Bedecs László
Magyarul van, és magyar
Utak a kortárs költészetben
Az elmúlt bő másfél évtized magyar lírájáról ma még csak óvatos megállapításokat tehetünk, bizonytalan, mely alkotók mely kötetei maradnak hosszabb távon is az irodalmi közvélemény figyelmének középpontjában, melyek szólítanak meg majd még újabb generációkat, és egyáltalán, hogyan alakulnak az ebben kiteljesedő elindult életművek. Hajlamosak vagyunk az éppen történő irodalmat az újdonságokhoz, az újdonságokat pedig a fiatalokhoz kötni, de ha az elmúlt időszak legfontosabb kötetéről kéne beszélnem, csak egy-két pályakezdő könyvét emelném ki, és inkább a középgeneráció, azaz a ma negyven év körüli szerzők munkáira fókuszálnék. Az életművüket tudatosan és következetesen építő költők újszerű, provokatív és nagy hatású versei ugyanakkor épp azt mutatják, hogy még csak nem is kell ahhoz feltétlenül újítónak, úttörőnek vagy a fősodron kívül állónak lenni, hogy egy művet vagy egy kötetet jelentősnek tekinthessünk. Az alábbi szerzők igyekeztek túllépni a játékos, ironikus, sokszor kifejezetten a humor eszközeivel élő költészeten, hogy közben visszanyerjék a hagyományos költői témákat, vagyis ismét megkötések nélkül beszélhessenek a szerelemről, a gyászról, a hazaszeretetről, a halálfélelemről vagy épp a közélet, a politika manipulációiról, ellentmondásairól. A legtöbbjük próbál pátosz és irónia nélkül, vagy egy másfajta, akár az elégikus hanggal keveredő iróniával megszólalni, és sokszor tabusértően írni az ide kapcsolódó érzelmekről, szorongásokról, megrendültségről. De az ő költészetükbe is beszüremlik a digitális világ szókészlete, problematikája és a magyarországi hétköznapok néha szürreálisnak ható valósága.
A 2010-es években a költészet nyilvánossága, hozzáférhetősége és közönsége is átalakult. Az internet demokratikusabbá tette a publikálási lehetőségeket, de az olvasók lehetőségeit is, akár a véleményük kifejezésére, akár a szerzők megszólítására. A vers a papírról egyre inkább a képernyőre, sőt gyakran a multimediális közegbe került, zenével, képekkel, kisfilmekkel együtt jelent meg. Az itt tárgyalandó költők – Simon Mártontól Szőcs Petráig, Terék Annától Závada Péterig, Nemes Z. Máriótól Áfra Jánosig – mindannyian igyekeztek kreatív választ adni ezekre a kihívásokra, egyben kísérletezni is az új médiával. Erre szükség is volt, mert a magyar költészetben a mai napig nagyon erősen hat a huszadik század eleji klasszikusok poétikai kánonja, elsősorban Kosztolányi Dezső és József Attila képhasználati, tematikai, sőt rímelési technikája. Ezen a 1990-es évek, a posztmodern nyelvkritikai törekvései valamelyest változtattak, de ezek a változások nem érintették a költészet egészét, vagyis tovább él a kifejezés szépségének igénye, a jól hangzó, olvasmányos vers ideája. Ugyanakkor fontos változás, hogy újabb generációk magyar költői is egyre nagyobb százalékban beszélnek idegen nyelveket, utaznak ösztöndíjakkal, tehát egyre többet tudnak a kortárs világirodalmi tendenciákról. Sokuk fordít is, és mindez egyértelműen világirodalmi kontextusba helyezi a költészetüket.
Az évtized elején élte aranykorát a magyarországi slam poetry, melynek kézzelfogható hatása volt, hogy miközben tömegesen vonzott új olvasókat a költészet közelébe, rendkívül népszerű szerzőket épített fel. Ezen az úton járt például Simon Márton, aki már 2010-ben megjelent első verseskötetével az irodalmi közvélemény érdeklődésének fókuszába került. Verseit a személyes érzelmek, elsősorban a sóvárgó szerelem és az anya felé irányuló hiányérzet finom ábrázolása, valamint a hétköznapi helyzetekből kiinduló bátor asszociációk jellemzik. Lírája az érzékenysége ellenére inkább szikár, mint színes: nem harsog erős képekkel, mégis élesen mutatja meg a sokakat érintő magányt és elidegenedést, illetve a minden irányból érkező fenyegetéseket, és az azokra válaszul megszülető állandó szorongást. Sokszor a giccset kiforgató megoldásokhoz nyúl, és kifejezetten hangsúlyozza az alanyiságot, a személyes érintettséget: „Telihold ragyog az ablakon át arra, amiről nem írok.” Vagy: „Mint az a narancsliget, olyan vagy, ahogy most itt alszol.” A humor és abszurditás is fel-felbukkan műveiben, amikor a mindennapi élet apró jeleneteit, egy elejtett tejeszacskó szétszakadását, egy zárban felejtett kulcsot váratlan asszociációkkal köt össze az egész életet meghatározó drámákkal, rossz döntésekkel, ki nem kényszerített hibákkal. Simon elégikus lírája úgy tud nagyon személyes lenni, hogy átélhetően és jól érthetően szólal meg, ezáltal ritkán látható népszerűségre tesz szert, különösen a Polaroidok (2013) címen kiadott rövid, nem ritkán egysoros verseivel. Ez a népszerűség önmagában is hatással volt a fiatal pályatársak poétikai döntéseire: sokan követni próbálták őt, mások inkább távolodtak volna tőle.
Például Závada Péter, aki ugyan szintén eladási csúcsokat döntött a köteteivel, de ez inkább a korábban slammerként és a könnyűzenei szcénában szövegíróként és előadóként megszerzett népszerűségével magyarázható, mert versei kifejezetten ellentartanak rap-szövegei szókimondásának, vagányságának, dinamikusságának. Ez még akkor is igaz, ha verseiben is megtalálhatjuk a populáris, közvetlen hangot, hiszen az elmélyült költői reflexió mindezeknél sokkal fontosabb. Második és mindmáig legjobb kötete, a Mész (2015) személyes, családi történeteket és traumákat dolgoz fel nyersen – például édesanyja elvesztéséről vagy a nagyszülők üldöztetéséről: „az éjszaka csak a bolygó ránk / vetülő árnyéka, hogy az emléked is, / mint a ritka légkör: még bőven / meg lehet fulladni benne”. Később a költői alkotás teoretikus kérdései is előtérbe kerülnek nála, és költészetében a logika, a tervezhetőség, a mérnöki gondolkodás is teret nyer. Závada költészete inkább párbeszédszerű: gyakran megszólítja az olvasót, kérdéseket tesz fel neki, erősen bevonja a szöveg jelentésmezőjének kidolgozásába. A párbeszédre törekvés ilyen direkt módja voltaképp idegen a magyar költészeti hagyománytól, ezek a versek ezért is tűnnek kifejezetten izgalmasnak.
Szürreálisba hajló, boldogtalan és sérülésekkel teli világot mutatnak be a kolozsvári születésű Szőcs Petra látomásos versei. Az erdélyi gyermekkor szorongató emlékeit („Ortodox egyházi zenére tornáztam”) gyakran felelevenítő műveiben betegségekkel küzdő, elhízott, sánta és csúnya, rosszhiszemű, irigy, számító emberek portréi sorakoznak, de a versek gyakran felmentik őket, mert egy nagyobb, ezeket az embereket megnyomorító, megkeserítő, elbizonytalanító erőre mutatnak. Lehet ez a nagyobb erő egy pandémia, egy természeti katasztrófa vagy egy atomreaktor balesete, az ezeknek teljességgel kiszolgáltatott emberek ismételten áldozatokká válnak. Ahogy mindnyájan áldozatai a politikának is. Szőcs első kötete, a Kétvízköz (2013) sötét tónusú, depresszív verseket közöl, gyászverseket is, de a gyermekkor festményszerű emlékeit és a nagyszülők történeteit úgy keveri össze humoros kiszólásokkal, hogy a személyes fájdalom ne direkt érkezzen az olvasóhoz, hanem csak áttételesen, gyakran egy-egy konkrét tárgyhoz kötve: „a kilátás csodás. / Igaz, a Szent Mihály templom tetejéről még szebb, / de oda sajnos egy évben csak egyszer lehet felmenni, / nyáron, a magyar-napokon”. Különleges az az egyszerű nyelv is, amelyen mindezekről jól követhetően, könnyen átélhetően, meghökkentő erővel beszél.
Terék Anna, a Vajdaságból származó magyar költőnő eleinte szintén személyes vallomásokat és családi emlékeket dolgozott fel, de későbbi művei teljesen új irányt vettek, és a jugoszláv háború máig velünk élő traumáit dolgozták fel. Több nyelvre lefordított kötete, a Halott nők (2017) lírai eposzként is felfogható: a versekben a beszélő háttérbe vonul, és maguk a szereplők – megölt kislányok, menyasszonyok, női menekültek – mesélik el hátrahagyott életük történetét. A könyv így kollektív tablót alkot a női sorsokról: a szereplők halkan, egyszerű mondatokkal, mégis megrázóan számolnak be az átélt kegyetlenkedések, a kilátástalanság, a fájdalom és néha a kitartás kihívásairól: „félek, hogy majd / Ivan egy nap, / míg a lapáttal a jeges havat / töri, nem fog vigyázni / és az arcomat is szétveri / szép lassan.” Terék versei néhol metaforikusak ugyan, de jellemzően inkább nagyon is konkrétak, és mindvégig óriási költői empátiával íródtak. Terék Anna lírája összeolvasztja a személyes tragédiát környezetének kollektív emlékeivel, így egyszerre mutatja meg a délvidéki magyar történelem szomorú pillanatait és az emberi túlélő erőt. Kulcsszava a félelem, kulcsfogalma a halál. Költészetében ezek a lokális sorsok rezonálnak a globális emberi történetekkel, harmonikusan és előremutatóan.
Nemes Z. Márió kísérletező, közéleti érdeklődésű, posztmodern hangú költő – számomra a legizgalmasabb az itt felsoroltak között. Rövid, tömör, egészen vad fantáziáról tanúskodó szövegei sokszor torz, már-már abszurd képekkel, szokatlan asszociációkkal írják le kortárs hétköznapjainkat. Nem ritkán popkulturális elemekre utalnak. Barokk femina című kötetének (2019) központi momentuma az imitált alanyiság megteremtése, azaz egy olyan újfajta személyesség kidolgozása, mely minden költői eszközzel és díszlettel alanyinak, sőt életrajzinak mutatja magát, de közben olyan túlzásokba esik, ami ennek az illúziónak a művi voltát is azonnal leleplezi. A szándékosan elidegenítő vagy groteszk hatások folyamatosan erősödnek nála, egyre inkább szürreális, vizionárius eszközökkel él, mágikus, ezoterikus szálakat is bevon a versbe, miközben a test és az identitás kérdésköre is kiemelkedően fontos a számára. Mindezt nemcsak emberi nézőpontból vizsgálja, hanem az állat- és a növényvilág szempontjából is, végső soron pedig e világok határainak elmosásával. Műveiben rendkívüli erővel jelennek meg a poszthumán, mutáns, viszolyogtató, szörnnyé váló lények, ami azt az alapkérdést veti fel újra és újra, hogy mit jelent ma embernek lenni egy technológiailag meghatározott, mégis ökológiailag kitett világban. És mit jelent magyarnak lenni a NER második évtizedében: „Adagolom a 19. századot a földbe. Művelek / keményen. Büszke lesz rám NEMZETEM, / ha megtalálom az aljnövényzetben búslakodó / Vörösmarty-lárvát. Lám kényszeresen lefelé / gyászolunk.”
Áfra János ezzel szemben a líra monumentális hagyományait idézi meg. Verseiben bibliai és mitológiai motívumok bukkannak fel személyes tapasztalatokkal és érzéki részletekkel keverve. Így a drámai, nagy ívű jelenetektől sem ódzkodik: teremtéstörténetekről vagy katasztrófa-látomásokról olvashatunk nála – de ezekkel szemben mindig az ember hétköznapi küzdelme áll. A szövegei intim hangvételűek, csendesek, úgy érezni, mindig valós érzelmi és történeti háttérrel rendelkeznek. A személyes élmények, például a betegségek fölötti töprengés mélysége teszi lehetővé, hogy ne kelljen ironikusan beszélnie szerelemről, hűségről, kötődésről, hitről. Szerelmes verseiben a kommunikáció nehézségeiről, félreértésekről, egymás megértésének lehetetlenségéről beszél: „Azt akarom mondani, lazulj el, csináljuk kicsit másképp, / de azt mondom, én nem bírom tovább várni, hogy megérkezz. / Azt akarod mondani, legalább kicsit legyek még türelemmel, / de csak azt mondod, már eddig is túl sokat követeltem tőled.” Az Omlás (2023) című összegző kötetében a megszólalások jellemzően komolyak, jelentőségteljesek, szinte szakrálisak, némelyik egyenesen létösszegző igénnyel lép fel, de majd mindenhol fellelhető a metafizikus, mitikus összefüggések keresése is. Pilinszky János óta alig-alig történt hasonló a magyar költészetben, sőt évtizedekig elképzelhetetlen is volt ilyesmi. Ugyancsak egyedi, hogy mindeközben a szövegek hangsúlyosan intermediálisak: építészeti, képzőművészeti utalások sokasága kap helyet bennük.
Láthatjuk, a 2010 utáni magyar költészet képe rendkívül változatos és dinamikus, további fejlődése kiszámíthatatlan. A bemutatott alkotók különböző utakat járnak, mégis mindannyian a magyar líra megújításán dolgoznak. Ezek az áramlatok együtt azt jelzik: a magyar költészet továbbra is élénk párbeszédben áll ugyan a magyar költészeti hagyománnyal, de egyre inkább a kortárs világirodalommal is, ezért a külföldi olvasók számára a kortárs magyar líra izgalmas példát nyújthat arra, hogyan tud egy kisebb nemzeti irodalom aktívan bekapcsolódni a globális irodalmi folyamatokba. A versek kifejezetten reflektálnak a társadalomban meglévő feszültségekre, melyek nem ritkán közéleti-politikai vonatkozásúak. Mindeközben a rohamosan fejlődő digitális világ új közösségeket épít a költészet körül, a szerzők és az olvasók, a kritikusok és az értelmezők közvetlen kapcsolatban lehetnek egymással, és sokkal nagyobb közönséghez érhetnek el. A fenti trendek megmutatják: a mai magyar líra egyre inkább kreatív, sokszínű műhely, amelyben a nemzeti hagyomány és a globális jelenségek egyaránt otthonra találnak, és ez könnyebben megérthető, sőt inspiráló lehet a nem magyar anyanyelvű olvasók számára is.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
