik, s nyilván azért bántott sokakat, mert nem ez a természete a novellák által sugallt világnak.

– Ha más nem, a kötet azért valamennyire kerek, hiszen egy halott ember képével kezdődik, és egy haldoklóéval zárul, mintegy példázva a történetek egymásba érését.

– Igen, s valószínűleg az én „játékos” szellemem lenyomata, hogy ezzel a mondattal kezdődik: „Úgy volt.”, és azzal fejeződik be, hogy „Úgy lesz.” Szerettem volna, hogy ha visszazárul magába a könyv; valóban egy halállal kezdődik, s egy halállal végződik.

– Fentebb beszéltél arról, milyen, amikor beindulnak a karakterek, jönnek a képek, a hangulatok, az élmény. Ilyenkor hogyan kezeled a nyelvet? Sikerül kordában tartani, nem ragad magával?

– Pont ezért nem írtam sokáig prózát, mert ez nekem nagyon problematikus volt, de úgy gondolom, mindenkinek az, aki a vers felől közelít a prózához. Én mindent soknak éreztem a prózában, írtam valamit, és mindig az volt az érzésem, hogy ez nem elég gazdaságos, hogy ebből még lehet levenni, aminek általában az volt a vége, hogy az emészthetetlenségig csupaszítottam a szöveget. Aztán kitaláltam megoldásként, hogy elkezdem úgy felépíteni, ahogy egy versstruktúrát épít fel az ember, aztán megtámasztom ezt a szerkezetet ismétlődésekkel – ebből született aztán ez a bizonyos motivikus rendszerezettség. Úgy éreztem, hogy a mondatok puszta áramlása nem hoz létre olyan stabil rétegződést, ami önmagában megáll, innen származik a „vonalas” szerkezet is. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg, hogy ez olyan, mint amikor az ember jól tud úszni, de közben biztonságot ad neki a kifeszített műanyag válaszvonal, s bár nem ér hozzá, tudja, hogy arra, annak mentén kell úszni. Nekem a kötetbeli „vonalak” olyanok voltak, mint ez a lebegő műanyag a medencében, voltaképpen nem használtam semmire, de kellett, hogy ott legyen, s nem is mertem kivenni belőle. Mostanában azon gondolkodom, hogy ez a fajta gondolkodásmód csak kisprózában kivitelezhető, nagystruktúrát már nem lehet az ilyen ismétlődésekkel megtámogatni. Ez utóbbinál óhatatlanul át kell térni valami epikusabb gondolkodásra, ahol – mese nincs – a történet maga a tartóelem.

– Vagyis ezek a néhol szabadvers-szerű kisprózák olyan feszességet igényelnek, amely teljesen ellentétben áll a nagyepika mesélő karakterével.

– Igen, ha kiveszed magukat a történeteket, látszik, hogy ezek valójában banális, három mondatban elmesélhető sztorik, s hogy nem ezek tartják a novellákat. A nézőpont és a hang az, ami ad valamit. Viszont egy nagyobb lélegzetű prózánál már az kell a motorja legyen, hogy mit tud a történet.

– Próbálkozol ilyennel?

– Nem. Azért nem, mert azt érzem, hogy az én képességem másféle, pont a vers miatt, tehát hogy nem a történet felől közelítek egy témához. A múltkoriban beszélgettem erről Békés Pállal, a Csikágó kapcsán. Engem nagyon izgatott, milyen ennek a regénynek a szerkezete. Az olvasó voltaképpen egy novellafüzérrel áll szemben, amelyben nagyon markáns metszéspontok vannak – helyszínek, szereplők, összeérő élettörténetek –, s ezzel kialakít egy olyan hálót, amely az egészet összefogja és regénnyé emeli. Rendkívül érdekes megoldás, csak éppen nem vihető át másra: ez egy olyan egyszeri struktúra, amit ott és oda teremtett, és kizárólag így, ebben a környezetben működik, nem lehetne lemásolni és átemelni egy másik nagyobb szerkezetbe. Ő azt mondta, hogy inkább történetben gondolkodik, neki a sztori „van meg”. Ez lényeges különbség egy lírai és egy epikus alkatú ember között.

– Pedig ahogy olvastam a Vonalkódot, végig az járt a fejemben, hogy a vonal motívumával akár egy fejlődési ívet is kialakíthattál, megrajzolhattál volna, amire ráaggathattad volna a (fiktív) elbeszélő történetdarabkáit.

– Igen, de nem egy személyt képzeltem el, azt akartam, hogy többféle hang szólaljon meg, és a hangok sokaságából derüljön ki, hogy mi az, ami közös.

– S miért szólal meg a Take Five egyes szám harmadik személyben?

– Lehet, hogy a könyv több szövegére is igaz, amit mondok, de a Take Five esetében azt éreztem, hogy ezt muszáj eltávolítani, hogy nem tudom egyes szám első személyben megcsinálni.

– Személyes oka volt, vagy tisztán poétikai?

– Poétikai. Úgy éreztem, hogy nem tudom kialakítani azt az egyes szám első személyű hangot, amely azé a nőé, akivel ez megtörténik. Tehát hogy ez a nő nem tudja hitelesen elmesélni ezt a történetet. Mindig végiggondolandó, milyen az a szereplő, akivel mindez megesik, s hogy mekkora rálátása lehet a saját történetére. Érdekes ugyanakkor, hogy a Take Five volt a második, amely megszületett az összes próza közül. Az első szintén olyan írás volt, amelyik kilóg szerkezetileg ezekből, még látszik rajta, hogy keresgélem, melyik a megfelelő hang – ez a Bikinivonal, amely nem egy egységes szöveg, darabokból áll össze, s ezeket gyakran nyelvi fordulatok fűzik egybe. Az egyik bekezdés például azzal ér véget, hogy „szépen gyógyul, csak ne emelgessem”, a következő pedig azzal indul, hogy „ne emlegesd”. De aztán még több ilyen szöveg volt, ami végül nem került be a Vonalkódba.

– Hány novella közül válogattad ki ezt a tizenötöt?

– Húsz vagy huszonegy. Olyan nagyon sok nem volt.

– Mindegyiket publikáltad?

— Nem.

– Lackfi Jánosnak egyszer azt nyilatkoztad, hogy készülsz rá, az agyadban egy „lelki Schwarzenegger” már a prózára „gyúr”. Azt is elárultad ugyanakkor itt-ott, hogy küldtél már prózát szerkesztőknek, akik viszont azt mondták, hogy maradj inkább a versírásnál.

– Igaz, de annyi a különbség, hogy nem szerkesztőknek küldtem, hanem néhány barátomnak, s ez egészen elképesztő volt, mert akkor a fejemben már kirajzolódott valami. Biztosan ismered, minden írásnál van egy stádium, amikor te belül már pontosan látod, mi lesz ebből, és azt gondolod, hogy a felvillanó mozaikokból a többieknek is kéne érzékelni az egészet. De hát nem érzékelték. A legfinomabb reakció az volt, hogy ugye ez még nincs kész.

– Ezek közül találni néhányat a Vonalkódban?

– Sőt, volt olyan, ami változtatás nélkül bekerült. Annak idején az egyes szövegekből valószínűleg nem látszott, hogy mit szeretnék csinálni, mire megy ki a játék. Nyilván furcsa volt a versek után ez a szándékom szerint kicsit elidegenített szemlélői pozíció.

– Pedig szerintem ez a verseidben is megvan. A Porhóban kezdődik, aztán a Síró ponyvában már igazán markánssá válik. S ha megnézzük a verseskötetek kritikáit, visszatérő fordulat bennük, hogy Tóth Krisztina történetet mond, hogy dikciója epikus, hogy költészete az Újhold által képviselt tárgyias lírán keresztül visszavezethető a másodmodernség fordulatáig, Szabó Lőrinc vagy József Attila versnyelvéig. De olykor mintha elfeledkeznének arról, hogy nem mindig vagy nem csupán a történet és ennek elmesélése a fontos a lírádban, hiszen olyan karaktereket, olyan személyiségeket mutatsz meg, amelyek a Porhó óta prózáért kiáltanak. Hirtelen a Miserere című novelláddal összeolvasható Virrasztók jut az eszembe.

– Köszönöm, hogy ezt említetted, igen, a versben pontosan az a figura van benne, aki a novellában is szerepel, és akinek a végén „bűnhődnie” kell. Érdekes és hasonló élmény volt, amikor Rakovszky Zsuzsa prózájában ráismertem a versmagvakra. Egész pontosan ott vannak benne azok a történetcsírák, amelyekből szereplők, helyszínek jelennek meg a versekben, és fordítva. Ezek kísérik és foglalkoztatják az embert, és van, amiből történet kell legyen, mert egyszerűen nem fér bele a vers kereteibe. Úgyhogy tényleg vannak helyszínek, amelyek felbukkantak már versekben, például a lakótelep. A karakterek kapcsán: többen szóvá tették, hogy az egyik férfi figura helyenként nagyon csúnyán beszél, nagyon vulgáris. Nehéz ügy, mert nem beszélnek sokat ezekben a történetekben, de ha megszólalnak, mindig nagyon jellemző, mit és hogyan mondanak, erről az emberről is úgy tudunk meg nagyon sokat, ahogyan megnyilatkozik.

– A nyelv formálja a karaktert.

– Igen, és én csak így tudtam beszéltetni ezt a figurát, tudatni akartam, hogy ő egy brutális valaki.

– Arról beszéltél, hogy mennyire lényeges, sőt talán a legfontosabb a motívumok alkotta metaforikus szál. Az alcím ugyanakkor tizenöt történetről beszél. Miért van egyáltalán alcíme a kötetnek?

– Egyrészt teljesen világossá akartam tenni, hogy ez nem verseskötet, ne a vers felől olvassák, mert valami nagyon másról van szó. Másrészt szerettem volna, ha ez emblematikusan, rögtön a könyv elején megjelenik, mert én a kötet történeteit valamilyen módon szimbolikus történeteknek gondolom, s ahogy beszéltünk róla, sok-sok hasonló történetből születtek, és nagyon fontos számomra ezeknek a cselekményeknek, soroknak a dramaturgiája, ahogyan ezek megtörténnek, s ahogyan a sorsok tükröződnek egymásban.

– Van egy kisfiad, Marci. Észreveszel hasonlóságokat az ő gyermekkora és a sajátod között? Van átjárás egyikből a másikba?

– Mindenképpen van, és szerintem mindenki tapasztalja szülőként, hogy amikor a gyerekei cseperednek, akkor ő maga is nagyon sok mindent újraél érzelmileg, helyzetek kopírozódnak rá régi helyzetekre, vagy hívják elő őket. A másik meg, hogy az ember szerencsés esetben elkezdi kívülről figyelni magát és a saját beidegződéseit, reflexeit, hogy mennyit hozott szülőként magában a saját szülői mintáiból, és hogy mennyire tudja ezt távolságtartással kezelni. Persze ez még mindig nem jelent feloldozást, ettől még nem szabadulunk meg a „csomagtól”, de legalább kezdünk vele valamit.

– És sok minden van, amit tiltasz neki, pedig annak idején magad se értetted, téged miért tiltanak el tőle?

– Igazából nincs sok ilyen dolog, sőt figyelek is arra, hogy elkerüljem ezt. De ez messze van, azt hiszem, a szabad működéstől, hiszen ha az ember valami ellenében próbál meg szülőként működni, az még mindig nem a szabadság. Akkor még mindig valamihez képest lépek el.

– Azért kérdem Macit, az óvást/tiltást és a gyermekkort, mert egyszer Király Leventének egy interjúban arról beszéltél, mit jelentett számodra a hetvenes-nyolcvanas évek panelkörnyezete, a késő Kádár-rendszer világa. Szóltál a félelmekről, beidegződésekről, és tényleg eszébe jut az embernek, mennyire furcsa és abszurd az, hogy ebben az időszakban különféle rendezvényeken például énekelni kellett egy másik ország himnuszát. Meg is egyeztetek, hogy egyszerre volt borzalmas és nevetséges az uniformizálás, a szelíd erőszak.

– A legfélelmetesebb a szorongás volt. Engem szülőként is az ijeszt meg a legjobban, ha a szülő maga is szorong, mert van egy elvárás-rendszer, amelynek meg kell felelnie. Ugyanakkor a gyerekét is meg kell védenie, és emiatt sokszor szembekerül ezzel az elvárás-rendszerrel. És ez óhatatlanul előadódik például az iskolában, mert minden iskolában van követelményrendszer, de annál nincs rosszabb, ha a szülők maguk is félnek vagy szoronganak, és ezt mintegy tovább tolják a gyerekek felé – nincs rémisztőbb egy gyereknek, mint megélni, hogy a szülei voltaképpen folyamatosan elárulják. Biztos vagyok benne, hogy a szüleink körvonalazatlan szorongásait, amiből otthonra elég sok jutott, ebben a nemzedékben mi mindnyájan megéltük. Ezek nem direkt tiltások voltak, ráadásul soha nem ott jött ki a feszültség, ahol ki kellett volna jönnie, hanem olyan „lehetetlen” szituációkban, mint amikor az apuka kiabált, hogy soha többet ne hagyd a cipődet az ajtóban. Az ilyen ijesztő helyzetektől féltem a gyerekemet, s törekszem, hogy arról legyen szó, ami valójában probléma. Hadd tegyek egy rövid kitérőt. G. István László mesélte nekem, hogy óvodában nagyon szerette figyelni a többieket, mindig csak ült és nézett. Egy vörös hajú, szemüveges kisfiú: képzelheted. Utálták az óvónők, amikor hátratett kézzel rótta a köröket az óvoda udvarán és figyelte a társait. Folyton odamentek hozzá, hogy miért nem játszol, el lehet képzelni, mennyire irritáló lehetett egy vörös hajú kisgyerek, aki folyton körben járkál és dünnyög magában. Ezt a fajta kívülállást nagyon nehezen viseli a környezet, mindenáron mindenkit be akarnak vonni, gyere velünk, és legyél benne. A kívülálló mindig egy kicsit megfigyelő is, ami feszélyezi a többieket.

– Ilyen voltál gyerekkorodban?

– Teljesen kívülálló voltam. Bulikban a mai napig le szoktam ülni a sarokba, és figyelek. És hát persze mindig odajönnek, hogy miért van ilyen rosszkedved, pedig tökéletesen érzem magam, a lehető legjobb nekem ott, abban a helyzetben, és nem értem, hogy ez miért zavarja őket. Persze valószínűleg nem az én rosszkedvem zavarja őket, hanem a szemlélődés. Nem egy jó helyzet nézve lenni. Közben az ember állandó nosztalgiát érez azok iránt, akik benne vannak. Az elvegyülni tudás képessége nagyon hiányzik, mert akik el tudnak vegyülni, otthonosabban érzik magukat a világban. Én minden vegyületből kicsapódom, ne radikális dologra gondol, hanem lassú kiválásra, előbb utóbb a szélen találom magam, és akkor megint rögzítek, figyelek.

– Hány éves a kisfiad?

— Kilenc.

– Foglalkoztatja az irodalom, érdeklődik?

– Szeret történeteket mesélni, ami nekem tetszik. Viszont csínján is kell ezzel bánni, mert szereti tovább szőni is a szálakat, és néha nehezen tudom eldönteni, hol van vége a valóságnak, mi történt voltaképpen. Első osztályban megtörtént, hogy közölte, nincs iskola, de már annyi mindent mondott, hogy én reggel bekészítettem a tízórait, és mentünk háromnegyed nyolcra. Feltűnt, mennyire kihalt volt a környék, és tényleg be volt zárva az iskola, de nekem eszembe nem jutott elhinni, mert addigra már annyi mindent mondott, hogy természetesnek vettem, megint megy a sztorizás. Ezt időnként kordában kell tartani, ezért most már bevezettük azt, hogy szól: „ezt most komolyba’ mondom.”

– A Lettre-ben olvastam egy különös hangulatú, bizarr novelládat (Galamb), amely egy asszony agyonverésével végződik. Mész, tartasz valami új irány felé? Milyen típusú próza kerül ki mostanában a kezed alól?

– Ez a szöveg mutatja körülbelül az irányt. Kapcsolódik hozzá egy érdekes történet, ami visszacsatol egy kicsit a szemlélődéshez. Nyáron egy nagyobb társasággal elutaztam Horvátországba, ott írtam ezt a novellát. Többen voltak egy szobában, én kértem, hadd legyek egyedül, mert nagyon szeretnék dolgozni. Egy héttel korábban jöttem haza, mint a többiek, és az én utolsó napomon érkezett egy másik nagyobb társaság. Az egyik lánynak nálam kellett aludni. Az érkezők tiszteletére rendeztek egy nagy bulit, szólt a zene, én bent ültem a szobában, és írtam ezt a szöveget. Egyszer csak bejött ez a lány, és kérdezte, nem csatlakozom-e hozzájuk. Mondtam neki, hogy dolgozom. Kérdezte, mit dolgozom. Mondtam, írok egy novellát. Kérdezte, miről szól. Mondtam, arról, hogy agyonvernek benne valakit. Aztán már csak egyszer jött be, de csak annyira, hogy összefogta a lepedőt meg az ágyneműt, és kint aludt a folyosón.

– Emberére akadt.

– Pedig én tényleg úgy éreztem, képes vagyok arra, hogy rendesen elutazzam ezzel a társasággal, de így alakult.

– Olyan könnyű volna azt mondani, hogy prózai írásaidon Mándy Iván, Ottlik Géza hatása felismerhető. De mondhatnánk akár Tar Sándort is. Te kiket neveznél meg azok közül, akik egyértelműen hatottak rád?

– Tar Sándort mindenképpen.

– A lecsupaszítottság vagy a tragikum miatt?

– Leginkább a nyelvi pontosság miatt. Hogy mit emel ki, és mit hagy el. Hogy milyen hihetetlenül takarékos.

– A takarékosságról jut szembe: korábban említetted, hogy néha túlhúztál egy-egy szöveget. Előfordult, hogy ellenkezőképp kellett cselekedned, hogy vissza kellett gombolyítani?

– Nem tudtam visszagombolyítani, a kezdeti szövegeknél éppen ez volt a baj. Van benned egy ideálkép arról, hogy milyen a lélegzetvétele annak a szövegnek, amilyet csinálni szeretnél. Én úgy képzelem, hogy az egy nagyon száraz, nagyon letisztult szöveg, a legkevesebbet közli. Ehhez képest mindent soknak éreztem. Ahogy azt is érzékeled, milyen az ideális ritmus, amellyel halad előre a szöveg, nagyon fontos például a mondatok hosszúsága, de a bekezdések ritmusa is sugall valamit a szöveg belső lélegzetvételéről. Ettől lesz egy írás nyugodtabb, zaklatottabb vagy épp tempósabb. Pont azt általad említett novellában, a Galambban próbáltam kialakítani egy olyan szemlélő narrátort, aki nem fűz hozzá semmilyen kommentárt ahhoz, amit lát, mintegy kameraként működik, s a lehető legszenvtelenebbül írja le a történéseket.

– Nem mesél: közöl.

– Igen, s nem derül ki pontosan a szövegből, de meghal az asszony, akit bántalmaznak. Ott is a fenti játék ment, hogy mindent nem lehet elhagyni, a mediterrán környezetnek például föltétlen benne kellett lennie, muszáj volt leírni bizonyos dolgokat, de ügyeltem, hogy ne legyen sok.

– Drámát írtál már?

– Nem, és szerintem nem is fogok soha. Az a fajta gondolkodás, ami a drámához szükséges, egy lépcsőfokkal messzebb van a prózától, mint a próza a verstől.

– Alapvetően költőként fogadtak el. Hogy érzed, a te személyiségeden belül elkülöníthető a költő és a prózaíró?

– Nem, nekem nem különíthető el, azt hiszem, én mindig ugyanazt csinálom. A lehető legpontosabb formáját keresem mindennek, tapogatózom, és igazából nincs jelentősége annak, hogy ez milyen műfajban, műnemben történik.

– A Porhó (Magvető, 2001) összegző kötet, de igen furcsa a felépítése. A könyv legelső ciklusa maga az új kötet, a Porhó, s azután következnek a megelőző verseskötetek, alaposan megrostálva.

– Azt tartottam logikusnak, amikor szerkesztettem a könyvet, hogy a jelen állapotból induljunk ki, s abból bontsuk vissza a szálakat, feltárva az előzményeket, s azt emeltem át az első kötetekből, amiről azt éreztem, része az útnak, amelyen eljutottam az akkor aktuális Porhóig.

– Nem egy közülük, akár csekély módosítás árán, akár anélkül, beilleszthető lett volna a Porhóba.

– Pontosan ez volt a célom. Bizonyára az elhagyott szövegek között is vannak olyanok, amelyek befértek volna ebbe a válogatásba, de nem éreztem őket annyira jellemzőnek. Márpedig engem a kimutatható folytonosság érdekelt. Minden szerző ugyanazt próbálja meg körbejárni, nagyon más dolgot az ember nem halász elő, inkább csak a nézőpontja meg a hangja változik, de ugyanazok a dolgok foglalkoztatják.

– A Síró ponyva esetében meg úgy látom, hogy ugyanazon az úton haladtál, de még jobban meg tudtad rakni az addigra egyébként is púposra duzzadt rakást, s az azóta írott, kötetben még nem publikált versek is ebből a hagyományból nőttek ki. De ha az újabbakat, a Hála-változatot vagy a Futrinka utcát nézzük, van azért más is. Hogyan alakul a költészeted, írsz mostanában verset?

– Furcsa, mert a vers, az valahonnan máshonnan jön. Néha nagyon fáradt vagy féléber állapotomban megszólal egy-egy mondat, amiről tudom, hogy ez versalapanyag, nem prózai szövegnek a magva, és vers fog belőle kialakulni. Föl lehet ismerni ezeket a mondatokat, mert jellegzetesen szólnak, s egyben jelzik, hogy nagyon régen nem írtam verset, de jó tudni, hogy van egy tőlem független működés, ami nem állt le, csak éppen nem vettem róla tudomást. Üzennek ezek a mondatok.

– S próbálsz radikálisan más költészetet működtetni?

– Próbáltam, volt egy-két vers, például a Holmiban megjelent A szerető álma, amiről Várady Szabolcs azt írta, hogy megkapta, köszöni szépen, nagyon szép a családirtásos vers. A helyzet tragikomikumát fokozta, hogy akkoriban épp három gyerekkel nyaraltam egy tanyán. Ennél a versnél például az érdekelt, hogyan lehet az álomszerű atmoszférát szenvtelenül, költőietlenebbül megjeleníteni.

– Legvégül áruld el, kérlek, mi a különbség egy öszvér és egy ló patája között!

– Egy prózaíró-fesztiválon voltam Kielben, és egy nagyon érdekes fiúra lettem figyelmes a közönségben, aki nem illett a szemüveges, komoly, rövid hajú németek közé. Kiderült róla, hogy patkolókovács, egyébként franciatanár, de áttért a patkolókovácsságra, és nehezen kezelhető gyerekeket visznek hozzá Hamburgból, akik vagy voltak már börtönben, vagy bűncselekményekben vettek részt, és ezeket tanítja ő a kovácsmesterségre. Nagyon jól elbeszélgettünk, megkérdeztem, hogy elmehetek-e velük patkolni. A további két napot vele meg a főnökével töltöttem, és jártuk a környező falvakat, miközben beavattak engem mindenfélébe, például a különböző szögek neveit megtanultam, hogy milyet kap a ló, amikor ugratnak vele, és milyet, amikor nem. Ilyen szórakozássá fajult a fesztivál és a konferencia. Mindent összevetve, ő mutatta, hogy az öszvér a lóé helyett a szamár patáját „örökli”, és hogy sokkal kisebb az az úgynevezett fehér sáv, ahová bele lehet ütni a szöget – a lónál ez érzéketlen, az öszvérnél viszont nagyon pontosan el kell találni, a többi rész ugyanis rendkívül érzékeny.

– Nem hiányoltak közben a kieli szervezők?

– De, biztosan hiányoltak, mindenesetre amikor megkérdezték, hol voltam, és elmondtam, hogy patkolni, meglehetősen furcsán néztek rám. Viszont fantasztikus két napot töltöttem ott, és nagyon sok lovat lefényképeztem, amint az a Litera-beszámolóban is látható, amelyben megkérdezték, milyen volt a konferencia, s a beszámolót a patkolásról és a lóról készített fotók illusztrálják.

Megjelent: Bárka 2007/4