Elek Tibor
„... a céljaim mindig megtaláltak"
Beszélgetés Bereményi Gézával
A Gyulai Várszínház Shakespeare Fesztiváljának keretében beszélgetünk, az előbb meg is hallgattuk felvételről a Dal a ravaszdi Shakespeare Williamról című dalszövegedet Cseh Tamás előadásában, próbáljuk meg innen indítva felfejteni a Shakespeare-hez fűződő viszonyodat. Emlékszel-e, hogy ez a dalszöveged mikor, hogyan, milyen körülmények között, milyen szándékkal született?
Régóta érett ez bennem, mert négyéves koromtól olvastam, és az egyik első meghatározó olvasmányélményem éppen Shakespeare-hez kapcsolódik. Életem első mozifilmjére, ami feliratos volt, 5-6 éves koromban Nap Moziba a nagyszüleim vittek el, Laurence Oliviere Hamletjére. Ez volt az első film életemben, amikor bezártak egy sötét moziba. Azt se tudtam, ki az a Shakespeare, ki az a Hamlet, angol beszédet is először hallottam, a stilizált, emelt beszéddel is először találkoztam. Az a szerencse ért, hogy egy ennyi mindent, s még többet, egybemarkoló élmény részese lehettem. Gyerekként, tátott szájjal bámultam a filmet és olvastam a feliratokat. Ez egy végzetes és elhatározó jel volt számomra. Emlékszem némán mentem haza a nagyszüleimmel, akik szintén nem sokat értettek az egészből, s mondták, hogy nem kell félnem ettől a marhaságtól vagy valami ilyesmit. S én meg éreztem, hogy valami rendkívüli élmény részese voltam, s elszakadtam akkor a nagyszüleimtől. Ez volt az első találkozásom Shakespeare-rel.
Nem akarom az összes továbbit felsorolni, csak még azt emelem ki, hogy valamikor a rendszerváltozás után, 1990-ben felhívott egy fiatal költő, akinek volt egy baráti társasága, és a Baross utcában egy üres lakásban leültünk a padlóra, s közölték velem, hogy ők új életet kezdtek, megtértek, vallásosak lettek. Nagyon keményen, szektásan felszólítottak, hogy mondjak véleményt az ő megtérésükről, vagy ha nem, akkor álljak közéjük, és térjek meg én is a szemük láttára. Nagyon meglepett ez az egész, az agresszivitásuk, és egyikük azt is mondta, hogy ők már csak Istennel foglalkoznak, és elégették az összes könyveiket. Nem tudom, miért, de azt kérdeztem hirtelen, hogy a Shakespeare könyveket is? Na, erre éktelen felháborodás, zsivajgás tört ki belőlük, hogy azokat főként és elsőként. Kiderült, hogy nagyon utálják Shakespeare-t. Már akkor arra gondoltam, hogy biztosan azért, mert ő a teremtés fele, félistenszerű ember, olyan nagy és olyan erős, hogy nyilván gyűlöletes alak az ilyeneknek. S még azt is kiabálták, hogy kivéve a Vihart, mert, ugye, abban megtérés van, Prospero eltöri a varázslópálcáját. Nem emlékszem már, hogy szabadultam meg tőlük, de az a hirtelen lárma, ami kitört belőlük, az még nagyon sokáig elkísért, hogy ezek a bigott emberek mennyire utálják ezt a nagyszerű jelenséget, Shakespeare-t. Ez valahogy garantálta nekem őt, eldöntötte nekem Shakespeare-t.
De ez a Shakespeare-dal előbbi születésű...
Épp emlékeztetni akartalak, hogy egyelőre erre a konkrét dalra kérdeztem rá, ennek a keletkezési körülményeire.
Én mindig a dallam alapján írtam, s amikor Tamás bemutatta ezt a dalt, akkor úgy döntöttem, hogy ez reneszánsz dallam. S akkor elkezdtem sorról-sorra írni hozzá a szöveget, előbb két versszakos volt, de éreztem, hogy soványka, nem elég a Hamlet, az Othello, s akkor még egy hét múlva írtam hozzá a harmadik III. Richárd-os strófát. S közben éreztem, hogy ez egy magyaros dalszöveg, olyan, amit egy magyar ember írhat csak Shakespearre-ről, magyar megközelítésű. A Hamletről szóló rész például olyan, mintha egy koncepciós per áldozata lett volna Hamlet: mérgezett kardba ütközött, helyébe nyugodt urak beültek. Az Othello megközelítése szintén: tátott szájjal nézi az ember, hogy milyen hülyeségekre vagyok képes, kifosztom magam másokért, megölöm a feleségemet stb. - magyar ember szempontjából van ez megírva. Már azért is éreztem szükségét, hogy a III. Richárdról is beszéljek, mert kíváncsi voltam magamra, hogy hozzá vajon milyen a viszonyom, mint magyar embernek.
És a refrén? „E kies hazában" és az „oly nagy ravasz" - mire is gondoltál akkor, amikor ezt írtad?
Nem arra, hogy a magyarok milyen bunkók, a Shakespeare pedig milyen ravasz...
De miért is oly nagy ravasz ez Shakespeare William? És valóban: „miket tud"? Akkor most már beszéljünk arról, hogy milyennek látod, és miért is tartod oly nagyra, mit jelent számodra?
Akkor én már tudtam azt, hogy aki színházzal foglalkozik, az óhatatlanul belekeveredik a politikába. Sokat olvastam már akkor róla, az életéről, ami nagyon érdekelt. És az élete apróbb tényeiből próbáltam következtetni (mint minden hivatásos és amatőr Shakespeare-kutató) arra, hogy mire is gondolhatott adott pillanatokban, mi lehetett a háttérben.
Én azok közé tartozom, akik elfogadják tényként azt, hogy Shakespeare írta azokat a darabokat, a másik társaság nem hajlandó elfogadni, hogy létezett egy ember, aki egyedül írta mindazt. Én látok egy embert, a darabjai alapján, és látom, hogy milyen lehetett, ha egységes személyiségként fogom fel. S ez a személy belekeveredett a politikába, amit a Globe Színház történetéből is tudunk, ugyanis amikor Essex gróf, a királynő szeretője veszített Hollandiában, és kiesett a kegyeiből, egy eszeveszett lépésre szánva el magát, gyakorlatilag puccsot szervezett a királynő ellen, amelynek során felhasználta a Globe színházat is. Megbeszélték a színház részvényeseivel (Shakespeare is ott volt), hogy olyan darabot (a II. Richárdot) kell játszani a puccs napján, amelyben lemond a király. A királynő elleni szervezkedésben tehát részt vett tehát a színház. A puccs gyászos véget ért, és vizsgálat volt a színház ellen is, amit és még sok minden mást is, túlélt Shakespeare, tehát a ravaszdisága ebben is tetten érthető.
De különböző tárgyak nagyon fogas kérdéseket vetnek fel vele kapcsolatban. Például a világ legátszellemültebb tárgyát, a Bibliát, egy katolikus Bibliát találtak Shakespeare apjáék házának a padlásán a 19. század végén. Oda rejtették, tehát titkos katolikus volt a család, ami akkoriban főbenjáró bűnnek számított. A Shakespeare-rék titkos katolikusok voltak! - hát, ezt mi, magyarok nagyon értjük. Ravaszdiság. Az apja a város polgármestere és egyik leggazdagabb embere volt (kesztyűs és mészáros, ez is érdekes), de vajon miért bukott meg hirtelen és tűnt el, szállt ki a közéletből? Ha valaki egy posztról hirtelen eltűnik, az azért történik, mert nem akarnak nyilvános pert indítani ellene, nem akarják kinyírni, csak ellehetetlenítik, hogy álljon félre - értjük ezt mi, magyarok. Nyilván annyi följelentés érkezett róla, mint titkos katolikusról, hogy jobbnak látta visszavonulni.
Illyés Gyula írja a Petőfiről szóló könyvében, hogy az igazi költőkre jellemző az, hogy gyerekkorukban nagyon jó nevelést kapnak, viszonylag gazdag családban nőnek fel (mint Petőfi és Móricz Zsigmond is), aztán hirtelen a család tönkre megy, mert például fölrobban a cséplőgép. S a gazdag, úri gyerek hirtelen szegény, kosztos, szolga diákká változik. A szégyen, ami a módosságot követi, feltétlenül kell a költészeti induláshoz. S ez Shakespeare-nek is megvolt. A gazdag apa hirtelen eltűnt, a srác onnantól magára maradt, és egyedül intézte a sorsát, különböző zűrökkel, hadd ne meséljem ez az egész életét. Idősebb nőt vett el, akit fölcsinált, majd egyszer csak ott hagyta a családját, és felment Londonba, mint egy kalandor, szerencsét próbálni. S azt látta, hogy a szerencse útja számára a színházon keresztül vezet, mégpedig úgy, ha ő darabokat ír a színháznak, a szerződés szerint évente egy vígjátékot és egy tragikus darabot. Így lett a színház négy részvényesének egyike, íróként és színészként, kisebb szerepeket játszott. A Hamlet ősbemutatóján ő játszotta például az apa, a király szelleme szerepét. Érdekes módon, előtte évben meghalt egy kb. tízéves fia, s ennek kapcsán fölvethető az írói ihlet természetéről valami. A darabok kilencven százalékát nyilvánvalóan Shakespeare maga választotta magának, a szerződés szerint csak a műfaj volt kötött: egy víg, egy szomorú. A Hamletet nyilván ő választotta a mesekincsből, ami a rendelkezésére állt, egy évvel a Hamnet nevű fia halála után, s ő játszotta el az apa szellemét a bemutatón - elég érdekesen dolgozott azért. S ez a darab a világ egyik legérdekesebb színdarabja.
Neked is van ám egy hasonló című korai (1979-es), s a maga korában jelentős sikert aratott (szerintem akár ma is bátran játszható) darabod, a Halmi, ami úgy szól arról a(z) (amorális) korról és (amorális) hőséről és kedvelt témáidról, a nemzedéki élményekről, konfliktusokról, az önazonosság kérdéseiről, a hetvenes évek fiatal értelmiségijének fölöslegesség érzéséről, hogy közben követi a Hamlet dramaturgiai keretét, a cselekmény fordulatai és a szereplők többsége is szépen megfeleltethető egymnásnak. Miért választottad ezt a parafrázisos formát, miért volt szükséged erre a háttérre, támaszra a saját élményeid, problémáid megfogalmazásához?
Minden ilyen születésben sok önkéntelenség van. A következő történt velem például: a kaposvári színház vezetésének és garnitúrájának fele fölment Pestre, az újak egyike, Babarczy László rendező lett az igazgató, aki telefonált nekem, s azt mondta, hogy írjak neki 6-8 hét alatt egy darabot, mert egy kortárs magyar ősbemutatóval akarja az évadot kezdeni. S ha megírom, akkor a barátja, Gothár Péter fogja rendezni, és nem fognak dramaturgiai lacafacázni, csak írjam meg, és ők, úgy, ahogy én megírom, bemutatják. Ez a lehetőség megszédített, nagyon megtetszett az ajánlat. Fogalmam nem volt, hogy miről írjak, de mikor leültem, arra gondoltam, legjobb lenne, ha valami nagyon személyes indíttatásból írnám. Kiindulásként leírtam az életem tényeit harmadik személyben: apja gyerek korában eltűnt az életéből, később találkozott vele, gonosz nevelőapja volt (ez nem volt igaz, de sarkítottam, drámai szempontból), stb. egyszer csak kezdett nagyon ismerős lenni az egész, úgy éreztem, hogy valaki másra még jobban hasonlít ez az életrajz, mint rám, s rájöttem, hogy Hamletnek az életrajzi tényeit írom le. Rájöttem, hogy ha színdarabként forszírozom az életemet, akkor a Hamlethez jutok el. S akkor elővettem a Hamletet, leírtam most már annak a jeleneteit, fölírtam a sorrendjét, és el kezdtem átfordítani az egészet a saját koromra. Mi az a híres bűn? 1956, ezt kellene az egészre vonatkoztatni. Hamlet helyett legyen Halmi a hős neve, aki végzős gimnazista, akinek külföldről jön haza az apja titokban, felvilágosítani arról, hogyan tette tönkre a bátyja 1956 miatt, s vette el a feleségét. De Halmi ne vegye magára a bűnöket, főbűnként mondja azt, hogy nem érdekeltek, se '56, se Te, egyikőtök se, s ennek a következményeiről szóljon a mű. Halmi makacsul meg akar szabadulni az elődök múltjától, erről szól a mű.
No és arról is, hogy mivé válik ennek következtében, hogy a halálesetek többségéhez személyes köze lesz.
Igen, istenesebb színdarab ez, mint a Hamlet. Egyetlen egy megtagadó gesztusnak olyan következményei vannak, mintha az Úr megtorolná ezt, elverné ezt a Halmi fiút. Aki elutasítja, megtagadja '56 tanulságait, az elveri az Úr, az tönkre megy - erről szól a Halmi gyakorlatilag.
Húsz évvel később, 2001-ben ismét Shakespeare-hez fordultál, olyannyira, hogy róla magáról írtál darabot, bár a címe, Shakespeare királynője, arra utal, hogy inkább Erzsébet a hőse, sőt, a mű egésze alapján is nehéz eldönteni, hogy kiről is szól valójában, az íróról, az uralkodóról, vagy a köztük lévő politikai elitről, ami megpróbálja mindkettőjüket felhasználni, manipulálni? De legalább ilyen bonyolult az is, hogy miről? A művészet (irodalom) és a hatalom, a színház és a politika viszonyáról, az alkotó szabadságlehetőségeiről vagy arról, hogyan válik az alkotás a hatalom eszközévé? Mire használja a hatalom a művészetet, a színházat? Miközben Shakespeare mondja a műben, hogy „az irodalom nem politika", s nem is valóság, élet, ne keverjétek össze, aközben az élet, a valóság alakítójává is válik mégis. Miért voltak fontosak, aktuálisak számodra az évezredfordulón ezek a kérdések és újra Shakespeare?
Akkor én egy pinceszobában éltem egyedül, életem nagy válsága volt, elhagyatottnak éreztem magam, de nem bántam, tetszett, mert kaland íze volt. Hogy az időt kitöltsem, mert várakoznom kellett, akkor írtam ezt a darabot. Az életem pillanatnyi állapotához csak vigaszként volt köze, nem az életem tanulságait öntöttem rögtön bele.
Shakespeare-től háromszor rendeltek konkrétan darabot, de neki az egyáltalán nem számított, egy igazán nagy művésznek nem a megrendelés a veszélyes, úgyis a magáét teszi bele a rendelésbe, az igazán veszélyes az öncenzúra. Ezt viszont az utókor nem tudja igazán ellenőrizni, ezért szoktunk ezzel foglalkozni, hogy vajon mi indított téged arra, s hogy is van akkor a hatalom és a művész viszony. A hatalom és a művész viszonya ott dől el, hogy mennyire akarod kiszámítani a hatalom óhaját. A hatalom óhaja nem számít, ha igyekszel öncenzúra nélkül csinálni a dolgokat.
A darabodban viszont Shakespeare-ék nem győzik lesni a hatalom kívánságait és kiszolgálni.
Igen, így is volt. Válságos helyzetben. A Globe Színház nem egy szabadságharcos szervezet volt, hanem részvényesek társasága, és előadásonként 2-3 ezer ember gyűlt össze a színházban, ami azért egy kvantum. A színház nem az ellenállás fészke volt, az Essexék idején megpróbálták azzá tenni, jól rá is faragtak.
A drámaírói munkásságodból egy másik fontos, izgalmas darabot emelnék még ki most, a Laurát, részben azért, mert, ha ahogy a Shakespeare királynőjében az elvtelenség, az árulások, az intrikák, a manipulációk oly fontos szerepet kapnak, úgy ebben 2005-ös musicalben is. Ez a mű a rendszerváltoztatás folyamatának fontos kérdéseit villantja fel: kik a nyertesei és kik a vesztesei, az átalakulás élharcosai honnan indultak és hová jutottak, hogyan mentődtek át hatalmi helyzetek és személyek, történt-e igazi változás vagy sem, milyen ennek a hatalmi elitnek a morálja stb. Máig aktuális társadalmi, politikai kérdések sorozata tehát musical formában. Ezúttal az érdekelne, hogy ennek az egészen bonyolult és nehéz problémakörnek az adekvát színpadi megjelenítésére miért éppen a musicalformát találtad alkalmasnak?
Az elmúlt évtizedben Zalaegerszegen dolgoztam a színházban mint művészeti vezető. Ha volt egy-egy vágyam, akkor megvalósíthattam rendezőként és íróként is. Volt egy olyan vágyam, hogy írjak egy verses darabot és egy operát, de musicalszerűen. S arra gondoltam, hogy az opera lényege a szexuális csábereje, a Carmenben látszik ez nagyon jól. Írni kellene tehát egy erotikus csáberővel megáldott és megvert nőről magyar operát, akinek immár Laura lenne a neve, s elképzeltem, hogy a rendszerváltozás idején mi lehetett egy ilyen nőies nőnek a sorsa, akibe az összes férfi szereplő beleszeret, amint belép a színre. Ekkor kirajzolódott mindjárt előttem a nagyon egyszerű történet, az operáknak ez is a sajátja, hogy nagyon egyszerű a történet.
A drámaírás és a színház viszonyáról már eddig is beszéltél, de ugye, kiderült, hogy színházi vezető is voltál, rendezel is régóta. Mit jelent számodra a színház mint olyan? Kérdezem ezt azért is, mert egy ifjúkori interjúdban azt mondtad: „nem tudom elképzelni, hogy színházban rendezzek", miközben itt Gyulán is látható lesz az Indul a bakterház a Te rendezésedben, hogy egy éppen aktuális munkádra utaljak.
Ahogy egy régi sláger mondja: volt egyszer egy hadnagyocska, fiatal és bohó. Akkor én azt hittem, hogy nem fogok színházban rendezni, és azt is hittem, hogy a világ is ugyanolyan marad, amilyennek én tapasztaltam 23-25 éves koromban, amikor ezt nyilatkoztam. Abban a világban én nem is rendezhettem volna, mert csak diplomával rendelkezők rendezhettek, és filmet sem rendezhettem volna. Büszke is vagyok rá, hogy a magyar filmtörténetben én vagyok az első, aki diploma nélkül filmet rendezhetett, ami Nemeskürty István stúdióvezetőnek a csínye volt (ahogy fogalmazott), aki megengedte nekem. Nekem soha nem volt konkrét célom, amit el akartam érni, arra gondoltam, hogy a célom engem úgy is megtalál. És sorra meg is találtak a céljaim. Ja, ez volt a célom, hogy rendezzek, jöttem rá. Fölajánlották. Meg tudom csinálni, jaj de jó, szabad vagyok. Ugyanez volt helyzet a színházi vezetéssel is. Nem törekedtem rá, soha nem tettem érte semmit. De a céljaim mindig megtaláltak.
Korán ismertté váltál drámaíróként, majd nagy jelentőségű filmek forgatókönyvének írójaként, legalább akkor jelentőségű filmek rendezőjeként, és persze dalszövegek (és nem is csak Cseh Tamásnak írott dalszövegek) írójaként, de mindezek előtt volt a széppróza, a Legendárium és a novellák, amelyek válogatása (a régiek, A svéd király anyaga és néhány újabb) 2009-ben újra megjelent Jézus újságot olvas címmel. Ezek egyikének a címe és témája is az Irodalom. Az egész Bereményi-jelenség, Bereményi művészi fenomén előtt, mögött, valahol a mélyén mégiscsak a szépíró volt, van. A hagyományos szépirodalomi tevékenység, a prózaírás miért szorult mégis annyira háttérbe a munkásságodban, volt-e ebben szerepe a dalszövegírás olyan előtérbe kerülésének?
A dalszövegírást válasszuk le az egészről, mert az nekem csak hobbi volt mindig. Az nem akadályozott semmiben, inkább felüdülés volt számomra. A többi pedig megtalált engem. A célom nem ismerem, a céljaim megtalálnak. Valahogy így. Jó, valamikor célom volt íróvá válni. Nagyon szerettem az irodalmat, négyéves koromtól olvastam, bölcsészkart végeztem. A korabeli legnagyobb magyar írók, Mészöly Miklós, Mándy Iván, a hatvanas években, amikor találkoztam velük, a bálványaim, a példaképeim, a mestereim voltak, s ezt ők is tudták, ők is a tanítványuknak tekintettek. Mándyból írtam például a szakdolgozatomat. De ez később megszűnt. Ma már nem olyan fontosak, és nincs már mintaadó személyiség számomra. Felnőttem. Én döntöm el, hogy milyen műfajban dolgozom. S a mai világban, hogy én választhatom meg a témáimat és a műfajaimat, ez nagy dolog, és engem ez boldogsággal tölt el. Valószínű, hogy a témáim sokkal fontosabbak, mint a műfaj. Engem makacsul üldöznek témák, most is üldöz egy, ami 25 évvel ezelőtt történt meg velem, és az összes műfajban meg tudnám csinálni, s valószínűleg meg is fogom néhányban, még talán dalszövegben is.
Megjelent a 2011/5-ös Bárkában
