Simon Adri
Magnóliák
Egy évszázadnak tűnő órája várom,
hogy felvillanjon az üzenetjelző.
Porzó földúton vízzel telt lábnyom.
Mint sejtmembránon, féligáteresztő
hártyán át áramolsz belém, ha felhívsz,
nedvek fakadnak belőlem hangodra.
Megállok pórusaidban, lomha belvíz,
lobogok, mint lángra kapott tüllszoknya.
Rezgő szárnnyal nyitom az ablakkilincset:
a beszökő fény gombostűjére felszúr,
kitágulok és összeszűkülök, mint egy
pupilla, mint egy pulzáló univerzum.
Új rend emelkedik az őskáoszból,
míg bőrömre álmodom kézmeleged.
Képzeletem megformál, majd porrá rombol –
felolvaszt a fény, akár a jéghegyeket.
A félálom ködén átszüremlő hang
hatol a lassan megkötő betoncsöndbe.
Fekszem az ágyamban, mint egy bunkerban.
Pereg a Hold-gombafelhő hideg könnye.
***
Ellepték a várost a magnóliák.
Szirmaik közt a fény ma törtarany.
Látlak, villódzó színharmóniát,
melyben újrateremthetem magam,
közben úgy zuhan rám a felismerés,
mint földcsuszamláskor a hegytető,
hogy egyszerre vagyok erős isten és
gyötrőn, szánnivalón sebezhető.
Lebegsz a pirkadat hullámterében.
A lámpák még égnek kint, most kel fel a Nap.
Lágytojás-fénytócsák remegnek az ében-
szín fákként guggoló utcalámpák alatt.
Kővel a lábadon merülj el bennem,
mert viharként csaphat le ránk a holnap,
mikor szél támad és fölforr a tenger,
és az áramlatok tőlem elsodornak.
Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.
