Tóth Erzsébet
Minden nap évtizedek múlnak
Minden nap új arc kerül a régi helyébe,
ha rám nézel, mégis magadat látod,
arcomban régi magadat érzed,
talán az első pillanatot,
amikor összevillant a szemünk,
és megrázkódott a testünk,
földrengéses álom lehetett ilyen,
meg kellett kapaszkodnunk valamiben,
mennyi idő telt el aztán,
hogy már biztosan egymásba kapaszkodjunk,
alig észrevehető változások,
minden percben
új arc kerül a régi helyére,
és lehetne még visszavezetni,
melyik lesz az az új,
melynek helyére már nem kerül újabb,
nem lehet tudni, ezért kell rá vigyázni,
mert örökre az marad az egyetlen régi.
A tatabányai költőknek
„Kihagy a város szívverése, de nem áll meg soha.”
(Vas István)
Ti, akik itt születtetek,
itt éltetek, ha el is hagytátok
ezt a reménytelennek tartott vidéket,
még nem ismertétek a fogalmat: ipari táj,
itt érintette először kis lábatok a földet,
tépkedtétek a mezei és kerti virágokat,
hiába kergetett el a szomszéd néni,
aki különben szívesen simogatta a fejeteket,
ha szüleiteknek kellett hízelegnie, mondván:
„milyen édes kis gyermek, egyem a szívét”,
nem evett emberszívet – a szíveteket más ette,
a tüdőből vér vitte a bányászátkot,
a korai halált, apátok, nagyapátok mérgezett életét,
akik a föld alatt bányászták a meleget a télre,
ahol még a tojás is brikett volt,
szénpor marta a szemeteket, a bőrötöket,
és aki időben eljött onnan, megszökött az ipari tájból,
boldogabbnak vélt vidékekre,
ahol, ha kérdezték: hol született,
az összes lenyelt szénpor összegyűlt nyálatokban,
mikor kimondtátok nagy nehezen: Tatabányán.
Nem volt ez szégyen, csak szénfekete tény.
Bezárhatják az utolsó bányát is
a föld alatt örökké ott parázslik a szén.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
