Önismétlési kényszer

Mért jó egy dolgot ötször elmesélni?
Önismétlési kényszer?
Az ember éppen önmagát nem érti,

az ön-t, az ént, hogy miért is ismétli,
miért nem éri be felével,
mért jó egy dolgot ötször elmesélni?

A nem teremtő idő körbeéri
két ismerős kezével,
az ember éppen önmagát nem érti.

Miért a szenvedélynyi
semmi? Hogyan vezérel?
Mért jó egy dolgot ötször elmesélni,

a hatást szépen poénba kimérni.
Nincs új soha – ez legyen a vezérelv.
Az ember éppen önmagát nem érti,

nem lehet esztelenséggel fellépni.
A vélt siker milyen könnyen vezényel.
Mért jó egy dolgot ötször elmesélni?
Az ember éppen önmagát nem érti.

A legkisebb világ

Mért kell egy zongora
ebbe a nem túl nagy lakásba?
Mért kell a gondolat
ebbe a legkisebb világba?

A Jupiteren összesen
pár gázvihar van csak, és semmi
más. Óvatosan kérdezem,
mért kellett elfeledni:

a világ rendje félelem,
félni és nem nevetni.
A faltól-falig értelem
a józanságokat kikezdi,

egyetlen óriási mámor
ír fölül minden észszerűt,
gyűlölet marad a hazából,
sok indulat, mi összegyűlt

indulni képtelen
tárgy-emberek szivében.
A bajt csak képzelem?
Hogy ilyesmit remélsz, megértem.

A baj az mindig vele jár
a bajtalan világgal.
A föld-közelség égre száll,
a mély itt-ott kilábal

a túl magasból.
Sivár siker, hogy élni kell,
lehangoló kép önmagadról,
lehangoló, mivel:

miért is kéne élni,
és mért is nem lehet,
ha kényszer elbeszélni
önkéntes életed?

De mért hiszed csak egy szavát is el,
nincsen semmi, ami tényleg muszáj.
A nem érthetőt hosszan nézni kell.
A lélekből a test kiszáll.

(horror)

Félek már verset írni,
s csak barna kenyeret eszem.
Mint a hangyabolyra terített pokróc,
ideiglenes az életem. –

Írtam 35 éve,
ma már nem félek úgy a verstől.
Kihúzták a legtöbb fogát.
Inkább nem támad lesből.

Köréd tekeredik, mint anakonda
a nyúl köré.
Ha egyszer megpillantott, a zsákmánya vagy.
Lélegzeted lesz elsőként övé.

Nem félek verset írni,
mert még mikor kikel,
kedves kis háziállat,
később inkább csak nézni kell.

A terráriumában
pár nap, és mindent fölzabál,
aztán a gondozóját
öleli át egy izmosabb halál,

megesz, fölfal akárkit,
ki útjába kerül,
a világ rég csak egyetlen versért van,
előle menekül.

Ha meghallod néhány szavát,
kiver a víz, és térdre rogysz,
arról beszél, kié az ország,
se élő nem vagy, se halott,

hogy nem tiéd tulajdonod se,
azt ordítja, azt sziszegi,
és késő bár, de most nagyon
hiszel neki.

Az író nem lehet besúgó,
és nem kurvulhat el büntetlenül.
Ó, Istenem, legyél velük belátó!

Legyél a tévedést megáldó,
ki más gondjában elmerül.
Az író nem lehet besúgó,

az árulással önmagára sújtó.
Az aljasságra mindig fény derül.
Ó, Istenem, legyél velük belátó,

a többség mindent elmond önmagáról,
neked már könnyebb ott felül.
Az író nem lehet besúgó,

hiába száll a vágy, akár a porhó,
maradni kell az erkölcsön belül.
Ó, Istenem, legyél velük belátó,

tudod, hogy mennyi gondot ráró
szavukra az, hogy papírra kerül.
Az író nem lehet besúgó?
Ó, Istenem, legyél velük belátó.

Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.

2026. március 02.