Elek Tibor
A meglelt út örömével
Beszélgetés Markó Bélával
A jó egy évtizedes költői hallgatásod után az utóbbi években igencsak megszaporodtak a verspublikációid, köteteid: előbb a gyerekversek aztán az újabb és újabb szonettek, haikuk. Arra kérlek, próbáld meg összevetni a régi korszakodat és az újabbat, elsősorban az alkotási módszered szempontjából, az íráshoz való viszonyod szempontjából. Tehát, hogy annak idején (azoknak a verseknek az idejében, amelyeket például a Kannibál időben összefoglaltál) egyáltalán miért, hogyan, mikor írtál verset, mit jelentett számodra a versírás, a költészet, s aztán változott-e az íráshoz való viszonyod az elmúlt évtizedek során, és ma, pontosabban az utóbbi években, amikor ezeket az újabb köteteket írtad, írod, akkor miért, hogyan és mikor írsz verset?
Régi verseim és újabb verseim, régi írásmódom és újabb írásmódom között valóban van egy elég hosszú megszakítás, én úgy szoktam fogalmazni, hogy igazság szerint saját magam utókora is vagyok. Úgy alakult, hogy körülbelül egy évtizeden át szépirodalmat valóban nem vetettem papírra: 1995 és 2005 között. Volt időm, már amennyi lehetett ebben a tíz esztendőben, végigélni és végiggondolni, hogy mit jelent írás nélkül élni annak az embernek, aki valamikor fiatalon erre tette az életét, és aztán kénytelen-kelletlen, de tulajdonképpen mégiscsak önként pályát váltott. Azt gondolom, hogy alapvető különbség van abban, ahogyan én például szonettet írtam az 1980-as években, és ahogyan most írok szonettet. Akkor, egy rendkívül lefojtott világban, amely végül is zsarnoki módon vett körül minket, és szorított be a könyvtárszobába, szonettet írni számomra valamiféle kétségbeesett menekülési kísérlet is volt. Nem kétségbeesésemben írtam, hiszen, mint jeleztem, ezt tekintettem hivatásomnak, de az, hogy egy ilyen rendkívül kötött formát választottam, amelyben nemcsak a sorok ritmusa kötött, hanem a vers hosszúsága is, és az egész versképlet, abban nyilván benne volt, hogy az a világ (a Ceauşescu-diktatúrára gondolok, de utalhatnék általában a kelet-európai és kelet-közép-európai rendszerekre) amúgy sem kínált nekünk expanziót. Nem kínált kilépést valahová máshová, csak befelé lehetett menekülni, és a szonett ilyen szempontból volt akkor kihívás: hogy ebben a zárt világban lehetséges-e mégis önmagunkat adni. Persze, itt most nem arról van szó, hogy amikor az ember leült, mondjuk, egy szonettet megírni, akkor ez az ideológia működött a fejében, és akkor „lássuk, hogyan leszek én szabad a zárt formában", de azt gondolom, hogy azért ez az elv határozta meg az én írásmódomat is. Amúgy sem csak verset írtam soha, hanem próbáltam reflektálni is arra, amit én írok, vagy amit más; kritikát, esszét is bőven vetettem papírra, tehát nyilván ezt is próbáltam végiggondolni és megfogalmazni. Akkor így írtam szonettet, illetve az útkeresés rémületével is valamiképpen, mert az útkeresés öröm is és rémület is, hiszen állandóan választani kell, és utat kell választani. Az is út, hogy szonett, az is út, hogy blank vers vagy szabadvers, és még számos útja-módja van a költészetnek. Ma teljesen másképpen írok szonettet - a meglelt út örömével. Nem olyan értelemben, hogy csakis és kizárólag szonettet szeretnék írni, hanem azzal az örömmel és önbizalommal, hogy írni jó, és ezt én állítom, aki tíz évig nem tettem, tehát van összehasonlítási alapom, és azzal a sietséggel is valamiképpen, hogy van meglelt út, amelyen végig kell menni, de meg kell küzdenünk azért az időért, amely alatt valamiképpen ezen az úton végig is tudunk menni. A szonett egyébként ma is valami hasonlót jelent számomra, de ez már nem egy zsarnoki nyomás alóli menekülésről szól, hanem arról a fölismerésről, hogy a világ lényege nem feltétlenül és nem elsősorban az expanzióban, a terjeszkedésben, a fejlődésben, az univerzum meghódításában van, illetve hogy az univerzum itt van körülöttünk, minden porcikánkban tulajdonképpen, és az univerzumot meg lehet hódítani egy zárt, egy kötött formában is.
Annak idején azt mondtad, hogy a zárt formában meglelt szabadság modellje számodra a szonett, most pedig egyik újabb nyilatkozatodban azt mondod, hogy a szonett „a végtelenbe vetett ember tragikomikus végessége". Értelmezd kérlek ezt a némiképp talányos mondatot, hiszen ezzel már benne is leszünk jócskán az új kötetek, legalábbis a szonettkötetek világában.
Hogy mit is jelentene ez a tragikomikus végesség? Egyrészt azt gondolom, hogy ezt mindannyian érzékeljük, mindannyian tudjuk, még hogyha nem is fogalmazzuk meg. Mindannyian tudjuk, hogy az emberi élet véges, például. Nem tudjuk meghatározni, hogy mikor fog pontosan véget érni, de azért közeledünk a saját életünk vége felé mindannyian, és mégis úgy élünk, mintha végtelen időnk lenne. Nem hiszem, hogy lehet úgy élni, hogy nincs elég időnk. Én azt gondolom, hogy az ember úgy él, hogy végtelen ideje van, miközben minden pillanatban tudja, hogy az ideje véges. Ez tragikomikus, ha kívülről nézünk önmagunkra. Hogy ez a szonetthez hogyan viszonyul, és mivel lehetne pontosan érzékeltetni, azt mondanám, hogy a szonett is tulajdonképpen egy tragikomikus kísérlet. Miért? Azért, mert ha másfajta szöveget ír valaki, akkor látszólag szabad. Persze, én azt nem akarom most részletezni, hogy miért, ám nyilvánvalóan ez csak a látszat. De leülünk, és addig írjuk, amíg úgy érezzük, hogy elmondtuk a magunkét, vagy sikerült elmondanunk azt, amit szerettünk volna. Nem feltétlenül egy erkölcsi üzenet értelmében, hanem amíg valamilyen szempontból egésszé, entitássá lesz a szöveg. Ehhez képest a szonett egy tragikomikus kísérlet, mert hiszen az előbb utaltam rá, hogy szabott a hosszúsága. Azért gondolom, hogy tragikomikus kísérlet, mert lehet az, hogy pontosan tizennégy sorban mondjak el valamit, ez hogyan lehetséges? Mi van, ha a tizenharmadik sornál véget ér, egésszé válik a szöveg? Vagy mi van akkor, ha még kellene nekem egy sor, egy tizenötödik sor, és még nem egész; a tizennegyedik sort is megírtam, és még mindig csonka a szonett? Ugye mennyire mesterkéltnek tűnik mindez? Tehát: szabott sorhosszúság, adott strófaképletek, ráadásul tizennégy sor, csupa műviség, csupa mesterkéltség, csupa erőltetettség. Nos, ez a kihívás: hogy ebben a műviségben (az egész életünk valójában egy műviség, az ember egy mesterkélt lény, egy művi lény, nemzedékről nemzedékre neveljük az utánunk jövőket, nem spontánul, természetes módon lesznek emberek), ebben a mesterkéltségben van a szonett nagy trouvaille-ja: hogy az pontosan tizennégy sor lesz. Tehát ez a lényege. És a költő, akinek a tizenharmadik sorban elfogy a mondandója, az nem tud szonettet írni, ahogyan az sem, aki a tizennegyedik sort is megírta , és még mindig kellene írni utána. Ez a tragikomikus végességünk, ha kívülről nézzük, de mint emberek általában, éppen ennyire tragikomikusak vagyunk a magunk szabott hosszúságú életében. Nekem a szonett ennek a mintája, és meg kell mondanom, hogy óriási öröm, ha ennyi műviség és erőltetettség közepette az embernek sikerül egy élő szöveget beilleszteni ebbe a keretbe.
Újraindulásodat, a költészet fonalának újrafelvételét tulajdonképpen gyermekirodalommal, mesékkel és gyermekversekkel kezdted. A kétezres évek második felében megjelent könyveid gyermekkötetek (Miért lassú a csiga?, 2007, A pinty és a többiek, 2007, Ki lakik a kertünkben?, 2008, A hold fogyókúrája, 2008, Balázs kertje, 2009.) Viszont a későbbi szonettkötetek világa, a kert, a család, az idilli hangulatok előképei mintha már itt lennének ezekben a kötetekben is...
Így van. Igazság szerint a későbbi szonettek ezekből a későbbi gyermekversekből nőttek ki. Én gyerekverset amúgy is úgy kezdtem írni valamikor, az 1980-as évek első felében, tulajdonképpen a '80-as években végig, hogy a saját gyerekeim, most már nagyfiam, nagylányom körülöttem mozogván, valamiképpen életre hívták ezeket a gyerekekhez szóló verseket. Nekik írtam, nem feltétlenül adtam kezükbe mindegyik gyermekverset, de mégis hozzájuk szóltak ezek a versek. És aztán a kétezres évek közepén, mivel közben született egy kisebb fiam is, hozzá kezdtem ismét gyermekverseket írni. Valószínűleg ez olyan fontos kötés, olyan fontos kényszer volt számomra, hogy véget vetett az évtizedes hallgatásnak, és akkor ismét megírtam két kötetnyi gyermekverset meg mesét, és aztán ez ment át, folytatódott immár gyermekverseknek nem nevezhető szonettekben és másfajta versekben. Valószínűleg ritka tapasztalat, hogy valaki hosszú ideig nem ír, aki azelőtt már-már grafomán módon írt verset. Mert én nagyon sok verset írtam a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején. Élnek bennünk ilyen tévhitek, hogy „belső kényszer", hogy akinek írni kell, annak írni kell, akinek festeni kell, annak festeni kell, és most nem Arthur Rimbaud-val, az ifjú költővel akarok példálózni, aki kamaszként alkotta meg zseniális verseit, és soha többé az életében tudomásunk szerint verset nem írt. Az én cáfolatom az, hogy a tehetség, ihlet, belső késztetés minden bizonnyal sok irányba terelhető: vers felé vagy másfajta önkifejezés, cselekvés felé, és én ezt éltem meg, hogy a gyerek, a saját gyerekem rántott vissza az irodalomba. Valószínűleg úgy éreztem, hogy az, ha az ember felnőtteknek ír vagy nem, az a saját baja, de hogy a gyerekeknek elmondjuk-e, amit szeretnénk, az nem csak a saját bajunk, az a gyereknek is fontos lehet.
S van-e, érzel-e különbséget magad a két gyerekverskorszakod között? Nemcsak azért érdekel ez, mert másik gyerekhez való viszonyból másmilyen versek születhetnek szükségszerűen, hanem azért is, mert az eltelt húsz évben a magyar gyerekirodalomban is elég nagy változások történtek.
Őszintén szólva, én nem hiszek abban, hogy az irodalom vagy a művészet fejlődik, vagyis nem gondolom, hogy a mai író például jobban ír, mint a tegnapi. Sőt, Rembrandt korában a festők minden bizonnyal sokkal jobban rajzoltak, mint a maiak. Nem érdemes hát fejlődésről beszélni, változásról viszont igen, hiszen változik a nyelv, szegényedik vagy gazdagodik, de mindenképpen más lesz, sőt időnként minden bizonnyal változik az irodalom funkciója is. Egy ilyen funkcióváltást mi Erdélyben 1989 után nyilván nagyon élesen megéltünk, hiszen azelőtt még a gyermekvers is több akart lenni, mint aminek általában gondoljuk, és azt hiszem, az én verseimben is ott volt valamiféle kötelező didakszis, meg persze, többé-kevésbé rejtett utalások mindarra, ami akkor fontos volt, ami ellen meg kellett szólalni: a szabadsághiány, az elnyomás, a képmutatás, az alakoskodás. Az állatkerti verseimben például ez egyértelműen benne volt. Amikor újrakezdtem, egészen más helyzetben éltünk, mégis azt mondom, alapvetően nem írok másfajta gyermekverset, mint azelőtt. De talán kevésbé didaktikusak a mostani szövegek, és ami azelőtt nem történt meg, az utóbbi időben egyszer-kétszer a svéd gyermekvers-minta is megkísértett. Változott a magyar gyermekköltészet, ez igaz, de alapvetően most is jelen van egyidejűleg a Weöres Sándort folytató, bár ma talán groteszkebb tartalmakat feldolgozó, elbűvölő zeneiségű líra és a leginkább Kányádi Sándorhoz kapcsolható szikárabb, mindenképpen erdélyibb, hozzám közelebb álló, kötött, de nem túlságosan muzikális gyermekvers, de az imént említett svéd modell is. Hogy ma már nem lehet úgy írni, mint tegnap? Valóban nem, de az az igazság, hogy a gyermekirodalomban kevésbé érzem a különbséget, mint egyebekben, valószínűleg ezért is volt könnyebb nekem ebben a műfajban összebogozni az elszakadt szálakat, könnyebb volt a kályhától elindulni, ahogy mondani szokás.
A két utóbbi szonett-kötet, a Tulajdonképpen minden (2010) és a Visszabontás (2011) azért is különleges, mert egyfajta naplóforma keretei közé kerülnek a versek, dátummal ellátott minden egyes szonett, lehet követni, ahogy 2009. júliusától 2010. februárjáig íródnak a Tulajdonképpen minden szonettjei, és a Visszabontás fölveszi a fonalat 2010. februárjától 2010. decemberéig. Szépen, dátumosan lehet követni a verseket és némiképp az életedet is, talán még olyan is van, hogy egy nap két szonett született. Miért ez a naplóforma, s vele együtt a versvilág realisztikus jellege, hogy többnyire konkrét élményekhez, eseményekhez, aktualitásokhoz köthetőek: utazás, Róma, Adriai-tenger, Párizs, ahol jár a család, s főként a kerthez, a kert változásaihoz. Igaz, vannak olyan versek is, amelyeket bármikor írhattál volna, mindegy, hogy mi a dátum. Akarsz-e ezzel a formával és realisztikussággal valamit közvetíteni az olvasó felé, például hogy nyomon kövehesse a napjaidat?
Minden valószínűség szerint ez a napló-jelleg kapcsolódik ezeknek a szonett-könyveknek a központi képanyagához, amelyet félbe-félbeszakít egy utazás, néhány tengerparti nap a családdal, vagy rövid, egyhetes európai utazás, de alapjában véve ezeknek a szonetteknek a legfőbb színhelye a kert. Nem a kertről szólnak ezek a versek, hanem a kertet mutatják fel mint képet annak érdekében, hogy valamit a létünkről, a lényegünkről meg tudjak fogalmazni. A kert irodalmi közhely, irodalmi alapmotívum, metafora vagy szimbólum. Sokféle nevezetes kertje van a történelemnek, és az irodalomnak is. Maga az eredendő kert, a Paradicsom-kert, az Éden, ahonnan kiűztek minket, és ahova visszavágyunk vagy nem vágyunk vissza, illetve úgy teszünk, mintha visszavágynánk, vagy egy másik bibliai kert, a Gecsemáné kertje, de akár Rimay János kővel vert kertje, és még számos kert, például Szemirámisz függőkertje mint a világ egyik csodája. Azt gondolom, nem véletlen, hogy a kert ilyen fontos kulturális leitmotívum, mert a kert egy darab megszelídített természet, nem maga a teljes természet, hanem egy darab belőle, viszont kiváló és felgyorsított mintája magának a létnek, hiszen egy év alatt körbejár benne a lét, megfogható módon: levelezik, virágzik, terem, gyümölcsöt ad, elhervad, alszik, és újból meg újból... Azt gondolom, hogy ezért fontos a kert ebben a három könyvben, ugyanis már készen van a harmadik is, és remélem, hogy az idén megjelenik: ez is naplókönyv, szonettnapló, s az is nagyjából egy évet fog át, ami azt jelenti, hogy itt is két-háromnaponként születik egy szonett, és tényleg van olyan nap, amikor kettő is, máskor pedig egy hétig-meddig hallgatás, de itt is az a lényeg, hogy követi a kertnek a körforgását a könyv. Nem biztos, hogy fontosnak tartanám a keltezést, ha nem kapcsolódnának a kerthez ezek a szonettek, ha nem is másként, csak mint képanyaghoz. Ennek persze az a következménye, hogy súlyosan sértem a saját költői szabadságomat, és általában a költői szabadság gondolatát, mert az egyébként teljesen természetes, hogy leül a költő akár a legkeményebb télben, és ír egy tobzódó nyári verset, de ezek a könyvek nem így születtek: ezekben nincs télen írt nyári vers, vagy nyáron írt téli vers. Ez valamiképpen súlyosan sérti a fikció elvét, de itt egy másfajta szabadságról van szó.
A második kötetben több képzőművészeti ihletettségű szonett is olvasható, és kiemelten kezeled Csontváry festményeit, azok hatására, ihletésére több versed született; ezekből olvashatunk a legfrisseb Bárkában is öt darabot. Honnan jött a képzőművészeti ihletés, és miért éppen Csontváry ilyen kiemelt szerepű? Ráadásul valamelyik korábbi kötetedben is találtam, 1990-es dátummal ellátott Csontváryról szóló verset (A világ kép), tehát nem újkeletű ez az érdeklődésed, törekvésed.
Először is a Csontváry szeretete - mert az imádat tőlem távol áll, alkatilag nincs bennem imádat - valóban nem újkeletű. Igaz, hogy csak valamikor 1990-ben volt alkalmam először nem albumban nézegetni Csontváryt, hanem Pécsett a Csontváry állandó kiállítást végigjárni, és megcsodálni azokat a vásznakat. Megint csak közhely az, hogy Csontváry Kosztka Tivadarral valami igazságtalanság történt, és történik azóta is, hiszen sokan sokat próbáltak tenni azért, hogy Csontváry benne legyen nem csupán a magyar kulturális köztudatban, hanem legalább az európai köztudatban - én úgy látom, hogy máig nincsen benne. A magyar festők közül Munkácsy ott van egyfajta tágabban vett európai köztudatban, meg a huszadik századiak közül a szintén pécsi, de nem Magyarországon élt Vásárhelyi Győző, Victor Vasarely is, mint az op-artnak az egyik mestere, és még két-három kiváló képzőművészünk. De Csontváry nincsen; ez figyelmeztetés is tulajdonképpen mindannyiunk számára: hogy nem elég fontosat alkotni - mert meggyőződésem szerint Csontváry fontosat és megismételhetetlent alkotott - emellett még sok feltételnek kell egybeesnie ahhoz, hogy valaki tartósan ismert művész is lehessen. Csontváryt én nagyon szeretem, és azt hiszem, hogy a létnek a legmélyéig lenyúló festő. De nem csak róla van szó; több tucatnyi szonettet írtam az utóbbi években festmények és szobrok margójára, lehet, hogy azért is, mert meg akartam fordítani a dolgokat. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy a művész, a festő, a grafikus alázattal illusztrálja az írónak a szövegeit, itt most fordítva történik, vagyis én illusztrálok már létező képzőművészeti alkotásokat. Másrészt pedig azt hiszem, hogy ugyanaz a helyzet ezzel is, mint a kerttel, hogy ez egy körülhatárolt természet: egy rész, ami egész, egy entitás. A modern esztétikák szerint is a műalkotás elfedi a valóság többi részét, és maga válik a világgá, egy egész világgá válik, amikor hallgatjuk például a zenét, vagy amikor nézzük a képzőművészeti alkotást. Tehát teljesen eltakarja a világ többi részét, mindaddig, amíg szemléljük. Nos, úgy gondolom, ahogyan a kert egy egésszé váló rész, ugyanúgy a képzőművészeti alkotás is a teremtés egészét akarja felmutatni. A szakrálisnak nagyon sok köze van a képzőművészethez, és végül is nem csak a középkorban vagy a reneszánszban, ahol a Biblia az állandó témája a festőnek, Leonardo da Vincitől Rubensig vagy Rembrandtig. Érdekes módon Csontváry is oda nyúl vissza, és a legmegrázóbb alkotásai pontosan ezek. Egy körülhatárolt műalkotásban megragadható a világegész, és ezért szép, és ezért izgat engem is, például akkor, amikor ennek margójára szonettet írok.
Egy körülhatárolt térben a világ egészét megragadni - a szonett is ilyen, beszéltünk már róla, hogy mennyire zárt forma, de ehhez képest a haiku műfaja és formája a maga három sorával, az még inkább zárt világ, és abban meglelni a szabadságot különösen nagy bravúr. Az utóbbi évtizedekben különösen sokan kísérleteznek, magyar költők is, a haiku meghonosításával, több-kevesebb sikerrel. Hogyan vezetett az utad a szonettektől a haikuhoz, mondjuk, két szonettkötet között megjelentetni egy haiku-könyvet (Út a hegyek között, 2010), azért elég furcsa.
Számomra a haiku, és az, hogy én ezt a jellegzetesen japán versformát műveltem vagy művelem, annak is bizonyítéka, hogy nem szabad végleges ítéleteket fogalmaznunk. Miközben a japán haikut, például annak legnagyobb mesterét, Matsuo Bashot rendkívül nagy élvezettel és örömmel olvastam, nagyon sokáig annyira idegennek éreztem a mi európai vagy sajátosan magyar világunktól, hogy egyszerűen groteszknek tartottam, hogy valaki is megpróbálkozik ezt a japán versformát átültetni a magyar költészetbe vagy az európai költészetbe. Ma ennek egyébként világdivatja van, a legutóbbi Nobel-díjas svéd költő, Tomas Tanströmer is nagyon sok haikut írt. Én magamtól nagyon sokáig idegennek éreztem ezt a versformát, de ezelőtt három-négy évvel rájöttem, hogy igenis művelhető - ez egyszerűen szemléleti kérdés. Nem akarom most nagy hirtelen a keleti ember és az európai ember filozófiáját összevetni, de azt gondolom, a japán, és valószínűleg a kínai kultúra is rég felfedezte, hogy a végtelenség nem feltétlenül kifelé érzékelhető; ha befelé haladunk, a kicsinység felé, ez ugyanúgy felkínálhatja nekünk a teljességet. Nem tudom, hogy a kozmoszt még mindig meg akarjuk-e hódítani, de azt hiszem, hogy ez jellegzetesen európai szemlélet. A japán költő másképpen akarja a teljességet megragadni: a hópehely, a pillangó világa, egy moccanás, egy villanás, egy szín - ebben tudja tetten érni, ha valóban költő, a teljességet. Előbb-utóbb eljuthatunk ahhoz a felismeréshez, hogy így talán még van esélyünk megfogni a lényeget, a kicsinységben. Arra már elég kevés, legalábbis egyenként, hogy a Holdra vagy a Marsra még az elkövetkező időszakban elutazzunk. A haiku számomra ezt mutatja. Ennek egy torz változatát 1978 körül tapasztaltam meg, életemben akkor voltam először és utoljára a volt Szovjetunióban, Kijevben, ahol elvittek egy múzeumba. Gyermekkoromban azt tanították nekünk, hogy a szovjet ember az, aki a Holdra megy, az űrbe száll, az ő világa: hatalmas sztyeppék és tajgák. És ez a múzeum a kicsinység múzeuma volt: kettévágott mákszemben Lenin-portré, kettéhasított hajszál, amelybe egy piros rózsát ügyeskedtek, sőt, volt egy egészen morbid változata is ennek a kicsinységnek: az aranyszállal megpatkolt bolha. (A kiállított tárgyak előtt nagyító volt; másképpen nem lehetett volna szabad szemmel látni.) Ezek a döbbenetes kiállítási tárgyak mindennél jobban demonstrálták, hogy a szovjet ember nem a Holdra utazik, hanem a szabadságot a mákszemben és a hajszálban keresi, és nyilván ott sem találja. Mindez természetesen torzulás; de amit a japán költő kezdetektől fogva, és a kultúrája lényegéből fakadóan művel, az viszont hiteles és igaz szabadságkeresés, és a haiku ennek a bizonyítéka.
Mi a helyzet azokkal a verseiddel, amelyek nem kötött formában születtek, születnek? Ezek közül több kapcsolódik közéleti-politikai eseményekhez, élményekhez is, például a legutóbb az Élet és Irodalomban megjelent Csatolmány című versed. Lesz-e ezekből is kötet?
A szonettek szinte a fonákját jelentik a közéleti jelenlétnek az én esetemben, vagyis erősen magánéleti jellegű szövegek ezek: család, szerelem, társviszony, halálfélelem, szenvedés, születés, mindaz, ami a létünket meghatározza, de távlatosabban, mint ahogy ezt a politika teszi. Nem is gondolom azt, hogy kell nekünk külön politikai jellegű költészetet művelni. Másfelől abban sem hiszek, hogy van olyan téma, olyan közérzet, üzenet, ami nem versbe való. A versben is azt kell mondanunk, ami abban a pillanatban számunkra a legfontosabb. Ez a Csatolmány című hosszabb vers például egy Magyarország határain túl élő magyar értelmiséginek a közérzetéről és bizonyos értelemben meghasonlottságáról is beszámol, és arra is reflektál. Vannak még ilyen verseim valóban, ezek egy félkötetnyit tesznek ki, és valószínűleg hamarosan lesz ezekből is egy külön könyv.
Az erdélyiség mint irodalmi, esztétikai fogalom szerinted értelmezhető-e napjaink irodalmával összefüggésben? Az erdélyi költő kifejezésnek van-e valamiféle sajátos jelentése, és tudod-e például magadra vonatkoztatni?
Érdekes, hogy mennyire konjunkturális lehet erre a kérdésre a válasz, ugyanis 1989 előtt a külön erdélyi magyar irodalom eszméje, egyáltalán az erdélyiség hangsúlyozása arra szolgált a román hatalomnak, hogy ellazítsa a magyar kultúrához való kötődésünket, és minél inkább elszigeteljen minket. Akkor például egy ilyen kérdésre valószínűleg tagadólag válaszoltam volna, a magyar irodalom egységét hangsúlyozva. Ma is hallok olyasmit, hogy mindegy, hol él, hol ír az író. Én ezt másképpen látom, és azt hiszem, hogy igenis van erdélyiség, és bár elsősorban, minden jelző nélkül magyar költőnek tartom magamat, de ezen belül fontos számomra az is, hogy erdélyi magyar költő vagyok. Ugyanis már rég nem hiszek a helyzettől teljesen független, attól teljes mértékben elvonatkoztatható művekben. Illetve tudom, hogy a jó mű az egész földkerekségen érvényes kell hogy legyen, de másfajta anyagból dolgozik az erdélyi író, másfajtából mondjuk, a felvidéki. És a mű ettől is jó, ha jó. Igaz, én az ilyesmit nem abszolutizálnám, ez nem földrajzi kérdés, hiszen az erdélyi emlékírók egykori szikársága éppen úgy transzilván sajátosság, mint jóval később, a két világháború közti erdélyi írók, költők stílromantikája. Ismétlem, helyzettől függ minden. De mivel az erdélyi helyzet más, mint a magyarországi, valószínűleg az erdélyi költő beszédmódja, sőt közérzete is más, mint a magyarországiaké. Nem beszélve a más kultúrákkal, románnal, némettel való kölcsönhatásokról. Erről viszont tényleg érdemes lenne bővebben is elbeszélgetni egyszer, mert nemcsak a jelenlegi helyzetünk, hanem a múltunk is különbözik még azon túl is, hogy lassan száz esztendeje húzódik köztünk egy államhatár. Erdély történelmét és ezáltal az erdélyi magyarokat sokkal nagyobb mértékben befolyásolta az évszázadok során az a mentalitás, amit Bizáncnak, néha pedig a Balkánnak tulajdonítunk, és amit ma a magyar irodalomban és művészetben úgy kellene tekinteni, mint fontos esélyt a mi egyébként jellegzetesen közép-európai kultúránk feldúsítására, kiszínezésére. Ettől viszont még egyetlen magyar irodalom van, egyetlenegy magyar költészet, és az értékrendnek is közösnek kell lennie. Például az esetleg sanyarúbb erdélyi helyzet nem mentség a rossz versre, nem mentség semmire sem. Az erdélyi magyar költő nem több, nem kevesebb, de más. Talán maradjunk ennyiben...
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
